Szókratész védőbeszéde, talán az Állam és a Lakoma mellett Platón legismertebb műve.

Platón leírja a beszédet, melyet Szókratész saját tárgyalásán adott elő.

 

Az első rész maga a védőbeszéd, a második rész pedig az ítélet kimondása utáni beszéde az utolsó szó jogán.

 

Szókratész megjegyzi, olyannyire meggyőzően beszéltek vádlói, hogy már maga is elhitte szinte, amit mondtak. Pedig semmi se igaz abból, amit állítanak, s legnagyobb hazugságuk az, hogy kijelentették róla, hogy nagyszerű szónok, pedig most mindenki láthatja, ez nem igaz. Hacsak nem azt értik nagyszerű szónok alatt, aki igazat beszél, hiszen Szókratész nem használja a szónokok módszereit, azok idegenek tőle, a bíróságon is úgy beszél, ahogy a hétköznapi életben.

 

Szókratész megemlíti, a vádak ellene régiek, rossz hírét régóta terjesztik Athénben. A továbbiakban ezt részletesen elmagyarázza.

 

Arra a vádra, hogy megszegi a törvényt azzal, hogy a föld alatti és az égi jelenségeket kutatja,  Szókratész megállapítja, ezekben a tudományokban semmi szégyenletes nincs, ő büszke lenne, ha képes lenne minderre, de történetesen sose foglalkozott ilyen kérdésekkel, ezt igazolhatja bárki, aki hallotta őt tanítani.

 

Ugyanez a helyzet a másik váddal, hogy megrontja az ifjúságot hibás neveléssel, s ezt pénzért teszi. Szókratész elmondja: sajnos a neveléshez sem ért, így ezzel se foglalkozott. Ami pedig a pénzt illeti, erre bizonyíték szegénysége.

 Szókratész ezután elmondja honnan ered valójában a rossz híre. Évekkel korábban egy barátja, Khairephón elment a delphoi jósnőhöz megkérdezni, van-e bölcsebb ember Szókratésznél, mire azt a választ kapta, hogy ilyen nincs. Ezt meghallva Szókratész elkezdte kutatni, vajon tényleg bölcs-e. S felkeresett bölcsnek mondott embereket, de egyet se talált bölcsnek, saját magát bölcsebbnek találta náluk, mert ő legalább annyit tudott magáról, hogy amit nem tud, arról nem is véli, hogy tudja azt, míg mások, akik saját foglalkozásukban jók voltak, azt képzelték, másban is bölcsek, amivel még azt a bölcsességet is kétségessé tették, melyet valóban birtokoltak. Az emberek meg azt hitték, hogy Szókratész tudja mindazt, amit cáfol, s sok utálója lett így. Pedig Szókratész bölcsessége csak annak felismerése, hogy bölcsesség tekintetében valójában semmit sem ér, s egyedül az istenek bölcsek.

 

Szókratész elismeri, hogy vannak fiatal tanítványai, de ha megrontaná őket, azzal magának tenne rosszat, hiszen egy rossz ember fő jellemzője, hogy másoknak rosszat akar. Miért tanítana másokat rosszra, ha azok ezt bizonyára ő ellene is felhasználnák? Cáfolja, hogy igaz lenne az a vád, miszerint ateizmusra tanítja a fiatalokat, hiszen ő maga mindig mondja, hogy a démonjára hallgat, a démon pedig vagy maga is isten vagy az istenek származéka, hogyan is lehetséges, hogy ateista az, aki hisz a démonokban. (A démon szó az ógörögöknél nem feltétlenül rossz szellemet jelentett, mint a mai keresztény szóhasználatban, hanem bármilyen szellemi lényt.)

 

Szókratész megjegyzi, olyannyira nem ateista, hogy ha fel is mentené őt a bíróság azzal a feltétetellel, hogy többé nem bölcselkedhet és nem taníthat, azt felelné: "szeretlek és kedvellek is benneteket, athéniak, de engedelmeskedni inkább fogok az istenneknek, mint nektek", mert semmiképpen sem tehet olyat, ami ellenkezik démona parancsával, aki előírja: győzzön meg a lehető legtöbb embert, ne annyira testével és vagyonával törődjön, hanem sokkal inkább lelke jobbításával, mert abból lesz az igazi vagyon és jóság.

 

Szókratész megjegyzi: a silányabb ember a derekabb embernek nem képes ártani, mert hiába öli meg vagy száműzi őt,  a nagyobb rossz azt éri, aki igazságtalanságot követ el a másik ember ellen, nem azt, aki ezt elszenvedi.

 

Szókratész felemlíti saját életét, igazolva, hogy mindig így cselekedett egész életében: az igazságból sose engedett, a halálfélelem sem volt képes eltántorítani, se az oligarchikus kormányzat, se a demokratikus kormányzat alatt nem engedelmeskedett Athén vezetésének, amikor az olyan parancsot adott, mely ellenkezett lelkiismeretével.  (Szókratész élete során Athénben demokratikus kormányzat volt hatalmon, leszámítva az i. e. 411-403 közötti időszakot, amikor a vezetés katonai katasztrófáját kihasználva oligarchikus kormányzat került  hatalomra. Lásd erről másik cikkemet.) Megjegyzi, ezt nem csak tanítványai igazolhatják, hanem azok rokonai is, akiknek nincs okuk védeni őt.

 

Szókratész kijelenti, nem lenne méltó hozzá, ha hamis érvekkel kegyelemért esdekelne. A bíró feladata, hogy az igazságot keresse, nem az, hogy szánalmat érezzen. Így nem fog semmi olyat tenni, ami nem szép, igazságos, vagy az isteneknek tetsző, bár a vádak éppen arról szólnak, hogy ő ilyesmiket tesz. A bírák feladata: ítéljenek igazságosan, a vádlott reménye pedig csak az, hogy ez számára kedvező lesz.

 

Az ítélet azonban Szókratész ellen szólt, 30 szavattal többen szavaztak bűnösségére, mint  felmentésére, ennek kimondása után mondja el Szókratész beszéde második részét. Szókratész megjegyzi, rosszabbra számított, meglepte, hogy csak kis szavazatkülönbséggel nyertek az elítélését támogatók. (Szókratész korában az athéni bíróságok népbíróságok voltak, melyek tagjait naponta sorsolták az athéni teljesjogú polgárok közül, s munkájukért napidíjat kaptak az államtól. Jellemzően 501 tagból álltak ezek a bíróságok. Azaz a 30-as szavazattöbbség azt jelenti, hogy szinte fele-fele arányban megoszlott a bíróság Szókratész ügyében.)

 

A kor jogrendje szerint a bűnösség kimondása után maga az elítélt javasolhatott büntetést, melyet a bíróság vagy elfogadott vagy nem, ilyen javaslattal a vádlók is élhettek.

 

Szókratész elmondja: mindig a meggyőződése szerint élt egész életében, soha törődött azzal, amivel a legtöbb ember: vagyonszerzéssel, gazdálkodással, közéleti pozíciókkal, célja csak az volt, hogy meggyőzze az athéniakat: ne törődjenek semmivel, míg saját magukkal nem törődnek hogyan lehetnek a lehető legderekabbak és legbölcsebbek. Így szerinte az illő büntetése az lenne, ha a kormányzat székhelyén életfogytiglan ingyen étkezésre lenne "büntetve", ami az olimpiai bajnokokat illette meg, valamint a vezető állami tisztviselőket mandátumok alatt.

 

Ha ez nem elfogadható, mondja Szókratész, pénzbüntetés fizetését javasolja, olyan összeget, melyet szegényként is képes kifizetni: 1 ezüstminát javasol, majd ezt megváltoztja 30-ra, miután hívei - köztük maga Platón - vállalták ennek az összegnek a megfizetését.

A bíróság viszont a vádlók indítványát fogadta el, s halálbüntetést szabott ki. Szókratész kijelenti: így is örül, hogy méltó módon védekezett, mert ennél rosszabb lett volna méltatlan módon elkerülni a halált. Ahogy háborúban is ki lehet kerülni a halált, ha az ember eldobva fegyvereit az ellenséghez menekül. De az igazi nehézség  nem a haláltól megmenekülni, hanem a bűntől. Szókratészt csak egy igazságtalan halálos ítélet érte, míg vádlóit az igazság győzte le gonoszságuk és igazsátalanságuk miatt. Ezért őket el fogja érni a megtorlás, mely sokkal súlyosabb lesz, mint a halálbüntetés. Szókratész megjegyzi, hogy a halál mindenképpen jó. Hiszen vagy azt jelenti, hogy  a meghalt semmivé lesz, vagy azt, hogy a lelke a földi helyét túlvilági helyre váltja. Jó emberrel nem történhet semmi rossz, se életében, se halálában, s az ilyen emberről nem feledkeznek meg az istenek. Egy kérése van Szókratésznek azok felé, aki felmentésére szavaztak: álljanak bosszút fiain, ha azok, amint felnőnek, pénzzel vagy bármi mással inkább törődnek majd, mint az erénnyel.