magyar nyelvű szemfelnyitó, mélyelemző és tájékoztató média

bircahang

Parmenidész I.

2017. október 18. - maxval bircaman bácsi szeredőci mélyelemző
Parmenidész talán a legfontosabb filozófus a Szókratész előtti filozófusok közül. Messze ez szerintem a legbonyultabb írás Platóntól.

 

Résztvevők: az elai iskolai alapítója Parmenidész, legnagyobb tanítványa Zénón (nem keverendő a másik Zénonnal, aki a sztoicimzus megalapítója volt és jóval később élt), valami az ifjú Szókratész. Ez a Zénón híres paradoxonjairól.

Mindenképpen ez a legbonyolultabb írása Platónnak. Azt kell mondanom, hogy aki nem olvasott semmilyen előzetes információt Platónról, az nagyon nehezen fogja megérteni miről is van szó. Vagy mindenképpen ezt kellene utolsóként olvasni Platóntól. Én miért nem olvastam utolsóként? Mert furcsa ember vagyok, s ha azt hallom, hogy valamit olvassak utolsóként, akkor direkt nem fogok szót fogadni. Továbbá: ez a leginkább metafizikai tematikájú írás, ami szerintem mindenképpen a filozófia alapja.

Körülbelül nagyjából akkor halt meg Parmenidész, amikor Platón születt, azaz nem ismerték egymást.
 
Lássuk először is az igazi Parmenidészt, akiről ez az írás el van nevezve.
 
Parmenidész (515-430)
 
Költemény formájában írja le nézeteit. Egyetlen költeménye maradt fenn napjainkig (címe: A természetről), annak is csak része, kb. 3 oldalnyi rész, mely szerencsére azonban éppen az a rész, mely bemutatja nézeteit. 3 oldal, de olyan mintha a többszöröse lenne, igencsak nehezen érthető.
 
A szerző misztikus élményét írja le, melyben a "Nap lányai" elragadják őt a fény felé. A Nappal és az Éjszaka Kapuit a Bosszúálló Igazság őrzi, a Nap lányainak kérésére a kapuk kinyíltak, ami után a szerzőt üdvözölte egy istennő: fel fog tárulni előtte az igazság, melyről az emberek véleménye téved, mégis ezeket a véleményeket is meg kell ismerni, hogy meg tudjuk azokat ítélni.
 
Az istennő megállapításai:
  • a létező van, s nem lehetséges számára a nemlétezés.
  • a nemlétező nincs, s nem lehetséges számára létezés, nem határozható meg vagy mondható ki, mert elgondolni se lehet.
Az előbbi az igaz tudás, a második a vélemény. Az utóbbi helytelen, hiszen nemlétező nincs.
 
Mi a létező?
  • Nem teremtett, nincs kezdete, s nem pusztul el soha. Folyamatosan létezik, hiszen ellenkező esetben mi lenne a kezdete? Ha kezdete a nemlétező, akkor nincs, hiszen miért lett volna?  Ha pedig kezdete a létező, az képtelenség, hiszen nem lehet az oka saját maga.
  • Nem osztható, mivel folytonos, mindenhol ott van.
  • Mozdulatlan, mivel önmagából áll, nincs hová mozognia, ha lenne, akkor az egyik pillanatban nem lenne ott, ahol van, s fordítva. De nem végtelen, mert ha végtelen lenne, mindenre szüksége lenne, neki viszont nincs szüksége semmire.
  • Teljes, minden benne van, mert semmi se mondható, ami ne lenne létező.
  • Mivel nem végtelen, ezért kell, hogy legyen alakja, ez pedig gömb, mely homogén, mivel nem lehet a létező valahol kevesebb vagy több.
Mi a halandók tévedése? Az, hogy a dolgokból ellentétpárokat csináltak, mint éjszaka és nap, pedig mindez látszólagos csupán, csak a létező létezik.
Az írásra visszatérve Platóntól.
 
A vita kezdete: az egyetlen alapelvet és a több alapelvet elfogadók között. Azaz mi a létező: egy vagy több?

Zénón felvetése: ha több létező van, akkor ezek között kell lennie hasonlónak és különbözőnek, ami képtelenség, mert a hasonló nem lehet különböző és fordítva.

Szókratész válasza: van-e a hasonlóság és különbözőség mint absztrakt elv? Melyekből minden dolog részesedik: a hasonlók a hasonlóságból, a különbözőek a különbözőségből, sok dolog meg mind a kettőből egyszerre, miáltal egyszerre lehetnek részesedésük foka szerint hasonlók és különbözőek. Ebben semmi furcsa és ellentétes nincs, csak az lenne az, maga a hasonlóság és különbözőség válnának egymássá. Ahogy az sem lehetetlen, hogy minden dolog egy az egységben való részvétel által, s ugyanakkor sok is a sokaságban való részvételével. Zénónnak azt kellene bizonyítania, hogy maga az egység sok és maga a sokaság egy, hisz ez valóban ellentmondás lenne, míg az nem az, hogy egy adott dologban egyszerre vesz részt ellentétes ideákban.

Platón nem ír példát, de én igen. Direkt egy másik platóni műben leírt példát hozok. Szóval vegyük a 2-es számot, ami egyszerre 1 duplája, de egyben 4 fele is. Ebben semmi ellentmondás nincs, simán lehet a 2-es szám egyszerre dupla és fél is, viszont magz a dupla és a fél fogalma sosem lehet ugyanaz. Azaz Platón azt mondja, semmi értelme arra rámutatni, hogy a 2 egyszerre fél és dupla, mert ebben semmi különös nincs, ez nem cáfolja a fél és a dupla fogalmának (ideájának) létezését. A félség és a duplaság létezését csak az tudná cáfolni, hogy bizonyítjuk: ez a két fogalom képes egymásba átmenni, ugyanaz lenni.

Parmenidész megkérdezti Szókratészt, ő fedezte-e fel, hogy vannak absztrakt dolgok, ideák, melyek nem ugyanazok, mint a dolgok, melyek részesednek bennük. Szókratész igennel válaszol. Felmerül a kérdés, mindenre van-e ilyen fogalom. Az értéktelen dolgokra biztosan nincs, de pl. van-e az embernek absztrakt fogalma? Szókratész bevallja, képtelen ebben a kérdésben biztos választ adni.

Ezután az idea és az abban résztvevő dolog kapcsolatára terelődik a beszélgetés.

Milyen ez a kapcsolat? A dolog az idea egészében vagy részében vesz részt? Vagy egy másféle kapcsolat? Az egész idea jelen lehet minden dologban, ami részesedik belőle? Igen. De hiszen ha az idea egy, azzal, hogy részt vesz más dolgokban, önmagától elkülönül. Nem, mert ez olyan, mint egy vitorla, mely sok embert betakar. Viszont ez a példa azt jelenti: nem az egész vitorla van mindenki felett, hanem annak része, azaz az idea részekből áll. Szóval nem lehet az egész idea egészében részes a dolgokban. Azaz az idea és a dolog kapcsolatában nem az egész idea vesz részt, hanem része. Azaz az idea osztható. Ez az első következtetés.

Viszont ez képtelenség, hiszen ha pl. a nagyság ideája részekre oszllik, akkor azok mindegyike kisebb nála, azaz már egyik se nagy. A második következtetés tehát: az idea részként se vehet rész a dolgokban.

Tehát se egészként, se részként nem vesz részt az idea a dolgokban. De akkor hogyan vesz részt egyáltalán? A lehetséges magyarázat: amikor a nagyságot tartalmazó dolgokat látjuk, bennük meglátjuk a nagyságot mint egyet. Viszont ha ez így van, szükségszerűen kell még egy idea, mely egyesíti ezt a nagyságot és a dolgokat, melyekben meglátjuk azt. Azaz immár két ideánk van, sőt végtelen számú, hiszen a végtelenségig bővíthető a lánc. Tehát így sem képzelhető el az idea. Ez a harmadik következtetés.

Szókratész ellenvetése: nem szükséges ezt a nagyságot dologként elképzelni, lehet gondolatnak tartani. Viszont a gondolat mindig valamire vonatkozik. A gondolat önmagában egy idea lesz. Ezek szerint minden gondolatokból áll, tehát vagy minden dolog gondolkodik vagy ezek valamiféle specifikus, nem gondolkodó gondolatok. Ez is abszurdum. Ez a negyedik következtetés.

Szókratész ismét új meghatározást javasol: az ideák egyfajta minták, a dolgok bennükben való részvétele pedig ezen mintákhoz való egyfajta hasonulás. Azonban a hasonulás nem lehetséges anélkül, hogy hasonlóság ne lenne, márpedig ha valami azonos valamivel, az nem lehet különböző tőle. Azaz magának az ideának részt kell vennie ebben a folyamatban, de ezt már láttuk a harmadik következtetésben. Azaz ez a meghatározás se használható. Ez az ötödik következtetés.

Láthatjuk, millyen nehéz az ideák mint független dolgok magyarázása, melyek a konkrét dolgoktól függetlenül léteznek. További érv az ideák ellen: nem ismerhetők meg, hiszen több idea nem abszolút, hanem relatív, viszont ezek részvétele a dolgokban nem követi ezt. Példa: a rabszolgaság és a rabszolgatulajdonosság, melyek egymástól függő ideák, viszont ezek megjelenése a dologi világban nem függ az adott ideától, hanem valamely konkrét dologtól. Az evilági rabszolga nem a rabszolgatulajdonosság rabszolgája, hanem egy adott rabszolgatulajdonosé. Amiből az következik, hogy a tudás szerepe hasonló: nem ismerhetjük meg az ideákat, ha azok léteznek is, mert nem tudunk következtetéseket levonni róluk a dologok alapján. Sőt az ideák világa sem szerezhet tudomást rólunk. Ez a hatodik következtetés. S ez a legfőbb érv Platón szerint.

Viszont ha nem találunk semmilyen ideát, ami alatt a dolgok csportosíthatóak, maga a beszéd válna értelmetlenneé. A következtetés Parmenidésztől: Szókratész egyszerűen még nem elég tapasztalt a filozófiában, ezért nem tudja helyesen alátámasztani idea-tanát.

Meg kell vizsgálni nem csak azt, ami következik egy elméletből, hanem azt is, mi következik abból, ha ez az elmélet nem igaz.

Meg kell vizsgálni, mi fog történni, ha a több nem létezik:

  • a többet önmagához és az egyhez viszonyítva,
  • az egyet önmagához és a többhöz viszonyítva,
  • a többet és az eggyet önmagukhoz és egymáshoz viszonyítva.

S hasonlóképpen, ha feltételezzük a hasonlóság nemlétezésének létezését, akkor mi fog történni a más dolgokkal és magukkal kapcsolatban. S ugyanez minden más ideát illetően.

Azaz mi a kapcsolat a létezés két szintje között. Ez az írás második része, melyet külön cikkben fogok ismertetni annak fontossága miatt.

Theaitétosz

Szókratész találkozik barátja egyik tanítványával, egy Theaitétosz nevű fiatalemberrel, akivel a tudás mibenlétének kérdését vitatják meg. Ez a Theaitétosz azonos a híres ógörög matematikussal, de itt ebben a párbeszédként még fiatalként szerepel.

A kérdés: mit nevezünk tudásnak?

Az első meghatározás: a tudás az észlelés. Aki valamit észlel, az tudja is azt.

Szókratész megjegyzi, ez Prótagorasz álláspontja is, aki ezt picit másként magyarázva kijelenti: az ember minden dolgok mércéje, a létező dolgoknak úgy, ahogy azok léteznek, a nemlétezőknek meg úgy, ahogy azok nem léteznek.

Vajon a dolgok tehát azok, aminek látszanak? Azaz ami nekem valaminek látszik, az másnak is annak látszik? Az érzékszerveink tehát tudást adnak? Akkor miért van az, hogy pl. ugyanazt a szelet egy ember kevésbé hidegnek érzi, mint más? Prótagorasz szerint tehát ugyanaz a szél egyszerre többféle, vagy csak az, hogy valakinek ilyen, másnak meg olyan? Nyilvánvalóan az utóbbit állítja.

Mi azonban az észlelés? Mivel mindig valami létezőre vonatkozó és azonos a tudással, így a tudás mindig hibátlan? Hiszen ha az észlelés és a tudás ugyanaz, akkor a tudás hibátlan kell, hogy legyen.

Szókratész megjegyzi, hogy sok filozófus szerint eleve nem lehet a dolgokról beszélni, mivel azok mindig mozgásban vannak – lásd Prótagorasz, Hérakleitosz, Empedoklész nézeteit -, a nagy kivétel Parmenidész. (Parmenidész a dolgokat látszatoknak hitte.)

Platón nem adja vissza teljesen pontosan a megnevezett filozófusok nézeteit, ezt vegyük figyelembe! Lásd bővebben itt!

De mi a helyzet az örök mozgással és az észleléssel?

Minden egymástól való függésben létezik. Az észlelés is, hiszen az egy folyamat az észlelt és az észlelő között. Ami valakinek valamilyennek tűnik, az nem tűnik ugyanolyannak másnak, sőt még ugyannak az embernek sem tűnik ugyanaz mindig ugyanolyannak.

Észleteink szubjektívek, azt se tudjuk biztosan, mikor vagyunk ébren és mikor alszunk. Ugyanez a helyzet egyes betegségekkel, melyek hamis észleteket okoznak. Tudjuk-e tehát azt amit észlelelünk? A következtetés az, hogy nem.

Továbbá nem igaz Prótagorasz tétele se, hogy az ember minden dolgok mércéje.

Aki valaha megismert valamit, s ez megvan emlkezetében, az vajon képes nem tudni azt? Nem, ez nem lehetséges. De ha ez igaz, akkor a következtetés az, hogy lehetséges tudás észlelés nélkül is, azaz téves a korábbi feltételezés, hogy a tudás észlelés. Hiszen az emlékezésnek nem része az észlelés.

Prótagorasz azonban azt mondaná ebben a kérdésben, hogy a valamiről az emlékezetben létező tudás nem azonos azzal, amit az illető arról a valamiről szerzett az érzekelés pillanatában. Azaz ilyen értelemben lehet egyszerre tudni és nem tudni valamit. Hiszen az ember is állandó mozgásban van, változik élete során. Továbbá a tudást illetően az emberek eltérőek: van jobb és rosszabb tudás, hiszen egy adott téma szakértője nyilván jobban ért az adott témához, mint más ember. Prótagorasz azt mondaná, elmélete 2 módon cáfolható:

  • be kell bizonyítania, hogy érzéseink nem egyéniek és viszonylagosak,
  • vagy azok ugyan, de az észlelésben kialakult észlelet nem egyéni.

Ha ezt valaki nem képes igazolni, akkor mégis Prótagorasz tétele igaz, hogy mindennek a mértéke az ember.

Ha általunk nem ismert idegen nyelvet látunk vagy hallunk, látjuk a betűket, halljuk a beszédet, de nem értjük azokat. A „tudás” itt azonban jelentheti azt is, hogy felfogjuk a betűket és a hangokat

Nézzük meg azonban a kérdést még egyszer!

Mit jelent tehát valójában az örök mozgás elve és az, hogy az ember mindennek mértéke?

Prótagorasz tehát azt állítja: minden az egy embernek, ahogy az tűnik neki. Viszont mindenki valamiben bölcsnek, másban tudatlannak tartja magát. S amikor ez szükséges, mindenki megbízik a böolcsességen, pl. hajótörés esetében a tapasztalt tengerészben. A bölcsesség igaz tudás, míg a tudatlanság hamis vélemény az emberek szerint. Ahogy a betegnek egy édes étel keserűnek tűnhet, majd amikor egészséges lesz, már édesnek érzi.

Nincs ember, aki ne tartana valaki mást tudatlannak vagy tévedőnek. Pedig ez ellentmond Prótagorasz tételének. Miért? Mert ha valaki valamit igaznak nyilvánít, akkor vagy azt kell feltételezni, hogy mindenki más szintén igaznak mondja ugyanazt vagy azt, hogy mindenki más véleménye nem számít. Viszont tény: mindig van ellenvélemény. Amiből az következik: ami valakinek igaz, az másnak hamis. Ugyanez következik abból is, ha az feltételezzük, hogy mások véleménye nem számít.

Magának Prótagorasznak se lehet igaza, hiszen sokan nem értenek vele egyet. Azaz ha mindennek a mértéke az ember, akkor ha az emberek többsége szerint nem igaz Prótagorasz tétele, akkor az nem igaz. Hiszen ő azt állítja, mások véleménye igaz, míg ezek a mások nem állítják ugyanezt másokról, köztük Prótagoraszról!

Viszont Prótagorasznak igaza van, hiszen tény: a legtöbb alapvető érzés igaz, pl. a szárazság, melegség azonosan érződik mindenki által. Azaz azok az észleletek, melyeket közvetlenül érzünk érzékszerveinkkel. Ezekben tehát tudásunk helyes, leszámítva a már említett betegség esetét. Prótogarasz a nem közvetlen érzetekre érti, hogy azok azok, amilyenek, pl. az, hogy mi igazságos csak attól függ, hogy az emberek közössége mit tart annak.

Könnyű bizonyítani, hogy nem minden ember tudása igaz. De azt nehéz bizonyítani, hogy egyes ember érzete valamiről téves, márpedig ezt kell bizonyítani, ha elfogadjuk, hogy a tudás észlellés.

Lássuk most azokat, akik szerint minden mozgásban van.

Mit értünk mozgás alatt. Két dolgot:

  • a dolog helyváltoztatást,
  • a dolog változását.

A dolgokra jellemző mind a kettő.

Az észlelés folyamata az észlelt és az észlelő viszonya, melyben mindkettő mozgásban van. Ez a mozgás mindkét fenti mozgástípus meglétét jelenti. Ebben az esetben viszont semmit se tudunk, hiszen mire képzetet alkotunk valamir, az már meg is változott és a mi érzekelésünk is megváltozott vele egyidőben. Ez pedig azt jelenti, hogy minden válasz helyes. Valójában még az „ez”, „az”, stb. szavak használata is problémás a folytonos változás miatt. Az örök mozgás tanának hívei kénytelenek leszek valamilyen új nyelvezetet kitalálni.

Visszatérve most az eredeti kiindulópontra, mely szerint a tudás észlelés, felmerül a kérdés, maguk az érzékszervek adják a tudást vagy azokon keresztül lesz tudás. Ha pl. fehér színt látunk, a fehérséget, a fehérséget maga a szem állapítja meg vagy a fehérség beérkezik a szembe, amit aztán valami más – pl. nevezzük léleknek – dolgoz fel? Nyilvánvalóan az utóbbi az igaz, hiszen több érzékszervünk van, s azok sok esetben ugyanazt észlelik, a közös észleletet pedig nem dolgozhatják ki egyenként. (Amit Platón itt léleknek nevez, azt ma értelemnek neveznénk, Platón a lélek szót jóval szélesebb értelemben használta, ahogy azt manapság szokás.)

Viszont az „azonos”, „különböző”, „sok” képzetek nem érzékszerveink közvetlen működésének eredménye, ezeket egyetlen érzékszervvel se lehet megmagyarázni, hiszen pl. az azonosságot nem észleli egyik érzékszervünk se. Azaz ezeket az értelem – a lélek – érzékszervek nélkül tudja.

A következtetés: a tudás nem lehet észlelés, hanem az észleletek feldolgozása, melyhez viszont olyan tudás is tartozik, mely nem észlelés eredménye! Azaz a kiinduló tézis cáfolva lett: a tudás nem észlelés.

Közben Szókratész elveti Parmenidész álláspontjának megvitatását, mely Prótagorasz és Hérakletosz tételeinek tökéletes ellentéte. Hozzáteszem: valójában erre nincs is szükség a tudás meghatározásához, hiszen Parmenidész szerint minden látszat, az egyetlen egységes létezőt kivéve.

Mi tehát a tudás?

A második meghatározás: a tudás a dolgokról az értelem által alkotott vélemény.

Nyilván mem lehet minden vélemény tudás, hiszen maga a vélemény szó már jelzi, lehet igaz és hamis vélemény is.

Aki valamiről véleményt alkot, arról alkot véleményt amiről tud vagy arról amiről nem tud. Az előbbi.

Lehetséges-e az, hogy valaki tud valamit és mégsem tudja azt? Nem.

Aki hamis véleményt alkot, úgy gondolja, hogy az a dolog, melyről tud nem az a dolog, melyről tud, hanem valamilyen más dolog, melyről tud, így tudva mindkettőről tudatlan? Ez nem lehetséges.

S fordítva? Azaz aki nem tud egy dologról, gondolja-e azt, hogy az egy másik dolog, melyről szintén nem tud. Ez sem lehetséges.

Viszont az teljesen lehetetlen, hogy aki tud egy dologról, az azt olyan dolognak gondolja, amiről nem tud.  S az is, hogy nem tud egy dologról, s azt olyan dolognak gondolja, amiről tud. Sőt ezek ellentéte abszurdum.

De akkor mikor lesz valamiről hamis vélemény? Hiszen az ember vagy tud egy dologról vagy nem tud róla, harmadik eshetőség nem létezik.

A kérdést nem a tudás és nemtudás oldaláról kell tehát vizsgálni, hanem a megítélés szemszögéből: valaki hiheti azt tévesen, hogy tud valamiről, miközben nem tud róla, s fordítva.

A vélemény mindenképpen valamilyen létező dologról van, nemlétezőről nem lehet vélemény.

A hamis vélemény felcserélt vélemény. Pl. egy ember egy létező dolgot más létező dolognak vél, melyről tudomása van, így téves vélemény alakul ki benne: a két dolgot felcseréli elméje.

Amikor ez történik, az ember mindkét dologra kell, hogy gondoljon, vagy csak az egyikre a kettő közül? Minkét eset lehetséges.

Mi a gondolkozás? Az elme által lefolytatott egyfajta önmagával való beszélgetés, melyben az elme meggyőzi magát az érzetek alapján valamiről.

Amikor valaki hamisan ítél, akkor meg van győzödve, hogy az egyik dolog valamely másik dolog. De ez nem lehetséges akkor, ha az illető ismeri mindkét dolgot. S akkor se, ha csak az egyiket. Azaz az előbbi tétel képtelenség: azaz nem áll, hogy a téves ítélet felcserélést jelent.

A következtetés az, hogy téves az a kiindulópont, mely szerint aki tud egy dologról, az azt olyan dolognak gondolja, amiről nem tud és az is, hogy nem tud egy dologról, s azt olyan dolognak gondolja, amiről tud. Pl. lehet, hogy látok egy ismeretlen személyt, akit távolról egy ismerősömnek hiszek. Ez azért lett eddig kizárva, mert az jelentené, hogy egyszerre tudok és nem tudok valamit.

Lehetséges, hogy valaki nem tud valamit, majd megtanulja azt? Természetesen lehetséges.

Képzeljük el az értelmet, mint egy viasztömböt, mely lehet tiszta és lehet kevésbé tiszta! Észleleteink és gondolataink ebbe a viasztömbbe jegyződnek fel, s ott vannak addig, míg nem törlődnek ki onnan, ami a felejtést jelenti. Így lehet, hogy valaki egyszerre tud és nem tud valamit. Ez azt jelenti, hogy észlelek valamit, amiről tudok, de azt nem annak a tudásnak a viaszlenyomatának feleltetem meg, hanem valamely más dologénak, ugyanúgy ahogy pl. valaki felcseréli a cipőjét. Ennek az lehet az oka, hogy a dolog érzete nem egyezik annak viaszlenyomatával az értelmemben. Ebből az következik, hogy hamis vélemény csak olyan tudás lehet, ami megvan bennünk, hiszen nem gondolhatunk semmiről se olyat, amit nem tudunk.

Amikor a viszatömbünk tiszta és mély, gyorsan tanulunk, jó az emlékezőtehetségünk, s nem keverjük a dolgokat. Ha ez nem így van, vagy gyors tanulási képesség rossz emlékezőtehetséggel, vagy lassú tanulás gyors emlékezőtehetséggel.

A végkövetkeztetés: hamis vélemény nem létezik sem az észlelések egymás közötti viszonyában, sem a gondolatokban, hanem a gondolatoknak az észleléssekkel való viszonyában. Erre viszont ellenérv, hogy pl. lehetséges tévedni egy matematikai műveletben, ahol csak gondolatokról beszélhetünk, nem észlelésekről. Azaz mégis lehetséges, ami már ki lett zárva: hogy egy ember egy tudott dologról azt gondolja, az egy másik tudott dolog. A következtetés: a hamis vélemény mégse határozható meg úgy mint a gondolatoknak az észleléssekkel való viszonyukban létező valami.

Visszatérve az eredei kérdésre: mi a tudás?

Tegyünk különbséget a tudás megléte/birtoklása és a vele való rendelkezés között! Ahogy aki vesz egy ruhát, annak a ruha megvan, birtokosa annak, de ha nem használja azt, akkor nem rendelkezik vele..

Vagy a fordítottja: akinek vadgalambjai vannak, az rendelkezik velük, de nem birtokolja őket.

Ugyanez  a helyzet a tudással, megszerezzük, de nem feltétlenül rendelkezünk vele. Ezért lehetséges, hogy bár képtelenség az, hogy valaki nem tud valamit, amit tud, mégis tévedhet az illető. Ugyanaz, mint amikor valaki el akar kapni egy madarat, de másik madarat fog meg a madárketrecéből. Ennek következménye: semmi se képes megvédeni minket a tudatlanságtól.

Azaz ez a tételt is el kell vetnünk.

A harmadik meghatározás a tudásról: a tudás a dolgokról az értelem által alkotott, ésszel indokolt igazvélemény. Arra adható ilyen észbeli indoklás ami megismerhető, a megismerhetetlen nem indokolható ésszel.

Szókratész megjegyzi: egyesek szerint a világ alapelemei nem magyarázhatóak, azaz ezek az elemek csak észlelhetőek, de nem magyarázhatóak, ez csak azokra a dolgokra lehetséges, melyek ezekből az elemekből állnak. De tartható-e ebben az esetben az, hogy a tudás a dolgokról az értelem által alkotott, ésszel indokolt igazvélemény, hiszen ebben az esetben ez ellentmond az alapvető elemek tudásával.

Olyan ez, mint a szótagok és a hangok kapcsolata. A hangok önmagukban nem hordanak jelentést, míg a belőlük álló szótagok igen. A példa Szóktatész nevének első szótaja („szó”), mely magyarázható, míg elemei nem azok. Viszont egy szótag nem mondható ki elemei ismerete nélkül. A szótag tehát vagy egy egész, mely nem tartalmaz elemeket vagy a benne lévő elemek összege nem azonos vele – mindkét elképzelés abszurd.

Nézzük meg azonban mit értünk ésszel való indoklás alatt! Ez lehet:

  • a dolog szóbeli kifejtése, ez viszont nyilvánvalóan nem igaz, hiszen mindenki képes bármit kifejteni,
  • alapemeinek felsorolása, ez abszurdum, hiszen pl. egy kocsi megmagyarázható anélkül, hogy valaki ismerné annak minden egyes részét,
  • a dolog más dolgoktól való eltérésének elmondása, ami viszont körkjörös érvelésbe torkollik, hiszen ahhoz, hogy valaminek a más dolgoktól való eltérését el tdjuk mondani, tudni kell azt, azaz így a meghatározás az lenne: a tudás a dolgokról az értelem által alkotott, tudással indokolt igazvélemény.

A végkövetkeztetés: nem tudtuk meghatározni mi a tudás.

Két melléktéma is van az írásban.

Az egyik: a filozófusok esetlenek a hétköznapi életben. Sokszor miközben a dolgok háttéréről elmlélkednek, megfeledkeznek az alapvető hétköznapi dolgokról, azokat nem képesek megfelelően ellátni. A  bíróságon se képesek magukat kellő módon kifejezni.

A másik: Szókratész magát szülésen segédkező bábához hasonlítja, azaz segíti a tanítványait, beszélgetőtársait, hogy azok „megszüljék” saját gondolataikat.

Ballib szupermenek

2010 óta folyamatosan jönnek az újabb és újabb ballib messiások. Érdekes folyamat ez, összegeztem a szerintem legfontosabb eseményeit.

A legelső sztár Juhász Péter volt, aki már 2010 végén küzdeni kezdett a "diktatúra" ellen. Akkor éppen a sajtószabadság valóságban nem létező eltiprása volt az ürügy. Juhász máig aktív egyébként, fő érdeme, hogy bárhol is jelenik meg vezető szerepben, az a szervezet rövid időn belül összeomlik. Ahol korábban sikeresnek mondható, 20-30 ezres tüntetések is szerveződtek, ott Juhász működése eredményeképpen ezek létszáma 100 fő alá csökkent. Ma Juhász eredeti szervezete, a Mila már csak egy Facebook-oldal.

2012-ben jött a HaHa, a Hallgatói Hálózat nevű szélsőséges ballib diákszervezet. Ők pár hétig nyomták, pár napra még egy előadótermet is kibéreltek maguknak az ELTE-n. Mára csak egy blog maradt belőlük.

Majd az év végén jött a bukott miniszterelnök, Bajnai Gordon új mozgalmának nagy fellépése, itt Bajnai saját új pártja egyesült Juhászékkal és a Kónya Péter vezette Magyar Szolidaritás Mozgalommal. Ez az egyesülés a kezdetekben rendkívül sikeres volt, 15 %-ra mérték a közvéleménykutatók, de ezt gyorsan sikerült levinniük a parlamenti küszöb alá, nem utolsósorban az MSZP és a DK hathatós "segítségével". Mára Bajnai kitántorgott, Kónya pedig országgyűlési képviselő ugyan, de mára saját volt partenereivel is összeveszett. A hatalmas csúcsszervezet, az Együtt jelenleg 1 azaz egy képviselővel rendelkezik a Parlamentben. Minden felmérés szerint semmi esélyük jövőre bejutni.

2013 fő játékosa az Éhségmenet volt, melyen többek között ballib multimilliomosk is részt vettek, bizonyára éhezni szerettek volna, fogyókúrás céllal. Az esemény, a hatalmas szervezés ellenére, ezer embert se tudott mozgósítani. Ma csak egy Facebook-oldal.

Az év ballib forrradalmára Dopeman, aki olyan bátor volt, hogy megküzdött egy saját maga által készített hungarocell-szoborral!

A 2014-es hatalmas ballib választási bukás után csak a kormány segíthetett. Az értelmetlen internetadó ellen zajlott a legnagyob tüntetés a 2010-2017 közti időszakban. A ballibek pechjére, a tüntetés politikamentes volt, s amikor Orbánék visszavonták a tervezetet, a tovább tüntetni akarók a korábbi huszadára estek, így sikertelen lett az ügy kormányellenes ballib célra való felhasználásának terve.

Kicsivel előtte megjelent lehetséges messiásként Tétényi Éva volt esztergomi polgármester is, aki városa Fidesz-szervezetének fő ellenfele volt. Ő nem volt hajlandó azonban hűséget fogadni a ballib agytrösztnek, így gyorsan ki lett dobva: nem elég ugyanis a Fideszt nem kedvelni ám...

2015 nagy eseménye: Simicska és Orbán összevesztek. Mára Simicska egyfajta ballib sztár lett emiatt, bár ő egyébként a Jobbik mögé állt be. Ennek hatása: a ballibeknél azóta a Jobbik immár "náci" minősítésből "sz9vetséges" minősítést kapott. Mára ő a ballib ellenzék fő reménysége, mostanában is mindenki várja, hátha birtokában van valamilyen kompromitáló adat Orbánról, melyet majd jövő év márciusában közzé fog tenni.

Megjelent mellékszereplőként a volt fideszes Szabó Gábor - a neten mint Tuareg ismert -, aki sátortáborozni kezdett a Parlament előtt, időnként egyhetes fogyókúrákkal ütve el ott az időt. Őt gyorsan dobták  a ballibek, mert lassan odáig radikálozódott, hogy a ballib politikusokat és megmondóembereket is Orbán-csicskásoknak mondta. Idén lezárta tevékenységét, 20-tagú szervezete még létezik, de csak a Facebook-on.

Nála fontosabb volt azonban Sándor Mária, aki hihetetlen hangszínben előadva nyomta a ballib propagandát. De ő is elkövette azt a hatalmas hibát, hogy próbált önálló is lenni. Emiatt a támogatás elmaradt mögüle. Pedig ha szót fogadott volna, hivatásos politikust csináltak volna belőle a rendszerurak. Mindenképpen le a kalappal előtte, hogy ezt nem vállalta. Már nem aktív, idén visszatért eredeti munkájához (ápolónő).

2016 sztárjai többen vannak. Egyrészt ez a Pumukl-féle Tanítanék. Hetekig szervezett tüntetésükre 8 ezer ember ment el. Már Pukli István - ez Pumukli igazi neve - árulónak számít a ballib oldalon, mert elhagyta saját szervezetét, azt nem akarva átadni a ballib vezetésnek, ezzel a szervezetet gyakorlatilag kivégezte, majd pedig saját pártot alapított, mely nem hajlandó összefogni a többi ballibbel. Párja fő tevékenysége jelenleg a blogírás.

Aztán ott voltak a Ligetvédők. Eredeti programjuk: leállítani a Városliget megszépüléset, többek között "megvédeni" olyan "természeti értékeket", mint a volt Közlekedésu Múzeum melletti lebetonozott, koszos parkoló. Annyira kínos volt egész tevékenységük, hogy már kezdetben se támogatta őket a ballib megmondóemberek egy jelentős hányada. Mára maradtak tízen, egy részük drogozik a Ligetben, az ott felállított 2 darab sátorban, más részük máshol lopja a napot.

S még Hosszú Kattinka is megvolt ebben az évben, akit akaratán kívül valakik kikiáltottak ballib felkelőnek. Mára csúnya orbánista árulónak számít a ballib médiákban.

Az idei év új sztárja természetesen a Momentum. Bár mára a ballib megmondóemberek megorroltak rájuk, miután ők se voltak hajlandóak "összefogni", hanem saját szervezetben gondolkodnak.

Láthatjuk: vagy árulókká lettek az egykori hősök vagy saját magukat nullázták le.

Furcsa jövő

A jövő néha furcsább a legvadabb fantáziánál...

Ha valaki azt mondta volna nekem 2010-ben, hogy 7 évvel később:

  • Gyurcsány lesz az MSZP fő ellenfele,
  • Simicska lesz a ballibek fő reménysége a Fidesz elleni harcban,
  • az oroszok gyalázása kötelező lesz a ballibeknél,
  • kötelező lesz a ballibeknél az iszlám megtapsolása,
  • a ballib megmondóemberek éljenezni fogják a Jobbikot,

azt még én se hittem volna el, pedig hajlamos vagyok néha furcsa jövőképekben hinni...

Kié lesz az idei Nobel?

Pénteken lesz megmondva ki kapja az idei Nobel-békedíjat.

Szerintem Satana Mertkell kapja, mert 2 fontos dolgot is tett a skandináv liberaszták (ők alkotják a Nobel-Bizottságot) érdekében:
- iszlamista terroristákat invitált Európába,
- bevezette a homokházasságot Németországban.

Viszont ellene szól, hogy náci nemzetiségű, szóval lehet, hogy mégis más lesz...

Lehet, hogy mégis valami Trump-ellenes homokos aktivista kapja Mertkell helyett...

Még esélyes jelölt Francisco Conchita Borgia Buziglio Wurst, vatikáni celeb médiasztár, akinek keresztényellenes hetvenkedése mindenképpen egy Nobelért kiált...

2022 - a Jobbik éve

Úgy néz ki, a háttérhatalom döntött.

A döntés: kibekkeli Orbánt még 2022-ig, addigra meg felépíti az új, immár "európai" Jobbikot. Persze, ha lehet, csinál egy "forradalmat" közben, adandó alkalommal, de ennek túl nagy a kockázata. Budapest mégse Kijev, s hatalmas lenne a bukás, ha a "forradalom" bukna, ami elég esélyes. Így inkább marad a kivárás 2022-ig. Türelem Vona-kormányt terem.

A fő akadályok a 2022-es Európai Jobbik-győzelem előtt még eltisztítandók.

A ballibeken belüli balos felkelést sikerült ezen a héten végleg elfojtani Botka koordinált likvidálásával. Többé nem lesz, aki merne lázadni a liberális dogmák ellen a "baloldalon". A DK, az Együtt, a Momentum eleve klasszikus jobboldali liberális pártok, az MSZP-t ezen a héten sikerült elintézni, ott sincs már mitől rettegni, marad a PM és az LMP, de a PM csak virtuálisan létezik, az LMP meg elmegy amolyan zöld szektának, a gond nem sok.

Ha összefogócskáznak a kicsik a nagyokkal, arcukat vesztik, ha meg nem, úgyis kiesnek, szóval jövőre el lesznek intézve. A 2018-es hatalmas ballib bukás után Gyurcsány majd maga alatt konszolidálja a ballib maradványokat, kiépítve egy biztos 10 % körüli liberális kispártot, mely majd a Jobbik koalíciós partnere lesz: azért mégse lehet a Jobbikot egyedül kormányra engedni, jó ha lesz farka is, mely majd csóválja a házőrzőt. Ha a Momentum szót fogad, csatlakozhat, de valószínűbb likvidálásuk: túl izgága srácok, nem lehet megbízni bennük, plusz a végén még orbánosodnak!

Fontos feladat még valahogy leszerelni a mindenféle "konzervatív" mozgalmárokat. A fő alak, Bokros már megvan: amióta Gyurcsány meghívta egy finom mandátumra, nem zavarog.

A Jobbik felépítésének fontos eleme lesz a párt hitelességének megőrzése. Így aztán nem lesz erőltetve, hogy kulturálisan is átmenjen a liberális oldalra. A háttérhatalomnak nem gond, ha valaki úgy szolgálja, hogy közben Szentkoronát tűz minden sarokra, s a Székely himnuszt énekelve, rovásírásos felirattal utalja át a profitot. Lesz bőven iskolai hittan is, a homokmenetesek és a feministák szarva meg le lesz törve, ne zavarják óbégatásukkal a profitporszívózást.

A ballib médiák már hónapok óta megkezdték a Jobbik mosását, csak folytatni kell. A túl hangosan gágogó Jobbik-ellenes ballib hangok meg majd szilenciumot kapnak, ha nem sajátítják el az új ukázokat. Az igazi "független" ballib megmondóember mindig követi a Pártot, ha meg nem, nagyon gyorsan a munkanélküli irodában találja magát...

Egy téren még dolgozni kell a Jobbikon: valahogy leépíteni az oroszpárti vonalat, s büszke euroatlantista jobbikos vezetést
kinevelni. Dehát lesz még erre 4 év, bőven elég.

Phaidón

Ez az írás beszámoló Szókratész életének utolsó napjáról.

Az élet és a halál értékéről beszél Szókratlsz, Az ember az istenek tulajdona, így elítélendő a halálba menekvés, húzza alá Szókratész.

Viszont a halál nem más, mint a lélek és a test egymástól való elválása, melynek során az ember egyéniségét tartalmazó lélek nem pusztul el.

Az igaz filozófusnak nem lehet célja a testi örömök élvezete, így számára a halál se tragédia.

Felmerül a kérdés, hogy ha a halál jó, miért nem leszünk azonnal mind öngyilkosok. A válasz: testünk az istenek ingósága, nem dönthetünk felőle mi magunk. Platónnál nem a testnek van lelke, hanem a léleknek van teste, ezt fontos észrevenni, azaz ha a lélek megöli a testet, az egyfajta lopás az istenek tulajdonát képező testtel.

Szókratész barátai elfogadják tényként, hogy a halál a test és a lélek egymástól való elválása, azonban felvetik, hogyan lehetünk biztosak abban, hogy a lélek halhatatlan, hiszen ha ebben nem vagyunk biztosak, akkor semmiképpen se tekinthetjük jónak a halált.

Az első érv az ellentétek egysége. Minden dolog az illető dolog ellentétjéből van, ami pl. nagyobb lesz, az szükségszerűen kisebb volt korábban. Ezen ellentétes állapotok között ellentétes folyamatok vannak: pl. a nagyobb és a kisebb között növekedés és csökkenés zajlik. Ha nem lenne egyensúly az ellentétek közöt, akkor minden azonos állapotba kerülne előbb-utóbb. Ebből következik, hogy mivel az élet és a halál egymás ellentéte, köztük van a meghalás és a születés folyamata,  melyek egymást kiegyenlítik, azaz ami meghal, annak ismét meg kell születnie.

A második érv a már említett visszaemlékezés, mely szerint a tudás már birtokunkban van szüketésünk előtt, arra csak visszaemlékezünk földi életünk során. Itt a példa az egyenlőség: amikor egymáshoz egyenlő tárgyakat, pl. köveket látunk, felelevenedik bennünk az egyenlőség elve, pedig az egyenlőnek gondolt kövek biztosan nem teljesen azonosak egymással, csak megjözelítően egyenlőek. Ehhez azonban szükségszerű, hogy lelkünk létezzen már születésünk előtt is, csak onnan ismerhetjük ezt az absztrakt egyenlőség elvet, a tapasztalatból nem.

De viszont ezzel csak azt bizonyítottuk, hogy lelkünk élt születésünk előtt, azt nem, hogy nem hal meg halálunkkal együtt! Viszont az előző érvvel egyesítve már biztos a következtetés, hiszen láttunk az ellentétek egységéből, hogy ami születik, az meg is hal, s ami meghal, az születik is.

Szókratés elmondja, a világ két részre oszlik, látható és láthatatlanra. A látható örökké változó, mozgásban lévő, az érzékszerveinkkel észleljük, míg a láthatatlan örök és mozdulatlan, melyet lelkünkkel érezzük. Minél tisztább lelkünk a testi hatásoktól, annál könnyebben talál utat a láthatatlan világba, míg ha földi életünk soránk túlságosan elteltünk a testi örömökkel, az megfertőzi lelkünket, így az a halálunk után is a földi élethez, a látható világhoz fog ragaszkodni, abban egyfajta tisztátalan lélekként, rossz démonként fog létezni. A tisztátalan lelkek közül a mértéktelenekből szamarak lesznek következő életükben, az igazságtalanokból farkasok, míg az erényes, de nem bölcselkedő lelkekből méhek vagy hangyák. A bölcsek viszont csatlakoznak az istenekhez, mivel a filozófia hozza meg a felszabadulást a léleknek a testiség börtönből.

Szókratész barátai itt azonban megemlítik ellenérveiket ezzel kapcsolatban.

Az első ellenérv: a lélek olyan, mint egy líra által hallatott melódia, mely harmóniát sugároz, míg a test olyan, mint a líra, így ahogy nem lehet melódia hangszer nélkül, úgy lélek se lehet test nélkül.

A második ellenérv: a lélek biztosan létezik szüketésünk előtt és biztosan tartósabb testünknél, de mi a biztosíték arra, hogy valóban halhatatlan, hiszen lehet, hogy ugyanúgy, bár lassabban mint a test, elveszti életerejét és egy adott pillanatban elpusztul. S sose lehetünk biztosak abban, hogy ez a pillanat nem éppen mostani életünk végén fog bekövetkezni.

Szókratész válasza az első ellenérvre. Ha elfogadjuk, hogy a lélek már tud dolgokat születésünk előtt, akkor a párhuzam a lanttal téves, mivel a lant esetében tényleg nincs önmagában melódia.

Továbbá, ha a lélek önmagában harmónia, nem lehet részese a rossz diszharmóniájának,, ahogy a lant esetében van, akkor ebből az következik, hogy

  • minden lélek egyformán jó, ami nem igaz,
  • nem lehet ellentétben részeivel, ahogy ez a lant esetében van, miközben éppen az ellenkezője az egész: egész életünk során harc van lelkünk és testi ösztöneink között,

tehát ismét bizonyítva lett, hogy nem helyes a lant párhuzam.

Szókratész válasza a második ellenérvre bonyolultabb.

Semmi sem lehet önmaga ellentéte, miközben ezzel együtt megőrzi önazonosságát. A magasság nem lehet alcsonyság, s fordítva, akkor se, ha mindkettő jelen lehet egy konkrét dologban, lásd valaki magasabb egy embernél, de alacsonyabb egy másiknál. Ez nem mond ellent a már említett elvnek, hogy a dolgok egymás ellentétéből vannak, mivel ott konkrét dolgokról beszéltünk, míg itt absztrakt elvekről.

A fenti elv az ellentéteket tartalmazó elvekre is igaz, pl. a tűz és a hó nem ellentétesek, de mivel a tűz mindig meleg, a hó pedig mindig hideg, így a hó nem lehet sose meleg, anélkül, hogy megszűnne hónak lenni.

A fenti példáján: a lélek mindig magában hordozza az életet, így már nem ellentéte a halál, sosem lehet halál. Ami viszont nem lehet halál, azt halhatatlannak nevezzük.

Tehát a lélek szükségszerűen halhatatlan.

Ezek után Szókratész visszatér az eredeti témához, azaz saját halálos ítéletéhez, melynek végrehajtásáig már csak percek maradtak hátra.

Mivel lelkünk halhatatlan, jobban kell aggódnunk lelkünkért, mint testünkért, most is és minden esetben is. Ha nem így lenne, az azt jelentené, hogy a halál mentöőv a gonoszok számára. Viszont mivel a lélek halhatatlan, az egyetlen út számára az, hogy jóvá és bölccsé legyen a lehető legnagyobb mértékben.  Mindent meg kell tennünk tehát azért, hogy megszerezzük az erényt és a bölcsességet életünkben, hiszen a jutalmunk tisztességes és a remény valós.

Az írás vége: a bírósági alkalmazott - nem tudom, helyes-e a hóhér szó - behozza a mérget, amit Szókratész bevesz, majd pár perc múlva békésen meghal. (A halálos ítélet méreg általi halál volt.)

A liberalizmus hamis erkölcse

A mai, modern, agonizáló liberalizmusban gyakorlatilag a hatalmasok folyamatosan elnyomják a dolgozó kisembereket, azok közéleti szereplése egyre nehezebb. Csak kicsit mond mást, mint a amit "kell", már ki is van rúgva.

S mindezt szólásszabadságnak csúfolják.

Sokkal nagyobb gond, hogy mindezt magáncégek csinálják, nem az állam! Az állam ellen ugyanis lehet fellebezni, tüntetni,
tiltakozni, míg a "munkaadó" - helyesebben: profitlopó - ellen nincs pofázás.

Mindez kombinálva a liberalizmus másik nagy paradoxonjával: egyrészt belenevelik az emberbe, hogy jó dolog a pénzéhség, viszont hozzáteszik, ez csak a tőkések szent joga, míg a kisembereknek valahogy becsület dolgának kell tekinteniük kényszermunkájukat.

A változás szele már elkezdett halkan duruzsolni, íme pár alapvető elv a gazdaságpolitika terén, mely követendő az új populista
államiság esetében, kiválasztottam a 8 legfontosabbat:

  • a gazdaság felett erős állami kontroll,
  • az ofsór övezetek felszámolása,
  • a független jegybanki rendszer megszüntetése,
  • a közszolgáltatások államosítása,
  • az ásványi kincsek államosítása,
  • a hitelpénzrendszer felszámolása,
  • biztosított alapbér munka nélkül mindenkinek,
  • a profitorientáltság erős csökkentése, majd megszüntetése.

Minél előbb, annál jobb! De ki kell várni a megfelelő pillanatot. A liberalizmus - hála Istennek! - agonizál, ez tény, viszont ez
nem egy egyenletes folyamat, vannak csúcsok és esések. A liberalizmus még képes csatákat nyerni, de a háborút már elvesztette. Mint Hitler 1943-ban.

Fogják bombázni Madridot?

Mikor fogja a NATO bombázni Madridot?

Csak azért kérdezem, mert 18 éve a NATO azért bombázta 3 hónapon keresztül Belgrádot, mert a szerb vezetés nem engedte országa egy részének elszakadását. Akkor arra hivatkozott Szerbia, hogy alkotmánya nem teszi lehetővé a szeparatizmust. Ismerős?

Persze most sokan azt mondják, a szerb erők megöltek embereket, míg a spanyol erők csak gumifegyverekkel lőttek, s csak sérültek vannak, halottak nem. Ez igaz, de most a katalán szeparatisták se lőttek fegyverrel senkit, nem támadtak meg rendőrörsöket, míg 18 éve az albán szeparatisták pontosan ezt tették.

Ami pedig magát a szeparatizmust illeti: ez a világ egyetlen országában se jogszerű, a Szovjetúnió volt az egyetlen kivétel, mely annak idején saját alkotmányában rögzítette a tagköztársaságok feltétlen kivállási jogát, mind a lenini, mind a sztálini, mind a brezsnyevi alkotmányban ez benne volt, aki nem hiszi nézze meg az 1977-es szovjet alkotmány 72. cikkelyét (azért írom ezt, mert az utolsó szovjet alkotmány).

Viszont ha egy nép el akar szakadni, az el is szakad, s a jogtalanságból jog lesz előbb-utóbb.

Ami érdekes Katalónia esetében, a szeparatizmus hívei és ellenzői aránya kb. 50-50, azaz nincs tömeges és egyértelmű elszakadási vágy. A vasárnapi népszavazás körülötti események fő célja ez volt: megnövelni a szeparatisták táborát. Valakik nagyon akarták ezt a botrányt, a szálak a Mertkell-Micron tengelyhez vezetnek, ill. a mögöttük álló erőkhöz.

A legközelebbi, immár legitím népszavazáson már meglesz az elszakadáspártiak többsége. Ez volt a cél. A Micron-Mertkell ultraliberális vonal mögötti érdekcsoport pánikba eshetett a rossz német választási eredmények miatt, így áttértek a B tervre, azaz az EU megsemmisítésére, tehát egy új, magállami központi új EU létrehozására, mely mentes lesz az összes ballaszttól, lásd Kelet-Európa, s egyes déli tagállamok.

A metrón

A múlt hónapban lehetőségem volt pár napon belül utazni a budapesti és a szeredőci metrón.

A nyelvi eltéréseket leszámítva és azt, hogy a szeredőci metró szebb (mert újabb) alig tapasztaltam különbséget.

Ülnek az emberek, ill. állnak, unott pofával, egyesek igyekeznek szórakoztatni magukat (olvasnak, hallgatnak valamit, babrálnak a telefonjukkal), de mindenkin érezhető a kényszer: nem azért utaznak, mert szeretnének valami kedves helyre eljutni, hanem mert kénytelenek elmenni oda, ahol úticéljuk van.

Tapintható a boldogtalanság, az életunottság. Hatalmas elidegenedés mindentől.

Ilyen a létező liberalizmus világa...

Honnan ez a nyugatellenesség?

Honnan ez az általános nyugatellenesség Kelet-Európában? 30 éve senki se hitte volna, hogy ez lehetséges.

A mai általános kelet-európai nyugatellenesség fő oka gazdasági. Mára kiderült: nem igaz, hogy felzárkózást hoz, ha odaadjuk gazdaságunkat a nyugatnak, sőt az ellenkezője az igaz, ez az állapot lehetetlenné teszi a felzárkózást.

Mert mit mondtak az elején? Mindegy kié a tulajdon, lényeg, hogy adózik, fejleszt, munkát ad. S milyen jó, hogy tőkét hoznak be! Mi a valóság: alig adóznak, mésodrendű dolgokban fejlesztenek, alacsony bérezésű munkákat teremtenek. Mára, az elmúlt majdnem 30 év alatt hatalmas károkat okozott mindez.

A politikai harc alapvetően a fentiek alapján jött létre. S a legérdekesebb: egyszerre több országban, teljesen eltérő módon. A kivétel: a három balti állam, ahol akkora a hisztérikus rettegés Oroszországtól, hogy bármit hajlandók lenyelni a nyugattól.

Ne szavazzon!

Bár mára a legtöbb ballib párt letett a korábbi axiómáról, hogy aki nem adózik, az ne szavazzon, meg hogy aki nem itt lakik, ne szavazzon, s csak a DK tart ki fentiek mellett, mégis sok fanatikus ballib máig ismételgeti ezeket a téveszméket.

Lássuk mi a valóság!

A parlamenti választás nem az ország lakosainak szavazása, hanem az ország állampolgáraié. Ezt az is mutatja, hogy állampolgárság nélkül nincs szavazati joga annak, aki egyébként életvitelszerűen az országban él. Ez ellentétes a helyi, önkormányzati választásokkal, ahol - korlátokkal - külföldi, azaz nem magyar állampolgárok is szavazhatnak.

Tehát: aki nincs az országban és állampolgár, az nem kibic, nem kívülről szól bele, hanem részt vesz annak a közösségnek a szavazásán, melynek tagja.

plakát a ballib xeonofób kampányból (2004)

Vesszen Botka!

Mára Botka lett a ballib agytröszt egyes számú ellensége. Orbán hirtelen a második helyre szorult a kilövendők listájában. Vajon mi történt?

Hogyan lehetett a legerősebb ballib szervezet vezetőjéből a ballibek, s a mögöttük álló Soros-maffia, valamint a háttérhatalom fő ellensége?

Mert tény: a magyar ballibaizmus ismét kitermelt egy embert, aki rádöbbent, a liberalizmus az oka minden bajnak,  s balra kellene fordulni ahhoz, hogy a politika hasznos legyen. Ez Botka, ő az, aki rájött: az MSZP bajának minden oka, hogy az az évek során liberális párttá züllött, így szavazói lassan elmentek, elsősorban a Fideszhez és a Jobbikhoz.

Már volt egy ilyen eset: egy ifjú lánglelkú, nyugatnyaló ultraliberális,  a háttérhatalom nagy reménysége, Soros személyes haverja. Orbánnak hívták. Az évek során szembefordult gazdájával,  miután rádöbbent, hogy a nyugat érdekeinek követése és a Soros-félék receptjének betartása sehová se vezet, azon kívül, hogy pár parazita globálkulák naponta újabb milliárdokkal gazdagszik, miközben az ország népe nem lép előre.

A háttérhatalom legnagyobb rémálma: Orbán ellenfele egy másik Orbán lehet a magyar politikában! Ez olyan szörnyű jövőkép, ami ellenében még az Orbán "diktátor" elleni harcot is szüneteltetni kell.

Jönnek egymás után tehát a lejárató cikkek, a hamisított közvéleménykutatások, neves ballib megmondóemberek hányásai, s minden ismert eszköz a liberális boszorkánykonyháról. Most nem szégyellik ehhez a fideszes médiákat is felhasználni.

Nem adok sok időt Botkának, le lesz vadászva hamarosan. De mindenesetre le a kalappal előtte, hogy mert kesztyűt dobni a Soros-féle elnyomók mocskos pofájába,

Védőbeszéd

Szókratész védőbeszéde, talán az Állam és a Lakoma mellett Platón legismertebb műve.
Platón leírja a beszédet, melyet Szókratész saját tárgyalásán adott elő.
 
Az első rész maga a védőbeszéd, a második rész pedig az ítélet kimondása utáni beszéde az utolsó szó jogán.
 
Szókratész megjegyzi, olyannyire meggyőzően beszéltek vádlói, hogy már maga is elhitte szinte, amit mondtak. Pedig semmi se igaz abból, amit állítanak, s legnagyobb hazugságuk az, hogy kijelentették róla, hogy nagyszerű szónok, pedig most mindenki láthatja, ez nem igaz. Hacsak nem azt értik nagyszerű szónok alatt, aki igazat beszél, hiszen Szókratész nem használja a szónokok módszereit, azok idegenek tőle, a bíróságon is úgy beszél, ahogy a hétköznapi életben.
 
Szókratész megemlíti, a vádak ellene régiek, rossz hírét régóta terjesztik Athénben. A továbbiakban ezt részletesen elmagyarázza.
 
Arra a vádra, hogy megszegi a törvényt azzal, hogy a föld alatti és az égi jelenségeket kutatja,  Szókratész megállapítja, ezekben a tudományokban semmi szégyenletes nincs, ő büszke lenne, ha képes lenne minderre, de történetesen sose foglalkozott ilyen kérdésekkel, ezt igazolhatja bárki, aki hallotta őt tanítani.
 
Ugyanez a helyzet a másik váddal, hogy megrontja az ifjúságot hibás neveléssel, s ezt pénzért teszi. Szókratész elmondja: sajnos a neveléshez sem ért, így ezzel se foglalkozott. Ami pedig a pénzt illeti, erre bizonyíték szegénysége.
Itt hozzátenném, hogy ez az állítás igaz Szókratészre, egyszerű kézműves családból származott (persze teljesjogú polgár volt, tegyük hozzá), nem volt sose gazdag, de ugyanez valószínűleg nem igaz Platónra. Platón valóban nem élt gazdag ember módjára, de vagyonos ember volt. Tanításért sose fogadott el pénzt, de öröklés miatt gazdag volt, tehetős családból származott, sose kellett dolgoznia. Ez egy örök ellentmondás: hiteles-e, ha gazdag ember beszél a pénz ellen. De ez csak saját, mellékes megjegyzésem.
 Szókratész ezután elmondja honnan ered valójában a rossz híre. Évekkel korábban egy barátja, Khairephón elment a delphoi jósnőhöz megkérdezni, van-e bölcsebb ember Szókratésznél, mire azt a választ kapta, hogy ilyen nincs. Ezt meghallva Szókratész elkezdte kutatni, vajon tényleg bölcs-e. S felkeresett bölcsnek mondott embereket, de egyet se talált bölcsnek, saját magát bölcsebbnek találta náluk, mert ő legalább annyit tudott magáról, hogy amit nem tud, arról nem is véli, hogy tudja azt, míg mások, akik saját foglalkozásukban jók voltak, azt képzelték, másban is bölcsek, amivel még azt a bölcsességet is kétségessé tették, melyet valóban birtokoltak. Az emberek meg azt hitték, hogy Szókratész tudja mindazt, amit cáfol, s sok utálója lett így. Pedig Szókratész bölcsessége csak annak felismerése, hogy bölcsesség tekintetében valójában semmit sem ér, s egyedül az istenek bölcsek.
 
Szókratész elismeri, hogy vannak fiatal tanítványai, de ha megrontaná őket, azzal magának tenne rosszat, hiszen egy rossz ember fő jellemzője, hogy másoknak rosszat akar. Miért tanítana másokat rosszra, ha azok ezt bizonyára ő ellene is felhasználnák? Cáfolja, hogy igaz lenne az a vád, miszerint ateizmusra tanítja a fiatalokat, hiszen ő maga mindig mondja, hogy a démonjára hallgat, a démon pedig vagy maga is isten vagy az istenek származéka, hogyan is lehetséges, hogy ateista az, aki hisz a démonokban. (A démon szó az ógörögöknél nem feltétlenül rossz szellemet jelentett, mint a mai keresztény szóhasználatban, hanem bármilyen szellemi lényt.)
 
Szókratész megjegyzi, olyannyira nem ateista, hogy ha fel is mentené őt a bíróság azzal a feltétetellel, hogy többé nem bölcselkedhet és nem taníthat, azt felelné: "szeretlek és kedvellek is benneteket, athéniak, de engedelmeskedni inkább fogok az istenneknek, mint nektek", mert semmiképpen sem tehet olyat, ami ellenkezik démona parancsával, aki előírja: győzzön meg a lehető legtöbb embert, ne annyira testével és vagyonával törődjön, hanem sokkal inkább lelke jobbításával, mert abból lesz az igazi vagyon és jóság.
 
Szókratész megjegyzi: a silányabb ember a derekabb embernek nem képes ártani, mert hiába öli meg vagy száműzi őt,  a nagyobb rossz azt éri, aki igazságtalanságot követ el a másik ember ellen, nem azt, aki ezt elszenvedi.
 
Szókratész felemlíti saját életét, igazolva, hogy mindig így cselekedett egész életében: az igazságból sose engedett, a halálfélelem sem volt képes eltántorítani, se az oligarchikus kormányzat, se a demokratikus kormányzat alatt nem engedelmeskedett Athén vezetésének, amikor az olyan parancsot adott, mely ellenkezett lelkiismeretével.  (Szókratész élete során Athénben demokratikus kormányzat volt hatalmon, leszámítva az i. e. 411-403 közötti időszakot, amikor a vezetés katonai katasztrófáját kihasználva oligarchikus kormányzat került  hatalomra. Lásd erről másik cikkemet.) Megjegyzi, ezt nem csak tanítványai igazolhatják, hanem azok rokonai is, akiknek nincs okuk védeni őt.
 
Szókratész kijelenti, nem lenne méltó hozzá, ha hamis érvekkel kegyelemért esdekelne. A bíró feladata, hogy az igazságot keresse, nem az, hogy szánalmat érezzen. Így nem fog semmi olyat tenni, ami nem szép, igazságos, vagy az isteneknek tetsző, bár a vádak éppen arról szólnak, hogy ő ilyesmiket tesz. A bírák feladata: ítéljenek igazságosan, a vádlott reménye pedig csak az, hogy ez számára kedvező lesz.
 
Az ítélet azonban Szókratész ellen szólt, 30 szavattal többen szavaztak bűnösségére, mint  felmentésére, ennek kimondása után mondja el Szókratész beszéde második részét. Szókratész megjegyzi, rosszabbra számított, meglepte, hogy csak kis szavazatkülönbséggel nyertek az elítélését támogatók. (Szókratész korában az athéni bíróságok népbíróságok voltak, melyek tagjait naponta sorsolták az athéni teljesjogú polgárok közül, s munkájukért napidíjat kaptak az államtól. Jellemzően 501 tagból álltak ezek a bíróságok. Azaz a 30-as szavazattöbbség azt jelenti, hogy szinte fele-fele arányban megoszlott a bíróság Szókratész ügyében.)
 
A kor jogrendje szerint a bűnösség kimondása után maga az elítélt javasolhatott büntetést, melyet a bíróság vagy elfogadott vagy nem, ilyen javaslattal a vádlók is élhettek.
 
Szókratész elmondja: mindig a meggyőződése szerint élt egész életében, soha törődött azzal, amivel a legtöbb ember: vagyonszerzéssel, gazdálkodással, közéleti pozíciókkal, célja csak az volt, hogy meggyőzze az athéniakat: ne törődjenek semmivel, míg saját magukkal nem törődnek hogyan lehetnek a lehető legderekabbak és legbölcsebbek. Így szerinte az illő büntetése az lenne, ha a kormányzat székhelyén életfogytiglan ingyen étkezésre lenne "büntetve", ami az olimpiai bajnokokat illette meg, valamint a vezető állami tisztviselőket mandátumok alatt.
 
Ha ez nem elfogadható, mondja Szókratész, pénzbüntetés fizetését javasolja, olyan összeget, melyet szegényként is képes kifizetni: 1 ezüstminát javasol, majd ezt megváltoztja 30-ra, miután hívei - köztük maga Platón - vállalták ennek az összegnek a megfizetését.
Milyen összeget is jelent ez? Szókratész idejében 1 mina nagyjából egy szakképzett munkás napi bére 100-szorosának felelt meg. Azaz a 30 mina jelentős összeget, kb. 8 évnyi átlagbért jelentett!
A bíróság viszont a vádlók indítványát fogadta el, s halálbüntetést szabott ki. Szókratész kijelenti: így is örül, hogy méltó módon védekezett, mert ennél rosszabb lett volna méltatlan módon elkerülni a halált. Ahogy háborúban is ki lehet kerülni a halált, ha az ember eldobva fegyvereit az ellenséghez menekül. De az igazi nehézség  nem a haláltól megmenekülni, hanem a bűntől. Szókratészt csak egy igazságtalan halálos ítélet érte, míg vádlóit az igazság győzte le gonoszságuk és igazsátalanságuk miatt. Ezért őket el fogja érni a megtorlás, mely sokkal súlyosabb lesz, mint a halálbüntetés. Szókratész megjegyzi, hogy a halál mindenképpen jó. Hiszen vagy azt jelenti, hogy  a meghalt semmivé lesz, vagy azt, hogy a lelke a földi helyét túlvilági helyre váltja. Jó emberrel nem történhet semmi rossz, se életében, se halálában, s az ilyen emberről nem feledkeznek meg az istenek. Egy kérése van Szókratésznek azok felé, aki felmentésére szavaztak: álljanak bosszút fiain, ha azok, amint felnőnek, pénzzel vagy bármi mással inkább törődnek majd, mint az erénnyel.

Gyerekhalál

Meghalt egy magyar kisgyerek Kárpátalján.

Nem tudom igaz-e a hír, mert egy bulvárlap közölte. Tekintsük igaznak!

Mindegy, hogy magyar és mindegy, hogy hol történt. Az eset általános tanulságot hordoz.

Rossz jegyet kap egy 9-éves gyerek, erre megöli magát. Ez nyilván elmebetegség. De mi okozza az elmebetegséget? A liberális társadalmi rend, mely állandóan teljesítményt, hatékonyságot, kiválóságot követel, s lenéz mindenkit, aki képtelen az elvárásokat betartani, kivéve persze a lumpeneket, akik eleve kívül helyezik magukat a társadalmon, ezeket ugyanez ugyanez a rend simogatja és segélyezi. Jól látható ez a migránsválság kapcsán is: a migránssimogató államok a betódult lumpeneknek hatalmas segélyeket adnak, miközben a saját mélyszegényeik ilyet nem kapnak, ők önhibájukból tehetetleneknek vannak minősítve.

Ez a kisgyerek rádöbbent, hirtelen értéktelenné vált, felesleges emberré, kikerült a VIP-emberek osztályából, így jobb, ha nem is él tovább. Hiszen nem elég baj, ha valaki kívül van az eliten, ezt még szégyellni is köteles az illető. Ez a gyerek pedig megtanulta mindezt, s komolyan el is hitte!

Ez egy gusztustalan erkölcsi rend, egy dehumanizált, perverz, elferdült társadalom. Ilyen a liberalizmus: már a gyerekekből is elmebeteget csinál.

Ez még egy ok, hogy erőnk szerint fellépjünk a liberális eszmék ellen. Mi ugyanis emberek akarunk lenni,  s nem akarunk hatékony, kiválóan megolajozottan működő gépek lenni, akik termelik a profitot éjjel nappal egy magáról megfeledkezett világelit számára, mely unalmában már azt se tudja, mivel üsse el idejét.

A lehető legközelebbi időpontban, sürgösen ki kell űzni a bolygóról azt a rendet, mely miatt gyerekek halnak meg!

A globális nagytőke urait és főszolgáit személyesen vádolom ennek a gyereknek a haláláért! Lesz még nemulass, paraziták, hiába imádkoztok Sátánotokhoz! Nem lesz kegyelem.

A liberálfasiszta diktatúra

A liberalizmus lassan elér félévezredes történetének végére. Most kb. 4 és fél évszázadnál tartunk, az 500. évfordulót már nem fogja megérni ez a rend.

A legtöbb agonizáló eszme radikalizálódik halála előtt. A nagy kivétel a kommunizmus volt, mely addig enyhült, míg szét nem esett.

A liberális rendszeruraknak eszük ágában sincs ezt a példát követni. Állig felfegyverkezve várják a harcot, vérre szomjasan készek elpusztítani a bolygót, ha nincs már lehetőségük nyerni.

A nagy magyar liberális sztár, Megbokrosodott Lajos elmondta nemrég kedvenc liberális magyar folyóiratomban, a Mozgó Világban, hogy a fasizmus 5 fő jellemzője a vezérkultusz, az erőszak, az ellenségkeresés, a kirekesztés, s a nacionalizmus. Lássuk most ezeket a liberálfasizmus esetében! Szembesítsük a liberálisokat saját értékelésükkel!

A vezérkultusz tapintható. Vannak a mindent tudó "civilek", akik szava fontosabb a választott politikusokénál, a "független" szakértők, a "mécénás" - értsd: gátlástalan tolvaj - Soros-félék, s ezek bűntársai. Nekik mindig igazuk van, az ő szavuk törvény, mely ellen nem szabad szólni, s aki mégis szól, az csakis bunkó, műveletlen, mucsai aljlény lehet. Manapság egyes liberális megmondóemberek odáig jutnak, hogy pedzegetik a demokratikus választások betiltását, de legalábbis erős kontroll alá helyezését azon az alapon, hogy az átlag választó "tudatlan", magyarul: nem úgy szavaz, ahogy "kell".

Az erőszak nyilvánvaló. Kisembereket rúgnak ki munkahelyükről, mert nem azt mondják munkahelyükön KÍVÜL, amit "kell", képesek szabadon véleményt mondani. Ez az erőszak sokkal rosszabb és hatásosabb, mint a fizikai erőszak. A fizikai erőszak elől lehet védekezni, de a folytonos ellehetetlenítés ellen nehéz, a legtöbb kisember végül belátja: megüti a bokáját, ha a szél ellen vizel, ráadásul ellenkezése így se, úgy se változtat a dolgok menetén.

A folyamatos ellenségkeresés se kérdéses: harc a "hamis hírek" - értsd: a liberálisok által nem kontrollált médiák - ellen, küzdelem a csodaember tehetségű orosz hackerek ellen, a "diktatúrák" - értsd: a globális rendszeruraknak szót nem fogadó országok - ellen, a "gyűlöletbeszéd" - értsd: a nem-liberális álláspontok - ellen, stb.

A kirekesztés kérdésében se kell sokat elemezni: a liberális rendszer kirekeszti az ellenvéleményt, sőt rebesgeti egyes egész embertömegek "felesleges" jellegét. 50 év óta zengik a liberálisok az úgynevezett túlnépesedés tanát, azaz túl sok ember van, a szemtelen liberális henyélőket zavarja az emberiség, szeretnék létszámunkat 1 milliárd alá csökkenteni. E célból betegségeket terjesztenek, emberellenes eszméket trombitálnak már ma is.

Az utolsó ismérv a legproblémásabb: a nacionalizmus. A modern liberalizmus ugyanis antinacionalista, szemben a klasszikus liberalizmussal, mely kitalálta a nacionalista eszmét. A gond: a liberális antinacionalizmus atomista alapú, azaz nem a természetes közösségek, az univerzális elvek nevében harcol a nacionalizmus ellen, hanem az embertagadás nevében.

Láthatjuk: erősödnek a fasiszta tendenciák a liberalizmuson belül. A kisember természetes erkölcse lehet gyógyír. Emellett természetesen minden olyan ország is, melyben antiliberális vagy populista folyamatok zajlanak.

A Cukorhegyen innen is túl

Letiltott ismét a Facebook, megint 30 napra. Az ok: azon vélemény hangoztatása, hogy a trükkösen gyereket örökbefogadó homokos "pároktól" az államnak el kellene vennie a gyerekeket. Azaz egy vélemény, nem uszítás, erőszakra felhívás, gyűlöletbeszéd. Vannak vélemények, melyeket a Facebook nem tűr el és pont.

Ezzel kapunk ízelítőt miért nem szabad megengedni a liberális, globális világállamot. Ott ugyanez lenne: monopolcégek büntetnének, szabályoznának, minden fék, ellensúly, ellenőrzés nélkül. Formálisan hiába nem lenne elvileg nem kötelező a cégek szabályozása, hiába lenne államszervezet, az iszonyúan gyenge lenne a magáncégek uralma ellenében, hiszen ez liberális, azaz gyenge állam lenne, "éjjeliőr állam".

Már ma is hatalmas gondot okoz a modern liberális államiság diktatórikus jellege, a hatalom egyik rendkívül fontos eleme, a gazdasági hatalom semmilyen politikai kontroll alatt nem áll, sőt erre még büszkék is a liberálisok: szerintük az ideális állam pont ilyen, azaz benne a gazdaság önálló, ellenőrizhetetlen tényező.

A világ népei azonban egyre nyilvánvalóbban látják ennek a modellnek a tarthatatlanságát.

A nagytőke nem ravasz, ez a népek malmára hajtja a vizet, hiszen éppen az ilyen Facebook típusú gigacégek kontrollálatlan garázdálkodása mutatja be, milyen is az álarcát levetett liberalizmus.

De lesz még kutyavásár Palo Altóban...

flc.jpg

Menexenosz

A Menexenosz témája: hogyan tartsunk szónoklatot a hősi halottak dicsőítésére.

A legfontosabb annak kiemelése, hogy a hősöket hazájuk hozta létre, így be kell számolni az elhunyt hősök őseinek tetteiről. A halottak dicsőítése egyben az élők okulását is szolgálja. A hőstettek alapja a hősök származása, továbba iskolázottsága, ez vezette el őket oda, hogy a hősökké lehettek.

Athén szolgálja legjobban az igazságot és az isteneket, Platón szerint. S ez a föld, Athén földje ezért hősöket szül. Továbbá minden társadalmi rendnek van következménye, a jó társadalmi rend jó embereket hoz létre, a rossz pedig rosszakat. Mi a jó társadalmi rend? Az, mely a társadalom legkiválóbb tagjait jutatja hatalomhoz. Ez lehet akár a demokrácia, melyben  a többség választással emeli fel legjobbjait, s lehet az arisztokrácia - azaz arisztokratikus rend is (ógörögül arisztosz = legjobb) -, melyben származás alapján jutnak a legkiválóbb emberek hatalomra.

Miért sikerül ez Athénnek? Platón szerint azért, mert más városállamokkal ellentétben Athén lakossága homogén, s tagjai egyenlőek egymás között. Más városokban ez nem így van, így ott rossz társadalmi rend jellemző, ami lehet türannisz (= zsarnoki egyeduralkodó, aki saját érdekét nézve irányítja az államot) vagy oligarchikus kormányzás (oligarchia = kis csoport uralma, akik saját érdekeiket nézve irányítják az államot).

Athén egyenlősége valószínűleg erősen eltúlzott. Eleve a lakosság nagyobb része rabszolgákból és szabad, de polgárjoggal nem rendelkezőkből állt. De a teljes polgárjogúak között se lehetett egyenlőség, hiszen voltak emberek, akik munka nélkül meg tudtak élni csak földjük terméséből, míg mások mesteremberek voltak, azaz dolgoztak. De mégis: relatív módon Athén biztosan egyenlőbb társadalom volt, mint sok más korabeli állam.

Platón itt vázolja a kora előtti görög történelmet, erősen szubjektív, athéni szempontból.

A megemlített történelmi események közül a témával nem foglalkozók számára talán csak a marathóni csata ismert, ezért érdemes az eseményeket röviden felvázolni, mert enélkül az írás szinte érthetetlen.

A mai ember hajlamos egy kornak tekinteni az ógörög korszakot, s méginkább azt a kort, mely az ógörög kor kezdete és Platón halála között telt el. Pedig a valóságban ez egy hosszú időszak. Platón i. e. 347-ban halt meg, azaz az IV. sz. közepén, 81 évesen, tehát az V. sz. végén született.

Az első megemlített nagy történelmi személy Nagy Kurus király - neve latinul Cyrus, ógörögül Kürosz - i. e. 559-től perzsa király, aki  a következő években meghódította egész Kis-Ázsiát. Ennek háttere az, hogy az akkori Kis-Ázsia földközi-tengeri partvidékén görög városállamok voltak: a legdélebbi Mallósz volt, ma Törökország délnyugati csücskében, a mai török-szír határtól 80 km-re, a legészakabbi pedig a keresztény történelemből jól ismert Khalkédón, ez jelenleg Isztanbul egyik kerülete. A görög városállamok pár tíz km mélységben terjedtek ki a szárazföldre, mögöttük Lüdia volt, egy több évszazadon keresztül fennállott ókori állam. A kis--ázsiai görög városállamok bizonyos függésben álltak a lüdiai uralkóval szemben, bár belsőleg jelentős autonómiát élveztek.

Az V. sz. közepén a lüdiai uralkodó, bízva Perzsia gyengeségében, megtámadta azt. Azonban a dolgok fordítva sültek el: a perzsák a témadást nemcsak visszaverték, de meg is semmisítették Lüdiát, azt csatolták Perzsiához. (A lüd nép még fennmaradt pár száz évig, csak az i. sz. I. században asszimálódtak végleg.) A görög városállamok egy része kitartott a lüdök mellett, ezeket a perzsák megsemmisítették, a magukat megadó városok viszont megtarthatták autonómiájukat, azaz folytatódott a korábbi státuszuk, de immár nem a lüdiai, hanem  a perzsiai uralkodó felé. Kurus halála tehát kb. 100 évvel Platón születése előtt történt. Azaz a perzsa birodalom hatalmas felemelkedése 120 évvel Platón előtt kezdődött. Platón számára ez pont ugyanúgy történelem, mint egy ma 50 éves ember számára az 1848-as forradalom.

A következő megemlített Kurus fia, Kambudzsija király - neve latinul Cambyses, ógörögül Kambuszész - apja birodalmát növelte, ahhoz csatolta Egyiptomot is. Megemlíti Platón természetesen a görög szempontból fontosabb Dárius királyt is - neve latinul Darius, ógörögül Darieosz -, aki az első perzsa uralkodó (uralkodott 522-486 között) volt, aki veszélyeztette az európai görögöket is. Kiterjesztette birodalmát a mai Törökország európai részére, azaz egész Trákiát is birodalmához csatolta. Ebben az időben kezdődött meg a görög-perzsa katonai konfliktusok hosszú története.

A VI. sz. végére tehát egész görög Kis-Ázsia, valamint sok görög sziget perzsa uralom alá került. Ez ellen robbant ki a kis-ázsiai görögök felkelése az V. sz. elején, melyet Athén is támogatott, bár csak jelképes segítséget nyújtott, de mégis így lett Perzsia ellensége Athén.

A felkélés két pillanatát említi meg Platón: Szárdeiszt - ma: Sart, Törökország - és Eretriát - jelenleg is létező görög kisváros, Athéntől kb. 70 km-re északkeleti irányban. Szárdeisz fontos perzsa katonai támaszpont volt, ez volt a megszűnt Lüdiai Birodalom fővárosa eredetileg, a kis-ázsiai görög felkelés során a felkelő görögök a várost megtámadták és lerombolták, amire a perzsák Eretriára témadtak - mely részt vett jelképesen - 5 hajóval - a perzsák elleni támadásban -, a várost felégették, s annak teljes lakosságát rabszolgaként száműzték a mai Irak területére.

A mindenki által jól ismert marathóni csata 490-ben ezen események következménye. A kis-ázsiai felkelést leverő perzsák célja Athén megbüntetése lett. Bár Athén is csak jelképesen támogatta a perzsaellenes felkelést, Perzsia számára presztízskérdés volt Athén megbüntetése. Vegyük észre: a marathóni csata is elmúlt történelem Platón számára, az időbeli távolság ugyanaz, mint egy napjainkban született csecsemő számára a II. világháború. De ez már olyan történelem, mely része volt Platón korában a közbeszédnek, mint ahogy manapság is mindenki jól ismeri legalábbis nagy vonalakban mi is volt a II. vh. Talán kicsit erőltett a párhuzam, de Platón korosztálya számára Marathón olyan lehetett, mint egy mai fiatal orosz számára a sztálingrádi csata. Marathón volt az a pont, ahol a görögök először voltak képesek legyőzni az addig legyőzhetetlen hitt perzsa hadsereget, így ez a csata hatalmas jelentőséggel bírt a korabeli görög ember, s különösen minden athéni büszkesége számára.

Platón elfogultságára jellemző, hogy míg a marathóni csatát említi, annak "ikertestvéréről", a thermopülai csatáról nem szól. Ennek nyilvánvaló oka: ott nem az athéniek, hanem a spártaiak vitték a főszerepet.

Platón megemlít még 4 eseményt a görög-perzsa háborúk törtetéből: az artemiszioni (480), a szalaminai (480), a plataiai (479), s az eurümedoni (466)  csatát. Látható, hogy mindegyik az V, sz. első felében zajlott, az első döntetlenül végződött, míg az utóbbi három görög győzelemmel zárult, különösen fontos volt a szalaminai csata, ebben ugyanis a görögök először győzték le a perzsákat tengeri csatában is.

Hozzá kell tenni, hogy a legtöbb görög-perzsa csatában a perzsa katonák jelentős része görög volt, a perzsa uralom alatt álló görög városállamok lakosságából a perzsák rendszeresen soroztak be embereket katonai szolgálatra. Sokan utólag ezzel magyarázták a váratlan perzsa vereséget Szalaminánál: a besorozott görögök nem éreztek magukban különösebb lelkesedést, hogy teljes erőbedobással küzdjenek más görögök ellen perzsa érdekekért.

Az V. század közepére a görögöknek sikerült visszaszerezni Perzsiától az összes volt göröglakta területet mind Európában, mind Kis-Ázsiában. Ez nagyjából 20 évvel Platón születése előtt történt.

A görög-perzsa háború tartós békekötéssel ért véget. Ekkor kezdődött a konfliktus a két fő görög erő, Athén és Spárta között. Platón mint athéni hazafi természetesen ismét totálisan egyoldalúan mutatja be ezeket az eseményeket. Értelmezése szerint a konfliktus oka az Athén elleni irigység a többi görög részéről, mivel Athén szerepe döntő volt a perzsák elleni harban. A valóságban éppen Spárta nyert többet a perzsák elleni háborúban, szerepe a legfontosabb lett a görög világban, azaz nemigen lehetett irigy a gyengébb Athén rovására.

Az első Platón által említett csata a tanagrai - Tanagra, Boiótia fővárosa, ma is létező kisváros Athéntől északra 40 km-re - csata. Boiótía Spárta szövetségese volt, azonban Athén szövetségesei a város ellen támadást intéztek, de vereséget szenvedtek. Ennek következménye ugyanabban az évben a Platón által szintén említett oinofütai csata, melynek eredménye, hogy Boiótia Athén szövetsége lett. Platón ezt úgy írja, mintha Athén más görögök szabadságáért harcolt volna, a valóságban ez sokkal inkább szimplán athéni-spártai viszály volt  a többi görög állam feletti befolyásért.

Látható, a "demokráciáért és szabadságért" való harcot nem a XX. században találták ki, ez már 2500 éve is ismert propagandafordulat volt. S ahogy ez ma is hatalmi harcot jelent, nem volt másképp akkoriban se.

A szphaktéríai csata a következő említés, ez az a csata, mely megfordította az athéni-spártai viszály sorsát, innentől már Athén tekinthető a fő görög erőnek a következő 25-30 évre A spártai erők egy részét Athén itt foglyul ejtette, ezeket túszként használta fel a béketárgyalások során. Platón erről úgy ír, hogy az ellenség életének megkímélése Athén azon elképzelését jelezte, hogy különbség van a görög idegenek (az a nem athéni görögök) és a "barbárok" (mindenki más) között, míg előzekkel csak addig kell harcolni, míg azok meg nem adják magukat, az utóbbiak ellen a harcnak a teljes pusztítással kell végződnie. A valóság inkább az, hogy Athénnek jobban érdekében állt, hogy a spártai katonákat túszokként használja fel, mintsem, hogy megölje vagy eladja őket rabszolgaságba. A szphaktériai csata 425-ben történt, tehát ekkor Platón már élt, bár még csak kisgyerek volt. (Szphaktéria - modern görögül Szfaktíria - egy kis sziget a Ión-tengerben.)

piros: Athén, zöld: Spárta

1 - Artemiszion, 2 - Eurümedon, 3 - Eretria, 4 - Marathón, 5 - Oinofüta, 6 - Plataia, 7 - Szalamína,  8 - Szárdeisz, 9 - Szphaktéría, 10 - Tanagra

térkép az említett fontosabb helyekről, mai országhatárokkal

Az utolsó említett csata a mai olaszországi siracusai (Szürakuszai) csata. Athén megpróbálta hatalmát kiterjeszteni a mai dél-olaszországi görög városállamok felé, de itt súlyos vereséget szenvedett, a teljes athéni hadiflotta odaveszett Szicíliában. De itt Platón megjegyzi, hogy az athéni harcosok nemességét azonban az őket legyőzők is elismerték.

A század végén Spárta lett ismét a fő erő, sőt Athén belső irányításába is be tudott avatkozni, az athéni oligarchákat támogatva. Platón az athéni polgárháborúról azt írja, ilyet senki se kívánhat saját városának. Mindezt Platón személyesen átélte, nagyjából 25 éves korában zajlottak ezek az események. A polgárháború a demokraták győzelmével végződött. Azonban a görög államok annyira legyengültek az egymás közti harcokba, hogy Perzsia ismét befolyást szerzett magának, immár nem katonai, hanem diplomáciai eszközökkel. Perzsia Spártát támogatta fő görög erőként, de az igazi cél a görög államok egyesülésének meggátolása volt, viszont Spárta kiemelt helyzete oda vezetett, hogy szövetségesei lassan elpártoltak tőle. Athén és szövetségesei ezt sikeresen kihasználták, majd Athén lett az első számú erő ismét, a IV, sz. 70-es éveitől Spárta másodrendű tényezővé vált, s ebből már sosem tudott kilábalni.

Ez a mű tehát ebben a korban születhetett, azaz amikor Athén a görög világ legerősebb hatalma volt. Platón itt ismét többek között faji okokkal magyarázza Athén kiemelt helyzetét: szerinte míg Athén lakossága igazi, tiszta görögökből áll, addig sok más városállamban a lakosság barbárokkal keveredett.

Kiegészítésképpen: Platón még megélte Athén bukását, ez halála előtt 8 évvel történt, amikor a macedónok meghódították a görög államokat, s gyakorlatilag bábállamokat csináltak belőlük. De ez már az írás elkészülte után történt, mivel erről nem számol be Platón.

Az írás végén Platón megemlíti, hogy a hősök dicsőítésének két további eleme van: tanács az elesettek szüleinek és gyerekeinek. A gyerekek felé a legfőbb tanács, hogy csak a jóakarat, az erény teszi a tetteket jóvá, nélküle minden eredmény szégyenletes, továbbá a fiúknak felül kell múlniuk apjaik tetteit, ha pedig nem tesznek semmit és csak a hős ősök eredményeiből élnek, az szégyenben való létezés. Az elhunyt hősök szülei felé pedig az a tanács, hogy örüljenek, hiszen céljuk nem fiaik halhatatlansága volt, hanem azok nemessége és erényessége.

Az írás egyes részein túlzottságot érzek, nem hagyott el a gondolat, nincs-e benne egyfajta paródia cél is.

Feljelentés a BircaHang Média ellen

A homoklobbi áll a feljelentés mögött, mint ezt sejteni lehetett.

Íme az idézés:

id.jpg

Természetesen megjelentünk, hiszen nincs se titkolnivalónk, se félnivalónk.

20170914.png

Íme az ügy dokumentumai:

f01.jpgf02.jpg

f03.jpg

f04.jpg

f05.jpgf06.jpg

A további fejleményekről tájékoztatni fogjuk az olvasókat.

Mindenesetre érdekes, hogy a homoklobbi esztelen tombolásában odáig fajult, hogy kisembereket hamis vádakkal illet...

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Kratülosz

Az írás legnagyobb részében nyelvészeti. Amikor először olvastam, nevetségesnek tartottam ezt a részt. Kratülosz egyébként egy filozófus, Szókratész kortársa, ő a leírt beszélgetés egyik résztvevője, s róla van elnevezve ez a mű.

Miért? Mert a módszertan kb. ugyanaz, mint a mai magyar álnyelvészek módszere, azaz elővesznek idegen szavakat, majd azokat farigcsálva "bizonyítják", hogy azok magyar eredetűek, azaz a magyar a világ "ősnyelve".

Most elolvasva ismét, a véleményem más. Persze a Platón által felhozott szómagyarázatok többnyire komolytalanok, de már megláttam mindez mögött a zseniális alapötletet.

Szóval, a nyelvészeti kérdés az, hogy a szavak és az általuk jelölt dolgok kapcsolata milyen: véletlenszerű vagy szabályos. A modern nyelvészet zöme a véletlenszerűre szavaz, azaz az egyes szavak formája nincs kapcsolatban a szavak által jelölt dolgokkal, kivéve pár extrém esetet, lásd a hangutánzó szavakat.

1988-ban részt vettem Szergej Sztarosztyin szovjet nyelvész előadásán, aki igencsak bátor módon - akkor ez burzsoá, antimarxista álláspontnak számított - már a 70-es évek végétől pont az ellenkező álláspontot védte, azaz szerinte a szavak nem véletlenszerű, társadalmi megállapodásra alapszanak, hanem van belső értelmük is. Sztarosztyin - mint Aron Dolgopolszkij szovjet-izraeli és Vlagyiszlav Illlics-Szvitics szovjet nyelvészek tanítványa - azt állította, minden nyelv egyetlen ősnyelvből jön, s az ősnyelvi szavak nem véletlenszerűek, hanem az egyes hangkapcsolatoknak valós jelentésük van, sőt ennek nyomai a mai nyelvekben is felfedezhetők. Pl. a "k" és a "r" hangok együtt kerekséget jelentenek.

Engem ez meggyőzött, s azóta Platón e művét se gondolom viccesnek. Sőt zseniális, hogy Platón ezt a XX. századi elméletet 2500 évvel korábban megsejtette.

Tehát Platón e művében a két elmélet harcáról van szó: a szavak véletlenszerűek-e vagy értelmesek. Platón számtalan példát hoz fel az utóbbi mellett - mint mondtam, ezek nagy része nyilvánvalóan mesterkélt, hamis példa -, bár az írás végén ő maga jelenti ki, hogy mindez nem biztos, s további vizsgálódásra van szükség. Erre Platón úgy jut el, hogy ő maga is lát ellenérveket az elméletére.

A második téma - mely azonban az előbbihez szorosan kapcsolódik - az a kérdés, hogy a nevükön keresztül megismerhetőek-e a dolgok. A dolgok lényege egységes, objektív, nem függ az embertől, mert ha a dolgok lényege szubjektív megítélés kérdése lenne, nem beszélhetnénk értelemről sem, hiszen ebben az esetben mindenki számára más-más lenne értelmes. Platón név szerint említi Prótagoraszt - Szókratész kortársát és a szofista irányzat egyik alapítóját, mely iskolát Platón elvetette - és híres mondását, mely szerint "minden mértéke az ember", s éppen a fenti érveléssel cáfolja a híres mondást. Mivel a dolgok lényege egységes és objektív, így a cselekedetekre is ezt kell mondani, márpedig a dolgoknak való névadás is egy a csekedetek közül, így ennek alapja is objektív kell,  hogy legyen. Hozzá kell ehhez azért tenni: Prótagorasz nem vitte el saját elvét annak abszurd, végletes alakjáig, azaz nem következik tételéből radikális szubjektivizmus, hiszen az azt jelentené: mindenki mindent másképp lát, azaz nem lehet a dolgokról beszélni se.

Visszatérve Platónhoz, felmerül azonban 3 kérdés:

  • amikor valaki téved és rossz névvel nevez valamit, mi ez? - a válasz ez esetben: nem beszélhetünk névről, ez nem igazi név, hanem értelmetlen hangok hallatása,
  • visszavezetjük ugyan a neveket alapelemekre, de az alapelemeket ki találta ki? - Platón nem ad erre konkrét választ, csak annyit mond, ez valamiféle az emberinél nagyobb erő munkája,
  • a név visszadja-e teljesen a dolgot, amire utal? - nem, ahogy a kép sem adja vissza azt, amit ábrázol, hanem csak lényegi elemeit.

Itt visszatér a kérdés: nevükön keresztül megismerhetőek-e a dolgok? Mint láthattuk, igen, azonban jobban megismerhetők saját magukon keresztül. Ennek alapja az egyes dolgok közti rokonság. A dolgok lényege pedig állandó,mozdulatlan, ha nem így lenne, nem lenne lehetséges a megismerés. Itt Platón név szerint említi Hérakleitoszt, akinek leghíresebb mondája a "minden folyik". Platón szerint a dolgok lényege nem "folyhat" (mozoghat), hanem objektívnek és állandónak kell lennie.

az egyes említett filozófusok elhelyezése időben

Platón - piros, Szókratész - zöld

Prótagorasz - kék , Hérakleitosz - sárga

Típusok a liberális társadalomban

Rövid, képes felsorolás a modern, hanyatló, nyugati, liberális társadalom rétegeiről.

Lumpen: a társadalom legalsó rétege, segélyből vagy apró bűnözésből él, a proletároktól elvett pénzből kap segélyt az államtól.

Proletár: a társadalom zöme, valamely gazda fizetett embere, jellemzően valami teljesen értelmetlen munkát végez hetente 40-50 órában.

Menedzser: kiválóan fizetett proletár, feladata a proletárok kényszerítése a hatékonyabb profittermelésre.

Politikus: a menedzser speciális változata, nem közvetlenül a profittermeléssel ügyködik, hanem az ahhoz szükséges állami keretrendszert tartja fenn.

Kisvállalkozó: szabadúszó proletár, akinek nincs gazdája, így állandó jövedelme se. Időszaki tevékenységből tartja fenn magát, igyekszik egy gazdának szolgálni, majd másnak, sehová se lekötve magát.

Vállalkozó: olyan, mint a lumpen, de nem kap segélyt, se apró bűnöket nem követ el. Ehelyett kizárólag nagy bűncseleményeket követ el, jellemzően ügyeskedve sok embertől lop egyszerre, rendszeresen. Kinézete azonos a menedzserével.

Nagytőkés: a vállalkozó csúcstípusa, semmit az égvilágon nem csinál, ő már bűncselekményeket se követ el, csak beszedi a pénzt az alá tartozó vállalkozóktól és a mendzsereitől.

Észak-Korea

Ismétlődik Németország esete az 50-es évekből.

Nyilvánvaló, hogy semmi szükség két darab koreai államra, ahogy 2 Németországra se volt.

Annak idején mind Sztálin, mind a Sztálin utáni szovjet vezetés egészen 1955 közepéig erősen akarta a német újraegyesítést. Erre egyetlen feltételt jelöltek meg: a szovjet katonai erőkkel együtt a nyugatiak is vonuljanak ki, Németország pedig legyen semleges állam.

Amerika számára ez elfogadhatatlan volt: fontosabb érdek volt az amerikai támaszpontok megmaradása német földön, mint az újraegyesítés. Így lett végül 1955-ben Németország NATO-tag. Ugyanakkor a kisebb jelentőségű Ausztria esetében az USA elfogadta a szovjet ajánlatot, így lett 1955 őszén Ausztria semleges, független állam.

ukorea_svg.png

Most ugyanez zajlik. Mind Kína, mind Oroszország kiváló kapcsolatban állnak Dél-Koreával, s nem érdeke egyiküknek se az észak-koreai rendszer fennmaradása. Mindkét ország ellenzi pl. az észak-koreai atomprogramot. De szintén teljesen elfogadhatatlan számukra amerikai támaszpontok létesítése egy egyesült Koreában, a kínai és az orosz hatán mentén. Ha ez Amerika célja, Kína és Oroszország kénytelenek lesznek megvédeni az észak-koreai rendszert.

Ha Amerika valóban békét akarna, kijelentené, hogy hajlandó visszavonni csapatait a Koreai-félszigetről a 2 ország egyesülése után. Ezen az alapon mind Kína, mind Oroszország támogatná az észak-koreai rendszer megdöntését, de facto Észak-Korea csatolását a mai Dél-Koreához.

Phaidrosz

Szokratész beszélget Phaidrosszal, Lüsziasz beszédéről.

Lüsziasz azt állítja a nem szerelmes ember jobbat érdemel, mint a szerelmes ember.

A téma tehát mintha a Lakoma témája lenne, kicsit más szempontból kifejtve.

Lássuk mit állít Lüsziasz!

A szerelmesek sajnálják jótetteiket szerelmük tárgya iránt, miután szerelmük elmúlt. Míg a nem szerelmes emberrel ez sose történik meg, mert ő nem vágya kényszere alatt cselekszik. A szerelmesek nem urai önmaguknak, vágyuk miatt meggondolatlanok. Ezen túl az embernek sokkal nagyobb választási lehetősége van, ha azok közül választ partnert, barátot, akik nem szeretik őt, mintha ezt az őt szeretők közül tenné. Ez jobb is, hiszen a nem-szeretők kevésbé vádolhatók meg, hogy érdek miatt akarnak valakivel együtt lenni. A szerelmesek féltékenyek, azaz el fogják érni, hogy más barátod ne legyen rajtuk kívül, s ha mégis megtartod barátaidat, szerelmesed folyton veszekedni fog veled.  A szerelmes még azt is nehezményezi, ha szerelme tárgya vagyont szerez, hiszen ezzel is függetlenebb lesz tőle.

Ezen kívül a legtöbb szerelmes mindenekelőtt a másik ember testébe szerelmes, annak lelkének megismerése előtt, s amikor elmúlik vágyuk, elhagyják szerelmüket. Továbbá  a szerelmes hajlamos dicsérni szerelmét, akkor is, ha annak nincs igaza, míg a nem-szerelmes kritizálja partnerét, ha az téved valamiben, így segítve őt a helyes és jó magatartás felé.

Ugyanez ez, mint amikor segítünk valakin: kinek érdemesebb segíteni, annak, aki szükségét érzi  a segítségnek, vagy jóbarátunknak, akinek nincs szüksége segítségre? Annak kell tehát adni szerelmünket, aki méltó rá, s nem annak, aki szerelmes belénk. Azokkal kell kegyesnek lenni, akik akkor is hűek lesznek hozzánk, miután elmúlik testi vágyuk.

Ezért hasznosabb, mindkét fél számára jobb, ha a partnerek nem szerelmesek egymásba.

Szókratész első beszéde - kiegészíti Lüsziasz érveit.

Egyszer egy ravasz férfi úgy szerezte meg egy fiú szerelmét, hogy meggyőzte őt, nem szerelmes belé, pedig a valóságban az volt. A következőket magyarázta neki. Mindenkiben két fő mozgató erő van: vágy az élvezetek iránt, ennek neve szertelenség, a másik pedig a tökeletesség iránti vágy, ennek a neve józanság. A szerelem valójában az az erő, mely független az értelemtől, a szépségtől való élvezetre irányul, melyet erősít a testi szépség iránti vágy. Akit a szerelem fűt, annak célja, hogy szerelmének tárgya a legkellemesebb legyen számára. Ami kellemes, az viszont nem feltétlenül hasznos, ezért a szerelmes ember nem hasznos partnere számára. A szerelmes számára a legjobb, ha partnere szolgájává válik. Majd amikor szerelme elmúlik, elfut partnerétől. Azaz a szerelem olyan, mint a farkasok "szerelme" a bárányok iránt.

Szókratész második beszéde - előadja saját véleményét, mellyel cáfolja Lüsziaszt.

Igaz, hogy a szerelem egyfajta elmeháborodottság, hiszen a szerelem valóban elhomályosítja a szerelmes gondolkodésát, de vajon minden elmeháborodottság rossz? Vannak olyan elmebajok, melyek oka betegség, de íme példák elmebeháborodottságokra, melyek jók:

  • az ősidők óta létező jóslás, melyben a jósok transzba esnek,
  • a prófétaság, mely később vallásos szertartásokkal egyesült,
  • a múzsák ihlete a művészek felé.

Szókratész ezután annak bizonyításába kezd, hogy a szerelem is hasonló jóféle elmebaj.

A lélek halhatatlan, mert önmagát mozgatja, nincs kezdete, se vége. Minden test, mely mozgásának oka rajta kívül van élettelen tárgy. A test viszont él, mert az őt mozgató lélek benne van.

A lélek olyan, mint egy két ló által húzott szárnyas kocsi. Az egyik ló jó és tökéletes, míg a másik az ellenkezője, őket vezeti a kocsis, ak az észt jelképezi. A lélek eredetileg szárnyakkal rendelkezik, repül az égben, majd időnként beleszületik egy-egy testbe, ekkor szárnyat vesztve földre zuhan. Amikor még fent van a lélek, képes behatalni időnként az égen túli világba, de a két ló ezt nehezíti, egyszer visszahúzzák, másszor engedik, hogy felemelkedjen. majd egy pillanatban a lélek mindettől elfárad, szárnyát veszti, s a földre esik. Minél többet látott a lélek a túlvilágból, annál méltóbb személy lesz a földön: a legjobb a filozófus, a legrosszabb a diktátor. Amikor a test meghal, a lelke ítélet elé kerül, s aki három helyes életet leél, az visszakapja szárnyait - innen a mondás "szárnyakat kap" -, mindenki más visszakerül a földre, ahol akár állat is lehet belőle.

Szókratész megjegyzi, van egy negyedik féle  elmeháborodottság: amikor az ember látva a földi szépet, képes visszaemlékezni arra az igazi, tökéletes szépre, amit a túlvilágon látott. Ez a szerelem. Az ilyen földi szép látásakor a jó ló visszatartja magát, rossz ló pedig képtelen vágyait felülmúlni. A lovakat vezető kocsi pedig visszaemlékszik a túlvilági szépségre, s követni kezdi szerelme tárgyát. A szerelmesek lassan egymásra találnak, olyan erővel, ami nem hasonlítható össze semmi egyébbel. Ez az erő kezdeményezi a szárnyak ismételt növekedését, ha a szerelmesek képesek arra, hogy mindebben meglássák, visszaemlékezzenek az igazi szépre, amit a túlvilágon láttak.

Az írás következő témája: a szónoklás haszna, ami ismét egy ismétlődő téma, láttuk már többek között a Gorgiaszban. A szónoknak ismernie kell a jót és a rosszat, ellenkező esetben ez egy haszontalan tudomány. Úgy lehet valakit legkönnyebben félrevezetni, ha az igazság és a hazugság között egy adott témában kicsi az eltérés. A legkönnyebb olyan kérdésekben félrevezetni valakit, melyekben az emberek véleménye változó. A szerelem kérdése is ilyen kérdés, ezért könnyű az emberekkel elhitetni a vele kapcsolatban téveszméket.

Mi az eltérés Szókratész első és második beszéde között? Az első szónoki beszéd volt, célja egy véleményre való meggyőzés volt, míg a második logikus érvekből levezetett volt. Az egyikben előre meghatározzuk mit akarunk bizonyítani, majd ahhoz szónoki elemeket keresünk, míg a másodikban következtetéseket vonunk le egymás után tényekből.

Az írás befejező része az írott szó elemzése. Szókratész szerint az írást egy egyiptomi uralkodó kapta az istenektől, azt mondták neki, az írás segíteni fogja az emlékezést, az írás gyógyír a felejtésre és a tudatlanságra. Az uralkodó viszont megjegyzi, hogy ez csak a nemzedékek közti információadást segíti, nem azt, hogy azt is átadja, vajon igaz-e, ami korábban le lett írva. Ez a furcsa rész szerintem azt a célt szolgálja, hogy igazolja Szókratész azon gyakorlatát, hogy semmit se írt le. Hozzáteszem: ha Platón követte volna ebben Szókratészt, ma nem ismernénk valószínűleg gondolatait, legalábbis nem abban a teljes formában, ahogy azokat ma ismerjük.

Gorgiasz

Gorgiasz Szókratész korának egyik legkiemelkedőbb szofistája volt, Pólosz pedig az ő tanítványa. Velük vitázik a műben Szókratész és két barátja, Kallikész és Khairephón.

A kérdés: mi a szofisztika? A válasz: a beszéd, a szónoklás művészete. Felmerül azonban: számtalan más mesterségnek is eleme a beszéd, pl. az orvosok is beszélnek a betegségekről. Mi akkor a szofisztika sajátossága? A következő meghatározás: a legnagyobb és legjobb dolgokról való beszéd, annak tudománya, hogy ezekben a dolgokban hogyan lehet a többieket meggyőzni valamiről.

Kérdés: miféle dologról kell másokat meggyőzni? Egy adott tudás kiváló művelője nem képes-e vajon a legjobban másokat meggyőzni a saját igazáról? Mit ad ehhez képest pluszban a beszéd és a szónoklat művészete? Gorgiasz felvetése erre: a közéleti vitákban, pl.  a bíróságon van a legnagyobb szerepe mindennek, ott van a legnagyobb szükség annak meggyőzésére, hogy mi az igazságos és mi az igazságtalan. A meggyőzés azonban lehet kétféle: tudás átadása és hit/vélemény átadása. Míg azonban a tudás csak igaz lehet, a hit lehet igaz is és hamis is. A szónoklat művészete nem tud tudást átadni, hiszen ezzel az egyes tudományok, foglalkozások foglalkoznak, azaz csakit hitbéli meggyőzésre alkalmas. Ami lehet igaz is és hamis is. Gorgiasz ellenérve: igaz, hogy a szónoklás használható rosszra is, de ez igaz minden másra is, azaz ez nem érv a szónoklás ellen, hiszen ez a szónoklat tudásával való visszaélés, míg a szónoklás rendes célja nem ez, hanem a helyes célra való meggyőzés.

Szókratész összegez: tehát a szónoklás képes bármiben hatékonyabban meggyőzni bárkit is, az adott téma tudása nélkül, azaz a szónoknak olyan képességei vannak, melynek segítségével nem-szakértők előtt szakértőbbnek tűnik bármely témában az adott téma szakértőinél. Ahhoz, hogy a szónok helyesen tudja végezni dolgát mindenképpen tudnia kell mi a helyes és mi a helytelen. De hogyan tudhatja valaki, hogy egy témában mi a helyes, ha nem ért az adott témához, csak ahhoz ért, hogy hogyan lehet hatásosabban érvelni? Szókratész szerint a szónoklás tehát nem tudás, hanem valamiféle jártasság abban, hogyan lehet elégedettséget és kellemes érzést kelteni a másikban.

Szókratész párhuzama: ahogy a konyhaművészet viszonyul az orvostudományhoz, úgy viszonyul a szónoklás az igazságszolgáltatáshoz. A szakácsok célja az embereknek kellemes érzés okozása, akkor is, ha egy adott étel káros a szervezet számára, míg az orvosok néha kellemetlen kezelést adnak, ami viszont segít az egészség fenntartásában. Ugyanígy az igazságszoltatás néha kellemetlen, de szükséges dolgokat csinál, pl. büntet, míg a szónokok egyetlen célja a kellemesség megadása, akkor is, ha az káros.

Vannak jó dolgok és rossz dolgok, pl. jó az egészség és a rossz a betegség, míg vannak semleges dolgok, pl. a futás - a semleges dolgok minősítése mindig attól függ, mire irányulnak, jó vagy rossz célra.

Ha valaki megmenekül a jogos büntetés elől, mert ezt sikeresen elérte szónoki képességei folytán, az vajon boldog? Lehetséges-e a boldogság, ha alapja igazságtalanság? Pólusz szerint lehetséges egyszerre igazságtalannak és boldognak lenni, míg Szókratész szerint ez képtelenség, sőt valójában a megbüntetett bűnös boldogabb annál a bűnösnél, akinek sikerült kihúznia magát a büntetés alól.

Pólusz azonban elkülöníti egymástól a szépet és a jót. Lehet valami csúnya, de jó. Pl. másnak rossz okozása csúnya dolog, de ez lehet jó annak, aki ezt okozza. Szókratész felveti: a szép két dolgot jelenthet: ami kellemest okoz vagy ami hasznos, ill. a kettő egyszerre. Az ellentét pedig a szenvedés és a rossz. Ha igazságtalanul cselekszünk, az nagyobb szenvedést okoz és károsabb, rosszabb ahhoz képest, mint ha igazságtalanságot szenvedünk el. Nyilvánvalóan kisebb a szenvedés számunkra, ha igazságtalanságot okozunk, mintha elszenvedjük azt. Viszont a kár nagyobb a igazságtalanság okozásánál, mint elszenvedésekor, hogy ez már meg lett állapítva, akkor pedig maga az okozás is rosszabb, mint az elszenvedés. Azaz összességében csúnyább és rosszabb az igazságtalanság okozása, mint annak elszenvedése.

Ami pedig a büntetést illeti, az igazságos büntetés jó, azaz hiánya rossz. Tehát az igazságos büntetést meguszó ember helyzete rosszabb, mint a büntetést elszenvedő emberé. Ahogy a keserű gyógyszer is hasznosabb a beteg számára, mint a gyógyszer elmaradása. A keserű gyógyszert kapó beteg számára nem kellemes ugyan a gyógykezelés, de hasznos számára, azaz összességében jobb neki.

Azaz bizonyított: a legnagyobb rossz az igazságtalanság okozása. De kevésbé rossz, ha az igazságtalanság okozóját megbüntetik tettéért.

Kaliklész ezután felveti vajon nem az erő-e a természetes rend alapja? A természetes rendben ugyanis az erősebb, azaz a jobb, az alkalmasabb van felül. Nem lehetséges-e, hogy az emberi rend természetellenes, mivel a sok gyenge ember direkt olyan törvényeket erőltet a társadalmakra, melyek lehetetlenné teszik, hogy a legerősebbek, azaz a legalkalmasabbak legyenek hatalmon? Szókratész felveti, vajon egyenlőségjel tehető-e a jobb és az erősebb közé? Ha pedig ez így van, akkor Kaliklész önmagának mond ellent, hiszen nyilvánvaló, hogy több gyenge ember együtt erősebb egy erősnél, azaz a törvényeket éppen az erősek, azaz a jobbak, tehát az alkalmasabbak hozzák.

Felmerül a kérdés, vajon egy tudatlanokból álló tömeg tényleg alkalmasabb lehet egy bölcs embernél? Szókratész visszakérdez: mi értendő jobb és erősebb alatt? A válasz: az értelmesebb. Szókratész ezzel egyetért, de szerinte az értelmesebb azt jelenti, hogy erősebb az önuralma, s képes a saját magában lévő vágyakat uralni, míg vitapartnere szerint pont az ellenkezője: az értelmesség meghatározása az, akinek nincs ura, s képes kiélni vágyait a legteljesebb mértékben. A megoldás itt is ugyanaz: csak az a vágy jó, mely jóra irányul, így minden vágy kiélése nem lehet jó. Szükség van-e egyáltalán erőre ahhoz, hogy valaki ne kövessen el igazságtalanságot, hiszen ahhoz, hogy valaki valamit ne tegyen meg nem kell különösebb erő.

Mi az értelmes ember célja? Vajon az, hogy a lehető leghosszabb ideig éljünk, s közben alkalmazzuk a szónoklás trükkjeit magunk biztonsága érdekében? A legfontosabb a legnagyobb jó követése, ez az ember önérdeke is. Ilyennek kell lennie a jó államférfinek. Aki a kellemessel foglalkozik csak, az rabszolgának vagy más nem szabad polgárnak alkalmas csak. Az igazi szabad ember és ideális államférfi pedig az, akinek lehetősége lenne igazságtalanságot tennie, mégse teszi ezt.

Ha szónoklás célja valóban a jó terjesztése, akkor ennek látszania kell az eredményekben. Az erényes ember nem a haláltól fél, hanem attól, nehogy rossz tetteket kövessen el. Mi a halál? A lélek és a test elválása egymástól. A túlvilági bírák úgy ítélkeznek a lelkek felett, hogy nem tudják az kié volt, Márpedig a szónoklás tudománya csak arra jó, hogy ember képes legyen megmentenie magát a felelősségre vonás aló, akkor is, ha ez igazságtalan. A szónoklás képtelen a legfontosabbra: megtanítani az embert arra, ami a legjobb neki, mind ezen, mind a túlsó világon.

Manapság nincsenek szofisták, ma marketing- és PR-szakembereknek hívják őket. Munkájuk lényeg: elhitetni dolgokat, miközben mindegy nekik, hogy maguk az elhitetett vélemények igazak-e vagy sem.

Egy muszlim véleménye

A napokban beszélgettem egy muszlimmal.

Amolyan kulturális muszlim. Azaz kb. úgy muszlim, ahogy a magyarok többsége keresztény: ismeri félig-meddig a muszlim tanítást, de a gyakorlatban nem él a vallása szerint, azaz csak a legnagyobb ünnepeket üli meg, s muszlim templomot csak akkor lát, ha valami családi esemény miatt kénytelen erre. Majdnem ateista muszlim, bár ez nem igaz, mert Istenben azért hisz. A muszlimellenesség ellenében az iszlám pártján áll, de ő maga nem tartja be az iszlám életviteli előírásásait: a felesége keresztény, aki kifejezetten extravagánsan öltözködik, eszik disznóhúst, iszik alkoholt, dolgozik pénteken, nem tartja be a böjtöt, stb.

Amikor szóba került az iszlamista terrorizmus, azt mondta, az egészben a legborzasztóbb a nyugat cinizmusa. Amikor meghal egy ilyen terrorista támadásban pár ártatlan ember, jönnek  a menetek, tüntik, beszédek, míg amikor a nyugat nap mint nap ennél sokkal töhb embert likvidált Afganisztánbzn, Irakban, Líbiában, Szíriában, bárhol, ahol a nyugat beavatkozott, akkor ez természetes dolognak minősül, amolyan rossz, de elkerülhetetlen valaminek. Na, ezért nem érez együtt a muszlim világ az iszlamista terrorizmus áldozataival - mondja -, s ebből tévesen azt a következtetést vonják le egyesek, hogy a muszlimok zöme iszlamista, pedig: csak nem tetszik nekik a nyugat kettős mércéje, mely szerint minden egyes nyugati áldozat miatt jajjveszékelni kell, míg a harmadikvilágbeli áldozat még utolsóoldalas hír se a nyugati médiákban.

Nem tudtam erre ellenérvet mondani. Magam is azt látom, mindennek a főoka a nyugat agressziója a muszlim államok ellen.