A folyamat kezdete még 12 éve indult, amikor Fidel Castro ideiglenesen átadta a hatalmat öccsének. Ez a folyamat természetesen se nem szovjet, se nem kínai típusú.

Kuba eleve sose volt egyértelműen szovjet típusú diktatúra, mindigis ötvözte a szovjet modellt a latin-amerikai katonai diktatúra modelljével, azaz a Párt és a Hadsereg mindig egyformán fontosak voltak, nem mint a szovjet modellben, ahol a haderő egyértelműen a Párt alárendelt szerve volt.

További sajátosság Kubában: bár politikailag a hatalom elnyomóbb volt, mint ami bárhol Kelet-Európában megszokott volt (magyar szavakkal: Kubában mindvégig, a 60-as évek közepe óta “Rákosi-rendszer” volt), ez a kulturális szférában és a politikailag nem fontos magánéleti kérdésekben nem érvényesült. Ennek jele volt pl., hogy Kubában teljesen legálisan mutattak be a mozikban olyan filmeket, melyeket még a legengedékenyebb szakaszában is tiltott a Kádár-rendszer.

Szóval 2006 körül elkezdődött a demokratizálódás Kubában, nagyon óvatosan, nagyon lassan. A Párt szerepe lassan megy vissza, s növekszik a kormány szerepe, ez eddig ugyanaz volt. Természetesen szó sincs legális ellenzékről vagy legális alternatívákról, a diktatúra lényege marad. Viszont a hatalom felelőségre vonhatósága lassan, nyomokban megjelenik, tér nyílik a vitára minden kérdésben, ami nem érinte a rendszer alapját. Azaz immár legálisan és félelem nélkül lehet ellentmondani a hatalomnak, kivéve ha a hatalom legitimitását kérdőjelezzük meg – aki ezt teszi, az ma is automatikusan CIA-ügynöknek számít és börtönre számíthat.

Ma már bátran vallhatja magát egy kubai akár antikommunistának ki, ha ezzel együtt a forradalom hívének mondja magát és alapjában egyetért az ország külpolitikájával. Ez utóbbi nem is okoz sok gondot az átlagembernek: az átlag kubai, ahogy minden latin-amerikai, utálja az USA-t és annak rendszerét, ez elég jó egybefogó kapocs. Ugyanúgy lehetséges, ha az ember magát kereszténynek vallja, ez már a 80-as években megindult, de míg kezdetben csak a katolikus marxizmus (felszabadítási teológia) híveire terjedt ki, ma már mindenkire. Ma már még az erősen USA-kötődésű mormonok is szabadon működnek Kubában, sőt a jehovisták is, akiket korábban nagyon szeretett üldözni a kubai hatalom (a mormonok Kubában csak pár ezer fő, de a jehovisták száma eléri a 100 ezret, ez a lakosság 1 %-a, azaz ez már komoly szám, az ország többségi katolikus vallása után a jehovisták a második legnagyobb keresztény típusú felekezet).

A kubai hatalom új alkotmányt tervez 2 éve immár, ezzel meg fognak szűnni a mostani alkotmányban lévő tipikus kommunista elemek (pl. a Párt vezető szerepe és a kommunizmus építése mint végcél). A demokratizálódás keretében a hatalom úgy döntött, ütemes tapssal záródó látszatgyűlések helyett valódi nemzeti konzultáció lesz az alkotmány tartalmát illetően, azaz az átlag kubaiak szabadon vitázhatnak az új alkotmányukról. Nyilvánvalóan ez a szabadság relatív: az alapokat illetően nincs vita, de minden mást illetően igen.

A egyneműek házassága olyan tömeges elutasításra talált a kubai lakosság körében, hogy mára ki is került az alkotmánytervezetből. Ezt pár napja tette közzé a kubai parlament alkotmányelőkészítő bizottsága.

Úgy tűnik tehát, tényleg működni kezd a kubai demokratizmus, s bizonyos tekintetben fejlettebb a USA-ban lévőnél, ahol az egyneműek házasságát a hatalom kénytelen volt a nép megkérdezése nélkül, bírósági diktátummal ráerőltetni a társadalomra.