A diktatúra értelmiségi dilemmája azok részéről, akik ellenzékiek, de legalábbis nem hívei a rendszernek: hogyan nyilvánuljunk meg, ha erre kénytelenek vagyunk, s nem akarjuk magunkat üldöztetésnek kitenni.

Nem akarjuk magunkat eladni, nem szeretnénk elveszteni arcunkat, de nem akarjuk vállalni a rendszer bosszúját se, annak enyhe alakjában sem.

Ha a rendszer nyílt ellenségei vagy hívei vagyunk, a probléma nem áll fenn, a probléma meglétéhez mindenképpen a köztes állapot valamilyen foka kell.

Az összes létező reakció leredukálható 2 főváltozathoz: a pórázon futáshoz és a paródiához.

A pórázon futás azt jelenti, nem vonjuk kétségbe a rendszer alapjait, viszont egyedi elemet viszünk bele mondandónkba, olyan módon védjük a rendszert, mely nem egyezik a rendszer hivatalos diskurzusával. Ez hatásos, hiszen megrökönyödést kelt, sokszor egyenesen ellenzékiségnek látszik, sőt szavainak esetleg kettősbeszédnek, kódolt beszédnek látszanak.

A paródia azt jelenti, hogy minden egyénieskedés nélkül ledaráljuk a kötelezőt. Ezzel azt érzékeltetjük: kénytelenek voltunk így beszélni, de lám, csak utánoztuk azt, amit kötelező volt, a nulla egyéni elemmel azt sugalljuk, ez nem belső meggyőződésünk.

Magyarországon a kádári liberalizáció azt jelentette, a paródia verzió szinte eltűnt, míg a pórázon futás lett az értelmiségi viselkedés fősodra.

Ami gond, hogy mindkét verzió csúnyán és könnyedén félreérthető. Az értelmiségi beszéd bugyraiban járatlan kisember a paródiát képtelen paródiának látni, hanem a formát nem nézve, egy az egyben elkönyveli tartalma alapján rendszerpropagandának. A pórázon futás esetében a gond még nagyobb: gyakorlatilag megkülönbözhetetlen a rendszer hivatalos propagandájának magasabb szintű, okosabb szegmensétől.