A 80-as évek első felében minden évben jártam Spanyolországban, néha évente kétszer is. Tudni kell, akkor nyugatimádó kamasz voltam, aki mélyen meg volt győződve a nyugati rend felsőbbrendűségéről minden tekintetben.

Volt azonban pár dolog akkor is, amit nem tudtam megmagyarázni. Az egyik dolog az volt: megfigyeltem, egy újságos üzletben Madridban az emberek mit vesznek. Nos, 10 emberből átlag 9 teljesen politikamentes lapot, azaz bulvárt vett.

Aztán utána is néztem: az akkor Magyarországnál majdnem 4-szer népesebb Spanyolországban a közéleti lapok példányszáma kisebb, mint Magyarországon. Ez akkor is sokkoló volt, ha nyilván a magyarországi pártállami sajtó példányszáma sokban mesterséges volt.

Szóval kiderült: az átlag spanyolt nem érdekli a közélet. Ezt persze a hivatalos liberális narratíva úgy magyarázza: az emberek boldogok, mindenki a maga dolgával törődik, így nem is szükséges politizálni. Csakhogy ez egy teljesen fals elmélet, hiszen ez azt jelenti, ott a politika ugyanúgy egy kaszt ügye, ahogy nálunk, az akkori kommunista Magyarországon. Ha pedig ez így van, akkor ez nem demokrácia, legfeljebb egy jóléti diktatúra.

Akkor persze nem gondoltam mindezt végig, de amiatt vesztettem el hitemet a polgári demokráciában 1983-1984 között, amit aztán visszanyertem az alternatíva, Kuba hatására.

Magyarországon kellett 10 év a rendszerváltozás után, hogy a helyzet hasonló legyen. Amikor 1997-ben egy budapesti elit bankfiókban dolgoztam, tapasztaltam, hogy a kollégák 90 %-a csakis bulvárt olvas, s alig van fogalma az ország politikai életéről: a celebeket név szerint alaposan ismeril, de nem tudja senki ki éppen a köztársasági elnök.

Aztán amikor kirúgtak a bankból, 1998-ban elmentem őrző-védő tanfolyamra, hogy biztonsági őr lehessek. Ott azt tapasztaltam, a tanfolyamra járóknak fogalma sincs arról, hogy választások lesznek (a tanfolyam a választások előtt 2 hónappal zajlott), s aki hallott is valamit, az se tudja pontosan mit is választunk.