A profi politikus fő feladata a közvéleményre hatás. Ezért is sokkal nehezebb ellenzékinek lenni, mint kormánypártinak. A kormánypárti politikus ugyanis bármikor hivatkozhat arra, hogy éppen kormányzati feladattal van elfoglalva.

Először is kapcsolatban kell állni a szavazópolgárokkal. Rendkívül nehéz munka, mert egyszerre mindenkinek nem lehet megfelelni. Ha az aktív keménymagnak felelünk meg, akkor elveszítjük a perifériás támogatókat. Ha viszont a perifériának felelünk meg, a keménymag kiábrándul, márpedig ez a keménymag az egyedüli, mely a kampányban hajlandó csinálni is valamit. Bonyolult egyensúly.

Aztán jönnek az önjelöltek. Folyamatosan bombáznak bennünket akciókkal. Szelektálni kell. Ha olyan akciót támogatunk, melyet népszerűtlen ember szervez, azzal hatalmasat bukhatunk. De még nagyobb a bukás, ha népszerű ember mellett nem állunk ki. Ugyanez az akciók témájával. Sikeres ügy mellé nem kiállni ugyanakkora hiba, mint kiállni sikertelen mellé. A nagy gond: a legtöbb esetben csak utólag derül ki, mi lesz sikeres és mi sikertelen.

Minden politikus rémálma: teljesen erőbedobással beleállni egy ügybe, majd az az ügy nem éri el a minimális ingerküszöböt se. Ilyesmi csak új, marginális politikus esetében nem gond, hiszen ott ez kommunikálható. De egy már befutott, ismert politikus azonnal nevetségessé válik ilyen esetben.

Nyilván mindig kell egy fizetett résztvevői réteg. Akik példát mutatnak, akik irányítják pl. a tüntetést. A mi embereink. De ha csak ők vannak jelen, az hatástalan és teljesen értelmetlen. Olyan ez, mint amikor az éjszakai klub amatőr sztriptíz versenyt hirdet, s mindig csak a beépített 2-3 álvendég vetkőzik.

S végül a harmadik elem: maga az irányvonal. Most ne beszéljünk az tisztán karrierista érdekpolitikusokról, az más téma. Azaz mindenkiről tételezzük fel, komolyan akar valamit a társadalommal, ezért lett politikus. A politikus lehet vezető, azaz olyan, aki meghatározó az adott irányvonal képviseletében, s lehet alattvaló, aki a vezetőket segíti, szóval tábornokok és tisztek. Teljesen más szerepek, de mindkettő veszélyes.

A vezetőnek egyensúlyoznia kell az ideológiai hűség és a pragmatizmus között. Ha túl pragmatista, akkor nem lesz képes másoktól különbözni. Ha meg túl eszmehű, akkor sose lesz több, mint egy hűséges, de mimimális nagyságú csoport vezéregyénisége.

Az alattvaló pedig nem lehet se túl vezérhű, se túl független. Ha nagyon független, fel fog merülni a kérdés, hol a hűsége a többiek iránt, miért várja el, hogy pártja kiálljon mellette, ha ő csak akkor áll ki pártja mellett, ha azzel éppen teljesen egyetért. Ha meg mindig a vezérek mellett áll, akkor felmerül, minek egy ennyire ötlettelen ember.

Azt hiszem, világos, miért nem akartam soha politikus lennei.