A bolgár nacionalizmus kezdetei nem késtek az általános európai divathoz képest, de alapvetően sokkal gyengébb folyamat volt.

Ennek oka elsősorban az eltérő környezet. Míg a korai európai nacionalizmus alapvetően liberális, szekuláris volt, s fő ellenfele pedig a keresztény univerzalizmus, addig a bolgár nacionalizmus egy muszlim állam keretein belül volt, ráadásul egy olyan államban, mely etnikailag semleges volt. A török állam ugyanis valójában nem török állam volt, hanem muszlim állam. A török nacionalizmus csak a XIX. sz. végén jelent meg, s mindvégig a hivatalos török hatalom ellensége volt.

Törökországban tehát a szultánság alatt a nemzetiség nem számított, az állampolgárokat egyedül vallási alapon különböztették meg. Aki nem volt muszlim, az másodrendű állampolgár volt, akkor is, ha török volt (lásd gagauzok). Aki viszont muszlim volt, az lehetett bármi, akár az állam legfelsőbb vezetésének tagja is, teljesen függetlenül nemzetiségétől és anyanyelvétől (s tény: a nagyvezírek kb. fele nem volt török), egyedül a szultáni pozíció volt zárt, ez is csak azért, mert egyetlen családon belül öröklődött az állam egész történetében (Osman-dinasztia: az első uralkodó - I. Osman - 1299-ben lett, az utolsó - VI. Mehmed -1922-ben lett megdöntve a köztársaságpártiak által). (Egyébként a dinasztia máig létezik, 1974 óta a török hatalom megszüntette a dinasztia kitiltását az országból, azóta a dinasztia legtöbb tagja ismét Törökországban él, persze immár csak egyszerű állampolgárként.)

Mivel a fő ellentét muszlim és nem-muszlim között volt, a nem-muszlimok közti differenciáció nehezen ment. A térségben szabad átmenet volt bolgár, görög és szerb között emiatt. Valójában csak a XIX. sz. vége felé lettek az egyes identitások rögzítettek. Ezzel magyarázhatók látszólag érthetetlen jelenségek: pl. a mai szerbiai Niš város és környéke a XIX. sz. elején mint színbolgár terület volt leírva a török hatóságok által, 80 évvel később pedig a szerb nacionalizmus egyik bölcsője volt immár. S közben az eredeti lakosság nem lett kiirtva, elüldözve, s jelentős betelepítés se történt.

Van egy vicces történet erről. Valamikor a XIX. sz. eleji görög szabadságharc idején brit újságíró kérdezget embereket Thesszalonikiben: "maguk bolgárok, görögök, vagy szerbek?", mire az emberek összenéznek, majd megszólalnak "mi keresztények vagyunk".

De most vissza a témára. Íme a történések folyamata nagy vonalakban.

A XVIII. sz. végére nyilvánvalóvá vált, hogy Törökország leáldozóban van, immár nem csak Közép-Európából lettek kiverve a törökök, hanem Kelet-Európából is: 1764-ben az oroszok mai Dél-Ukrajnát elhódították a törököktől (ez lett az Újoroszország nevű tartomány), 1783-ban a Krím is átkerült török kézből orosz kézbe, közben ment a kaukázusi török területek folyamatos meghódítása is.

Ez folytatódott a Balkánon is:

• az 1804-1817-es szerb felkelés sikerrel végződött: Szerbia hivatalosan autonóm török tartomány lett, a valóságban független állam,
• az 1821-1829-es görög felkelés eredményeképpen Görögország egyenesen független állam lett.

A bolgár lakosság nagy része félanalfabéta volt, Törökországban nem létezett szervezett oktatási rendszer, az oktatás kis templomi iskolákban zajlott, rendkívül alacsony színvonalon.

Az első komoly könyv, mely elősegítette a bolgár nemzettudat erősítését egy szerzetes, Paiszij Hilendarszki (Szamokov, 1722 - Aszenovgrad, 1773) műve volt, Szláv-bolgár történelem címmel, melyben leírja a kora előtti bolgár történelmet, ezzel azt az akkor meglepőnek számító információt, hogy egykor volt saját bolgár állam. Paiszij egy gazdag kereskedő fia volt, ennek köszönhetően tudott utazni, sok ismeretet összeszedve. Magát a könyvet az Athosz-hegyi, Hilendar szerb kolostorban írta, innen a szerző neve is (eredeti neve nem ismert).

A könyv nagy hatást vált a kevés művelt ember között. Elsősorban a papok között, akik rendelkeztek megfelelő ismeretekkel. Több követője is akad. Szofronij vracai püspök (Szofronij Vracsanszki, eredeti nevén: Sztojko Vladiszlavov (Kotel, 1739 - Bukarest, 1813)) kiadja az első modern bolgár nyelvű könyvet 1806-ban (a Szláv-bolgár történelem még egyházi szlávul íródott!). 1824-ben pedig a Münchenben diplomát szerzett Petar Beron (Kotel, 1799 - Craiova, 1871), az első nem-pap szerző, kiadja az első bolgár nyelvtankönyvet.

1835-ben Gabrovóban megnyílik az első nem papnevelde középiskola, az Aprilovi Gimnázium - csoda, de máig létező intézmény, íme a honlapja -, mely alapítójáról egy Gabrovóban született, Bécsben diplomát szerzett, majd Oroszországba költözött, ott milliomossá váló bolgár kereskedőről lett elnevezve, Vaszil Aprilovról (Gabrovo, 1789 - Galați, 1847).

Az orosz győzelemmel végződő orosz-török háborúk hatása, hogy a bolgár értelmiség az orosz segítségben kezdi látni a bolgár állam visszaállításának lehetőségét. Összesen 12 orosz-török háború zajlott a történelem során, ezek közül a most relevánsak:

• I. orosz-török háború (1568–1570): Oroszország megszerzi a Volga torkolatvidékét, immár a Kaszpi-tenger teljes északi partja orosz kézben.
• II. orosz-török háború (1676–1681): Oroszország megszerzi a mai egész Kelet-Ukrajnát és Kijev vidékét,
• III. orosz-török háború (1686–1700): Oroszország kijut az Azovi-tengerre,
• IV. orosz-török háború (1710—1711): az első orosz vereség, Oroszország visszaadja Azovot (a Don folyó torkolatánál a legfontosabb város),
• V. orosz-török háború (1735–1739): Azov ismét orosz,
• VI. orosz-török háború (1768–1774): Oroszország először szerez területet az Észak-Kaukázusban, Kercs orosz lesz, a Krím Oroszország vazallus állama lesz,
• VII. orosz-török háború (1787–1792): egész Dél-Ukrajna orosz lesz, Oroszország kijut a Duna torkolatához,
• VIII. orosz-török háború (1806–1812): Besszarábia orosz lesz,
• IX. orosz-török háború (1828–1829): a két addig török vazallus román fejedelemség orosz vazallus államok lesznek,
• X. orosz-török háború (1853–1856): ez a krími háború, melyben Oroszország veszít.

A VIII. orosz-török háború az első, melyben már vesznek részt bolgárok, az orosz oldalon. Kb. 3 ezer főt számlál a Bolgár Földi Haderő nevű szervezet, melyben a román fejedelemségekben élő bolgár emigránsok vesznek részt. A cél nyilvánvaló: kiprovokálni, hogy Oroszország folytassa a háborút, átkelve a Dunán, így szabaduljon fel a bolgár terület a török uralom alól. A célt természetesen nem sikerül elérni: az orosz külpolitika ekkor nem akar a Balkánra lépni.

Emiatt a bolgár értelmiség egy része csalódik Oroszországban. Kezd kialakulni az a vélemény, hogy nem szabad az orosz segítségre alapozni, hanem saját erőből kell elérni a célt.

Ennek az irányzatnak a fő ideológusa Georgi Sztojkov (Szava) Rakovszki (eredeti neve: Szabi Sztojkov Popovics: Kotel, 1821 - Bukarest, 1867). Ő az első, aki megkezdi földalatti fegyveres egységek szervezését bolgár területen.

A fegyveres felkelés első előzménye egy 1835-re tervezett akció Tarnovóban és Szilisztrában. A szervező egy Georgi Mamarcsev nevű orosz-török kettős állampolgárságú bolgár (az előbb említett Rakovszki nagybátyja). Az orosz kormányzat ellenzi a felkelést, nem tartja megfelelőnek az időpontot, így eleve kudarcra van ítélve. Ezen kívül a török hatóságok még a felkelés kirobbanása előtt letartóztatják a főszervezőket - a rossznyelvek szerint az oroszok szólnak a törököknek -, mindenki halálos ítéletet kap, kivéve Mamarcsevet, akit orosz állampolgársága miatt csak száműzetésre ítélnek.

A következő években kirobban több felkelés is, de egymástól függetlenül és kis méretekben. A bolgár nacionalista értelmiség levonja a következtetést: központosított szervezetre van szükség. 1862-ben megalakul Belgrádban a Bolgár Légió nevű fegyveres szervezet Georgi Rakovszki vezetésével, mely azonban végül sose folytat semmilyen harci tevékenységet bolgár területen, mivel nem sikerül tömeges támogatást szereznie a tervezett felkeléshez, ezen kívül a szerb kormány hamarosan be is tiltja a szervezet tevékenységét, magát Rakovszkit pedig kiutasítják az országból, ezért ő Bukarestbe költözik.

A X. orosz-török háborúban (1853–1856) elszenvedett orosz vereség végképp meggyőzi a bolgár értelmiséget: Oroszország meggyengült, ezért se szabad számítani rá. Megjelenik egy új irányzat is: mivel se Oroszország nem fog segíteni, de a saját erőből való felszabadulás meg reménytelen, meg kellene próbálni kiegyezni a török hatalommal. Erre nagy lökést ad az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés híre, ennek mintájára terveznek egyesek török-bolgár kiegyezést, melyben Törökország kettős állammá válna, egy autonóm muszlim és autonóm keresztény államrésszel, melynek közös uralkodója a mindenkori török szultán, de a két rész saját kormányzattal rendelkezik, a központi hatalom csak egyes közös ügyeket intézne.

Ez az irányzat azonban sose tud népszerű lenni, lassan el is veszti minden befolyását. Az irányzat fő ideológusai ma már későbbi tevékenységük miatt ismertek: Evlogi Georgiev és Hriszto Georgiev testvérpár ugyanis már a bolgár felszabadulás után, 1888-ben saját pénzükből megalapítják az első bolgár egyetemet, a Szófiai Szt. Kliment Ohridszki Egyetemet.

A romániai bolgár emigrációban végül a fő szerepet a Rakovszki közeli munkatársa, Ljuben Karavelov (Koprivstica, 1834 - Rusze, 1879) vezetésével megalapított BRCK (Bolgár Forradalmi Központi Bizottság) veszi át. A szervezet ellenzi az orosz bevatkozást, s végső célja egész Törökország demokratizálása, valamint a bolgár földek kiszakítása Törökországból, s bolgár-román-szerb konföderáció megalakítása. A szervezet bolgár területen tevékenykedő fő személyisége Vaszil Levszki (Karlovo, 1837 - Szófia, 1873), ő máig a fő bolgár nemzeti hős.

A szervezetre legnagyobb csapást éppen Levszki halála méri. Mint minden szervezetben, ahol nem létezhet szigorú rend, viszont titkosságra van szükség az államellenes tevékenység miatt, súlyos gondot jelentenek a túl erős egyéniségek. Hiszen erős egyéniségnek kell lenni ahhoz, hogy valaki felvállalja a lehető legveszélyesebb feladatot, a fegyveres harcot a legitím államhatalom ellen, viszont aki ilyen erős egyéniség, az nem olyan típus, aki csak úgy parancsokat teljesít, egy adott pillanatban egyszerűen nem teljesíti a parancsokat, mert hirtelen jobb ötlete támad. Itt is ez történt: a szervezet egyik vezető egyénisége minden egyeztetés nélkül a központtal, rosszul szervezett támadást intéz 1872-ben az egyik török postahivatal ellen, ahol a régióból beszedett adókat őrzik. A cél: a szervezet pénzügyi gondjainak megoldása. Azonban a török hatóság nem csak sikeresen megvédi a postát, hanem le is tartóztat több BRCK-harcost. Aztán az ezt követő nyomozás során egyes harcosok beismerő vallomást tesznek a halálos ítélet elkerüléséért cserébe, aminek eredményeképpen a törökök elkapják magát Levszkit, halálra ítélik, majd felakasztják.

A BRCK vezetősége végül 1876-ban megfelelőnek ítéli meg a helyzetet az általános felkelés kirobbantásához. Az ország négy részre lett osztva, mindenhol helyi központi szervezettel. Délkeleten és északnyugaton eleve nem lett rendesen megoldva az előkészítés, minimális számú ember kapcsolódik be a harcba, a tényleges harcosokat pedig gyorsan leverik a törökök. A nagy bolgár költő, Hriszto Botev (Kalofer, 1848 - Vraca környéke, 1876) is részt vesz a harcokban északnyugaton, s el is esik - a rossznyelvek szerint a kudarc után, amikor a csapata készül visszavonulni a Dunához, hogy átkeljenek Romániába, nem a törökök ölik meg harc közben, hanem egyik elkeseredett bajtársa lövi le.

Északkeleten a felkelők pár hétig ellenállnak, de végül vereséget szenvednek. A legsikeresebb a felkelés délnyugaton, ezért az itt is bekövetkező vereség után itt a legnagyobb a bosszú is.

Tulajdonképpen az egész felkelés eredménye csupán, hogy a török bosszú hír lesz egész Európában, így a nagyhatalmak kénytelenek valamit lépni a törökök ellen. S végülis ez vezet el a XI. orosz-török háborúhoz (1877–1878), melynek fő eredménye Bulgária felszabadulása.

A BRCK szerepe persze így is jelentős: az orosz-török háborúban az orosz haderő megengedi a BRCK jelenlétét a harcokban, azzal a feltétellel, hogy minden egyes bolgár egység orosz parancsnok vezénylete alatt áll és vállalja a katonai fegyelem szabályait. A becslések szerint így összesen kb. 7500 bolgár felkelő vesz részt a háborúban az orosz oldalon, ennek kb. harmada elesik a csatákban. Bulgária visszaállítása után az életben maradt harcosokból lesz a bolgár hadsereg első személyi állománya.

A háborúban a bolgár felkelők szerepe a neves Sipka-szorosi csatában (1877 augusztusa) a legjelentősebb. Miután majdnem egész Észak-Bulgária (ez Bulgária a Balkán-hegységtől északra fekvő részét jelenti) orosz ellenőrzés alá kerül, a törökök megpróbálnak az egyik balkáni szoroson, a Sipka-szoroson keresztül átdobni északra egy 40-ezres haderőt. A szorost északről örző 5 ezer bolgár felkelő és 3 ezer orosz katona azonban sikeresen blokkolja a túlerőt, Ioszif Gurko belarusz nemzetiségű orosz altábornagy (a háború után 2 rangfokozatot átugorva marsall rangot kapott) és Nyikolaj Sztoletov orosz vezérőrnagy vezetése alatt - Sztoletov a bolgár felkelők parancsnoka volt, míg Gurko a teljes ottani orosz haderőé.

Amivel elérte fő célját a bolgár nacionalizmus: lett saját állam, ha nem is az okkal a határokkal, melyeket szerettek volna.

Fentiek miatt eléggé nehéz dolga van annak Bulgáriában, aki vad oroszellenes szövegeket szeretne terjeszteni. A mai Szófiában az utcák egy jelentős része olyan személyekről lett elnezve, akik a fenti folyamatot elősegítették, köztük orosz tábornokokról. S ezek az elnevezések nem a kommunizmus éveiben születtek, hanem előtte. Inkább az volt, hogy a kommunizmus alatt egyeseket igyekeztek óvatosan átnevezni. Ennek vicces példája: ahol korábban a cári palota volt, ez Szófia abszolút központja, s vele szemben Dimitrov mauzóleuma, itt rendezték a kommunizmus éveiben a nagy felvonulásokat - az út neve eredetileg "Felszabadító cár út" volt - ez utalás II. Alekszandr orosz cárra, aki az orosz-török háború alatt volt az uralkodó -, aztán a kommunista uralom kezdetén valaki disszonánsnak érezte, hogy azért mégse lehet a nagy vezér Dimitrov sírja egy ilyen "monarchista" nevű helyen, dehát az oroszokat se lehet megsérteni drasztikus átnevezéssel, így kitalálták a megoldást, s az út neve 1990-ig "Orosz út" lett.

Amikor magyarok jönnek Szófiába, rendszeresen megdöbbennek, hogy telefonjuk több száz méter magasságot mutat. Szófia központja kb. Budapest legmagasabb pontja - a János hegy - magasságán fekszik. Ahol most ezt írom - s Szófia egy alacsonyabb pontján vagyok -, a tengszerszint feletti magasság 562 méter.

Télen jön a következő meglepetés, hiába van Szófia 5 szélességi fokkal délebbre Budapestnél, télen a hőmérséklet rendszerint pár fokkal hidegebb.

Bár abszolút nem látszik, Szófia egy hegyvidéki város. Azért nem látszik, mert a város egy hegyek által körbevett medencében van. Viszont ez egy hegyvidéki medence, nem egy tengerszint közeli síkság, ami Budapestre - legalábbis annak keleti részére - jellemző. (De a nyugatira is: elég elindulni Budapesttől Zsámbék felé, az út a János-hegy környékétől meredeken lefelé vezet. Elég csak csúcsforgalomban ellátogatni Budakeszire, látványos a fővárosba bemenni akaró autók tömege a meredeken felfelé ívelő főúton.)

A mai Bulgária 5 nagyon eltérő régióra oszlik földrajzi értelemben:

• Tengermellék,
• Észak-Bulgária (Dunai-síkság),
• Balkáni régió,
• Dél-bolgár hegyvidék (Oszogovo-Rila-Pirin-Rodope vidék),
• Átmeneti régió (Kraiste, Észak-Trákia, Tundzsa-vidék).

A legegyszerűbb eset a Tengermellék, ez a tengerpart vidéke, átlagosan 20 km távolságra a tengerparttól (északon keskenyebb, délen szélesebb). Az Emine-fok választja a régiót 2 részre, ennek turisztikai szempontbül is van jelentősége: az északi tengerpart drágább, mint a déli. Az Emine-fok Várna és Burgasz között kb. félúton van.

Itt természetesen erős a tenger hatása, több a csapadék, s az átlaghőmérséklethez képest mérsékeltebb, télen nincs olyan hideg és nyáron nincs olyan meleg.

Bulgária lakosságának kb. 15 %-a itt él. Ez a régió etnikailag 90+ %-ban bolgár, vallásilag ortodox. Itt van Bulgária 3. és 4. legnagyobb városa, Várna és Burgasz.

A Dunai-síkság az, mely legjobban hasonlít a Budapest környéki tájra. Északi határa a Duna, nyugati határa Szerbia, keleti határa az északi Tengermellék keleti határa. Déli határa pedig az Elő-Balkán hegység, mely a fő Balkán-helységgel párhuzamosan futó, 30-40 km-rel északabbra lévő hegyvonulat.

A Duna-síkság a legkeskenyebb nyugaton, a legszélesebb keleten.

Itt van Bulgária 5., 7., 9. és 10. legnagyobb városa, Rusze, Pleven, Dobrics, Sumen.

Nyugaton és a középső részén a lakosság 90+ %-ban bolgár, keleten jelentős török kisebbség van. Sőt, Razgrad megyében több a török, mint a bolgár. A vallási helyzet ugyanez: a bulgáriai törökök 98 %-a szunnita muszlim. A bolgárok szinte mindenhol 100 % körüli arányban ortodoxok itt, de van pár Duna-menti település, ahol az átlagosnál nagyobb katolikus kisebbség van, de ez is 10 % alatti arányt jelent.

Személyesen ez a régió érint a legjobban. Mind apai nagyanyám, mind apai nagyapám innen származik, mindketten a Duna-síkság déli, középső részéről származnak, nem messze - északkeletre - a mai Veliko Tarnovo várostól. Nem véletlen, hogy a magyarországi bolgár kertészek 80+ %-a ide valósi, egyszerűen az ittani viszonyok hasonlítanak a legjobban a magyar mezőgazdasági, éghajlati viszonyokra.

A Balkáni régió a központi, északi határa az Elő-Balkán, közepe maga a Balkán-hegység (melyet Bulgáriában nem szokás Balkánnak nevezni, hanem Öreg hegynek (Sztara planina)), déli határa pedig a Balkán-hegységgel délre párhuzamosan futó Szrednogorie-hegylánc (a szó jelentése magyarul: Középső hegység).

Ebben a régióban több hegyvidéki medence is van: összesen 11 darab, az ország lakosságának harmada az egyikben lakik, ez a Szófiai-medence.

Etnikailag ez bolgár térség, csak a keleti részen vannak törökök.

Itt van Bulgária 1., 6. és 8. legnagyobb városa: Szófia, Sztara Zagora, Szliven.

Az éghajlat alacsony-hegyvidéki és hegyvidéki.

A Dél-bolgár hegyvidék fő részei az Oszogovo-, Rila-, Pirin-, s Rodope-hegységek. Az ország délnyugati csücske is ide tartozik, ez síkvidék, s ez az egyetlen mediterrán éghajlatú része a mai Bulgáriának. Itt van a Balkán-félsziget legmagasabb hegycsúcsa is, a Muszala, mely a Rilában fekszik, s egyébként a görögországi Olimposz folytatása - csak a Muszala 8 méterrel magasabb az Olimposznál.

A Muszala neve egy időben komoly vitákat keltett, mert mai neve a török időkből ered, ez a név arab, jelentése "imahely". 1949-ben a bolgár kommunista hatalom átnevezte, akkor Sztálin-csúcs lett a neve, de 1962-ben ez vissza lett csinálva.

A térség nyugati része etnikailag bolgár, középső része keverten bolgár ortodox és bolgár muszlim, keleti része pedig török. Bulgária egyetlen megyéje, ahol 50 % feletti török lakosság van - Kardzsali - itt található.

Az Átmeneti régió Bulgária második legnépesebb régiója, itt van az ország második legnagyobb városa - Plovdiv - is.

Etnikailag 90+ %-ban bolgár. Érdekesség: itt van Bulgária egyetlen katolikus többségű járása: Rakovszki.

Itt az éghajlat mérsékeltebb természetesen.

Bulgária legnagyobb földrajzi problémája a vízhiány. A Duna-menti térségen kívül nincsenek nagy folyók. Az átlagos bolgár folyó kb. a magyar Sió vagy Hernád kategóriája.

A Partizán 60 jó műsor, bár a legutóbbi adást Annácskával nagy megpróbáltatás volt végignézni.

A műsor jó oldala: vágatlan, s az interjúalany kénytelen spontán lenni, azaz azt adja, ami belső valója. Ez ellen csak igazi profik tudnak fellépni, pl. Gyurcsánynét ezzel se lehetne legyőzni, ő már ugyanis egy igazi profi európai politikus, aki álmából felriasztva is képes 20-25 mondatot mondani bármiről, ráadásul mindig hibátlanul és teljes összhangban a liberális eszmével.

Anna tulajdonképpen egy női Fekete-Győr, csak Fegyőr mint minden átlagos heteroszex férfi, képtelen hitelesen félrebeszélni: amikor Fegyőr ööözne vagy furcsán vakarná a fejét, akkor Anna előveszi a női bájait, s teljesen spontánul halandzsázik.

Mindehhez járul az óvónénis hanghordozás, mintha közönsége kissé fogyatékos hülyegyerekekből állna. Annácska gyakran felnevet röviden, ennek oka minden esetben a "buta" kérdés kinevetése.

Az üzenet: mi mindent tudunk, sose hibázunk, igyekszünk nektek egy kis világosságot csempészni sötét agyatokba, de hát még ezt se értitek. Tudjuk, merjük, tesszük!

Felnőtt az új SZDSZ/Fidesz-es fiatal nemzedék. Annak idején a 90-es évek elején pont így beszéltek az SZDSZ és Fidesz emberei.

A ballib keménymag egy nagy része nem kedveli a Momentumot. Pont ezért: hasonlítanak a korai Fideszre. S mivel a korai Fidesz aztán "áruló" lett, logikus a következtetés: esetleg ez lesz a Momentummal is. Ez nyilván nem zárható ki, de a téma szempontjából lényegtelen is.

1990. június 10. volt Szófiában. Kora délelőtt.

Mentünk éppen szavazni az első posztkommunista bolgár választáson. Azaz a múzsámat kísértem szavazni, mert én akkor még nem voltam bolgár állampolgár.

Ugyanis 1958-1992 között de iure - ebből de facto 1958-1990 között - senki se lehetett egyszerre bolgár és magyar állampolgár. 1958. júniusában lett aláírva erről államközi egyezmény, s nem volt alóla kivétel: nemcsak akaratlagos állampolgárság, de születés alapján se volt kivétel. Így pl. amikor én megszülettem 1967-ban, bolgár állampolgárságú apám és magyar állampolgárságú anyám nyilatkozni voltak kötelesek, melyiket választják számomra - a magyart választották. Miért? Vicces, de a fő ok az volt, hogy akkor Bulgáriában 3 év volt a sorkatonai szolgálat, míg Magyarországon csak 2 év.

Az egyezményt Magyarország betartotta egészen 1992-ig, amikor hivatalosan fel lett mondva. Bulgária azonban már 1990-ben abbahagyta az egyezmény alkalmazását, még a formális felmondás előtt, ugyanis született egy törvény, mely az összes kommunizmus alatti, állampolgárságot korlátozó vagy megszüntető bolgár jogi aktust visszamenőlegesen semmisnek mondta ki. Ennek oka persze nem a bolgár-magyar viszony volt, hanem az a gyakolat, hogy a kommunizmus alatt tübb nyugati bolgár állampolgárságát a hatóság megszüntette - s ennek megoldása egyszerűbb volt az egyedi esetek kivizsgálása helyett egy egyszeri semmisségi aktussal.

De a lényeg: az én bolgár állampolgárságom csak 1991-re intéződött el. Esetemben ugyanis nem a semmiségi tv. volt releváns, hanem a normál állampolgárságszerzés. Persze annak speciális esete mint "határontúli bolgár".

De visszatérve a választás napjára, aztán aznap, a választási helységben viccesen alakultak a dolgok. Én csak álldogáltam szépen a múzsám mellett, mire rám szólt a választási bizottság elnöke "te nem szavazol?", mire én szóltam, hogy nem vagyok állampolgár. Erre a bizottsági elnök szólt, adjam oda az igazolványomat (ez rezidens külföldieknek kiadott igazolvány volt), majd odament a választópolgárok listájához, nézelődött benne, majd azt mondta "ne viccelj, te benne vagy a listában, gyere aláírni", aztán felszólított, vegyem át a szavazócédulákat és szavazzak. Első hallásra furcsának tűnt, de aztán arra jutottam: ha ennyire invitálnak, akkor miért ne?

Szóval egy évvel az állampolgárság megkapása előtt már szavaztam! A posztkommunista átmenet káoszában valaki betette a rezidens külföldiek listáját a szavazók listájához.

De mi is az igazi témám?

A szavazóhelyiség 2 megállónyira volt, s busszal mentünk. A buszmegállóban félig-meddig belénk kötött egy enyhén részeg ember: nem zaklatás volt a célja, hanem beszélgetés. Az a típusú magányos ember, aki egyedül maradt, s beszélgetnie sincs kivel. Annyi idős lehetett, mint most én, azaz 50-60 között, talán csak éppen 50, de az alkohol öregít.

Persze a téma a választás lett köztünk. Az emberke lassan elmondta teljes álláspontját, hogy ő kommunista, s semmi értelme az egész szavazásnak, mert az emberektől semmi se függ, mindenképpen jön Amerika, mert Gorbacsov elárulta a rendszert és kilóra eladott minket. Azt azért megkérdeztem, dehát akkor miért nem szavaz a kommunistákra? A válasza rendkívül tiszta lett, szinte már kijózanodott: egyrészt ezek a kommunisták már nem a régi kommunisták, ezek a mostaniak Amerika szolgái, mászrészt még ha igaziak is lennének ezek a kommunisták, akkor se lenne mozgásterük, mert ha bármit tennének ami ellenkezik a Gorbacsov-Bush máltai paktummal, azonnal megbuktatná őket Amerika.

Aztán megint alkoholmámorosabb hangon kijelentette: aki szavazni megy, az idióta. Az okos emberek nem mennek önként bábunak egy megrendezett bábszínház-előadásba.

Ebben maradtunk. Még kért egy kis pénzt, azt mondta, cigarettára. Aztán elköszönt, a végén még ránk kiáltott "ti is rá fogtok jönni, csak még túl fiatalok vagytok!".

Az egész helyzet akkor nagyon zavart. Egyrészt teljes eszemmel tiltakoztam a szövege és egész világnézete ellen - akkor egyértelműen a nyugatpárti, mélyen liberális oldalon álltam. Másrészt azonban volt egy teljesen irracionális, intuitív érzésem: ennek az embernek sajnos igaza van. Persze elhesegettem magamtól gyorsan mindezt, de maradt bennem egy keserű íz.

Belenéztem a Hit Rádió Lukácsi-interjújába. Nehéz volt, sokszor kellett átugrani egyes részeket. Végülis Lukácsi semmi konkrétumot nem mond. Minden éles kérdésre elkerüli a választ.

Ami azonban rögtön megragadta a fantáziámat: ateista családban nevelkedett, majd tinédzserként hívő lett, s emiatt lépett be a KDNP-ben, jelenleg meg a ballib összefogdosásban ő az egyházügyi árnyékszék-miniszter, s valamiféle "reformkatolicizmust" képvisel.

Van valami, amiben mind a keresztények, mind az álkeresztények egyetértenek: hogy a kereszténydemokrácia az egyfajta keresztény politizálás. Sajnos azonban ez abszurd állítás. A "keresztény vagyok, ezért KDNP-s lettem" állítás kb. olyan értelmes, mint a "vegetáriánus vagyok, ezért az Adrián nyaraltam tavaly" mondat.

Keresztény ember valójában lehet bármely politikai irányzat híve: lehet kommunista, fasiszta, liberális, balos, jobbos, s bármi egyéb, sőt lehet teljesen apolitikus is.

A kereszténydemokrácia egy liberális, azon belül liberális-konzervatív politikai eszme (bár ma már a konzervatív elemek egyre csökkennek), alapja az az téveszme, hogy a liberalizmus alapvetően egy helyes eszme, de ennek vannak egyes hiányosságai, s ezen hiányosságok megoldhatók a kereszténység egyes erkölcsi elemeinek bevételével.

Történelmileg a kereszténydemokrácia arról szól: mivel a liberalizmus győzött és legyőzhetetlennek tűnik, adjuk fel a vele való harcot, legyünk mi leresztények is liberálisok, mert ily módon átmenthetünk valamit a keresztény értékekből. Mélyen defetista eszmeiség tehát.

Maradjunk tehát annyiban: nyilván egy hívő keresztény dönthet úgy, hogy kereszténydemokrata lesz, de erre a keresztény hite semmilyen módon se prediszponálja.

Az interjú legjobb része a vége - nagyjából 1:07-től -, amikor a hitgyülis újságíró gyakorlatilag - bár rendkívül udvariasan - sarokba szoítja Katit.

Tapasztalatom: 3 olyan megpróbáltatás van az emberek életében, melyek sajnos nem tud a nagy többség sikerrel átmenni.

Az első kivétel, ezen szinte senki bukik meg. Ez 6-8 éves kor között van. Amikor a gyerek rádöbben, nem szégyelni való az ellenkező nem tetszése. Amikor én ebben a korban volt, első általánosban a fiúk nagy többsége még leplezett bármilyen érdeklődést a lányok iránt, míg harmadikban már senki se leplezte. Ezen a próbatételen az emberek átjutnak, gyakorlatilag csak a fogyatékosok buknak el.

A második lépcsőfok az elithez tartozás büszkesége, de legalábbis vágya. Ez kamaszkortól indul, s van akinél halálig tart. Az alapállapot: a mindenki más fölé emelkedés vágya. S ha sikerül, akkor büszkeség érzése.

A felemelkedés megtörténte indifferens. Aki alul maradt, de vágyakozik valami másra, az ugyanúgy része, mint a büszke felemelkedett.

Kevesen ismerik fel: megalázóbb fent lenni, mint lent. Egyszerűbb és jobb fázni a szeles esőben egy megállóban várva a buszra, mint kényelmes autóban elsuhanni a megálló előtt.

A harmadik a legnehezebb. Ez a jó és a szenvedés elválasztása. Hívő keresztényeknél is látom, szenvedésnek, lemondásnak, önkínzásnak élik meg a jó megcselekedését. Kevesen jutnak el oda: a jó megcselekedése önérdek.

MZP katolikusként ellenzi az egyneműek házasságát, de politikusként támogatja.

Óvodás szint. A mondat azt feltételezi, hogy van a vallás mint magánügy, s vannak a közügyek, melyek semlegesek.

Ami a vallást mint magánügyet illeti, ez egy liberális, cseppet sem objektív vélemény. De most ezt hagyjuk. Lássuk a másodikat!

Van-e a közügyek semleges intézése, van-e valamiféle általános, tudományos kormányzástan, van-e értéksemleges politika? Természetesen nincs, hiszen ha lenne, létezne kormányzástan mint tudomány: mely meg tudná megmondani, ez és ez a politika téves, az és az meg helyes, ahogy a matematika is meg tudja mondani, hogy a 2+2=5 az téves állítás, míg a 2+2=4 az helyes állítás.

Minden politika értékválasztáson alapszik. Olyan, hogy semleges érték nem létezik. A kérdés egyedül az: az adott politika milyen értékek mentén áll.

A következtetés: lehet, hogy magánemberként MZP keresztény, de közéleti személyként ateista. S mint ilyen, ateista ideológiájú államrendet tart megfelelőnek. Azaz sajátos keresztény hite teljesen irreleváns.

A mai nem-házasodás kezdete még a későkádári romlottság. Amit sose gondoltam volna azonban, a nem-kádári Bulgáriában még rosszabb lett a helyzet. Ezért ma már nem Kádárt hibáztatom, hanem a nyugatot.

A legócskább érv: a papírnak nincs szerepe, mert az együttélő felek vagy szeretik egymást vagy nem, ezen semmilyen papír nem fog változtatni. Továbbá: hiába minden papír, aztán a végén az esetek felében úgyis válás van.

Én ilyenkor az ógörög érvelési módot szoktam alkalmazni: azaz tételezzük fel az ellenfél igazát, majd nézzük meg ez hová vezet, lásd Zénón apóriáit. Nos, ha a papír ennyire lényegtelen és haszontalan dolog, mi ok ennyire tiltakozni ellene? A papírellenesség hevülete éppen azt jelzi tehát, hogy a papír valami rendkívül fontos dolog!

A végkövetkeztetés: a papír elköteleződést jelent, s cseppet sem lényegtelen. Aki pedig ellenzi a papírt, az éppen ezért ellenzi.

Mindig a "nincs más út" eszme képviselőit utáltam a legjobban.

Ma már, újbalos köröjben egyenesen kultusza van a nincsmásutasok kiröhögésének, rövidítése is lett az eszmének, lásd TINA (There Is No Alternative). Most ez teljesen független attól, hogy éppen az újbalosok azok, akik amint hatalmat kapnak kezükbe, a leggyorsabban simulnak be a TINA-logikába.

Belesimulás. Ennek kapcsán fontos megjegyezni, más a belesimulás és más az alkalmazkodás. A kisember mindig minden rendszerhez alkalmazkodik. Meséltem már családi példámat: az anyai nagyapám 15 éven belül felesküdött Horthyra, Szálasira, a Köztársaságra, s a Népköztársaságra. Miközben egyiknek se volt a híve, egyszerűen az volt a hozzáállása: jelenleg ez a magyar állam, így ehhez kell alkalmazkodni.

Belesimulás alatt meggyőződéses alkalmazkodást értem. Akik hittel vallották 40 éve a szocializmus megdönthetetlenségét, s akik ma meg az euroatlantista és a liberálisdemokrata eszme örökkévalóságát hirdetik.

A legviccesebb: amikor változik a paradigma, s a régi nincsmásikút helyére új nincsmásikút lép.

Egyébként meg mindig van más út.

A bolgár nacionalizmus hivatkozási alapja alapvetően 3 okmány:

• az 1870. évi török szultáni rendelet a bolgár ortodox egyház függetlenségéről,
• az 1876-1877-es konstantinápolyi nagyköveti konferencia határozata,
• az 1878-as békekötés előzetes okmánya az 1877-1878-as orosz-török háború után.

Az 1870. évi török szultáni rendelet a bolgár ortodox egyház függetlenségéről egy sajátos eset. Hiszen egy muszlim állam hatósága rendelkezik itt egy keresztény egyházról. Egyházjogi szempontból ez természetesen semmis, emiatt a bolgár egyház 1870-1945 között ex-lex állapotban volt, a világegyház nem ismerte el. Ez természetesen adminisztratív nem-elismerést jelent, nem teológiai nem-elismerést.

A kettő az ortodoxiában elválik egymástól. Erre friss példa az ukrán egyház esete, mely 2018-ban kimondta függetlenségét az orosz egyháztól, de ezt még csak egyes ortodox egyházak ismertek el (eddig a konstantinápolyi, az alexandriai, a ciprusi, s a görögországi egyház ismerték el, az albán, a lengyel, a cseh-szlovák, a jeruzsálemi, az antiochiai, az amerikai, a román, s az orosz egyház a nem-elismerésről döntöttek, míg a bolgár és a grúz egyház az udvarias nem-elismerést választották: azaz azt mondták, a kérdést majd később vitatják meg, de egyelőre ez még nem aktuális). De természetesen az adminisztratív nem-elismerés nem jelent teológiai értelemben semmit: a szertartások ugyanúgy érvényesnek vannak elismerve, hiszen a vita csak adminiszratív jellegű, arról szó sincs, hogy az ukránok bármiféle eretnekséget tanítanának.

Az 1870-es döntés viszont etnikai szempontból fontos, hiszen a török állam ezzel kimondta, a Birodalom mely területén van a keresztény többség, s emellett a keresztények között hol domináns bolgár lakosság. Gyakorlatilag az aktuális népszámlálási adatok alapján lett kiadva a határozat.

Valójában ez az döntés a bolgár-görög viszályt erősítette, ezért is hozta meg az állami hatalom.

Az 1876-1877-es konstantinápolyi nagyköveti konferencia lényege: az európai nagyhatalmak igyekeztek megelőzni a háborút, ezért Ausztria-Magyarország, az Egyesült Királyság, Franciaország, Németország, Olaszország, s Oroszország képviselői javaslatot tettek a török kormánynak egy autonóm bolgár állam létrehozására. (Az osztrák-magyar képviselő egyébként Zichy Ferenc gróf volt, aki az 1848-as Batthyányi-kormányban még Széchenyi helyettese volt, majd azonban amikor a kormány a Habsburgok ellen fordult, Bécsbe távozott, átállva az osztrák oldalra.)

Itt a konferencia tulajdonképpen elfogadta az 1870-es egyházterületet mint a tervezett autonóm terület kiterjedését, egyetlen korrekcióval: az Égei-tengeri határ 50-60 km-rel északra lett tolva, ugyanis a brit fél ellenezte, hogy új erő jelenjen meg a "tengereken".

Volt még egy korrekció, de ez a téma szemszögéből nem fontos: a konferencia nem 1, hanem 2 autonóm területről döntött, azaz létre akarta hozni a nyugat-bolgár és a kelet-bolgár autonóm területet, a határvonal a mai Veliko Tarnovótól kicsit nyugatra húzódott volna.

A döntésnek gyakorlati jelentősége nem volt, hiszen azt a török fél nem fogadta el. Éppen ez lett a formális ok, mely miatt Oroszország hadat üzent Törökországnak.

Az 1877-1878-as orosz-török háború orosz győzelemmel zárult. S ekkor megszületett a békeszerződés. Ennek aláírásának napja a bolgár nemzeti ünnep egyébként.

Az itt bolgárnak ítélt terület a fenti térképen minden beszínezett terület, kivéve a rózsaszín részeket.

A keleti rózsaszín részt (Észak-Dobrudzsa) Románia kapta meg kompenzációként, mert Oroszország magához csatolta a román többségű Besszarábiát. A nyugati rózsaszín részt (a Niši szandzsák keleti fele, s a Morava-vidék) pedig Szerbia kapta meg, cserébe hogy nem kapta meg a szerb és szerb nyelvű muszlim többségű Bosznia-Hercegovinát és a szerb nyelvű muszlim Novi Pazar-i szandzsákot.

Ez utóbbi oka pedig osztrák-magyar igény volt: Ausztria-Magyarország a háború előtt titkos szerződést kötött Oroszországgal, hogy semleges lesz az orosz-török hánorúban, ha cserébe:

• elfoglalhatja Bosznia-Hercegovinát, s ezt a lépés Oroszország támogatni fogja a nemzetközi színtéren,
• a Novi Pazar-i szandzsák nem lesz Szerbiáé: ugyanis ezzel Szerbia és Montenegró közös határral rendelkeztek volna, amit Ausztria-Magyarország úgy ítélt mint egy nem kívánt közös szerb-montenegrói állam kialakulásának előzményét.

Végül azonban bolgár szemszögből ennél is sokkal rosszabb vége lett az egésznek. Németország semleges maradt, alapvetően kiállt az osztrák-magyar álláspont mellett, ahogy Olaszország se túlságosan tiltakozott. Viszont a britek és a franciák követelték az egész szerződés újratárgyalását.

Még 1878-ban új megállapodás született Berlinben tehát. A teljes sárga színnel jelölt területet elvesztette Bulgária: a mai Szerbia területén lévő részt Szerbia akkor kapta meg, minden más pedig vissza lett adva Törökországnak. Berlinben Ausztria-Magyarországot szintén egy magyar, Andrássy Gyula gróf képviselte. (A legnépszerűtlenebb magyar a bolgár köztudatban máig Andrássy gróf, ezért különösen vicces, hogy a budapesti bolgár követség az Andrássy úton van.)

Ami maradt bolgár terület, az is két részre lett osztva:

• sötétzöld: Bulgáriai Fejedelemség, fővárosa: Szófia, Törökország vazallus állama,
• világoszöld: Kelet-Rumélia Tartomány, fővárosa: Plovdiv, Törökország autonóm tartománya.

Máig vitatéma miért történt így. Alapvetően a britek féltek, hogy ezzel az orosz befolyás immár nem csak Közép-Ázsiában nő meg (ez veszélynek értékelték az akkor brit India szempontjából), hanem a Balkánon is. Az orosz fél pedig úgy értékelte, egy újabb háborúban vesztene, így inkább elfogadta a brit követeléseket.

Ami biztos: így lett megalapozva az I. világháború. Erről részletesen írtam. Ha nem lettek volna ezek a furcsa döntések a XIX. században, valószínűleg még ma is állna Ausztria-Magyarország és sose került volna hatalomra a kommunizmus Oroszországban.

Egyébként Berlinben a megvalósultnál is vadabb javaslatok hangoztak le. Olyan brit és francia javaslat is volt, ne legyen bolgár-szerb határ (hátha a két ország kibékül, majd oroszbarát közös államot alakítanak), ezért a mai Északnyugat-Bulgáriát is vissza kell adni Törökországnak, azaz a mai Szófiát is. De ezt már a másik 4 tárgyaló fél abszurdnak minősítette, s el lettek vetve.

Aki 1991 után járt Kubában, az már nem tudhatja milyen volt az igazi kubai kommunista rendszer. Különösen meg az nem, aki 2021 után járt.

1991-ben megszűnt a tilalom az idegen pénznemek használatára kubaiak által. Ez a gyakorlatban vissza lett állítva 1994-ben, de immár csak a gyakorlatban, nem mint bűncselemény: akkor lett bevezetve a konvertibilis kubai peso nevű pénznem, s a valutás boltok csak ezzel dolgoztak. Ezzel ki lett szűrve az a kiskapu, hogy amerikai kubaiak beutaztak, majd rokonaiknak dollárt adtak, amiből az állam nem kapott semmit.

2021-ben meg lett szüntetve a kubai konvertibilis peso. Ezzel a rendszer végleg feladta az a korábbi rögeszméjét, hogy 1 USA-dollár = 1 kubai peso. Ennek ugyanis politikai jelentősége volt: a kommunista uralom előtt a kubai peso az amerikai dollár része volt, egyesített volt a két ország pénzügyi rendszere, s emiatt mindkét pénznem forgalomban volt, egyedül az érmékben volt eltérés: a két pénznem érmerendszere nem volt kompatibiis egymással, míg a kubai peso érméi 1, 2, 5, 10, 20 és 40 centavo voltak, addig az amerikai dolláré 1, 5, 10, 25, 50 cent - azaz pl. a kubai italárusító automaták és érmés telefonok csak kubai érmékkel működtek, amerikaiakkal nem. Ezt leszámítva keverve is lehetett fizetni a kubai boltokban, nem volt semmi jelentősége ennek.

Az 1=1 árfolyam ugyanis fontos emlék, mindig így volt, amióta Kuba független állam (1902). Így bár 1961-ben megszűnt a kubai peso és az USA-dollár kapcsolata, az árfolyamot fenn kellett tartani továbbra is. Érzésem szerint az egész hókuszpókusz a kétféle kubai pesóval éppen ennek elfelejtésére szolgált. Sikerrel. Ma már senki sincs meglepődve azon, hogy 1 USA-dollár = 25 peso.

1991 előtt viszont egészen bonyolult rendszer létezett, sokféle de facto pénzeszközzel és különböző szintű jogosultságokkal. Összesen 6-féle péneszköz volt forgalomban:

• "normál" kubai peso: ezzel bárki rendelkezhetett, de nemigen lehetett rajta vásárolni, mert alig volt áru, különösen élelmiszer - mi könvesboltokban tudtuk költeni, még egyes "normál" - értsd: nem idegenforgalmi célú - étkezdékben, időnként kenyér is kapható volt, s pár típusú konzerv,
• idegen valuta: ezzel csak külföldiek rendelkezhettek, s valutás boltokban, egyes turisztikai helyeken lehetett költeni,
• "A" típusú igazolás: dollárt vagy más konvertibilis valutát helyettesítő pénz, csak külföldiek részére,
• "B" típusú igazolás: KGST-valutát helyettesítő pénz, csak KGST-külföldiek részére,
• "C" típusú igazolás: dollárt vagy más konvertibilis valutát helyettesítő pénz, csak kubaiak (kubai diplomaták, külszolgálatosok, s egyes privilegizált magasabb rangú állami tisztviselők) részére,
• "D" típusú igazolás: KGST-valutát helyettesítő pénz, csak kubaiak (kubai diplomaták, külszolgálatosok, s egyes privilegizált magasabb rangú állami tisztviselők) részére,KGST-külföldiek részére.

Az adott pénzeszköz birtoklása önmagában nem volt elegendő, vásárláskor ugyanis ellenőrizték a jogosultság meglétét is.

Valutásboltba kubai be se léphetett, de ha esetleg bejutott, a pénztárnál már nem tudott volna fizetni, mert nem tudott megfelelő igazolványt bemutatni.

A KGST-pénznemek jogosultságát is szigorúan ellenőrizték. Egyszer leteszteltük. Apám jó havarja volt egy osztrák diplomata, s egyszer adtunk neki "B" típusú pénzt, vásároljon vele. A pénztárnál megnézték az igazolványát, majd szóltak neki "Ön nem szocialista, csak "A" típúsúval fizethet".

Az összes KGST-külföldi ennek következtében a gyakorlatban hatalmas árengedményt élvezett.

Élelmiszert Havannában szinte minden külföldi egy helyen vásárolt, egy kétemeletes nagy volt szupermarketben, ez volt a "Diplomercado" (= "Diplomata piac"). Itt rendes választék volt. A földszinten voltak a "normál" termékek, az emeleten a "kiemelt" termékek: az előbbieket "B" és "D" típusú igazolással is meg lehett venni, az utóbbiakat csak "A" és "C" típusúval. Az emeletet a kubai magyarok egyszerűen csak "dolláros részlegnek" nevezték.

Normál élelmezéshez fel se kellett menni az emeletre, ott jellemzően nyugati alkoholok voltak, nyugati cigaretták, svájci csokik, jobb minőségű kávé, jobb kakaó, egyes nyugati élelmiszerkonzervek, amerikai üdítők, stb.

A földszinten minden termék ára csak egy szám volt, pl. 1 kg marhahús 3 peso, erre emlékszem, s ezt kellett a pénztárnál megfizetni: a KGST-külföldiek 3 egységnyi "B"-t adtak, a nyugati külföldiek meg 3 egységnyi "A"-t. Csak éppen míg - korabeli magyar forintban számolva - 1 "A" 50 Ft-ot ért, addig 1 "B" alig 13 Ft-ot. Magyarul: a "B" és "D" igazolásért is kapható termékek a KGST-idegenek és a kubai privilegizáltak számára majdnek 4-szer olcsóbbak voltak! Apámék osztrák barátai nem véletlenül pakaszkodtak a drágaság miatt, hogy Havanna drágább, mint Bécs belvárosa, míg nekünk meg minden olcsóbbnak tűnt, mint a budapesti árak (s tényleg: 1 kg marhahús Budapesten 50-60 Ft volt ekkor, Havannában meg 40 Ft alatt kicsivel). De hiába próbáltunk segíteni nekik: átváltottunk nekik 50 "A"-t 100 "B"-re, a "B"-t nem tudták felhasználni. Ismerve sok élelmes kubai magyart, szerintem akadtak akik hasonló üzletek lebonyolításából gazdagodtak meg.

A normál kubai peso haszontalansága miatt, a külföldiekkel kapcsolatban lévő kubaiak jellemzően nem pénzt kértek szolgáltatásaikért, hanem árut. Legviccesebb emlékem: egy fiatal, nagyjából 28-30 éves srác járt hozzám felsőbb fokú spanyolt oktatni, s az óradíjak megbeszélésekor nagy nehezen kinyögte: legyen 3 peso egy óra, de mi ezt számítsuk át forintra, aztán ő ad majd egy listát, mi kellene, s mi meg megvesszük, amikor Budapesten vagyunk, ő inkább vár akár 1 évet is, de készpénz nem kell neki, mert csak pizzára és fagylaltra tudná költeni. S aztán az egész éves oktatás díja 3 pár cipő, 8 hosszúujjú fehér ing, s 2 hosszúnadrág lett.

A rendszer gondolkodott azonban a legnyomorultabb külföldiekről is, ezek a szovjet szakértők voltak. A szovjet kiküldöttek ugyanis éles hierarchiában éltek:

• a felső réteg kapott "A" és "B" igazolást is bére részeként,
• a középső réteg csak "B"-t kapott,
• az alsó réteg meg csak normál kubai pesót!

Ez utóbbiak részére voltak speciális boltok, ahol lehetett normál pesóért vásárolni, de csak egyes jogosultak vásárolhattak ott. Itt a választék jóval nagyobb volt, mint egy átlagos üres kubai üzletben, de meg se közelítette a Diplomercado földszintjének választékát. Továbbá ezekben a boltokban feljegyezték az egyes jogosultak fogyasztását, meg voltak határozva maximális mennyiségek (pl. havonta maximum 5 darab mirelit csirke), nehogy valaki kereskedni kezdjen kihasználva helyzetét.

Ezekben a boltokban minden KGST-idegen vásárolhatott, nem csak a szovjetek, de ennek számukra sok jelentősége nem volt, a magyarok pl. mind - a legalacsobb státuszúak is - kaptak "A" és "B" igazolást is, s senkinek nem volt bére "normál" pesóban.

Volt még egy diplomata üzlet Havannában, ennek neve "Diplotienda" volt (= Diplomata bolt). Itt ruhatermékek, iparcikkek voltak - itt már csak egy kis rész volt "B"-s termék. Itt vettem életemben először ajándékot a jövendő múzsámnak: vékony aranyláncon függő elefántcsontékszert. 1986 Bálint-napra volt, máig emlékszem, 22 "A"-igazolásba került, akkor ez marha sok pénznek tűnt.

Egy időben abban hittem, naprakészen tájékozottnak kell lennem a mai valóságban. Mert különben nem leszek képes véleményt alkotni.

Aztán kiszámoltam, napi 10-12 óra megy el munkára és a vele kapcsolatos melléktevékenységre, még 6-8 óra olvásra, azaz átlag napi 18 órám foglalt teljesen felesleges, legalábbis közvetlenül haszontalan dolgokra. Valójában tehát alig napi 6 óra szabadiőm van valami értelmesre.

Ha viszont ezt arra használom fel, hogy naprakész legyek, az időm zömét el fogja vinni.

Ezért nagyjából 20 éve úgy döntöttem, szakítok a naprakészséggel. Azóta a következőket nem csinálom:

• nem nézek sóműsorokat,
• nem nézek sorozatokat tv-ben: ha valami nagyon jó, akkor megnézem letöltve, hogy legalább a reklámokat megspóroljom,
• nem tájékozódom bulvárügyekben,
• nem nézek/hallgatok modern zenét,
• nem böngészek hosszasan szociális hálókat: itt sajnos a munkám miatt néznem kell egyes szociális hálókat, de munkaidőn kívül soha.

Csak a fentiekkel hatalmas időm szabadult fel. Ráadásul nem tömődik el a fejem marhaságokkal. Ugyanis nem igaz, hogy mindezt lehet felületesen csinálni, mindez mindenképpen hat az emberre: egyetlen megoldás a kizárás.

Milyen öröm is néha: az emberek tömegesen beszélnek valamiről, én meg azt se értem miről van szó, s külön rá kell keresnem az adott témára, amikor is kiderül, hogy tényleg felesleges lett volna ismernem ezt a témát. Egy példa: amikor pár éve világszám lett a Gangnam Style című koreai szám, én akkor tudtam ezt meg, amikor megjelentek róla paródiák.

Persze bennem is van azért bulvárvágy valamilyen szinten, szóval töredelmesen bevallom, az időm egy részét én se magasztosan töltöm el, a következő 5 bűnöm van e tekintetben:

• Megbabonáznak a billiárdversenyek, így ezeket képes vagyok órákig nézni, szerencsére évente csak párszor van ilyen esemény, a kedvencem a sznúker, ott évente 3 fő verseny van. Tavaly amikor éppen sehol se lehetett nézni élőben ingyenesen a döntőt Brecel és Xintong között a UK Championshipen, képes voltam kifizetni az Eurosport fizetős csatornájának a díját, hogy ne kelljen másnapig várnom a felvételről való ingyenes megnézésre. S rászoktattam a múzsámat is, már ő is nézi.

• A sci-fit szeretem, így ha egy sorozat sci-fi, képes vagyok akkor is megnézni, ha csak közepesen jó.
• Érdekel a női divat, ezért időnként megnézek egyes YouTube-os divatcsatornákat: öltözködési, sminkelési, frizura tanácsok. Ez hasznos valahol a gyakorlatban is, gyakorlatilag én öltöztetem a múzsámat évek óta.

• A művészi erotika mindig érdekelt. Kizárólag olyan, ahol nincs semmilyen meztelenség, se pornográf elem. A kedvenc műfajom: a vízes/nedves ruhás nők. Meg szoktam nézni egyesek új anyagait, beléjük nézek, s ha unalmas, nem nézem végig.
• A műveltségi vetélkedők. Ez az egyetlen sóműsor típus, amit szeretek nézni.

Írtam már bolgár történelmi cikket. De most egy összefoglaló elemzést készítettem. Csak a legfontosabb adatokkal.

Ez így a középkori bolgár állam története 681-1395 között, de ha mindent hozzáveszünk, akkor 632-1422 között, ez is két külön időrészben.

Bolgár alatt itt csak dunai bolgár értendő, azaz a mai Bulgária. Az ősbolgár törzsek, mint a magyarok, sztyeppei nép voltak, eredetükről több elmélet is van, a legdélibb szerint a mai tadzsik-afgán határvidék az őshaza, a legészakibb szerint a mai kínai-mongol határvidék nyugati szakasza.

Ami biztos: az ősbolgárok a IV. században jelennek meg Európában mint a hun szövetség részei, vagy csúnyábban fogalmazva: mint a hunok vazallusai. A hun állam szétesése után az ősbolgárok sok részre szakadnak, egy rész a mai Magyarországra került avar uralom alá, a legnagyobb rész azonban a Fekete-tenger északi partvidékén telepedett meg, ahol megszületett az első bolgár önálló állam 632-ben, fővárosa nem messze onnan volt, ahol a mostani új krími híd keleti vége található (jelenleg ez egy falu, neve Szennoj).

Az államot 651-ben megtámadják a kazárok, ezért a kazár kán vazallusa lesz. Az ősbolgárok egy része elmenekül, négy különböző irányban. Ebből két rész tud tartósan megmaradni. Egy kisebb rész északkeletre megy, ott megalapítja a Volgai Bulgáriát (ez egészen 1240-ig létező állam), a nagyobb rész pedig délnyugatra megy, a Duna torkolatához, ebből lesznek a dunai bolgárok.

A dunai bolgárok 680-ban átkelnek a Dunán, behatolnak a Római Birodalom területére (a mai Románia területén). A Római Birodalom határa a Fekete-tenger nyugati partján a Duna-torkolat volt, ez Moesia (görögül: Mojszia) tartomány része volt.

A bolgár nacionalizmus hagyományos jelszava a 3 volt római tartomány neve: Moesia - Thracia - Macedonia, alapvetően ezt a 3 területet tekinti a modern bolgár nacionalizmus "ősi" bolgár területnek.

A következő századok lényege éppen ez: harc a bolgárok és a bizánciak között. A bolgárok el akarják ismertetni államukat a bizánciakkal, a bizánciak pedig le akarják verni a betolakodókat, s a területet visszacsatolni. A konfliktus tulajdonképpen csak akkor ér véget, amikor megjelennek a színen a törökök a XIV. században, s immár ők lesznek mindkét fél számára a fő ellenség.

Íme a sorsdöntő pillanatok:

680 - A bizánci hadsereg háborút indít a területére behatoló ősbolgárok ellen, de veszít: ennek fő oka, hogy Aszparuh bolgár kán sikeresen szövetséget köt a mai Észak-Bulgáriában élő szláv törzsekkel.

A Duna-delta szerepe a bolgár nemzettudatban hasonló, mint a magyarban a Vereckei-hágó. Ezért is fájó pont, hogy ma ez külföldön van (ma ez a román-ukrán határvidék legkeletibb része).

681 - A vereség után Bizánc elismeri a bolgár államot. Ez számít hivatalosan a bolgár államalapításnak, a kommunista bolgár címeren rajta is volt az évszám.

685 - Az eredetileg csak a mai északkelet-bulgáriai és román tengermelléken lévő bolgár állam nyugatra és délnyugatra terjed, ennek oka: a mai Magyarország területén élő bolgárok elhagyják területüket, délre költöznek, a mai Macedónia és Kelet-Szerbia vidékére, majd egyesülnek a bolgár állammal. (De a mai dél-Bulgária és Szófia környéke továbbra is bizánci terület még ekkor.)

717 - A bizánci-bolgár kapcsolatok barátságos csúcsa, a bizánci császár segítséget kér Tervel bolgár kántól a Bizáncra támadó arabok ellen. Az arabok elűzése után a kapcsolatok ismét romlani kezdenek. Bulgáriában közben belső káosz kezdődik, az uralkodó hatalma egyre gyengül, csak a VIII. sz. 70-es éveire sikerül ismét megerősíteni a hatalmat.

811 - Látszólag sikeres bizánci támadás, a bolgár fővárost ugyanis földig rombolják a bizánciak, s a bolgár hadsereg nagy része megsemmisül, de hazafelé menet a Balkánon való átkeléskor a maradék bolgár hadsereg Krum kán vezetésével csapdába csalja a bizánciakat a Varbica-hágónál (a legkeletibb hágó a Balkánon), a 60 ezres bizánci hadsereg megsemmisül, maga a császár is elesik a csatában.

A bizánci vereség után a bolgárok megszerzik a mai Dél-Bulgária részét (Plovdiv és környéke), valamint a megszerzik a mai bolgár Fekete-tengeri partvidék északi és középső részét (csak a mai Várna marad bizánci).

813 - Az új bolgár etnikum kialakulásának fontos lépése, az addig létezett autonómiák megszűntetése. Korábban a szláv és az ősbolgár lakosság szövetségben élt, de egymástól külön, mindenki a saját szabályai alapján. 813-tól egységes közigazgatás és közös jogrend kerül bevezetésre az ország egész területén.

A kor fő konfliktusa a keresztény-pogány ellentét. A pogányok - mely a többségi vallás volt az ősbolgárok között - a kereszténységben bizánci politikai eszközt láttak, így ragaszkodtak az eredeti valláshoz. A szlávok jelentős része viszont már ekkor is keresztény volt.

Végül a kereszténypárti tábor győzött. Ennek egyik oka, hogy Borisz kán (864-től: Borisz cár) felemeli az arisztokráciába a szláv nemeseket, másrészt ügyesen kijátssza Bizáncot. A Bizánc elleni félelmeket úgy szereli le, hogy a németekkel és a római pápával állapodik meg a kereszténység felvételéről. Majd ezt tárgyalási alapnak használva engedményeket ér el Bizáncban: a konstantinápolyi pátriárka végül támogatja Borisz követelését, hogy az új bolgár egyház ne legyen része a bizánci egyháznak, hanem attól független legyen, ráadásul saját egyházi nyelvvel a görög helyett.

864 - Bulgária államvallása a kereszténység lesz. Mivel az egyházi nyelv és ezzel együtt az államnyelv az egyházi szláv lesz - ezt a nyelvet Cirill és Metód bizánci szerzetesek hozzák létre a 860-as években, a Thesszaloniki környéke szláv nyelvjárások alapján -, a nyelvi egység lassan megszületik: az ősbolgár nyelv lassan kihal, immár egységes nyelvű új egyesített bolgár etnikum alakul ki.

870 - A bolgár egyház függetlenségét elismeri a negyedik konstantinápolyi zsinat - erre a precedens a ciprusi egyház esete, melyet a harmadik egyetemes zsinat 431-ban függetlennek ismer el, ezzel létrehozva az első új független egyházat az 5 ősi pátriárkátus mellett.

A középkori Bulgária legsikeresebb szakasza kezdődik, az ország terüle nyugaton elér a Adriai-tengerig, a mai Albánia fele is bolgár lesz. A helyzetet a bizánci vezetés megalázónak érzi, ezért igyekszik a maga javára fordítani az erőviszonyokat.

917 - Sikertelen bizánci támadás. Anheloj folyónál (görög neve: Aheloosz), a Fekete-tenger partján, a mai Pomorie és Neszebar üdülőtelepülések között a bolgár haderő Szimeon cár vezetésével megveri a bizánciakat. Az eredmény katasztrofális Bizánc számára, mert a bizánci vereség hatására az addig bizánci szövetséges magyarok és besenyők felmondják a szövetséget Bizánccal, így megszűnik Bulgária számára minden veszély északi irányból is.

923 - Szimeon cár azonban túlértékeli a győzelmét, követeli, hogy legyen ő megválasztva új bizánci császárnak, célja a két ország egyesítése saját uralma alatt, saját magát "bolgárok és rómaiak császárának" nevezve. Bizánc sikeresen ellenáll, s Szimeon kénytelen felismerni: nem képes Konstantinápolyt elfoglalni.

A következő években Bizánc igyekszik erősíteni magát, új szövetségeseket keresve. Ugyanezt teszi Bulgária is, mely a magyarokkal és a németekkel köt szövetséget. Ennek keretében lett pl. Belgrád (Nándorfehérvár) magyar terület.

968 - Petar cár alatt aznban a bizánciak sikeresen ráveszik az oroszokat, támadjanak Bulgáriára északról, miközben ők délről támadnak. Hamarosan a két szövetséges egymás ellen fordul, de Bizánc sikeresen kihasználja a helyzetet, egész Kelet-Bulgária bizánci uralom alá kerül.

1014 - Bizánci támadás Nyugat-Bulgária ellen is. A kljucsi csatában a bizánciak megsemmisítik szinte a teljes bolgár hadsereget. Még folynak kisebb harcok, de 1018-ban megszűnik immár a teljes bolgár állam, Szamuil cár meghal, infarktust kap miután szembesül a hírrel hadserege megsemmisüléséről. A teljes volt bolgár területből római (bizánci) tartományok lesznek:

• Bulgaria tartomány: a mai északnyugat-Bulgária, Szófia vidéke, s a mai Észak-Macedónia, fővárosa: a mai Szkopje (Észak-Macedónia),
• Dirrahiu tartomány: a mai Albánia, fővárosa: a mai Durrës (Albánia),
• Makedonia tartomány: a mai Délnyugat-Bulgária, s Görögország és Törökország legészakibb része, fővárosa: a mai Edirne (Törökország),
• Parisztrion tartomány (a "Parisztrion" görög szó jelentése szó szerint "Duna-mente"): a mai Északkelet-Bulgária és a román tengermellék, fővárosa: a mai Szilisztra (Bulgária),
• Szirmium tartomány: a mai Kelet-Szerbia, fővárosa: a mai Szávaszentdemeter (Szerbia),
• Trakia tartomány: a mai délkelet-Bulgária, s az európai Törökország nagyobb része, fővárosa a mai Lüleburgaz (Törökország).

1018-ban még magát cárrá nyivánítja Szamuil egyik leszármazottja, II. Preszijan cár, aki pár hónapig ellenáll az albán hegyvidéken, majd Magyarországra menekül, ahonnan még 1061-ben bekövetkezett haláláig próbálja fenntartani a bolgár államiságot, egyfajta – mai szóval – emigráns kormányként, de semmilyen tényleges hatalommal.

Tehát 340 év után Bizánc teljes sikert ér el. Egészen 1185-ig nincs is Bulgária.

1185 - egy bolgár-kun földbirtokos testvérpár – Ivan Aszen és Petar – felkelése a mai Északkelet-Bulgáriában sikerrel jár. A felkelés kiinduló oka egyébként nem is politikai. S érdekes módon közvetve Magyarországgal kapcsolatos. II. Iszaakiosz császár III. Béla magyar király lányát, Margit hercegnőt készült feleségül venni, s az esküvő pompájának anyagi biztosításához különadót vetett ki az említett területen, ahol Ivan Aszen és Petar is földbirtokosok voltak. A különadó felháborodást váltott a földesurak között, s végül ez a felháborodás nőtt fegyveres felkelésbe, majd függetlenségi harcba. Miután Bizánc képtelen megbirkózni a felkeléssel, 1187-ben inkább elismeri a bolgár függetelnséget, s békét köt az új állammal.

Ezt Bizánc gyengesége is elősegítette. A Kis-Ázsiában megjelenő törököktől 1071-ben szenvedte el első vereségét Bizánc, ezt több hasonló vereség követte. Ezzel együtt - ugyanabban az évben - Bizánc elvesztette utolsó nyugati területét is. Párhuzamosan ezzel a központi hatalom meggyengült.

A katasztrófa persze 1204-ben jött, amikor a 4. keresztes hadjárat Jeruzsálem helyett Konstantnápolyt "szabadította" fel, ezzel Bizáncból gyakorlatilag a nyugati keresztesek gyarmata lett.

1204 - Bizánc megszűnésével persze meg is szűnt a bolgár-bizánc viszály, de helyette jött egy nagyobb probléma, a Latin Császárság. Kalojan bolgár cár ezt azzal igyekezett leszerelni, hogy unióra lépett a római pápával, azaz Bulgária hivatalosan katolikus lett, bár ez a gyakorlatban sose lett véghez víve. Közben Kalojan folyamatosan hintapolitikát folytat: egyszerre tárgyal a Latin Császársággal és a bizánci elit által létrehozott Nikaiai Császársággal. Ezt folytatják utódai is.

1235 - Bulgária hivatalosan is felmondja az uniót Rómával, de nem vállal nyít konfrontációt a Latin Császársággal.

1242 - Látva a magyarországi tatárjárást, Bulgária önként vállalja a mongol vazallusi státuszt, így megmenekül a mongol támadástól.

1261 - A Latin Császárságot megdönti a Nikaiai Császárság. Bulgária déli határán ismét megjelenik Bizánc ezáltal, közben a mongolok mégis támadnak északról, ezen kívül súlyos polgárháború robban ki, az ország gyakorlatilag 3 részre szakad.

1277 - A mongol támadással megbirkózni képtelen bolgár hatalom ellen parasztfelkelés tör ki, egy Ivajlo nevű disznópásztor vezetésével. A bizánciak ki akarják használni a helyzetet, s támadnak, de - csodaszerűen - Ivajlo legyőzi a bizánciakat. Emiatt a bolgár arisztokrácia elismeri Ivajlót cárnak, de hatalma nem tart sokáig, mert a mongolokat ő se képes megállítani. A mongolok pedig inkább a volt legitím dinasztiával akarnak vazallusi szerződést kötni, nem Ivajlóval.

A következő években Bulgária a mongolok vazallus állama.

1300 - A mongol uralom vége. Pár év stabilitás után az ország ismét 3 részre szakad.

1340 - Az ország észak-keleti része, Dobrudzsa végleg független lesz. 1397-ben a románok hódítják meg, 1444-től török terület.

1393 - A törökök elfoglalják Veliko Tarnovót, a központi bolgár állam fővárosát, majd 1395-ben egész területét.

1396 - A törökök elfolalják a 3. bolgár állam fővárosát is, Vidint. Az állam teljes elfoglalása 1422-ben fejeződik be.

Közben Bizánc még kitart majdnem egy századig. A törökök 1453-ban foglalják el a fővárost, az utolsó bizánci terület pedig 1475-ben kerül török kézre - ez a Krím déli részén fekvő kis bizánci terület, a mai orosz Mangup nevű város és környéke.

Végülis így a bizánci-bolgár viszályt a török uralom fejezi be.

Ezzel másodszor is megszűnik Bulgária, egészen 1878-ig. De az már nem a középkor.

Életkorom miatt természetesen csak a Brezsnyev-korról vannak intenzív tapasztalataim. Amikor megszülettem, már Brezsnyev volt a főnök, s Gorbacsov pedig akkor, abban az évben került hatalomra, amikor érettségiztem. A kettőjük közti 3-éves intermezzóról meg nincs mit mondani, az a Brezsnyev-kor folytatása volt Brezsnyev nélkül.

A férfiak öltözködése sose érdekelt, így komoly emlékeim sincsenek erről. A nőket viszont mindig szerettem tanulmányozni.

Én persze az igazi szovjet divatról beszélek, nem arról ahogy azt Hollywoodban elképzelték. Szóval nem ilyen torzonborz, katonakabátba öltözött nők, akik az utcasarkon tisztelegnek.

A szovjet női divat kb. olyan volt a 80-as évek elején, mint az amerikai 30 évvel korábban, persze szerényebb és olcsóbb kivitelben. Az alapvonal a hétköznapiasított nagyestélyi ruha volt, testalkattól teljesen függetlenül. Az átlag szovjet nő túlsúlyos volt, ennek mértéke az életkorral növekedett: a huszonéveseken még kicsi volt a többlet, az ötvenesek már hordóknak néztek ki. Visszaemlékezve kb. 50 szovjet volt tanárnőmre 2 volt többletsúly-mentes, s ez is volt az átlagos arány: volt egy rendkívül csinos matektanárnőm és egy hasonló, bár kissé szerényebb kinézetű orosztanárnőm. A nagyestélyi mérsékelt változata volt a hosszú szoknya és valami hosszúujjas felső.

Ami már akkor is szinte kötelező volt: a magassarkú cipő és a smink. A legrondább tanárnők is sminkeltek, s igyekeztek egyensúlyozni a magassarkú cipőjükben, még a 100-kilós kategóriájúak is, ami valóban nagy teljesítmény. S még egy kötelező elem: a kölni. Mindenki használt kölnit - a módosabbak nyugati márkát, a többség szovjetet -, s mindenki jelentősen eltúlzott mértékben. A szovjet és a nem-szovjet nőket szagról is meg lehetett különböztetni: ahol nem volt kölnifelhő, az nem volt szovjet nő.

Ami ellenzéki ruhának számított: a nadrág. Az egyik orosz osztálytársam anyukája valami művészlélek volt, ezt azzal is kifejezte, hogy nem tartotta be a szovjet divatszabványt - először is olyan amerikai tengerészgyalogos frizurája volt, majdnem gyurcsánynés hajstílus, továbbá rendszeresen ezüstös vagy aranyos vagy műbőr stílusú szűk nadrágban járt (szinte leggings, de akkor az még nem létezett), csillogó felsőkkel, de lapos cipőt viselt - a háta mögött "kozmikus kurvának" becézték, de nyíltan kedvesek voltak vele, mert a férje ezredes vagy alezredes volt.

Mivel egyébként mindenki szinte azonosan volt öltözve, a cipőből lehetett megállapítani ki gazdagabb. Máig igaz ez Oroszországra: hihetetlen mértékű cipőfetisizmus van. Még a fegyveres és rendőri erők női tagjainál is fontos kérdés, milyen cipő van az egyenruhához.

A gorbacsovi reformkor egyik fontos jele volt a divat drasztikus megváltozása volt. Először a huszonévesek, majd az idősebbek is elkezdtek másképp öltözködni. S mivel a kommunista rendszer legnagyobb ellenségének a farmernadrág volt korábban kikiáltva, hirtelen mindenki farmert akart viselni. Néha komikus is volt, amikor pl. 100-kilós nők is farmert próbáltak magukra húzni, persze azt is magassarkú cipővel.

Nagyjából a 90-es évek végére mindez lecsengett. Azóta csak a magassarkú cipő dominanciája az, ami jelentős eltérés a nyugathoz képest.

Egy jó cikk a 24.hu-n, csak a végkövetkeztetések abszurdak.

A cikk sorra veszi az egyes egyéni választókörzeteket, kb. a következő módon:

• 15 körzet, ahol most is ellenzéki a képviselő: ezeket a szerző biztos 2022-es ballib győzelemnek veszi - s ez az, ahol szerintem is igaza van,
• 24 körzet, ahol az ellezék 2018-ban éppenhogy vesztett - itt már abszurd a következtetése a szerzőnek, mert automatikusan ballib szavazónak veszi az összes volt Jobbik-szavazót, ami szabad szemmel láthatóan se igaz, azaz ahol nagy a jobbikos arány, ott korántsem biztos a ballib győzelem, továbbá az LMP esetében is ez a helyzet, bár az LMP súlya nyilván kisebb,
• 13 körzet, ahol teljes ellenzéki együttműködés kellett volna - itt ugyanez a helyzet,
• 7 körzet, ahol a teljes ellenzéki együttműködés is vesztett volna 4 éve, de kevéssel - ezek az igazi billegő körzetek,
• minden más körzet (47) - ahol a szerző szerint is Fidesz-győzelem várható.

A cikk következtetése: 59:47 arányban ballib győzelem. Ami egy enyhe listás ballib többséggel együtt szoros ballib győzelmet hozna (199 mandátumból 101). Azzal az extra feltétellel, hogy a Fideszen és a ballib összefogáson kívül senki más nem szerez mandátumot.

Ugyanezeket az adatokat figyelembe véve az én eredményem más:

• biztosan ballib: 37,
• biztosan fideszes: 47,
• billegő: 22.

Távolból nézve a hangulatot és közelről az adatokat, 60-65 körzetben lesz fideszes győzelem, azaz a ballib összefogás maximálisan lehetséges eredménye 46 körzet. Ez még 2-3 %-os listás többlet esetében is ballib vereséget jelent, kb. 95:104 arányban.

S bármely más párt bekerülése súlyosan érinti a ballibeket, negatív módon: emiatt teljesen logikus a ballib véleményvezérek küzdelme a Mi Hazánk és a Kétfrakúak ellen.

Az én végeredményem egyébként jelenleg nézve:

• Fidesz: 105-110,
• ballib összefogdosás: 80-85,
• Mi Hazánk: 5-6

S minden egyes ballib szerencsétlenkedés hozza fel az MKKP-t a parlamenti küszöbhöz,

A legutóbbi adása Soros Magyar Hangja embereitől elgondolkoztatott: ezek az emberek álnaívan hazudnak vagy tényleg idióták?

A műsor lényegi eleme: siránkozás miért nem támogatta a nagy többség a pedagógusztrájkot. A mögöttes gondolat: az lenne az igazi támogatás, ha az emberek a ballibekre szavaznának. Azaz a sztrájk politikai célú.

De ha egy sztrájk politikai, akkor miért lenne baj, ha az ellenzése is politikai alapú?

Komolyan gondolják ezek az emberek, hogy 2 álláspont van csak:

• támogatom a pedagógusok követeléseit, s a ballibekre szavazok,
• ellenzem a pedagógusok követeléseit, s a Fideszre szavazok?

Az fel se merül, hogy esetleg akadnak nagyon sokan - sőt szerintem ez a többség -, akik támogatják a pedagógusok követeléseit, de nem akarnak ballib országrontást, s csak emiatt nem álltak ki a sztrájk mellett?

Amikor 1986-ban kikerültem először Bulgáriába, több dolog is meglepett. Ezek egyike a "szovjet péntek" nevű sajátos dolog volt.

A bolgár televíziózás kicsit el volt maradva a magyartól. A rendes, állandó sugárzás is később indult, 1959-ben, egyetlen csatornával, s nem állandó műsorral, a sugárzás kora reggel keződött és éjfélig tartott. Viszont a tv nem sugárzott saját műsort péntekenként, ilyenkor egy az egyben a szovjet tv első csatornája volt sugározva.

1975-től lett kettes bolgár csatorna is, de csak hetente 3 napon sugárzott, s pénteken pont nem, azaz pénteken csak szovjet tv-t lehetett nézni az országban. Bármilyen műholdas vevőeszköz be volt tiltva, így mást csak olyanok nézhettek, akik valamely határmenti régióban éltek. Szófia a szerb határhoz van közel (kb. 60 km), de ahhoz túl messze - s a terület dombos -, hogy elérjen a szerb (jugoszláv) tv sugara, de pl. a Fekete-tenger déli bolgár partvidékén simán bejöttek az erősebben sugárzó török csatornák.

1986-ban a bolgár vezetés úgy döntött, a tervezett harmadik bolgár tv-csatorna nem lesz megvalósítva, a már kész kiépített infrastruktúrán pedig a szovjet egyes csatorna lesz adva. (S egészen 1997-ig ez így is maradt.) Így tehát pénteken csak a szovjet tv-t lehetett továbbra is nézni, míg a többi napon lehetett választani az 1-2 bolgár csatorna és a szovjet adás között.

Az eredeti cél persze ideológiai volt: a kommunista eszme terjesztése a fő helyről. meg az orosz nyelv népszerűsítése.

Utóbbihoz hozzá kell tenni, a bolgár és az orosz közeli nyelvek, egy átlagos bolgár nulla orosz tudással is megérti az orosz beszéd kb. 30-40 %-át. Kis tanulással pedig ez 70 %-ra emelkedik, márpedig 1990-ig a bolgár oktatási rendszer minden szintjén kötelező tárgy volt az orosz nyelv. Szóval a legidősebbeket és a kisgyerekeket leszámítva a lakosság 100 %-a képes volt nézni az orosz adást, élvezhető szinten.

A "baj" akkor jött, amikor Gorbacsov meghirdette 1987-ben az új irányt: azaz átépítés, nyíltság, s gyorsítás (igen, ez a harmadik is volt, bár ma már mindenki csak az előbbi 2-re emlékszik), oroszul peresztrojka, glasznoszty, uszkorenyije (перестройка, гласность, ускорение) - visszatérve a bolgár-orosz hasonlóságra, ugyanez bolgárul preusztrojsztvo, glasznoszt, uszkorenie (преустройство, гласност, ускорение), a 3 szóból 2 ugyanaz, csak kicsit más a kiejtés, az egyik pedig nem azonos ugyan, de ugyanazokból a szógyökökből áll.

Persze kezdtben senki se vette komolyan a gorbacsovi új irányt, addig is sokszor voltak új irányok meghirdetva.

A korabeli szovjet vicc szerint:

- Miért tart ilyen sokáig a kommunizmus építése?

- Mert minden pártkongressztus teljes megújulást hoz.

Csak ezúttal kiderült: ez tényleg új irány. Én 1988-ban kezdtem észlelni a szovjet tv műsorában, hogy az addig szabványos, papírról párthatározatokat felolvasó öltönyös 60-éves bácsik és nagyestélyis 50-éves nénik dögunalmas "műsora" mellett valódi események kezdenek zajlani: pl. magyarázó műsorok, sajátos véleményű dokumentumfilmek, sőt viták.

A helyzet egyre fokozódott. Az ember eleinte azon gondolkodott egyes szövegek után, vajon nem lesz-e hamarosan leváltva a tv egész vezetősége, s műsorban szereplők meg azonnal letartóztatva.

Én akkor lettem teljesen biztos, hogy mindez teljesen komoly, amikor az 1988. november 7-i ünneplés keretein belül volt egy olyan műsor, melyben az egyik résztvevő szidta Lenint. Lenin a szentek szentje tabu volt a szovjet közéletben, a hatalom elleni kritikai hozzáállás bevett módja is az volt, hogy "letértünk a lenini útról, vissza kell térni rá". De nyíltan elvetni Lenint kb. olyan volt, mint zsidó közösségben tagadni a holokausztot.

Közben a szovjet tv egyre népszerűbb lett Bulgáriában. Ott egyre inkább olyan dolgokat lehetett hallani, amiket korébban csak a SZER, a BBC, s a DW bolgár adásaiban. A bolgár vezetés pedig nem tehetett semmit, elképzelhetetlen lett volna a szovjet tv elleni bármilyen intézkedés.

Elterelő trükkök persz lettek. Pl. javítva lett a bolgár tv minsége, jövel több nyugati zene, nyugati filmek lettek leadva. A bolgár zenéből pedig a diszkó és rocj átkerült a tűrt kategóriébül a támogatottba.

A szovjet péntek 1990 elején szűnt meg Bulgáriában, pár hónappal a rendszer bukása után. Ma is népszerűek az orosz csatornák egyébként, de persze ma már más ennek a környezete. Mindenesetre még az legolcsóbb kábeltévés csomagokban is van orosz csatorna.

Van egy Leslie Nielsen jelenet a Csupasz pisztolyban, melynek lényege a spermaadás komikuma. Nos, velem majdnem megesett ez, de talán még viccesebb alakban.

1988 késő őszén elmentünk meddőségi vizsgálatra. Mert hogy nem következett be még terhesség.

Kicsit füllenteni kellett hozzá: hogy már 3 éve próbálkozunk sikertelenül. Nekünk a szexuális életünk tartalma akkor még csak kicsit több mint 2 év volt, de hozzáhazudtunk még pár hónapot.

Én azt hittem, a nőt vizsgálják, így teljes nyugalommal mentem. Aztán jött a villámcsapás: először ki kell zárni a férfi problémáját. Ennek módja pedig a sperma-életképesség számlálása.

Szerencsére az azonnali számlálástól megmenekültem, mert kiderült, úgy kell spermát adni, hogy az "erős" legyen, azaz legalább 72 óra szexuális önmegtartóztatás szükséges előtte. Mivel ez nem volt meg - huszonévesen és házason nem jellemző, hogy ember 3 napot kihagy -, csak új időpontot kaptam, 3 héttel későbbre, akkor akkor jelenjek meg 72 órás önmegtartóztatás után, s alaposan megmosakodva az illető helyen, majd adhatok spermát. Furcsán nézhettem, így az orvos kérdezgetni kezdett:

- Adott már valaha spermát?

- Soha, s nem is tudom hogyan kell csinálni.

- Vizeletet már biztos adott sokszor, ez majdnem ugyanaz.

- Nincs valami más módszer?

- Végülis van: belenyúlok a seggébe, a prosztatájához, attól spontán lesz egy kis spermakilövelés. De elég kellemetlen élmény, csak olyanoknál alkalmazzuk, akiknek merevedési zavaruk is van. Maga 20 éves, biztos nincs ilyen baja.

- Hát, nővel nincs, de műanyag pohárral lehet, hogy lesz.

- Ha kell, vannak segédeszközök: pornólapok.

- Nem szeretem a pornót.

- Hát, akkor vagy ráveszi a feleségét menjen be segíteni magának, vagy marad a seggbenyúlás.

Továbbra is berzenkedtem az egésztől, de ez a "feleség bemehet segíteni" szöveg kicsit megnyugtatott. De amint teltek a napok, s közeledett a vizsgálat napja, egyre inkább elfogott a rettegés. Az egész helyzet nagyon abszurdnak tűnt.

Aztán 4 nappal a vizsgálat napja előtt hihetetlen örömhír érkezett: a feleségem terhes! Persze maga a hír is kellemes volt, de ezt jelentősen növelte az is, hogy lemondhattam a spermaadást a kórházban mint okafogyottat.

1991-1992 között közelibb kapcsolatban álltam a mormonokkal, mint ezt utólag szerettem volna. Ami viszont előnye volt ennek: meg tudtam ismerni emberi oldalukat is.

Bár mindent megtesznek a mormonok, hogy nemzetközi egyház legyenek, ma is amerikai egyház ez. A hivatalos statisztikáikat nem érdemes nézni, ezek szerint jelenlegi tagságuk a világban 16 millió, s ebből 6 millió az USA-ban. Tudni kell azonban, a mormonok nem tényleges, aktív tagságot számolnak, hanem mindenkit, akit megkereszteltek, s a teljesen passzívvá váltakat se veszik ki az adatokból. Nincsenek ugyan hivatalos adatok erről, de valójában a tagság kétharmada nem is tag.

Az "ősi" mormon törzsterületen - Utah állam, Wyoming délnyugati része, Idaho déli része, Arizona északi része - persze más a helyzet. Ott a nem aktív mormon is ténylegesen mormon. Egyszerűen ezen a területen a mormonság szinte már etnizálódott. Úgy nevezik "kulturális mormon".

Máshol viszont - különösen Európában - az a modell, hogy a mormon missziók tevékenysége nulla körüli eredményt hoz: nagyon kevesen lépnek be, s a belépők közül még kevesebben maradnak. A mormon szempontból legsikeresebb európai ország egyébként Portugália, ahol a hivatalos taglétszám 40 ezer. A nagyjából hasonló nagyságú Magyarországon ugyanez alig 5 ezer fő. Érdekes, hogy a legnagyobb konkurrens - a jehovisták - sokkal sikeresebbek, pedig az ő taglétszám-adataik igazak, lásd a legkisebb "problémáért" kizárás jár. Jehovistából Magyarországon pl. 20 ezer van.

Az átlag mormon misszionárius tehát férfi, amerikai, 19-21 éves, s a mormon törzsterületről jött. A misszionárusi kétéves munka alapvetően családi kényszer - egy hithű családban felnőtt fiatal gyakorlatilag nem mondhat nemet -, másrészt mára egyfajta felnőtté válási rituálévá is vált: hiszen ez az első eset, hogy egy éppen a nagykorúságba lépett fiú különválik szüleitől, s viszonylag önálló életbe kezd.

A mormonok ma az USA-ban a leggazdagabb egyház. A becslések szerint a mormon egyház vagyona kb. 200 milliárd dollár (míg a sokkal több taggal rendelkező amerikai katolikus egyházé "alig" 30 milliárd). Ez azt jelenti, hogy anyagi gondok nincsenek.

Különösen így van, mivel az átlag misszionárius költségeit részben maga a misszionárius fizeti (jellemzően a családja). Jelenleg minden misszionáriusért a családja 10-12 ezer dollár körüli összeget fizet be az egyháznak - ez a kétéves misszió "ára" -, majd ezt az összeget maga az egyház osztja szét, azaz pl. lakást bérel a misszionáriusnak, utazási költséget fizet, valamint zsebpénzt ad. A zsebpénz jelenleg havi 400-500 dollár között van. (Ha a család szegény, akkor lehetséges, hogy mentesül a fent említett 10-12 ezer kötelezettsége alól.)

Nyilván ha a misszionárius gazdag családból van, van saját pénze is. De az ilyen költés fekete pontnak számít, az elvárás: a misszionárius éljen meg a zsebpénzéből. Nyilván ez a zsebpénz csillagászati összeg Afrikában, a gazdag nyugati államokban meg kevés. Ezért bevett szokás, hogy a gazdagabb országokban - ahol tehát az egyháztagok is jómódúak - a misszionáriusokat helyi egyháztagok etetik.

A 90-es évek eleji Bulgáriában a mormon misszionáriusok iszonyú gazdagok voltak a helyi viszonyok hátterén át nézve. Kifejezetten elő volt nekik írva, ne fogadjanak el ebéd- és vacsorameghívásokat a helyi tagoktól. Elvárás volt a szerénység is, pl. annak ellenére se használjanak taxit, hogy az filléres költség volt akkoriban.

A bolgár tagság a misszió megnyitása után gyorsan elérte a 200 főt. Személyes tapasztalatom: a legtöbb új tag tisztán hátsó gondolatból lépett be. Egyrészt azt hitték, ezzel majd könnyebb lesz az USA-ba kivándorolni, de legalábbis valamilyen amerikai ösztöndíjat szerezni. S persze voltak férjre vadászó csajok, ezek gyorsan csalódtak, mert talán az egyik legfeketébb pont egy misszionárius számára, ha kiderül a missziója alatt ismerkedett meg: ebből ugyanis egyenes a következtetés, hogy biztosan házasságon kívüli szexuális életet élt, ami pedig talán a legnagyobb bűn a mormonoknál.

A mormonok észbontóan puritánok ugyanis. A kamasz fiúknak és a fiatal, még nem házas férfiaknak a maszturbáció mint Sátán leggonoszabb kísértése van beállítva.

Szóval egyrészt ott vannak fiatal, életerős srácok, akik az önkielégítéstől is rettegni kötelesek, másrészt meg fiatal bolgár lányok. A bolgár lányok egy része meg direkt kellette magát, de aki nem tett így, az is túl jól nézett ki a puritán szabványok szerint. Egyszerűen nagyon másak az amerikai puritán szokások és a bolgár ortodox szokások. A bolgár szokások szerint - még az erősen konzervatív szokások szerint is - a szerény kinézet csak a házas nőkre vonatkozik, míg a hajadonoknál teljesen normális és nem erkölcstelen a kihívóbb kinézet. Egy szóval: még a bolgár szokások szerint szolíd nő is túl kurvás a puritán szokások mércéje szerint.

Akkoriban 4 amerikai mormon misszionárius működött Szófiában. Köztük a vezető olyan volt, aki korábban Belgrádban volt misszionárius, azért tették át Szófiába, mert beszélt valamennyire szerbül, így a bolgárt is várhatóan könnyebben tanulja majd meg. A srác olyan volt, mint egy amerikai vígjátékban a folyton szexről beszélő kamasz, csak ő nem beszélhetett, de látszott az arcán a fő baja: a disszonancia ösztönei és az egyházi tanítás között.

Egyszer megkérdeztem: mi számára a legnagyobb kihívás, hogy Kelet-Európában él 2 évet, miközben korábban egyetlen külföldi útja az volt, hogy nyaralt 10 napot a szüleivel Mexikóban. Nem szólt se honvágyról, se valamely hiányról - hogy pl. valamilyen megszokott termék nem kapható -, hanem azt mondta "a buszok". Dehát mi van a bolgár buszokkal? - csodálkoztam. Mire ő kissé elpirulva elmondta: a buszokon, a sofőr kabinjának hátsó üvegén rendszerint egy nagy naptár van kitéve, valamilyen cég reklámja, s azon teljes alakban egy szép csaj, lenge ruházatban. - Na most, képzeld el, imádkoznom kellene, hogy legyen sikeres a napi munkám, jól tudjak magyarázni az érdeklődőknek, s erre meg közben előttem egy gyönyörű lány fürdőruhában, lobogó hajjal, kisminkelve, kihívó pózban, mintha csak engem nézne, szóval szerinted lehet a Mennyei Atya tervén elmélkedni, ha közben áll a szervem mint egy acéloszlop?

A hollywoodi álomvilágban mindig eljön a nagy pillanat. A férfi megkéri a nő kezét, jellemzően ilyenkor halk zene hallatszik, gyűrűt vesz elő a férfi.

Jellemzően nyálas sztori, bár lehet, hogy pár év múlva mégis mély átéléssel fogunk erre emlékezni, mert akkor már férfiak férfiak kezét fogják megkérni a filmekben. Egyébként tiszta kiváncsiságból kérdezem: a férfikéz férfi általa megkérésekor mi a procedúra, ki kér meg kit? Ezt esetleg előzetesen kisorsolják?

Nos, mi bölcsészek vagyunk, távol áll tőlünk Hollywood.

Szóval hogyan is nem kértem meg a múzsám kezét? Ez 1986. április 11-én történt, a Gagarin-nap 25. évfordulója előtti napon, a késő délelőtti órákban. A hely: Havanna Vedado kerülete, a 19. utca és az I utca sarkától nem messze, a Victor Hugo park egyik padján, egy nagy fa alatt.

Akkor már 6 hónapja voltunk együtt mint pár, s ebből 4 hónapja teljesen komolyan.

Éppen arra terelődött a beszélgetés, hogy mi lesz a tanév vége után, júniusban. Mindkettőnknek haza kellett mennünk augusztus folyamán. Megállapítottuk, nem lenne jó, ha engednénk az események természetes folyásának, azaz beletörödnénk, hogy a kapcsolatunknak vége ezzel.

Kis gondolkodás után azt mondtam:

- Egy év egyetemet el kellene végeznem Budapesten, bürokratikus okokból, s aztán eljönnék hozzád, 1987 nyarán, s aláírnánk a papírokat.

- Milyen papírokat? - kérdezte ő.

- Úgy értem, a házassági papírokat.

- Ja, értem - mondta, a valószínűleg ez volt a világ legkülönösebb beleegyezése egy sajátosan feltett házassági ajánlatba.

Megállapítottuk tehát mi a terv, majd jött pár csók, bár az amúgy is jött volna. De aztán pár perc múlva ő ismét megszólalt:

- Nem lenne egyszerűbb Karácsony környékén? Minek várni a tanév végéig?

- Igen, végülis így van. Szar lenne nélküled annyi ideig. Meg hát házason is lehet egyetemre járni.

- Tudod mit akkor? A legegyszerűbb még idén. Én eljövök hozzád ősszel még. Jobb a tanév elején, mint a vizsgaidőszakban.

- Nagyszerű ötlet, mikor jössz?

- Amikor hazamegyünk, megnézzük milyen papírok kellenek, s akkor megbeszéljük telefonon.

Ebben maradtunk. Augusztus 9-én elbúcsúztunk egymástól a havannai repülőtéren. Ő hazaért Szófiába augusztus 11-én, én meg Budapestre szeptember 6-án.

Aztán október 2-án eljött Budapestre, majd 16-án aláírtuk a "papírokat".

Annyit azért megtettünk, hogy az esküvő - mely tényleg szinte csak aláírás volt - után kisszámú vendégeinket elhívtuk a budapesti Havanna bárba - akkor ez a VI. kerületben volt, a Bajcsy-Zsilinszky úton, majdnem szembe az Arany János utcai metrómegállóval - egy-egy italra, ezzel emlékezve meg az eredeti "kéz nemkérés" helyszínére.

Az expat a bevándorolt és a hivatalos kiküldött közti állapot alanya.

Ő nem hivatalos - állami - képviselő, de nem is olyan, aki az új országban le akarna telepedni. Hanem a tartózkodását ideiglenesnek szánó személy.

A kommunizmusban - legalábbis a magyar verzióban - még az expat is hivatalos kiküldött volt, de csak a szó tágabb értelmében. Hiszen nem lehetett csak úgy neki indulni egy másik országba ideiglenes, de tartós ottlét céljából. A vendégtanárok is engedélyt kaptak ehhez, de még a magánösztöndíjasok is.

Mégis ez egy eltérő csoport volt a hivatalos állami kiküldöttekhez képest.

Amikor Kubában éltem 1980-1986 között, a legnagyobb ilyen expat közösség a szovjet volt természetesen. Összlétszáma - családtagokkal - az 50 ezres szám körül volt. Ennek 60 %-a Havannában.

Talán legjellemzőbb vonásuk a célország bojkottja volt, ezek az emberek egyszerűen megtagadták a beilleszkedést Kubába, ennek legdrasztikusabb jele a spanyol nyelvtudás teljes hiánya volt. Persze nem is volt erre szükségük, a munkahelyük szovjet volt, a baráti közegük pedig a hasonszőrűek. A gyerekeik se tanultak meg spanyolul, mert szovjet iskolába jártak.

A mai nyugati expat közösségek szinte teljesen ugyanígy működnek. Zárt gettóvilágot alkotnak: nemzetközi iskolák, saját klubok, az angol nyelv teljhatalma. Amikor helyi szolgáltatás kell, kétségbeesetten keresnek angolul beszélő fogorvost, autószerelőt, gyerekóvót, stb.

A mai helyzet talán csak annyiban rosszabb, hogy ma egy nyugati expat és egy helyi lakos között nagyobb az életszínvonalbeli eltérés, mint annak idején egy szovjet expat és egy átlag kubai között volt.

S amikor a fő szabály megtörik, nagy a meglepetés.

Még pár éve volt. A büszke holland expat Szófiában él, nagy nemzetközi cég vezető beosztású embere. Annyira idegen volt neki minden ott helyben, hogy - bár angolul tárgyalt a hivatalos találkozókon - felbérelt kísérő tolmácsot.

Aztán legközelebb 2 évvel később találkoztam az illetővel. Persze angolul szóltam hozzá, hiszen tudtam, csak hollandul és angolul tud. Mire ő elkezd folyamatosan beszélni bolgárul. Nem teljesen tökéletesen ugyan, de jobban, mint amennyire én beszélek angolul. Döbbenet, mi történt ezzel az emberrel, vajon hogyan adta fel felsőbbrendűségét, hogy képes volt "helyi nyelvet" tanulni (igen, ez a felsőbbrendűség egyik idegesítő jele, még a nyelv nevét se mondják ki, hanem "helyi nyelv" alakban nevezik meg).

Ennek csak egy magyarázata lehet, gondoltam, s ő meg is erősített ebben: 1 éve feleségül vette a kísérő tolmácsát. Hozzá is tette viccesen: nincs jobb nyelviskola az ágynál.

Azóta a holland átállt az ellentáborba: most már ő szörnyülködik a "sok hülye külföldin", aki elmegy élni évekre egy országba, aztán nem tanul meg semmit az ország nyelvéből.

A hollywoodi filmek monopóliumának talán legkárosabb hatása egy irreális életvitel átlagosnak való bemutatása. A családban 1 ember dolgozik, de van legalább 2 jó minőségű autó, a házban minden gyereknek saját szobája van, hatalmas nappali is van. A kiadásokra mindig van pénz, soha nincsenek anyagi gondok, a család gyakran jár szórakozni.

Na most, egy átlagos filmbéli családi ház vagy egy központban lévő nagy lakás bérleti díja 7-8 ezer dollár/hó körül mozog azokon a helyeken, melyek az ilyen filmekben lenni szoktak, tehát New York, Chicago, Los Angeles, stb. Ha megvette valaki, azaz banki hitel van, akkor is ennek az összegnek a 80 %-a körül.

Az alapszabály: a kényelmes élethez nem szabad a jövedelem egyharmadánál többet a lakhatásra költeni. Azaz a konkrét esetben 22 ezer dollár nettó jövedelem mellett engedhető meg a fent leírt lakás. S mivel a feleség nem dolgozik, ilyen jövedelemmel a férjnek egymagában kell rendelkeznie.

De mi a valóság? A medián - direkt mediánt írok, nem átlagot, mert az átlag nyilván magasabb - amerikai nettó havi jövedelem 2021-ben 3200 dollár volt.

Amerikában hány embernek van ilyen jövedelme? Nagyjából a lakosság 6 %-ának. Nem a világon, hanem a gazdag Amerikában!

Azaz a filmbeli átlagember messze nem átlagember, hanem a felső középosztály tagja.

Kb. mintha egy budapesti banki felsővezető életvitelét - átlag nettó havi 4 millió Ft - hazudnánk magyar átlagnak.

Már nem a keleti férfi számára, neki ez természetes.

A nyugati világ egyik jelensége, hogy az ottani férfiak keleti feleséget akarnak. Keleti alatt érthető kelet-európai, de ázsiai is.

Először is nem követelőzik, hanem kooperatív. Aztán nőiességét még hagyományosan értelmezi, a férfi igényeket figyelembe veszi. Semmiképpen se feminista.

A dolog egyébként rizikós. Személyesen ismerek nyugatit, aki nagyon pórul járt ezzel. Keleti felesége ugyanis éppen azért akart nyugatra kerülni, mert irigyelte a nyugati nők életvitelét. S amint kikerült nyugatra, s stabilizálta ott helyzetét, nyugatibb lett egy őshonos nyugatinál.

A művész az embertömeg felett van. Másképp nem is lehetséges.

A három jellemző kimenete ennek az öndestrukció, a kihasználás, a beolvadás.

Az öndestruktív művész azt érzi, szakadék van közte és a társadalom között. Ő nagyon fent van, az emberek meg nagyon lent. Megoldás nincs, tehát jön az alkohol, a drog, majd az öngyilkosság.

A kihasználó művész ugyanerre a következtetésre jut, de a megoldás egészen más: ha már ennyire fent vagyunk, mindenki más meg ennyire lent, akkor a sok hülyét meg kell fosztani pénzétől.

A beolvadó művész is látja a hatalmas szakadékot, de ő azt szeretné, ha a tömeg része lehetne, anélkül, hogy elvesztené ezzel a madárperspektíváját. Sajnos ritkán működik ez, a legtöbbször az eredmény a művész tehetségének elvesztése.

Sajátos keresztény probléma annak kérdése ki keresztény és ki nem az.

A legtöbb nagy vallásban ez a probléma nem létezik. A buddhizmusban az egyes irányzatok elfogadják egymást, ha nem is értenek egyet egymással. (Az ortodoxabb buddhizmus - a theravada buddhizmus - ma a fő vallás Srí Lankán és Délkelet-Ázsiában - kivéve Vietnámot -, míg a reformistább verzió - a mahajana buddhizmus - pedig Mongóliában, Kínában, Koreában, Japánban, Vietnámban.) A hinduizmusban - ahol az egyes irányzatok között akkora eltérések vannak, hogy nem is ismerhető fel könnyen a közös alap - ugyanez a helyzet. A judaizmusban hasonló a helyzet: persze vannak egymásról még viccek is, de azt senki se kérdőjelezi meg, hogy a másik ne lenne zsidó.

Tulajdonképpen csak az iszlámban létezik ellenségesség az irányzatok között, különösen a szunniták és a siíták között. (A szunniták minden iszlám országban jelentős többségben vannak, kivéve: Azerbajdzsán, Bahrein, Irak, Irán. Két országban a két irányzat közel azonos arányban van: Jemen és Libanon - a jemeni polgárháború tulajdonképpen egy szunnita-siíta harc. S egy ország van, ahol az iszlám harmadik irányzata - az ibadita - a többségi: Omán.)

Egy hindu vagy egy buddhista jellemzően viccesnek tartja, hogy keresztény felekezetek egymást nem ismerik el, miközben - legalábbis hindu/buddhista szemmel - alig van köztük eltérés.

Mind a 3 fő keresztény irányzatban van természetesen radikális és mérsékelt értelmezés is, ill. ma már teljesen nyitott értelmezés is.

A protestáns hagyományos értelmezés szerint az "5 sola" elfogadása szükségszerű a kereszténység számára, s különösen közülük a következő 3, mely 2 dolgot jelent valójában:

• sola scriptura elv, azaz kizárólag a Biblia a tanítás egyetlen biztos alapja, minden másnak pedig vele összhangban kell lennie - ez eleve kizárja a katolicizmust és az ortodoxiát, ahol a Biblia csak része a Szent Hagyománynak, s nem szükséges az összhang a Bibliával, hanem a Szent Hagyománnyal kell összhangnak lennie,
• sola fide elv, azaz megigazulás csakis hit által és sola gratia elv, azaz megigazulás csakis Isten kegyelme által - itt inkább az eltérő értelmezés jelent gondot.

A radikális protestánsok különösen szeretnek ugrani a sola fide elvre, egyenesen eretnekségnek tekintik a hagyományos katolikus és ortodox nézetet a jócselekedetek szerepéről. Míg a protestáns sola fide szélsőséges értelmezése az, hogy az ember egy gonosz bűnhalmaz, mert semmi jóra nem képes önerőből, addig ezt elvetik mind a katolikusok, mind az ortodoxok.

Ha az ember amerikai protestánsokkal beszél, két fő tabut hall: a nem-biblikus tanítások tilalmát és a jócselekedetek elvetését. Az utóbbira a protestáns magyarázat még félig-meddig koherens, hiszen azt vallják a jócselekedet okozat, nem ok - bár itt felmerül az, hogy akkor ezek szerint semmi jó nem történt Jézus előtt, ami abszurd állítás. Ami pedig a másikat illeti, valójában a protestantizmus is tele van nem-biblikus tanításokkal, csak éppen azt hazudják róluk, hogy ezek valami rejtélyes módon levezethetők a Bibliából.

Eleve ennek a Biblia-alapúságnak a képtelenségét az is bizonyítja, hogy több száz, sőt több ezer ilyen "biblikus" protestáns felekezet létezik, jelentős különbségekkel egymás között.

A mai modern protestáns álláspont ma már sokkal inkább az, hogy minden magát kereszténynek mondót elfogadnak kereszténynek, egyes drasztikus eseteket leszámítva, lásd pl. a Szentháromság megvallása ma is kötelező elem, ezért a protestánsok jellemzően nem ismerik el kereszténynek a jehovistákat, a mormonokat, s az unitáriusokat.

A katolikusok és az ortodoxok jellemzően elismerik egymást, azaz a másikat csak szakadárnak tekintik, de nem eretneknek. Ennek oka: a kereszténység kritériuma náluk a Szent Hagyomány és az apostoli lánc megléte.

Itt a legengedékenyebb álláspont: mindenki keresztény, aki legalább a niceai alapokat vallja. Azaz gyakorlatilag mindenki, kivéve: jehovisták, mormonok, unitáriusok.

A legkeményebb, radikális álláspont szerint pedig egymást se ismerik el, azaz a ortodoxok a katolikusokat, s viszont, de ez manapság ritka vélemény.

A mai többségi álláspont ortodox részről az idegen kereszténység felosztása 2 különálló részre:

• idegen hitűek (szlávul: иноверие, görögül nem tudom): ide azok tartoznak, akik magukat kereszténynek nevezik, de közben nincsenek érvényes szentségeik, s emellett eretnek tanításokat hangoztatnak - ide tartozik minden újprotestáns, minden marginális protestáns, s a hagyományos protestantizmus egy jelentős része, a kálvinista típusú felekezetek jellemzően itt vannak,
• más tanításúak (görögül: ἑτεροδοξία, szlávul: инославие): ide azok tartoznak, akiknek vannak érvényes szentségeik, vagy nincsenek ugyan, de bár téves, mégse nyíltan eretnek tanításokat hirdetnek - ide tartoznak a katolikusok, s a hagyományos protestantizmus jelentős része.

Persze az udvarias szóhasználat mögött a tartalom nem igazán udvarias, hiszen a "más tanítású" jelentése "helytelen tanítású", lásd görögül heterodox és ortodox - az "ortodox" szó jelentése "helyes tanítás": ορθός δόξα, s ennek szláv tükörfordítása a "pravoszláv".

Az ortodoxián belüli 3 ág esetében ugyanez van, itt természetesen "más tanítású" a másik 2 csoport. Valójában itt az eltérés egy hitelvet érint.

A katolicizmusban az udvarias régi hivatalos szó a "nem egyesült egyházak", azaz katolikus szemszögből érvényesek a szentségek, érvényes az apostoli lánc is, de nem ismerik el a római pápa egyházfőségét.