Hülyeség, de hasznos hülyeség.

Az amerikai jobboldal és a kelet-európai jobboldal nem testvérek, legfeljebb távoli rokonok.

A CPAC a kőkemény amerikai konzervatívizmus szervezete, leegyszerűsítve kb. 4 fő elve van ennek a szerveződésnek:

• a hagyományos értékek védelme, a család, a házasság hangsúlyozása, az abortusz nyílt és a homoklobbi rejtett ellenzése, sajnos sokszor mindez keverve újprotestáns marhaságokkal, lásd 6000-éves Föld elmélet, darvinizmus elleni ádáz harc, újprotestáns szexuális etika, s hasonló ökörségek,
• az USA szerepe mint valamiféle Istentől adott ország képzete, melynek küldetése van a világban - ennek legdurvább alakja, hogy az amerikai alkotmány Isten által lett ihletve,
• ultraliberális gazdaságfilozófia, amerikai konzervatív szemszögből már az is kommunizmus, hogy van államilag biztosított munkszabadság,
• felvilágosodáskori radikális individualizmus.

Na most, nem kell magyaráznom, hogy a fentiek közül az utolsó 3 teljesen idegen egy kelet-európai konzervatív számára, legalábbis ha a "konzervatív" szót helyi jelentésében értjük, s nem sátánista "européer" módon. (Mondtam már, hogy ha európéert vagy modern európai konzervatívot látok, kibiztosítom a fegyveremet?)

Azaz a 4 pontból egyedül az 1. pont az összekötő kapocs, az is fontos fenntartásokkal. Pl. épeszű kelet-európai nemhogy nem harcol a Biblia újprotestáns értelmezéséért, hanem azt alapból kiröhögi.

Valójában itt arról van szó, hogy az emberek nem tájékozódnak, hanem érzelmek alapján politizálnak. Ha egy amerikai konzervatív törzsszavazó megismerkedne alaposan Orbánék gazdaságpolitikájával, üvölteni kezdene a "komcsi Orbán" ellen. Ha pedig egy konzervatív magyar törzsszavazó megismerkedne alaposan Trumpék gazdaságpolitikájával, megállapítaná, hogy Trump egy fanatikus ballib és bizonyára Soros közeli embere.

S mégis de örülnek egymásnak! Aminek az alapja egyedül az "ellenségem ellensége" elv. Az amerikai konzervatívokat támadják az ottani liberálisok, a magyar konzervatívokat meg a magyar liberálisok, így nyilván összetartunk, s az se számít, hogy még az amerikai liberális se azonos a magyar liberálissal.

Végülis semmi gond, míg ez ezen a szinten marad. Diplomácia a neve.

A túlzott erőszakosság ritkán sikeres. S még ha sikeres is, a siker ideiglenes.

A mostni bolgár kormányzat helyzete pontosan ez most.

Emlékeztetnék a mostani bolgár kormánykoalíció összetételére:

• PP - a fő párt a "korrupcióellenes" párt, népszerűsége már a felére esett a választások óta, ez egy ideológiailag zavaros párt, de feltétlenül nyugatbarát,
• BSZP - a szocialista, posztkommunista párt, mely szemben történelmi magyar testvérpártjával, az MSZP-vel ellentétben, enyhén nacionalista, s mérsékelten nyugatszkeptikus, a hagyományos értékek kérdésében erősen nyugatellenes,
• ITN - teljesen zavaros identitású párt, enyhén nacionalista és nyugatszkeptikus.
• DB - liberális-konzervatív, nyugatpárti.

Tulajdonképpen a 4 pártot csak a korábbi kormánypárt utálata hozta össze. Bármelyik párt kiesése a kormánytöbbség megszűnését jelentené.

Amerika viszont nem elégszik meg azzal, hogy a kormány hű hozzá. Teljes odaadást akar. Ennek eleme a Macedónia-kérdés. Észak-Macedónia nem tudja megkezdeni az EU-csatlakozási tárgyalásokat a bolgár vétó miatt. Amerika már többször szólt: ez elfogadhatatlan, s Észak-Macedónia kizárása a csatlakozási folyamatból egyedül Putyin érdeke, azaz a bolgárok Putyint támogatják.

A bolgár kormányzatból azonban egyedül a PP hajlandó kompromisszumra, s feladni a vétót. Még a DB is inkább vétópárti, nem beszélve a másik 2 kormánypártról. S itt az ukrán kérdés megoldási módszere se jöhet szóba, mert mind a 3 ellenzéki párt is vétópárti.

Ha tovább megy a nyomás, a kormány belebukik. Amerika meg fogja buktatni saját embereinek kormányát. Mohóságból.

Vicces. Persze nem újdonság.

A gazdagok számára mindig léteztek megvehető állampolgárságok. Vannak ma is országok, melyek komoly pénzeket szereznek állampolgárság-eladásból.

Pl. egyes karibi szigetországok. De ezek ott kemény összegek. Jellemzően adományozni kell valamilyen helyi állami alapba, Pl. Antigua-Barbudán 150 ezer USA-dollárt kell adományozni a helyi állami egyetemnek, s cserébe jár az állampolgárság. Egy időben Barbadoson 1 millió dolláros ingatlanvásárlásért járt az állampolgárság, s persze a vett ingatlant x ideig nem lehetett eladni vagy csak egy megadott közvetítőn keresztül vehető meg.

A 90-es években a legolcsóbb opció Csád volt, ami nem igazán egy kedvelt célpont, de ott egyenesen diplomata státusz is járt azonnal. Ha jól emlékszem, 25 ezer dollár volt az ára.

A kisembereknek ezek persze elérhetetlen összegek. Így megjelentek az állampolgárságot intéző cégek átlagembere számára, itt nem közvetlen állampolgárság-vásárlás az ajánlat, hanem az adott ország honosításához való alkalmazkodás. Természetesen az "alkalmazkodás" jelent okirathamisítást is. Egy időben Amerikában voltak ilyen ír állampolgárságot intéző cégek kihasználva azt, hogy az ír szabályok szerint minden határontúli írnek jár az állampolgárság, ehhez elegendő 1 darab ír dédszülő. Sok amerikainak persze tényleg vannak ír gyökerei, hiszen a XIX. században masszív kivándorlás volt Írországból az USA-b, de akinek nincsenek ír ősei, az se gond: itt jön a cég szerepe, mely "elintéz" nemlétező ír ősöket.

A napokban találkoztam egy ilyen román céggel. A cég legkedvezőbb ajánlata a bolgár állampolgárság, Hogy ki a célközönség az nyilvánvaló már abból, hogy a vonatkozó hirdetés kizárólag orosznyelvű. További speciális árajánlatok vannak orosz, ukrán, belarusz és moldáv állampolgárok számára.

A cég 3-féle EU-s állampolgárságot árul: lengyelt, románt, s bolgárt. Az utóbbi a legolcsóbb.

Korrektnek tűnik, mert nem ajánl csodát, azaz másfél éves ügyintézésről ír a cég reklámja.

A háttér a bolgár zászló és a bolgár tengerpart, a fő szöveg "bolgár útlevél megszerzése a leggyorsabb módon, nyelvtudás nélkül!". A részletekben alapos leírás mennyi ideig tart, mi kell, s a cég mit biztosít:

• bolgár származás igazolása (nyilván ez kamu származás, hiszen ha lenne valódi, nem kellene a céghez fordulni),
• okmányok előkészítése, kitöltése, hitelesítése, fordítása, beadása a bolgár Igazságügyminisztériumba.
• Szófiába utazás megszervezése, felkészítés az állampolgársági interjúra.

Mindezért a díjazás 4 ezer euró, de most ukrán állampolgároknak akciósan csak 3 ezer.

Nyilván az alap az, hogy a bolgár állampolgársági jog biztosítja az állampolgárságot minden határontúli bolgárnak. S Macedóniát meg a mostani modern nyugat emigrációt nem számítva, ma a legtöbb bolgár Moldáviában és Ukrajnában van. A hivatalos népszámlálási adatok szerint Moldáviában 70 ezer (ebből 20 ezer Transznisztria), míg Ukrajnában meg 210 ezer bolgár van, persze ez csak az önbevallás, a "származás" enek a duplája-triplája is lehet.

Moldáviában persze a román állampolgárság a legkönnyebben megszerezhető, a román szabályok szerint moldáv=román, viszont Moldávia lakosságának 20 % nem moldáv/román, ők nem kapnak automatikusan román állampolgárságot. Nekik tehát marad a bolgár opció. Nem túl nehéz igazolni a bolgár származást, akkor se, ha ilyen nincs.

Persze mindezt a bolgár hatóságok is jól tudják, az utóbbi években egyre keményebb trükökkel dolgoznak a nem-bolgárok kiszűrése céljából. A nyelvtudás viszont nem lehet módszer, mert az ukrajnai, moldovai, transznisztriai bolgárok nagy része eloroszosodott, jellemzően orosz anyanyelvűek, de legalábbis vicces orosz kiejtéssel beszélnek bolgárul.

Van is erről egy modern bolgár vicc:

• Mi a különbség a besszarábiai és a macedón között?
• A macedón tiszta bolgár nyelven magyarázza, hogy ő nem bolgár. A besszarábiai pedig tiszta orosz nyelven magyarázza, hogy ő bolgár.

Nekem egyik korábbi szófiai munkahelyemen több ilyen határontúli ex-szovjet bolgár kollégám volt. Volt akinek megadták az állampolgárságot, s volt, akinek nem. Vicces eset: reggel jön be a kolléga, moldáviai eredetű, s meséli "na, megtudtam, hogy gagauz vagyok", ugyanis a bolgár Igazságügy arra hivatkozva utasította el a kérelmét, hogy ő nem bolgár, hanem gagauz.

Nyilván minden háborúnak része a propaganda. De ez jellemzően csak az értelmezést szokta érinteni, nem a tényeket magukat.

Mondjuk Hitler annak idején vereségnek nevezte a sztálingrádi csata kimenetelét, a korabeli német propaganda csupán csökkentette a vereség jelentőségét.

A mostani ukrán propaganda kifejezetten humoros.

Mariupol elesett, az orosz erők győztek 3 napja. A végén az ukrán katonák ott megadták magukat, hadifoglyok lettek. Ennek a hivatalos ukrán megfogalmazása "humanitárius evakuáció". Ez azért vicces: mióta szokás az ellenség területére evakuálni?

Persze az ok világos: Mariupol volt az utolsó pont az ukrán fekete-tengeri tengerpart keleti szakaszán (most ide értve a Fekete-tenger melléktengerét, az Azovi tengert is az egyszerűség kedvéért), mely még nem állt orosz ellenőrzés alatt, így jelképnek lett kikiáltva. Most a jelkép elbukott, s ezt nehéz beismerni.

Ez olyan, mint dáko-román kontinuitás, de mintha csak annak első fele lenne, azaz mintha a mostani románok magukat dákoknak hinnék. Pedig ezt a románok se hiszik, a dáko-román elmélet se állít azonosságot a dákok és a románok között, csak egyenes leszármazást. Ez akkor lenne régi identitás felélesztése, ha valamikor a románok elhitték volna magukról, hogy ők valóban dákok. Persze ezt eleve lehetetlenné tenné maga az eltérő nyelv ténye: a dákok trákul beszéltek, míg a románok meg egy újlatin nyelven, azaz magyarázatot kellene adni a nyelvváltásra is.

Több ilyen kísérlet volt más nápeknél. Három sikertelen kísérlet a szírianizmus, a fönicianizmus és a fáraonizmus. Mind a három XIX. századi jelenség, az európai nacionalizmus hatása egyes arab népekre.

A szírianizmus lényege: a szíriaiak elsősorban szíriaiak, az ókori szírekkel azonos nép, mely ugyan felvette az arab nyelvet, de nem vette fel az arab identitást. Történelmileg ez az irányzat elsősorban az arab nacionalizmus ellen harcolt, mely azt állította: minden arabul beszélő egyetlen arab népet alkot. A szírianizmus fő mondanivalója tehát: a szírek arabul beszélnek ugyan ma, de ők nem arabok, hanem önálló nép. Mondanom se kell, teljes kudarcot vallott a mozgalom, ma nyoma sincs: sem a muszlim szírek, sem a keresztények szírek ma nem gondolják, hogy ő ne lennének arabok. A szír identitást persze hirdetik, de csak mint az arab identitás regionális alakját.

A fáraónizmus - mint ez könnyedén kitalálható - a szírianizmus egyiptomi verziója. Egyiptomban a leghosszabb ideig ez a keresztény egyiptomiak között talált híveket, de mára ott is kihalt: a keresztény egyiptomiak egyszerűen keresztény araboknak tekintik magukat, s nem az arabtól eltérő népnek.

A főnicianizmus ugyannek a libanoni verziója, s ennek ma is vannak hívei. Elsősorban a keresztény libanoniak közt ma is akadnak, akik magukat arabul beszélő nem-araboknak tekintik, s a fóniciai és a libanoni nép azonosságát vallják. Ma is ezt a vonalat képviselik a libanoni parlamentben kb. harmadrészt elfoglaló pártok, melyek között vannak keresztény és muszlim pártok is.

Amikor a közösség nem arab nyelvű eleve, akkor persze könnyű. Az arameus/asszír identitás mozgalma ezért tudott maximálisan sikeres lenni. A mai asszírok egyetemesen vallják, hogy ők az I. e. VII. században megszűnt Asszír Birodalom fő népének a jelenlegi utódjai, így 4500 évnyi folyamatos létezést hirdetnek, ami tényleg világrekord. Jelenleg kb. félmillió asszír él az ősi törzsterületen (Irak, Szíria, Törökország határvidéke), s még 1 millió kivándorolt, elsősorban az USA-ban és Svédországban. Egykor a nyelvük rendkívül elterjedt volt az egész Közel-Keleten, a zsidók is többnyire arameusul beszéltek 2000 évvel ezelőtt. A szinte teljesen keresztény mai asszírok egyik büszke ténye, hogy Jézus is az ő nyelvükön beszélt.

S végül a cionizmus. Első hallásra furcsán hangzik, de valójában a cionizmus is egy hasonló mozgalom: hiszen azt állította a XIX. sz. végén, minden zsidó az ókori zsidók leszármazottja, s ma is egyetlen népet alkotnak.

Zsidó mintára volt/van egy filiszteus-palesztín próbálkozás is, de nem túl sikeres. A palesztínok nagy többségükben arabnak tekintik magukat. a palesztínség ennek csak része, s eleve nincs nyoma palesztín identitásnak a XX, sz. előtt.

S két oroszországi eset: az avarizmus és a bulgarizmus. Az avarok egy kelet-kaukázusi nép, a legtöbb kutató szerint szimpla névegyezés a nevük magyar történelemből is ismert avarokéval. Viszont a mai avarok ezt nem fogadják el, gyakorlatilag általános az avar-avar azonosság tanítása. A kárpát-medencei avarokat nyugatra vándorolt részüknek tekintik, akik ott aztán asszimilálódtak.

A bulgarizmus pedig a mai baskírok, tatárok és csuvasok közt meglévő nézet. Az általános nézet szerint e 3 nép a középkorban jött létre, több hatásból, melyek egyike az északra vándorolt ősbolgárok voltak. Ezzel szemben a bulgarizmus azonosságot fel az ősbolgárok és e 3 nép között. A mai baskírok és tatárok kb. 10-15 %-a hisz ebben. A csuvasoknál ez viszont többségi nézet, aminek erős alapja van, hiszen a mai csuvas nyelv tulajdonképpen az ősbolgár egyenesági folytatása.

Amikor az ember idegen nyelvű magyarázotakat olvas idegen nyelv oktatásában, az mindig sajátos élmény. Egyrészt nem magyarázzák meg azt, amit esetleg a mi anyanyelvünk szemszögéből magyarázni kellene, máskor viszont túlmagyaráznak számunkra magától értetődő dolgokat.

Mondjuk magyar szemszögből nézve mulatságos egy átlagos amerikai spanyol-tankönyv vagy spanyolóra kezdőknek. Hosszasan magyarázzák mi a közvetlen tárgy és a közvetett tárgy közti eltérés, ezt alaposan gyakoroltatják is sok példával - egy magyarnak ez kb. 30 mp magyarázat lenne: az előbbi az a valakit/valamit, míg az utóbbi a valakinek/valaminek, s pont, a nyelvtanhoz teljesen hülye magyar is azonnal felfogja. Viszont a spanyol igeidőknél meg azt mondják, hogy pl. "befejezett jelen", s ennyi, míg a magyarnak itt hosszas magyarázat kell, mert nem érti.

Saját élményem, amikor 95 %-ban spanyol anyanyelvű csoporttal jártam latinórára. S bizony kínszenvedés volt fél perc alatt érthető dolgokról kétórás előadást hallgatni. Amikor a csoport egy része sehogy se tudta felfogni az alanyeset és a tárgyeset különbözőségét - mert a spanyolban a tárgyat csak emberek esetében kell jelölni, élettelen tárgyak esetében sose.

Mindezzel persze semmi gond. Minden idegen nyelv nehéz, de minden idegen nyelv máshogy nehéz, s még ez is változó a nyelvtanuló anyanyelvétől függően. S nyilván a jó nyelvtanítás arra összpontosít, ami különösen problkémás a célközönségnek.

A baj akkor van, ha mítoszokat kezd hinni az ember. Pl. komolyan elhiszi, hogy valamilyen idegen nyelvben egy ottani szokatlan nyelvi megoldás csak amolyan felesleges izé, mely nehezíti az emberek dolgát.

Íme példa rossz nyelvi humorra, a szám lényege: ezek a hülye rómaiak nem beszéltek "rendesen". Egy hasonló szám magyar verzióban semmilyen hatást nem tudna elérni, mert a magyar ember nem találna az egészben semmi vicceset, az angol közönség viszont röhög:

Persze vannak angolok, akik képesek jó nyelvi humorra. Bár ehhez már kell valamilyen tudás, íme minden latinos kedvenc jelenete:

Régóta foglalkoztat az ógörög ejtés kérdése.

A latin esetében is vannak vitás pontok, de ott azért a dolgok 95 %-a tisztázott. A latin esetében a legtöbb ember tudja: van egy restituált klasszikus ejtés, melyet szinte teljes egészében ismerünk, s van egy csomó egymásnak ellentmondó középkori hagyományos ejtés, lásd a magyarok szerint Julius Caesar az "júliusz cézár", míg az angolok szerint "dzsaliösz szízör".

Szoktak lenni mindenféle álviták erről, hogy melyik a helyes és melyik a helytelen. Természetesen ez a felhasználás helyétől függ, azaz pl. angol környezetben az angolos verzió a helyes. Vagy másik példa: én magam imádom a klasszikus ejtést, de ennek ellenére magyar szövegben a magyarosat használom, mert egyszerűen ez a szokás - csak akkor használom a klasszikus ejtést, ha mondjuk felolvasok egy egész latin mondatot.

Az ógörög esetében viszont a helyzet sokkal zavarosabb, kevesebb a kialakult szokás. Ennek oka, hogy az ókor végén a görög szinte megszűnt Nyugat-Európában, s csak a reneszánsz alatt jött vissza, így a görög hosszú évszázadokig csak az eleve görögnyelvű területekre szorult vissza, plusz az ortodox kereszténységre tért népeknél volt még nyoma a papok oktatásában. Így tulajdonképpen az ógörög esetében csak újgörög és szláv ejtés alakult ki, ez utóbbi nem is egységes, pl. a bolgáros és az oroszos ógörög ejtés nem azonos. Ez utóbbinak egyik máig tartó nyoma, hogy pl. Görögország fővárosának neve oroszul Afini, míg bolgárul Atina.

Plusz még, míg a latin valamilyen alapfokú ismerete ma is követelmény művelt körökben, addig a görög ismerete a XX. sz. eleje óta nem elvárt. Ma már egyenesen marhaságokat lehet e témában olvasni, lásd amikor pár éve a HVG okosnak tűnni akaró szerzője elmagyarázta lelkesen, hogy a "homofóbia" jelentése "emberutálat", hiszen latinul a "homo" az "ember".

A görögök a kiejtés dologhoz praktikusan állnak hozzá: úgy ejtik az ógörögöt, mintha modern görög lenne, s kész. Ez tulajdonképpen ugyanaz, mint a spanyolok és az olaszok hozzáállása a latinhoz: a spanyol/olasz írásmód szerint ejtik. Ezzel semmi gond hétköznapi szinten, de tudományos szinten ez már elfogadhatatlan. Amikor spanyol szakra jártam a Havannai Egyetemen, ahol van 4 félév kötelező latin, az első félévben a hallgatók fejébe lett verve: tessék klasszikus ejtést használni minden esetben, mert latinórán vagyunk, nem az utcán beszélgetünk. A spanyol anyanyelvűek ezzel bizony sokat szenvedtek: megszokni, hogy a hatalmas hasonlóság ellenére nem úgy kell ejteni, ahogy az "természetes" lenne.

Nem fogok nyilvánvaló eseteket leírni, ezek megtalálhatók bármely könyvben, akár a Wikipédiában is, pl. nem fogom leírni, hogy az α az vagy magyar á vagy annak röviden ejtett verziója (a görög írás nem tartotta soha fontosnak, hogy a kettőt külön jelölje).

Íme azonban a problémás esetek. Átnéztem több szakkönyvet és a témával foglalkozó YT-előadást is.

Először azok az esetek, ahol nincs vita, de a hagyományos magyar ejtés nem felel meg az eredetinek.

Három ilyen mássalhangzó betű van: ζ, θ, φ.

A ζ magyar ejtése "z", miközben a klasszikus ejtés vagy "zd" vagy "dz", ez vitatott, de abban egyetértés van, hogy nem "z".

A θ magyar átírása "th", de ezt szinte mindenki "t" alakban ejti, pedig a "th" ejtés közelibb lenne az eredetihez.

A φ magyar átírása "ph", de ezt szinte mindenki "f" alakban ejti, pedig éppenhogy "ph" lenne az eredetihez legközelebbi ejtés.

S van két ilyen magánhangzó betű: ε és η.

Az ε magyar átírása e, az η átírása é - ennek oka, hogy az előbbi mindig rövid, míg az utóbbi mindig hosszú. A magyar átírás a rövidség/hosszúság jellemzőt akarta jelölni (valószínűleg ennek oka a versmértékek átadása). Valójában azonban az ε röviden ejtett "é", míg az η hosszan ejtett "e". Ebben teljes egyetértés van, a minőségi magyar ógörög tankönyvek is meg szokták jegyezni ezt.

Most a tényleg vitás esetek. Előszőr az ου és az ει kettőshangzó.

Az ει esetében a fősodrú állítás ez a klasszikus kor kezdetén még "éj" volt, de a kor során vagy "é" vagy "í" lett, ez vitatott. Olyan elmélet is van, mely szerint két mássalhangzó között ment csak végbe ez a folyamat, míg minden más helyzetben maradt az "éj". Azt szokták példának felhozni, hogy a rómaiaknak nem volt saját nevük a Nílus folyóra, a nevet a görögöktől vették át - viszont görögül a neve Νειλος, amit a rómaiak nem Neilus alakban írtak át, hanem Nilus alakban, azaz a kimondott alakot vették alapul.

Az ου esete hasonló, az eredeti "oü" ejtés szinte minden forrás szerint eltűnt, s vitás csak az, hogy "ú" lett vagy "ó", az "ú" verzió a többségi. Az "ó" nem túl valószínű, mert nincsenek tévesztések ου és az ω között, pedig ha "ó" lenne, akkor ilyennek kellene lennie.

Hasonló kérdés az υι esete: a fősodrú vélemény szerint eredetileg "üi", majd talán "ui", de inkább "ű" lett.

A többi υ-ra végződő kettőshangzó - αυ, ευ, ηυ, ωυ - esetében a vita egyedül az a kettőshangzó második tagja "u" vagy "ü" - az előbbi a többségi nézet. (Az ωυ szinte sose fordul elő.)

A maradék két ι másodtagú kettőshangzó - αι, οι - vitamentes.

A három darab aláírt jótás kettőshangzó - ᾳ, ῃ, ῳ - esete különösen vitás. Ezek sajátossága: itt hosszú magánhangzó + ι a kettőshangzó tartalom van, ez persze az utóbbi két esetben nyilvánvaló. De az α esetében így lehetett megállapítani, rövid vagy hosszú α van a kettőshangzóban. Itt a vélemény a fősodorban az, hogy a klasszikus kor során ezek mind átváltoztak, az ι elem megszűnt. Emiatt egyes tankönyvek "áj", "hosszú ej", "ój" ejtést javasolnak, míg mások "á", "hosszú e", "ó" ejtést.

Összegezve: én - tisztán praktikus okokból - kiejtem az összes aláírt jótát - csak a tulajdonnevekben nem, ahol ez nyilvánvalóan hibás, pl. Hádesz nyilvánvalóan nem Hájdesz -, mindenhol máshol követem a többségi álláspontot, kivéve az ει esetét, ahol a "kettős" nézetet használom. Aláhúzom: ennek oka nem valamiféle beható kutatás, egyszerűen így egyszerűbb megjegyezni a szavakat. Pl. a ragokat sokkal nehezebb lenne megjegyezni, ha nem így tennék. Tehát ez a pragmatizmus győzelme az elmélet felett.

Amikor - még kamaszkoromban - először találkoztam a nyelvrokonsággal, még az volt a hivatalos - értsd: általánosan elfogadott - elmélet, hogy a világ egyik nagy nyelvcsaládja az uráli-altáji.

Ez a nyelvcsalád így állt össze, igyekszem érzékeltetni a rokonsági szinteket:

• uráli-altáji:
  • altáji:
    • mongol: összesen 6 millió anyanyelvi beszélő - Mongólia és környéke, távolra szakadt ide tartozó európai nyelv a kalmük - a legnagyobb a mongol,
    • tunguz: összesen 100 ezer alatti anyanyelvi beszélő - több kis nyelv Kínában és Szibériában - a legnagyobb a mandzsu,
    • türk:
      • karluk: összesen 50 millió anyanyelvi beszélő - Kelet-Közép-Ázsia, Kína - a legnagyobb az üzbég,
      • kipcsák: összesen 30 millió anyanyelvi beszélő - Észak-Közép-Ázsia, Oroszország Volga-vidéke, Észak-Kaukázus - a legnagyobb a kazah,
      • ogur (bolgár): mint neve mutatja, az ősbolgár csoportja - ma egyetlen képviselője a csuvas (Oroszország Volga-vidéke), 1 millió anyanyelvi beszélő,
      • oguz: összesen 100 millió anyanyelvi beszélő - Törökország, Dél-Kaukázus, Nyugat-Közép-Ázsia - a legnagyobb a török,
      • szibériai-türk: összesen 1 millió anyanyelvi beszélő - Szibéria - a legnagyobb a jakut.
    • uráli:
      • finnugor:
        • finn-permi:
          • finn-volgai:
            • finn-lapp:
              • finnségi: összesen 7 millió anyanyelvi beszélő - Észtország, Finnország - a legnagyobb a finn,
              • lapp: összesen 30 ezer anyanyelvi beszélő - Észak-Skandinávia - a legnagyobb az északi-lapp,
            • volgai: összesen 800 ezer anyanyelvi beszélő - Ororszország Volga-vidéke - a legnagyobb a mordvin,
          • permi: összesen 1 millió anyanyelvi beszélő - Ororszország Volga-vidéke - a legnagyobb az udmurt,
        • ugor:
          • obi-ugor: összesen 10 ezer anyanyelvi beszélő - Nyugat-Szibéria - a legnagyobb a hanti,
          • magyar: összesen 14 millió anyanyelvi beszélő - Magyarország és környéke - az egyetlen nyelv itt a magyar,
      • szamojéd: összesen 30 ezer anyanyelvi beszélő - Észak-Szibéria - a legnagyobb az észak-lapp.

Aztán megtudtam, hogy alig 30-40 évvel korábbam még nem 2, hanem 5 ága volt az uráli-altáji nyelcsaládnak: az urálin és az altájin kívül még a japán, a jukagir, s a koreai ág is.

Sőt, még korábban az volt az elmélet, hogy az uráli és altáji része között a kapocs az ogur és az ugor (szóval ez nem véletlen egyezés), azaz a finnugorhoz legközelebb álló türk csoport az ogur, míg a türkhöz legközelebb álló finnugor csoport az ugor. Sőt, ezeket bátran lehet tekinteni akár önálló átmeneti csoportnak is a kettő között.

Nekem ez nagyon tetszett, mert sokkal könnyebben megmagyarázható így a magyar hatalmas türk szókincse, mint a későbbi szóátvétel elmélettel.

Még olyan német nyelvű XIX. sz. végi térképet is láttam, ahol ezt pontosan így jelölték: az ugor és az ogur nyelveket kivették mind a finnugor, mind a türk alól, s külön csoportnak jelölték.

A témát még kutatták is a XX. sz. 50-es éveig, aztán az egész elmélet marginalizálva lett. Ami nekem csalódás volt.

Aztán a 80-as években elkerültem Szergej Sztarosztyin szovjet-orosz nyelvész előadására. Ő az ellenkező irányban indult el, azaz nem szűkített, hanem tágított. Szerintem nem csak a kibővített uráli-altáji egy nyelvcsalád, hanem ez csupán egy nagyobb nyelvcsalád egy része, a további része a dravida nyelvek. a dél-kaukázusi nyelvek, a kihalt elámi és sumér, s a legfurcsább: az indo-európai nyelvek is.

Az elmélet fő alakjai már halottak, de úgy tudom, még léteznek követők. Továbbit én se tudok. Nekem az egész elmélet ösztönösen rokonszenvesnek tűnt.

Sokan felháborodtak Novák Katalin első elnöki beszéde miatt, melyben euroatlantista és oroszellenes elkötelezettségről tett hitet.

Azt hiszem, ez az a tipikus eset, amikor a felháborodók nem értik teljes mélységében az ügyet.

Én pl. oroszpárti vagyok, s az eurotlantizmus számomra kb. a sátánizmus egyik verziója, ennek ellenére semmi bajom Novák Katival és beszédével.

Először is a magyar elnöki poszt teljesen jelképes, a magyar köztársasági elnök még a közvetetten választott elnökökhöz képest is minimális hatalommal rendelkezik, pl. nulla a ráhatása a külpolitikára. Kicsit durvábban fogalmazva: semmi jelentősége annak, amit mond.

Nekem az egyik magyar köztársasági elnökkel személyesen is volt kapcsolatban. Mádl Ferenc volt az, akitől segítséget kértem annak idején. Jól tudom, mennyi a hatalma a magyar elnöknek. Mádl egyébként tényleg segített, de sokkal inkább még egyetemi tanár korszakából meglévő informális kapcsolatai révén, s nem mint államfő. Mint államfő ugyanis csak mosolyogni tudott volna, meg sok sikert kívánni nekem, érjem el céljaimat.

Novák beszéde tehát jelképes. Számomra ez ugyanaz az eset, mint amikor Horthy egyszerre tartott pozícióban németpárti és németellenes embereket, így fenntartva minden lehetséges irányt az ország érdekében. Tény: Horthy végül csúnyán elbukta ezt, de ez nem teszi semmissé a korábbi igyekezetet.

Szóval amíg a magyar kormányzat ténylegesen nem erősíti a sötét euroatlantista tengelyt, addig nincs ok aggodalomra. Ez a beszéd addig csupán egy gesztus, az egyre hevesebben tomboló euroatlanista erők lehűtésére.

S még valami: Novák kinézete. A vicces persze a ballib reakció. A tipikus "nincs rajta sapka". Novák ugyanis felvette saját maga valamelyik ruháját. Ami egy tipikus titkárnői/üzletasszonyi/politikusnői öltözék. Nekem mondjuk ez a stílus nem tetszik, de tudomásul veszem, hogy ez a szokás. Végülis nem szokás hivatalos eseményre cicanadrágot és tunikát felvenni, ez van.

De a ballib kritika: Novák "közönséges", sőt nemrég olvastam "tehenészeti dolgozónak néz ki". Pedig csupán felvett egy bárki által elérhető titkárnős stílusú ruhát. Ránézésre: az egész cipőstül, ékszerestül 100 ezer Ft alatt van.

Képzelem, ha alkalmazott volna egy divat tanácsadót, majd varratott volna magának ruhát az alkalomra! Akkor most az lenne a szöveg "a rongyrázó Novák hercegnőnek képzeli magát, x milliót költött egyetlen ruhára, ebből a pénzből biztosítani lehetett volna 130 padból éhesen kizuhanó kisgyerek reggelijét 1 hónapon keresztül".

Régen, amikor még kizárólag idegen felületekre írtam, volt egy félig-meddig haverom, aki kommunistának mondta magát.

Kérdeztem tőle: pártállamot akarsz? - válasz: nem. Be akarod tiltani a magántulajdont? Azt sem. Cenzúrát akrasz? Nem.

Lassan kiderült, semmit se akar, ami szerves része a kommunizmusnak. Tulajdonképpen közte és a kommunista eszme közt csak az volt a közös, hogy a kapitalizmus rossz rendszer, ezért meg kell változtatni.

Sehogy se tudtam meggyőzni, hogy ha ő nem ért egyet a kommunizmus egyetlen jellemzőjével ez, akkor ő nem kommunista. Ez olyan, mintha kereszténynek vallaná magát, s közben nem hinne se Istenben, se Jézus feltámadásában, se a megváltásban.

Ráhagytam. Egyszerűen tetszett neki a "kommunista" szó, szerette volna használni, ennyi az egész. Furcsa hobbi, de végülis nem okoz kárt senkinek, azaz nagyjából a Parlament makettjének gyufából megépítésének szintje.

Valami ilyesmi ballibbant körökben a "civil" szó. Valódi jelentése: államtól független, állampolgári kezdeményezés, melynek nem célja sem vallásgyakorlás, sem a politikai hatalom. Ez utóbbi kitétel nagyon fontos, mert ha államtól független, állampolgári kezdeményezés, s célja a politikai hatalom, akkor annak neve politikai párt. (Ha meg vallásgyakorlás a cél, annak a neve egyház.)

Hozzátenném: akkor se civil valaki, ha más alkalmazásában tevékenykedik. Ezért nem civilkek pl. a Sorosék által létrehozott szervezetek. Pl. a Háttér Társaság nem civil, hanem álcivil, a valóságban lobbista szervezet. De most ez a szálat hagynám.

MZP láthatóan egyetlen dologhoz ért: a ballib kiábrándultak megszólításához. Így időre időre feldob egy-egy teljesen abszurd és értelmetlen, de e körökben népszerű marhaságot.

Szóval: ha párt, akkor az már nem civil. Akkor se az, ha alapja egy civil szervezet. S akkor se, ha civilek álltak össze benne. Persze lehet az utóbbit magyarázgatni, csak felesleges: mert akkor meg minden párt civil.

A nyelvek meghalása szinte mindig természetes folyamat. Egy adott közösség megszűnhet bármikor, vagy ha nem is szűnik meg, nyelvet válthat.

Mik azok a tényezők, melyek szinte lehetetlenné teszik egy halott vagy meghalóban lévő nyelv újraaktiválást?

A legfontosabb: a közösségnek immár van egy - és csakis egy - másik közös nyelve. Lásd skótok angol nyelve, vagy belaruszok orosz nyelve, vagy szinte bármilyen oroszországi finnugor nép orosz nyelve. Az új közös nyelv megléte egyszerűen nem teszi szükségessé az eredeti nyelvet, gyakorlati igény nincs rá, se szükség. Persze lehet valamiféle nacionalista vagy hagyományőrző érzelem, felbuzdulás, de ezek rendszerint pontosan ott maradnak, ahogy ezt nevük is mutatja: "hagyományőrzés". Ezek a projektek olyanok, mint a táncház-mozgalom Kádár alatt: egy időben népszerűek voltak, de attól még az azokon résztvevők se jártak néptáncot a hétköznapi életben, s nem hordtak népviseletet se. Kb. ez a szint pl. az udmurt mozgalom: népszerű, ma már udmurtiai orosz fiatalok is akadnak az aktivisták között, mert divat lett - amerikai indián mintára - az oroszországi kisebbségek kultúrájának tisztelése, de a résztvevő udmurt aktivisták 99 %-a is oroszul beszéli meg a teendőket, s senkinek eszébe nem jutna a mozgalmi gyűléseken kívül használni az udmurt nyelvet.

Ugyanezért sikertelen pl. az egyiptomi (kopt) mozgalom is. A közösség arab nyelvű, s a közösségi identitást a vallás adja: a többségi egyiptomi társadalomtól ellentétesen ők nem muszlimok, hanem keresztények. S még az eredeti nyelv se lett elfelejtve: a kopt egyházban a kopt máig istentiszteleti nyelv, a hívők egy része tud is pár kopt éneket és imát. De egyébként aktívan senki se ismeri a nyelvet, az istentiszteleten a beszéd természetesen arabul van, hiszen ez a hívek anyanyelve.

A zsidó mozgalom viszont éppen azért volt sikeres, mert nem volt közös nyelv, így kellett egy ilyen, s adott volt mint semleges opció a héber újjáélesztése.

Speciális eset az adott nyelv korábbi verziójának a visszaállítási igénye. A XIX. sz. eleji görög függetlenségi mozgalom egyik rögeszméje volt, hogy a görög függetlenség XV. századi megszűnése után a beszélt görög nyelv elvadult, megromlott, primitívvé vált, így az ismét függetlenné váló görög nép természetes útja az igazi, szép, kulturált nyelv "visszaállítása", ha lehet az i. e. V. századi ógörög nyelvhez kell visszatérni, de ha nem lehet, akkor is legalább az újszövetségi és kora bizánci göröghöz.

Erre a célra létre lett hozva egy mesterséges görög nyelv, egyfajta modernizált ógörög, a katharevusza, mely majd lépcsőfok lesz az ógöröghöz. Persze a terv teljes kudarcot vallott: a minden szinten erőszakolt katharevusza megmaradt írott nyelvként, beszédben senki se használta, s nemhogy közelebb kerültek a görögök az ógöröghöz, hanem ellenkezőleg: kétnyelvűség alakult ki. Lett egy hivatalos katharevusza és egy ténylegesen beszélt görög (dimotiki).

Ez egyébként nem egyedülálló dolog: a közösségen belüli kétnyelvűség nem szokatlan. Ez a helyzet az arabbal és a kínaival. Az arab nyelvjárások beszélői meg se értenék egymást, ha nem létezne a mesterséges "fuszha", azaz a szabványos arab, mely senkinek se az anyanyelve, de minden iskolázott arab ismeri. De itt gyakorlati szükséglet egy ilyen megoldás, míg a görögöknél semmilyen szükség nem volt ilyesmire.

A kínai is hasonló. Az egyes nyelvjárások közt akkora az eltérés, hogy meg se értik egymást - példa: a "szia" mandarinul "ni hao", kantoniul meg "nej hou" -, viszont az írás segíti a megértést: bár az írás se teljesen azonos minden nyelvjárásban, mégis alapokban mindenki képes elolvasni és nagyrészt megérteni.

A görögöknél viszont semmi szükség nem volt két nyelvre. A XX. sz. 80-as éveiben nyert a ténylegesen beszélt nyelv. Hivatalosan áttért az állam erre a nyelvre, egyedül a görög nyelvű ortodox egyházakban szokás az istentiszteletet újszövetségi görögön tartani, bár maga a szentbeszéd ott is modern görögül van (kivétel: az Athosz-félsziget, ahol egyáltalán nem használnak modern görögöt a templomokban).

A XX. sz. 80-as éveiben tehát be lett vezetve egyedüliként a beszélt nyelv mint hivatalos: a régóta nem létező 3-féle ógörög hangsúlyból - éles, tompla, éles-tompa - lett egy darab, megszűnt a szintén évszázadok óta nem használt hehezet jelölés (erős és gyenge), az aláírt jóta jelölés, ki lett dobva a nyelvtan nem használt része (pl. a névszóragozásban a részes eset). S persze el lettek fogadva azok a szavak, melyek időközben bekerültek a görögbe, ahogy a meglévő szavak megváltozott ejtése is. Ami viszont maradt: a szavak írásalakja, itt nem lett áttérés a fonetikus írásra, hanem maradt az eredeti ógörög - ennek eredménye: ma a görög írás és ejtés között nagyobb eltérés van, mint az angolban (pl. a modern görögben nincs "hosszú ó" hang, de betűként van, így a kiejtés ellenére hosszú ó-t kell írni ott, ahol az volt az ógörögben).

Két hasonló esetben van Nyugat-Európában: Norvégiában és Svájcban. Norvégiában egyszerre két norvég nyelv létezik, az egyik gyakorlatilag norvégizált dán, míg a másik függetlenebb. De itt ez eleve nem okozhat gondot, mivel minden skandináv nyelv így is kölcsönösen érthető. Svájcban pedig az irodalmi német és a svájci német van párhuzamosan, míg írásban szinte csakis az előbbi használatos. Bevallom, én amikor először hallottam svájci németet, fel se ismertem, hogy ez német, annyira másképp hallatszik.

Az ortodoxia közismert sajátossága, hogy nincs központi vezetősége. Az egyes részegyházak függetlenek egymástól, nincs egymás felett joghatóság, sem semmilyen közös szerv. Ill. létezik egyetemes zsinat, de ilyen nem volt a VIII. sz. óta (ez a Hetedik Egyetemes Zsinat). Viszont az egyetemes zsinat se felső szerv, csak összejövetel, melyen megvitatnak egyes kérdéseket. A katolicizmussal ellentétben az ortodoxiában nem létezik a dogmafejlődés tana, így a zsinatnak ilyen szerepe sincs.

Ami viszont kevésbé ismert: az ortodoxiában nem létezik pontos szabály a részegyházak státuszáról. Ez alapvetően történelemi ad hoc alapon zajlott, s a már létező részegyházból való kiszakadás az adott részegyház belügyének számított.

A dolognak van persze politikai vonzata is. Minden ország, ahol túlnyomórészt ortodox lakosság él, arra törekszik, hogy egyházát függetlennek ismerjék el. A függetlenség neve: autokefália. Az autokefál egyház önállóan jogosult megválasztani saját vezetését, joga van helyi zsinatokat összehívnie, szentté avatni. Amire nincs joga egy autokefál egyháznak: a dogmán változtatni, de erre együtt az egész ortodoxiának sincs. A dogmatikán kívüli szabályokon persze lehet szabadon változtatni: ennek leglátványosabb jele, hogy nem ugyanazt a naptárt használják az egyes ortodox egyházak (lásd pl. Szerbiában a civil naptár szerinti január 7-én van Karácsony, míg Romániában december 25-én).

Az elszakadás 2 fő módja: konszenzusos alapon vagy önhatalmúlag, de később elismerve.

A konszenzusra példa a Görögországi Ortodox Egyház függetlensége 1833-ban. Miután Görögország visszanyerte függetlenségét az Oszmán Birodalomtól, felmerült: nem szerencsés, ha a független görög állam egyházának székhelye külföldön van (a mai Isztanbulban) és az egyházfő is idegen állampolgár, így a konstantinápolyi pátriárka autokefáliát adott az új görög állam területén lévő egyházmegyéinek, azokat leválasztva magáról, ezzel megalakult Athén központtal az új Görögországi Ortodox Egyház (a név tehát nem "Görög", hanem szigorúan "Görögországi", bár ezt a hétköznapi beszédben keverni szokás).

Az önhatalmúságra pedig jó példa a románok. A konstantinápoliyi pátrárka alá tartozó romániai (Havasalföld és Moldávia) egyházmegyék a terület autonómiájának megszerzése után kimondták autokefáliájukat, teljesen önhatalmúlag, 1865-ben. Ezt Konstantinápoly persze nem ismerte el, de tárgyalások kezdődtek a felek között, s végül 1885-ben Konstantinűápoly is beleegyezett a román autokefáliába.

A 2019-es ukrán eset problémája éppen abban volt, hogy a moszkvai pátriárkához tartozó ukrajnai egyházmegyék autokefáliáját elismerte a konstantinápolyi pátriárka, pedig erre nem lett volna joga, hiszen a terület nem hozzá, hanem Moszkvához tartozott. Így jelenleg Ukrajnában két darab párhuzamos ortodox joghatóság van: egy Moszkvához tartozó és egy a legtöbb ortodox részegyház által nem elismert, a hívők aránya kb. 1:3 a kettő között.

Most a minapi macedón eset. Május 9-i történés. Ezúttal Konstantinápoly óvatos volt. Visszavonta Macedón Ortodox Egyház "szakadár" státuszát kimondó 1967-es határozatát, viszont nem ismerte el az autokefáliát, sőt az egyház nevét se fogadta el - görög ember számára a "macedón" szó vörös posztó -, hanem azt csak Ohridi Érsekség néven említi, ami jogos, sőt teljesen korrekt, hiszen a Macedón Ortodox Egyház fejének címe ohridi érsek.

Ehhez kell egy kis magyarázat.

Ortodox szemszögből a "szakadár" a legenyhébb negatív minősítés: azt jelenti, az illető szervezet minden szemszögből ortodox, viszont nem tartotta be a kánonjogi szokásokat jogi státuszát illetően. Azaz aki "szakadár", annak minden szertartása érvényes, s nem tanít semmi olyat, ami ellentétes lenne a hitelvekkel, viszont nem vagyunk vele mégse közösségben, pl. nem rendezünk közös istentiszteletet. Tehát a konstantinápolyi határozat kimondja: ezentúl visszállt a közösség is. Immár a státusz csak "rendezetlen". Persze ez a döntés csakis a Konstantinápolyi Egyházra vonatkozik, a többire nem, a többiek számára marad a "szakadár" minősítés továbbra is.

Az ügy történelmi háttere. A mai Észak-Macedónia területén lévő ortodox egyházközségek oszmán időkben (melyek egészen 1913-ig tartottak ott) egy része a Konstantinápolyi Egyházhoz tartozott, más rész pedig a Bolgár Egyházhoz, mely utóbbi azonban "szakadár" volt 1872-1945 között. Az 1872-1945 közti Bolgár Egyházat Konstantinápoly saját részének tekintette.

Amikor a terület végleg szerb (jugoszláv) lett, a konstantinápolyi pátriárka az összes ottani egyházmegyét átadta a belgrádi pátriárkának. (Az is egy sajátos sztori hogyan lett az egyesült belgrádi pátriárkátus, most ez kihagynám, túl messzire vezetne.) Ez 1922-ben zajlott el, onnantól a Szerb Egyház a joghatósággal rendelkező. A bolgárok tiltakoznak ugyan, de meghajolnak az állami erőszak előtt: a korábban a Bolgár Egyházhoz tartozott egyházközségek is a Szerb Egyház alá kerülnek. A helyzet így megy egészen 1967-ig: kis szünettel 1941-1944 között, amikor Bulgária ideiglenesen megszerzi a területet, s akkor a bolgár hatóságok szintén erőszakkal megszüntetik a szerb egyházi joghatóságot.

1967-ben a macedóniai egyházközségek kimondják az autokefáliát, ezt senki se ismeri el, sőt ezentúl "szakadár" státusszal illetik az új egyházat a többi egyházak. Előtte, 1959-ben kimondják az ohridi érsekség visszaállítását, ami azért furcsa, mert ezzel egyidőben a Bolgár Egyház is az ohridi érsékség jogutódjának tekinti magát.

Sőt, mióta nincs Jugoszlávia, immár a Szerb Egyház se ismeri el az új ohridi érsekséget, hanem saját ohridi érsekséget hoz létre. 2002-től ez immár nem is csak jelképes lépés, mert ténylegesen kinevez a belgrádi pátriárka egy ohridi érseket.

A Macedón Egyház rendkívül furcsa helyzetben van, mert nem-hivatalos alapon minden érintett féllel - Konstantinápoly, Belgrád, Szófia - tulajdonképpen jóban van, miközben hivatalosan meg mindenkivel rossz a viszonya. Közben a macedón állam mindent megtesz a jogi rendezésért, hiszen ez nemzeti identitás kérdése is (a macedónok 99 %-a ortodox vallású).

Sokak szerint a mostani helyzet alapja a bel-ortodox vetélkedés Konstantinápoly és Moszkva között. A 2019-es ukrán esetet ugyanis Moszkva igyekszik megbosszulni. Egyrészt Moszkva bekeményített az összes konstantinápolyi-moszkvai vitás esetben, pl. Észtországban, ahol az észt ortodox egyházközségek egy része ide, más része oda tartozik, valamint új fejlemény Afrika, ahol Moszkva megtörte a korábbi hallgatólagos megállapodást, hogy ott minden ortodox egyházközség Alexandria hatalma alatt lesz.

A macedónok pedig igyekeznek egymás ellen kijátszani a feleket. Maga a "macedón" szó csak Konstaninápoly számára probléma. A szerbek eredeti célja a macedón autokefália autonómiává csökkentése volt, de ez nyilván nem tartható, így valószínűleg belemennének az autokefáliába is, valamiféle ideiglenes autonómia után. Ez Moszkva számára is teljesen rendben lenne. Viszont a macedónok számára óriási presztízsveszteség lenne, gyakorlatilag ezzel bocsánatot kellene kérniük az 1967-es döntésükért és mindenért, amit azóta tettek. A macedónok ez alól még úgy is megpróbáltak kibújni, hogy a bolgárok segítségét keresték: nemzeti szempontból a bolgárok számára ez persze hatalmas győzelem lenne, de a Bolgár Egyházban végülis a vallási érdek kerekedett felül, így nem léptek be a konfliktusba, teljesíthetetlen követelést fogalmaztak meg a macedónok felé: hogy ne mondják magukat az ohridi érsekség jogutódjának, ami abszurdum, hiszen ezzel saját gyökerület tagadnák meg.

Van egy film - nem is rossz, csak erősen elfogult - az obi-ugorok elleni szovjet repressziókról.

Mégcsak nem is hazudik a film, mert az elmondottak tényleg megtörténtek. Csak éppen az egész kontextus hamis.

Az alaphelyzet: adott egy 0,5-1,5 millió km² közti területű régió (attól függ hol húzzuk meg a határait: ha csak a szigorúan obi-ugor törzsterületet, akkor "csak" 0,5 millió km²). Ez 5-15 magyarszágnyi terület.

Saját államuk sose volt, az első államalakulat mongol vazallus állam volt, majd a mongol uralom lassú visszaszorítása során a terület orosz lett a XV-XVI. sz. között.

A terület meghódítása ugyanúgy ment, ahogy később az USA terjeszkedése az eredeti keleti 13 államtól egészen a Csendes-óceánig. Itt az irány nyugati-keleti volt, s kevésbé brutális, mint Amerikában: az orosz hódítók nem űzték el az embereket, nem létesítettek rezervátumokat, elegendő volt az orosz hatalom elismerése és a rendszeres adófizetés, cserében egyenrangú orosz alattvaló lett mindenki.

Orosz betelepülés alig volt, ez csak a szovjet korban indult be, az ok: a terület alkalmasnak tűnt büntetőtáborok létrehozására, szóval pár százezer elítélt le lett telepítve ide. Ez előtt a terület lakossága a 100 ezret se érte el, azaz a népsűrűség 1 fő/km² alatt volt, ekkor még a lakosság 20 %-a őslakos obi-ugor volt.

Az igazi népességrobbanás oka a terület hirtelen lett gazdagsága. Itt lett feltárva a szovjet olajkincs legnagyobb lelőhelye a XX. sz. 70-es éveiben. Ma is Oroszország olajának több mint fele innen származik. De a földgáz jelentős aránya is innen van. Az olajipar hatalmas fejlődést hozott, ma Oroszország 85 régiójából ez a 2. leggazdagabb régió. Ennek hatására hatalmas migráció indult be, ma már az összlakosság 1,5 millió fő, de ebből az őslakos már csak 2 %.

A sors, mint az indiánoké az USA-ban, csak itt kicsit enyhébb módon, s több maradt mag a bennszülöttekből. Lehet persze ezt tragédiaként nézni, de figyelembe kell venni: ez a bennszülöttek és fejlettebb népek örök harca, nomádok és letelepedettek küzdelme, ősrégi sztori, s mindig a fejlettebbek nyernek. A kérdés nem az, hogy vesztenek-e az őslakosok, mert mindig vesztenek, a kérdés csak az, ki bánik kegyesebben a vesztesekkel. Eleve bűn-e meghódítani egy államtalan népet, meg más nép területét elfoglalni? Ha igen, akkor az egész világ bűnös. Azaz ez értelmetlen állítás. Az oroszok nem tettek rosszabbat, mint minden más terjeszkedő nép, sőt az oroszok által leigázottak sorsa jobb ma, mint a hasonló eseteké máshol.

Hatalmas csúsztatás az egészet úgy felfogni, mint valamiféle kivételes szovjet komcsi gaztettet.

A legnagyobb kihívás szabadnak lenni polgári státusz nélkül.

Természetesen nem szellemi értelemben vett szabadságra gondolok - az nyilván lehetséges minden társadalmi státuszban -, hanem minden szempontból vett szabadságra, azaz mely tartalmazza az anyagi szabadságot is.

Manapság extrém eseteket leszámítva képtelenség ez a polgárság nélküli szabadság, lásd hatalmas örökség, kincstalálás, s társai.

Maradva tehát a normál eseteknél, képtelenség a szabadság polgári státusz nélkül. Viszont ebben az esetben mi a megoldás, vállalva annak negatívumát polgárrá válni a szabadság érdekében? Úgy hiszem, nem lehet szabadnak lenni ily módon, mert ez azonnal befolyásolja a szabadság szellemi oldalát, azaz anyagilag szabadok leszünk, de szellemileg nem.

Ezek szerint viszont a szellemi szabadság és az anyagi szabadság kizárják egymást. Azaz a pronbléma meg van oldva, hisz nem is létezik.

Jelenlegi munkahelyemen 4 műszak van.

A legrosszabb a 0-7 óra közti. Szerencsére emberenként csak átlag másfélhavonta 5 alkalommal fordul elő.

Ülő munkánál különösen nagy az elalvás kockázata.

A kezdet jó. Hajnali 2-ig semmi gond, csak kései ébrenlét.

Aztán jön az elalvási inger. Vagy enni kell vagy arcot mosni. Még lehetne kávét inni, de ezt én sose csinálom. Marad a cukormentes kóla.

Amióta nálunk is kapható a zöld kóla, ez sokat segít, ebben nem mesterséges édesítő van ugyanis, hanem stevia. A múltkor készítettem éjszaka félkész spagettit, pontosabban nem spagettit, hanem raviolit, dehát mi nem-itáliai népek minden főtt tésztát "spagettinek" nevezünk. A ravioli az pont olyan, mint az ősi orosz, valójában finnugor eredetű pelmenyi (az eredeti finnugor neve: pelnyany). Csak az olasz verzió egészségesebb, a töltelék könnyebb, míg a pelmenyi kemény étel: az eredeti verzióban zsíros darált bárányhús van olyan mennyiségben, hogy ez inkább hús tesztával, mint tészta hússal. Ma már csinálják a pelmenyit gombával, hallal, kevésbé zsíros hússal, sőt erdei gyűmölcsökkel is.

Csak míg pelmenyit csak orosz boltokban lehet kapni, addig raviolit mindenhol. Szóval marad a ravioli.

Az ember természetes órája ismét működik napfelkeltekor, ilyenkor elmúlik a fáradtság.

Természetesen az éjszakai munka abszurdum és termászetellenes. Csak hát a rohanó liberális világban szükségessé vált.

A háttérhatalmista erők ellenében a kereszténység az egyik nagy akadály.

A betiltás túl durva lenne. A protestantizmus esetéban a beférkőzés a fő módszer, ma már nem kis arányban működnek úgynevezett "befogadó" - értsd: a keresztényellenességet hirdető - protestáns felekezetek, melyek keresztény álarcban hirdetnek ultraliberális-ateista nézeteket.

A katolicizmus pórázra fogása napjainkban halad: a vatikáni nagyfőnöki poszt immár évek óta keresztényellenes kézben van. Nem mondanám, hogy ez a harc már eldőlt. Még akár vissza is fordulhat a katolicizmus a kereszt útjától távolodás dübörgő autópályáján, ehhez az is elegendő lehet, ha a patagóniai ördögfajzat, a mosolygó eretnek halála után egy normális ember kerülne a római pápai székbe: az én katolikus kedvencem egyébként a ghánai Peter Turkson bíboros aki, minden fronton kiáll a hagyományos katolikus értékek mellett, ráadásul szín néger, ami miatt eleve nem mernék őt olyan hevesen kritizálni a progresszívek. Ismerjük ugyanis be: ma a katolicizmusra a fő veszélyt a fehérek jelentik, míg a négerek között sokkal ritkább a szekularista-progresszívista tombolás.

Az ortodoxia persze a kemény dió: képtelenség beférkőzni a sajátos struktúra és döntésmechanizmus miatt. Most Orbán biztosította az ortodoxokat, vétót emel a Kirill moszkvai pátriárka elleni szankciókra. Ez fontos tett, le a kalappal: Kirill a messze legnagyobb ortodox egyház feje.

Egyébként nekem személyében Kirill nem a kedvencem. Szerintem túl sokat politizál, napi szinten, s ez semmiképpen se szerencsés.

Kivételesen egyetértek az EU-val: Oroszország valóban közvetlen veszélyt jelent a jelenlegi világrendre.

De tegyünk hozzá egy fontos kiegészítést: a jelenlegi világrend pedig közvetlen veszélyt jelent az emberiségre.

Patagóniai-Szivárványos Ferkó, a Soros-katolicizmus főmuftija jó példát adott hogyan kell demagógnak lenne felsőfokon.

Minden magyar ballib média napok óta ünnepli az ismételt homokpárti nyilatkozatot a vatikáni maffia részéről. Én azonban ilyen esetekben szeretem megnézni az eredeti forrást. A római pápa 3 homoklobbista kérdésre adott személyes választ.

Az eredeti spanyol nyelvű kérdések közül az 1. és a 2. értelmetlen, pontosabban jelentéktelen, hiszen ez tipikus alákérdezés, mindenki tudja előre a választ. Ez a 2 kérdés egyébként "¿Qué diría que es lo más importante que las personas LGBT deben saber de Dios?" és "¿Qué le gustaría que la gente LGBT supiera sobre la iglesia?", azaz "Mit mondana, mi a legfontosabb, amit az LGBT személyeknek tudniuk kell Istenről?" és "Mit szeretne, hogy az LGBT emberek tudjanak az egyházról?". A választ nem is írom le, mert egy óvodás is azonnal válaszolni tudna.

Az igazi kérdés a 3,: "¿Qué le dice a un católico LGBT que ha está experimentado el rechazo de la iglesia?" - "Mit mond egy LGBT-katolikusnak, aki az egyház elutasítását tapasztalja?".

A válasz fájóan hosszú a neves eretnek részéről: "Le haría ver que no es “el rechazo de la Iglesia” sino de “personas de la Iglesia”. La Iglesia es madre y convoca a todos sus hijos. Cfr. la parábola de los invitados a la fiesta: “justos, pecadores, ricos y pobres, etc.”. Una Iglesia “selectiva”, una Iglesia de “pura sangre”, no es la Santa Madre Iglesia, sino una secta.". Magyarul: "Látatnám vele, hogy ez nem „az egyház elutasítása”, hanem „egyházi személyeké”. Az Egyház anya, és minden gyermekét meghívja. Vö. a vendégség példázatával: "igazságosok, bűnösök, gazdagok és szegények stb.". Egy „válogató” egyház, egy „vértiszta egyház" nem az Anyaszentegyház, hanem egy szekta.".

Ha a római pápa diplomata lenne, azt mondanám, bravó, mert itt minden van, csúsztatás, az eredeti kérdés kiforgatása, s bárhogy értelmezhető válasz. Csak egy főpapnak nem ez a feladata, ő nem diplomata.

Kicsit leegyszerűsítve, de a válasz homoklobbista értelmezése: hurrá, a római pápa kimondta, az egyház nem utasítja el a homokosokat, ez csak egyes egyháztagok magánvéleménye, s az egyház valójában szívesen látja a homokosokat.

Megint kicsit leegyszerűsítve, de a válasz pápamentegető keresztény értelmezése: hurrá, a római pápa bűnösöknek mondja a homokosokat, s mint ilyeneket tekinti Isten gyermekeinek!

Lássuk a valóban keresztény választ! Nyilván igaz, hogy az Egyház nem lehet "vértiszta". Ha így lenne, egy ember se lehetne egyháztag, hiszen mindenki bűnös: oké, a katolicizmus szerint volt egy bűntelen ember, Szűz Mária, szóval ő lenne az egyetlen egyháztag az utóbbi 2000 év alatt.

A "vértisztaság" követelményét egy III. századi eretnekség, a novacianizmus - mondják montanizmusnak is, de az téves, bár a két csoport között sok a párhuzam - hirdette. A sztori lényege Traianus Decian római császár (249-251) döntése, hogy végleg leszámol az egész kereszténységgel. A Birodalom minden lakosát - kivéve az ez alól mentességet élvező zsidókat - felszólította a legközelebbi állami hivatal: mutasson be áldozatot hivatalos állami tisztségviselő előtt, aminek megtörténte után az illető hivatalos igazolást kapott a hatóságtól, hogy ő törvénytisztelő állampolgár. Az áldozat egyébként egy 4-5 másodperces tett volt: a római császár képmása előtt meg kellett gyújtani egy illatos füstölőt.

Aki megtagadta, azt kivégezték. Volt aki elbújt, dehát ez kevesek lehetősége volt akkor is. S voltak akik bátran kiálltak, megtagadták az áldozatot, majd ennek következtében bátran meghaltak.

A nagy többség meg persze úgy cselekedett, hogy minden átlagember minden korban szokott: azt mondta magának, a belső meggyőződés nélküli áldozat nem is igazi áldozat, azaz ez nem is igazi hitszegés, szóval szépen engedelmeskedett: megjelent a hatóság előtt, elvégezte a pár másodperces füstölőlóbálást, majd békésen átvette a hatósági pecsétes igazolást.

Aztán amikor a császár meghalt, s az új császár beszüntette ezt az egészet, a formailag hittagadó tömegek meg visszamentek az Egyházba, ahol azonban azzal szembesültek: egyesek szerint ők halálos bűnt követtek el, nem lehetnek többé keresztények. Az Egyház vezetése persze a formailag hittagadók mellé állt, azt hangoztatva: a pogány áldozat bemutatása bűn volt ugyan, de ugyanúgy megbocsátható, mint minden más, azaz bűnbánat után minden volt füstölőlóbáló teljesjogú egyháztag lehet ismét - mert szép dolog a mártírhalál, de ez nem várható el mindenkitől. S emiatt szakadt el az ezt ellenzők csoportja, akik azt hirdették: az egyháztagnak igenis "vértisztának" kell lennie - ők a novacianisták. Akik egyébként fennmaradtak egészen az észak-afrikai iszlám hódításig mint kis csoport.

Teológialag persze a novacianizmus abszurdum, hiszen Jézis a bűnösökhez jött el, s senki nem állította, hogy a keresztség felvétele megszünteti a bűnözés képességét. Azaz természetesen igaz a római pápa érvelése, hogy az Egyház befogadó, mindenkit meghív, s nem vértiszta.

A gond csak ez: a kérdés nem ez volt. Maradva a történelmi példánál: ez olyan, mintha itt össze lenne keverne a császár előtti füstölőáldozat bemutatása és annak helyeslése. A novacianisták elleni érv se az volt, hogy jöjjenek csak be a templomba az ex-füstölőlóbálók, szívesen látjuk őket, sőt felállítunk nekik a templomok egyik sarkában császárképeket, ahol továbbra is lóbálhatnak füstülőt.

A ferencizmus sokkal veszélyesebb eretnekség, mint a novacianizmus volt, mert folyamatosan csúsztat és hazudik. A novacianizmus hívei persze tévedtek, de hazugsággal, csúsztatással nem voltak vádolhatók. Természetesen Isten nem tagad meg senkit, bátran jöhetnek az Egyházba homokosok, pedofilok, gyilkosok, szadisták, bárki más, de a cél minden esetben a bűnbánat gyakorlása, s ezen keresztül a lelki katarzis.

A ferencisták ezért is nem keresztények: éppen az egyik legfontosabb keresztény értéket, a bűnbocsánatot és a változás készségét hallgatják el.

Éppenhogy a ferencista "egyház" egy szekta: amolyan ateista, sátánista, progresszív-neoprotestáns klubmozgalom, ahová bárki bemehet, aki tetszik a gurunak, s ott a befogadott bármit tehet, míg persze egyetért a guru minden szavával.

Tegnap volt az Eurovíziós Dalfesztivál nevű perverzitás második elődöntője.

Már az első elődöntő előtt tudtam: az ukrán versenyző mindenképpen tovább jut a döntőbe, bármit is ad elő. Így is lett, a keddi elődöntőn ez meg is történt, pedig a dal kifejezetten rossz.

Dehát az Eurovíziós Dalfesztivál mindigis politikai "verseny" volt.

S ahogy nézem a fogadóirodák tétjeit, az ukrán "versenyzőre" jár a legkisebb nyeremény, azaz ez a legesélyesebb a fogadóirodák szerint. A fogadóirodák meg ritkán tévednek nagyot, jobbak, mint egy átlag magyar közvéleménykutató - magam is dolgoztam ilyen cégnél, mármint fogadóirodánál, egy ideig, azaz belülről is láttam a működést.

Az Eurovíziós Dalfesztivál helyezései két egyenlő részből tevődnek össze: zsűriszavazatok és közönségszavazatok. A zsűri esetében nyilván biztos az ukrán győzelem, hiszen melyik zsűri merne "putyinista" lenni és mást hozni ki az első helyre?

Szóval még reménykedhetünk a közönségben. Hátha mégse Ukrajna fog ott nyerni. Bár én erősen meglepődnék ilyen "oroszpárti" fejleményen. Szombaton kiderül.

Egyébként tök mindegy, az ügy csak röhögésre alkalmas. Jelzi egy kontinens züllését.

Elkezdtem nézni az A besúgó című magyar sorozatot.

Tulajdonképpen hiteles teljesen. S nagyon jól be van mutatva a 80-as évek világa.

Valójában az egyetlen nem valósághű eleme a korabeli KISZ bemutatása. A sorozat szerint a KISZ mintha rendszerhű fiatalok szervezete lett volna. Bevallom, én nagyon kevés kommunista hitű KISZ-essel találkoztam akkoriban. A valóságban a KISZ-nek nem is volt igazi ideológiai töltete, az egész a bulizásról szólt, s a komolyan rendszerhű embereket a KISZ-esek zöme egyszerűen kiröhögte.

A szivárvány hagyományos 7 színe: piros, narancssárga, sárga, zöld, világoskék, sötétkék, lila.

A homokosok kissé leegyszerűsítték, kihagyták a világoskéket. Az ukránok is egyszerűsítettek: csak a sárga és a világoskék maradt.

Manapság az ukrán zászló lobogtatása minden progresszív elme szent kötelessége. Egyenesen nevetséges, hogy egymás után rakják ki magukra nem-ukrán intézmények.

Jóslatom, hamarosan minden haladó erő arról lesz megismerhető, hogy 3 zászlót fog lobogtatni: szivárványost, európait, s ukránt. Ami végülis jogos, hiszen ebben a kontextusban mindhárom az emberellenesség és abnormalitás jele.

Juszt László befejezte pályafutását, megcsinálta utolsó műsorát.

Egyrészt jó hír, mert ezzel csökken a viszkető demagógia az éterben.

Másrészt rossz, mert Juszt azok közé tartozik, akik minden megszólalásukkal akaratlanul az ellenfelet támogatják.

Én egyébként rendszeresen néztem, számomra szórakoztató a szélsőség ami képvisel. Juszt pedig ideális ehhez.

Egyrészt hiányzik belőle bármilyen újságírói profizmus, ő nem választ akar az interjúalanytól, hanem megerősítést, s mérges lesz, ha ezt nem kapja meg. Ő közíró, nem újságíró, csak utóbbinak leplezi magát.

Nem is kérdez, hanem provokál. A legjobb, amikor szabályosan belevörösödik abba, hogy az interjúalanya nem követi az általa meghatározott vonalat. Kedvencem egy 2009-es interjúja TGM-mel, ahol TGM sorra ellentmond a ballib tabuknak, amit Lacika egyre dühödtebben konstatál.

Lacika mintapéldánya a 90-es évekbeli ballib médiamunkásnak: ő mindent mindenkinél joban tud, hiszen megtanulta a szent egyetlen ballib igazságot, s aki másban hisz, az vagy hülye vagy gonosz.

Akkor ez dühítő volt, mert a fajtája uralt mindent. Ma már viszont kifejezetten szórakoztató, hogy a partvonalra vetődve görcsösen úgy tesz, mintha még lenne komoly közönsége.

A YouGov felmérése az orosz-ukrán háborúról.

A felmérésben részt vett országok legnagyobb részében a közvélemény abszolút többsége szerint a háborúért Oroszország felelős.

5 európai ország kivétel ez alól:

• Oroszország a hibás, de csak relatív többség gondolja így:
  • Magyarország, Olaszország, Szlovákia;
• mindkét fél egyformán hibás, a relatív többség ezt gondolja:
  • Görögország;
• a NATO a fő hibás, a relatív többség ezt gondolja:
  • Bulgária.

A ballibaizmus annyira beágyazott, hogy leválthatatlan. S még akkor is, amikor egyes szekértáborilag ballib megmondóemberek kimondják az alapeszme tarthatatlanságát.

Az ellenoldal jóval nyitottabb. A nemzeti tábor mindigis nyitott volt a szélsőjobb felé, ahogy nyitott a nem-nacionalista jobboldal felé is, bár ez utóbbit jellemzően furcsának találja. 2 évvel ezelőtti élményem: a Mandiner többségében fideszes kommentelői furcsán rácsodálkoztak az ott megjelent Trombitás-cikkre, mely Kossuthot kritizálta tradicionalista-legitimista álláspontról. Rácsodálkoztak, de azért nem szidták Trombitást, nem vezték ballib árulónak.

Ahogy a másik végponton is, a nem-ballib liberálisok felé, amilyen pl. Puzsér. A Puzsér-rajongótábor egyik fájdalma éppen ez: sokkal több fideszes van a kedvelők közt, mint ballib. Mert a két tábor belső logikája más: a ballib tábor sokkal szektásabb, dogmatikusabb.

A fideszes nyitottság helyett a ballib oldalon viszont mindig áruló minősítést eredményez az eltérés, lásd, ma már Schiffer András kb. fizetett fideszes provokátorrá nőtte ki magát a ballib szalonban. S persze ott Puzsér is fideszesnek számít, ez csak azért nem hallatszik az utóbbi 1 évben, mert Puzsér beállt MZP mögé.

Megírja a mércés szerző amit kell. Persze ki kell bogozni, mert az idióta ballib-szalonképes tolvajnyelvet használja.

A szerző pl. professzionális-menedzseri osztálynak nevezi el a hagyományos ballib szóhasználat szerinti független szakértőket. Leírja azt, hogy ez a réteg a mindenkori progresszív-liberális értékrend szószólója. S hogy ez az értékrend teljesen idegen az alsóbb osztályokétól. S ez a "titka" annak, miért nem a szegények, elnyomottak szavaznak a "baloldalra", hanem a jómódúak.

S kialakul ezzel egy új hatalmi konszenzus, a szivárványzászlókkal, a gendersemleges vécékkel, a drogliberalizációval, a homoklobbi támogatásával, a safe space-ekkel - ezeket a példákat a szerző írja! -, mely konszenzus ellen beszélni életveszélyes. Ha pedig valaki aktívan fellép mindez ellen, örökre kikerül a szalonból.

A szerző a következményt is leírja: mindezen abszurd őrület ellen csak a "szélsőjobb" mert fellépni: a szerző itt persze a ballib szóhasználattal él, azaz a "szélsőjobb" a "józan ész" szinonímája. Kulcsmondata: "A fasiszta veszély valós ugyan, de egyáltalán nem biztos, hogy hosszabb távon kifizetődő stratégia azon politikai és gazdasági érdekcsoportok segédcsapatává válni, amelyek uralma hozzájárult és továbbra is hozzájárul a fasizmus kitermeléséhez." - ezt normálisra fordítva: a rendszerkritikus baloldal folyamatos öngyilkosságot követ el azzal, hogy a nem-balos rendszerkritika elleni harc jegyében folyamatosan elszegődik a rendszerurak segédcsapatának.

Ami viszont jó hír: az ilyen cikkek senkit se érdekelnek a ballib szekértáborból. Mert a nagy többség fel se fogja, a maradék meg hülyeségnek tartja. Pedig messze nem az. Olyan ez, mint Antonio Gramsci esete: a baloldali érzelműek képtelen megérteni mondanivalóját.

A nyugati jóléti állam ugyanaz, mint a nagy kaszinónyeremény: alapfeltétele, hogy sokan ne nyerjenek. Hiszen ki is akarna úgy kaszinózni, hogy annyit kap vissza, amennyit befizet? - ennek semmi értelme nem lenne.

Pontosan ez a nyugati polgári liberális jóléti állam lényege: sokan fizetnek keveseknek.

Ha az egész világ ma Világállam lenne, s azonos lenne az életszínvonal mindenhol, ez kb. a mostani szerb életszínvonalat jelentené, mely a legszegényebb EU-tagállam - Bulgária - szintjének 85 %-a.

Egyszerűen nincs elegendő erőforrás ahhoz a világon, hogy mindenhol nyugati jóléti állam legyen. Ehhez előbb fel kellene fedezni egy idegen civiizációt, majd azt leigázni.

Ha pedig maradunk a nemzeti kereteknél, csak egyes kivételesen gazdag természeti kincsekkel rendelkező, kis lakosságszámú államokban lehetne jóléti állam. Európában az egyetlen ilyen Norvégia. Norvégia lakossága 5 millió fő, ez a világ kb. 0,1 %-a, míg a világ földgáz készletének 1 %-a norvég. (A leggazdagabb arab ország, Katar esetében ez még drasztikusabb: a lakosság a norvég fele, míg a földgáz-készlet 13 %.)

Hogyan lehet ennek ellenére a nyugat nagy része mégis jóléti polgári állam? A trükk: a világ többi részétől való erőforráselvonás képessége, majd ebből a belső szociális problémák megoldása. Ez pedig tipikus kaszinó módszer.

Ezért is marhaság azt állítani, hogy csak akarat kérdése a jóléti liberális demokrácia. Pedig éppen ez marhaság a mai fősodrú politikai üzenet. Lásd, ki kell építeni a megfelelő intézményrendszert, a hatalmi ágakat el kell választani, politikai váltógazdaság kell, de a gazdaságot alapvetően a szabadpiacnak kell irányítania, be kell fektetni az oktatásba és az egészségügybe, s akkor hamarosan minden csodás lesz. A magyar ballib elmélet ehhez még hozzáteszi a "korrupció" elleni küzdelmet mint szükséges elemet, ami szintén abszurd állítás, hiszen a kapitalizmus egyik alapja éppen a korrupció.

A a valóság azt mutatja, soha sehol nem lett senki jóléti állam a fentiek bevezetésével, sőt ahol sikerült jólétet teremteni, ott éppen a fentiek megszegésével lett az. A legnagyobb európai példa éppen a már említett Norvégia, ahol a szabadpiac helyett máig az állam irányítja a kőolaj és a földgáz kitermelését. S a már szintén említett Katar is ezt igazolja még inkább: a teljes kitermelés egy darab állami cég kezében van, melynek vezetését egy direkt erre létrehozott minisztérium igazgatja, a minisztert pedig természetesen egyszemélyben az emír nevezi ki. Szóval se váltógazdaság, se hatalmi ágak szétválasztása, se szabadpiac.

Mindennek ellenére a magyar fősodor ragaszkodik a valóság által megcáfolt elméletekhez. A kedvencem a híres Acemoğlu-Robinson szerzőpáros főműve: ez kb. szentírásnak számít ezekben a körökben.

A jelenlegi vilárendben egyetlen módon lehet jóléti állammá válni: erős szuverenista politika, a hazai tőke felhízlalása, a szabadpiac szerepének csökkentése, erős állam. Majd kiharcolni helyet magunknak a nyertesek klubjában. Pont az ellenkezője a liberális receptnek.

S persze a végső kérdés: mire jó ez az egész? Morálisan ugyanis mindez nehezen igazolható.