A szakértők egyik betegsége, hogy szeretik a dolgokat túlbonyolítani. Az ok: így látható, hogy ők mekkora szakértők.

Nekem a célom ellenkező: minden szakmai témájú írásomnál (legyen az nyelvészet, történelem, politikai földrajz, nemzetközi jog, ezek  a kedvenc területeim) igyekszem a lehető legegyszerűbben elmagyarázni a dolgokat.

Itt most a nyelvészet egyik területét,  a hangtant, pontosabban annak alapjait mutatom be a lehető legegyszerűbb módon.

A hangtan alapja a beszédhang. A beszédhang minden olyan önálló hangegység, melynek van nyelvi szerepe.

Fonetika és fonológia. Leegyszerűsítve: a fonetika a hangok fizikai jellegzetességével foglalkozik, míg a fonológia  a hangok nyelvi szerepével. A fonetika magukkal a hangokkal foglalkozik azok fizikai mivoltában. a fonológia pedig a fonémákkal és az allofónokkal.

A fonéma: olyan hang vagy hangok összesége, mely jelentésmegkülönböztető szerepet játszik. Az, hogy mi egy fonéma ez nyelvenként változik. Egy egyszerű példa erre: az angol nyelvben a man és a men szóban lévő magánhagzó két önálló fonéma, míg a magyarban (legalábbis a magyar irodalmi nyelben) ez egy fonéma – pontosan ez is az oka annak, hogy egy angolul tanuló magyar számára nagy nehézséget okoz a két hang hibátlan megkülönböztetése.

Általaban az idegen akcentus egyik oka éppe ez: az y nyelvet tanuló x anyanyelvű ember saját x nyelvi beidegzedőseidet használja y nyelvben is, azaz:

• más a fonéma-képzete (lásd a már említett példát),
• egyes y nyelvi hangok hiányoznak az x nyelvből, így azokat a tanuló azok legközelebbi x nyelvi megfelelőivel helyettesíti (példa: az angol open szó második magángangzója a magyarban nem létezik, így a legtöbb magyar helyette magyar e-t vagy ö-t mond).

A allofón pedig olyan hang, mely jelentésmegkülönböztető szerepet nem játszik, s az adott nyelvben egy adott fonéma konkrét megjelenési alakja:

• kötelező allofón: a hangkörnyezet alapján kötelezően realizálódik,
• opcionális allofón: ejtése szabad választás függvénye.

Példa a magyarból mindkettőre:

• az l normál esetben alveoláris (majd később leírom ez mit jelent), de gy, ny és ty előtt palatális lesz (azaz úgy ejtődik, mint ahogy az ly-t ejtették annak a j-vel való azonosulása előtt) – de egy magyar ezt észre se veszi, a változás automatikus, a magyar beszélő számára ez ugyanaz  afonéma, míg mondjuk egy szlovák számára ez két önálló fonéma.
• a magyar irodalmi nyelvben nem létezik “rövid á” hang, viszont a magyarok egy része ejti ezt egyes szavakban, pl. a halló és a Svájc szó első magánhangzójaként, de ettől függetlenül ezt nem mindenki mondja így, s semmiképpen sincs ilyen önálló fonéma a magyarban.

A beszédhangok két fő kategóriája: obsztruensek és szonoránsok:

• obsztruensek – a hang a légáram akadályozásával képződik.
• szonoránsok – a hang folyamatos légáram áramlással képződik

Az obsztruensek csakis mássalhangzók lehetnek, míg a szonoránsok lehetnek magánhangzók és mássalhangzók is.

Az, hogy mi a magánhangzó és mi a mássalhangzó minden magyar számára pofonegyszerű kérdés, hiszen a fogalmak magyar neve eleve választ ad a kérdésre:

• a magánhangzó az, ami önállóan (“magán”) is tud szótagot alkotni,
• a mássalhangzó meg az, ami csak más hanggal (“mással”) együtt tud csak szótagot alkotni.

A mássalhangzók a légáram típusa szerint lehetnek:

• tüdővel képzett mássalhangzók – a tüdőből kiáramló levegő mozgása által képződik a hang,
• felső hangszallagrés (glottális ejektív) hangok – a légáram a hangszalagrész felfelé való mozgatásából ered,  a tüdő nélkül,
• alsó hangszallagrés (glottális implozív) hangok –  a légáram a hangszalagrész lefelé való mozgatásából ered, a tüdő nélkül,
• alsó nyelvhangok (csettintőhangok) –  a légáram a nyelv lefelé való mozgatásából ered, a tüdő nélkül,
• tüdő-ejektív hangok – a légáram a hangszalagrész felfelé való mozgatásából ered,  a tüdő részvételével,
• tüdő-csettintő hangok – a légáram a nyelv lefelé való mozgatásából ered, részvételével.

A magyarban csakis tüdővel képzett mássalhangzók léteznek, s ez így van szinte minden európai nyelvben, ilyen hangok Európában csak egyes kaukázusi nyelvekben fordulnak elő.

Ami a csettintőhangokat illeti, azokat a legtöbb magyar egy dél-afrika vígjátékbólismerheti, ahol a főszereplő egy busmen és busmen nyelven beszél az egész filmben. A busmen nyelv – és sok más dél-afrikai nyelv – arról híres, hogy több csettintő mássalhangzót is használ.

xhosa nyelvi tanulóvideó

A mássalhnagzók felosztása. Két fő szempontot kell figyelembe venni: a képzés módjátés a képzés helyét.

A felosztás a képzés módja szerint:

Obsztruensek:

• réshangok (frikatívák) – az akadály a szájban van és részleges,
• zár-réshangok (affrikáták) – az akadály kezdetben teljes, majd részlegessé válik,
• zárhangok (okkluzívák) – az akadály a szájban van és teljes.

Szonoránsok:

• közelítőhangok (approximánsok) – a hangképző szervek csak megközelítik egymást vagy csak kis erővel érintik egymást,
• orrhangok (nazálisok) – a légáram akadályozva van a szájban, de távozik az orron keresztül,
• oldalhangok (laterálisok) – a légáram a nyelv mentén halad, de a nyelv akadályozza azt,
• pergőhangok (tremulánsok) – a légáram rezegtetésel képződött hangok.

A fenti kategóriák feloszthatók alkategóriákra is, de ezek használata alapszinten nem feltétlenül szükséges. (Talán csak a pergőhangok között tartanám szükségesnek az alkategóriákat a pontosabb megkülönböztetés érdekében. Itt az alkategóriák: “normál” pergőhangok, rés-pergőhangok, flapok, tapok.)

a szürke mezők jelentése: “normál” alkategória

Fontos ismérv a mássalhangzóknál a zönge megléte vagy hiánya, így vannak zöngés és zöngétlen mássalhangzók. Ha a hangszalagok rezegnek, akkor a mássalhnagzó zöngés, ha pedig nem, akkor zömgétlen.

A szonoráns hangok (a magánhangzók is) alapesetben mindig zöngések. Ezen belül a magánhangzók és az orrhangok csakis zöngések lehetnek. A közelítőhangok, az oldalhangok és a pergőhangok többnyire szintén zöngések, de itt előfordulnak zöngetlen hangok is.

Az obsztruens hangok esetében a helyzet fordított: ezek alapesetben zöngétlenek. Viszont itt gyakoriak a zöngés hangok is.

A felosztás a képzés helye szerint (a számok az ábrán):

• bilabiális (ajakhangok) – a képzés az alsó és a felső ajkakkal történik – 1,
• labiodentális (fog-ajakhangok) – a képzés a felső fogsorral és az alsó ajakkal történik – 2,
• dentális (foghangok) – a képzés a felső fogsorral és a nyelvvel történik – 3,
• alveoláris (fogíny-hangok) – a képzés a felső fogínnyel és a nyelvvel történik – 4,
• posztalveo-palatális vagy posztalveoláris (fogíny-szájpadlás hangok) – a képzés a felső fogínnyel és a szájpadlással történik – 5,
• prepalatális (fogmeder-hangok) – a képzés a fogmederrel és a szájpadlással történik – 6,
• palatális (szájpadlás-hangok) – a képzés a szájpadlás tetejével és a nyelvvel történik – 7,
• veláris (hátsó szájpadlás hangok) – a képzés a hátsó szájpadlással és a nyelvvel történik – 8,
• uvuláris (nyelvcsap-hangok) – a képzés a nyevcsappal történik – 9,
• laringeális (gége-hangok) – a képzés a gégével történik – 10.

A fenti kategóriák feloszthatók alkategóriákra is, s ezek használata – ellentétben a képzés módja alkategóriáitól – jellemzően szükséges is, az egyes hangok megfelelő megkülönböztetéséhez. Íme a részletes felosztás:

a szürke mezők jelentése: “normál” alkategória

Íme egy táblázat, mely egyszerre mutatja a képzés módja és a képzés helye szerinti fő kategóriákat:

zöld – előfordul a magyarban, sárga – a magyarban nincs, de más nyelvben előfordul, piros- egyetlen emberi nyelvben sem fordul elő

Szeretnék mindegyik magyarban is létező kategóriára egy-egy példát mondani:

a * jelentése: nem minden magyar beszélő ejti így

Térjünk most át a magángangzókra. Ezeket érdemes két ismérv alapján figyelembe venni:

• száj nyitottsága (6 fokot megkülönböztetve),
• a nyelv helyzete szerint (5 fokot megkülönböztetve).

A táblázatban a függőleges sor az előbbi, a vízszintes sor az utóbbi.

zöld – előfordul a magyarban, sárga – a magyarban nincs, de más nyelvben előfordul

Fontos ismérv a magánhanzóknál az ajakkerekítés megléte vagy hiánya, így vannak ajakkerekítéses és ajakkerekítés nélküli magánhangzók.  A hátsó/mély magánhangzóknál a magas/zárt, közép-magas/közép-zárt, felső-közép és alsó-közép magánhangzók mindig ajakkerítésesek, míg az  elülső/magas magánhangzóknál a felső-közép, alsó-közép, közép-alacsony/közép-nyitott és alacsony/nyitott magánhangzókmindig ajakkerekítés nélküliek, az összes többi lehet mind a kettő.

Szeretnék mindegyik magyarban is létező kategóriára egy-egy példát mondani:

a * jelentése: az irodalmi nyelvben nincs meg, de egyes magyar nyelvjárásokban létezik

Végül egy vicces, de egyébként abszolút tudományos videó: egy kanadai nyelvész a kamaszok által kiadott furcsa hangokat kategorizálta fonetikailag:

Megjegyzés. Jelen cikkben nem az IPA (jelöléseit és) kategóriáit használtam, mivel ezek túl szűkek. Helyette a Luciano Caneperi olasz nyelvész professzor javított verzióját igyekeztem alkalmazni, melyet a prof szerényen ^canIPA néven nevezett el.