A spanyol gyarmatosítás Latin-Amerikában azzal az érdekes fejleménnyel párosult, hogy két katolikus szerzetesrend egészen más eszmei alapot adott hozzá, így maga a politika is változott a gyakorlatban.

A domináns szerepet a dominikánusok és a ferencesek játszották. Mindkettő XII. századi katolikus szerzetesrend, a dominikánusok fő szerepe az oktatás volt, míg a ferenceseké a szociális szféra.

A két elmélet érzékeltetésére íme egy-egy képviselője. A dominikánus oldal képviseletére direkt nem a közismert Bartolomé de las Casast ("az indiánok apostola") választottam, inkább egyik fő elvtársát.

Amerika spanyol gyarmatosítása 1492-ben kezdődött, az első terület a Karib-térség nyugati része volt (a mai Kuba, Haiti, Dominika, Puerto Rico), befejezése pedig Mexikó keleti részének meghódítása 1697-ben. Ami ezután maradt hódítás nélkül, az már csak egyes államtalan törzsek (lásd Argentína és Chile déli része, egyes őserdők), melyek nem jelentettek kihívást a spanyol hatalom számára.

Francisco de Vitoria (1483-1546) dominikánus szerzetes, teológus és filozófus azt állította, a spanyol hatalomnak nincs joga gyarmatosítania Amerikát, mivel a terület már lakott, s lakói emberi lények. Szerinte a keresztények egyetlen joga a kereszténység terjesztése az indiánok között, ill. azon indiánok védelme, akik önként elfogadták a keresztény hitet. Az erőszakos térítést is elfogadhatatlannak tekintette.

Szembe ment a két fő spanyol érvvel is a gyarmatosítás igazolására:

• az indiánok nem civilizáltak - azt mondta erre, az indián államok valódi államok, nem rosszabbak az európai államoknál,
• az indián szokások emberiségellenesek, így a civilizált világnak kötelessége bevatkoznia (ismerős ez, ez volt a mostani "bombázással demokráciát" liberális elv akkori verziója), meg kell menteni az indiánokat saját maguktól, hiszen lám embereket áldoznak, hamis vallásuk miatt - de Vitoria erre azt mondta, bár valóban emberiségellenes cselekedet az emberáldozat, ez még önmagában nem elegendú jogalap a hódításra

De Vitoria azt is tagadta, hogy a császárnak - aki abban az időben azonos volt a spanyol királlyal - vagy a római pápának joga lenne döntenie Amerikáról, egyedül a római pápa szellemi hatalmát ismerte el a kérdésben.

Végülis de Vitoria egyetlen legitím okot lát az indiánok megtámadására a jogos önvédelmen kívül: ha tiltják a keresztény missziós tevékenységet.

Az ellenkező álláspont jelentős képviselője Juan Ginés de Sepúlveda (1490-1573) ferences szerzetes, filozófus és jogász volt. Ő azt mondta, az indiánok emberi lények ugyan, de alacsonyabbrendűek, s születésüktől fogva szolgák. Államaik nem igazi államok, hanem csak amolyan vadember-szerveződések. Mivel tehát jelenlegi állapotukban képtelenek a teljes emberi értelemre, így meghódításuk és erőszakos térítésük jó cselekedet, egyfajta kisgyerekekként kell tekinteni őket, akikkel szemben akár kényszerrel is jót kell tenni. A spanyol hódítás pedig csak jót tesz az indiánokkal, hiszen elindítja őket a fejlődés útján, mely során képesek lesznek idővel teljesértékű keresztény emberekké válni.

Ami érdekes: egyik álláspontban se voltak rasszista elemek, ez idegen volt a spanyol gondolkodástól. Az indiánokat alacsonyabbrendűknek tekintők is pl. üdvözölték a házasságot spanyolok és indiánok között, a keresztény indiánok oktatását, alkalmazását a spanyol gyarmati igazgatásban.

S bármelyik álláspont mellett is állt az éppen aktuális spanyol hatalom, a végcél mindenesetben az indiánok integrálása, s nem likvidálása volt. Szemben mondjuk az angol logikával, mely alapvetően területet akart lakosság nélkül.

De mi is volt a tényleges gyakorlat? Azt lehet mondani, hogy a gyarmatosítás első 50 évében a totális háború, azaz a feltétlen támadás. Azok a területek, melyek a legkorábban kerültek spanyol irányítás alá, gyakorlatilag az indán lakosság teljes megsemmisülését kapták sorsukként. Talán erre jó példa Kuba, ahol nulla az indiánok száma, csak halvány genetikai nyomaik maradtak: a modern kutatások szerint a mai kubai lakosság 4 %-ánál találhatók meg indián ősök.

A XVI. sz. 40-es évei viszont komoly változást hoztak. А katolikus papok elérték, hogy az indiánokra ne vademberekként tekintsenek a hódítók, hanem megkeresztelendő emberekre. Ebben egyetértettek a ferencesek is természetesen.

A spanyol hatalom a dominikánus érveket fogadta el a XVI. sz. közepén, azaz esélyt adott a békés misszióknak, ez egyes helyeken ténylegesen is sikert hozott. Guatemala déli részén Luis Cáncer de Barbastro dominikánus szerzetes missziója ott is sikert ért, ahol korábban az őslakosok fegyveresen álltak ellen a spanyoloknak. Természetesen a kereszténység önkéntes felvétele is mindig azt az eredményt hozta, hogy végül a spanyol hatalom lett az egyetlen.

Mindenesetre szimpla tény, hogy az amerikai kontinensen ott maradt meg máig a legtöbb indián, ahol egykor spanyol uralom volt. S sokkal kevesebb ott, ahol angol, francia, holland, portugál uralom volt. A 19 volt spanyol amerikai gyarmat közül 13-ban máig 80 % feletti az indián és kevert indián-fehér lakosság aránya (ahol nem: Argentína, Chile, Dominika, Kuba, Puerto Rico, Uruguay).