Van egy kissé butuska dél-koreai nyelvészeti csatorna. Annyit csinálnak, hogy különböző országokból származó, Dél-Koreában élő embereket trombitálnak össze, aztán rácsodálkoznak a nyelvekre. Nagyon amatőr, sokszor félrevezető is, de annyi haszna azért van, hogy elterel egyes tévhiteket.

Most azonban érdekes téma merült fel: a görög mitológiai nevek ejtése szlávok által:

A téma engem sok ideje érdekel. Eléggé zavaró, hogy ugyanazokat a neveket egyes nyelvek egész másképp ejtenek. Mint egyszerre több nyelvben élő ember sokszor szembesültem azzal, hogy valamilyen ógörög istenség nevét csak egy bizonyos nyelven tudtam, s találgatnom kellett, hogy másik nyelven hogyan van az ejtés.

Ugyanis több modell van.

Itt a görög csaj ejtése mutatja az egyiket, ez a folytonosság modell. Azaz a mai görögök úgy olvassák az ógörög neveket, ahogy az ma olvasandó, azaz nem használják az eredeti ejtést. Ennek oka: ez ugyanaz a nyelv, természetellenes lenne régi kiejtést használni. A klasszikus ejtést csak akkor használják, ha direkt demonstrálni akarják az eredeti ejtést.

Egyébként az olaszok ugyanígy tesznek a latinnal, sőt ma ez a katolikus egyházi norma: amikor pl. a római pápa latinul szól, azt olasz ejtéssel teszi. Lásd a "pater noster qui es in caelis" utolsó szava kb. "csélisz".

A mai zsidók ugyanígy állnak a bibliai héberhez: a mai ejtés szerint olvassák. Lásd a Biblia első szava: "kezdetkor" vagy "kezdetben" - az eredetiben: בְּרֵאשִׁית - ez kb. "börésít", a "t" hang az eredeti ejtésben kb. angol "th", de ez a hang a héberből kihalt, így ma simán "t" az ejtés, kihaltak a hosszú magánhangzók is, így "í" helyett "i" van, ahogy a "svá" is - én "ö"-velk írom, de ez pontatlan - ma már "e", így a mai ejtése "beresit".

A másik modell a görög nevek átírása latinra, majd annak ejtáése az adott nyelv szerint. Így lesz a Ζεύς-ból Zeus, majd angolul kb. "zjusz". Az eredeti ejtés kb. "zdeusz", a mai görögben meg "zevsz".

Már az ókorban szokás volt a végződések átírása. Ahol a görögben -osz végződés volt, az a rómaiak átírták -us alakra. Ennek oka: hogy a szó ragozható legyen normál latin módon. Pl.: az Οὐρανός nem Uranos lett, hanem Uranus.

Ennek mellékhatása: újlatin nyelvekben eleve át lett írva a latin végződés a helyi nyelv szerint, így immár dupla átírás zajlott, lásd spanyolul és olaszul az Uranus alakból lett Urano.

Ugyanez a modellt kezdték alkalmazni a germán nyelvek is, sok esetben egyszerűen levették a szó végződését. S ugyanez a modell latin nevekre is. Lásd németül: a Neptunus az Neptun, angolul pedig Neptune.

A szláv alakok két módon jöttek létre:

• egyrészt német hatás, ez inkább a cseheknél, lengyeleknél,
• másrészt közvetlen görög hatás: ez a Balkánon, majd onnan az oroszoknál.

A szlávok számára felfoghatatlan volt miért végződik egy női istenség neve mássalhangzóra, így az ilyen esetek zömében hozzá lett a névhez téve valami nőnemű végződés. Ahogy a fenti videóban is látható, így lett pl. Ἄρτεμις-ből nem Artemisz, hanem Artemida.

A XIX. sz. második felében sok országban nagy divat lett a klasszikus nyelvek ismerete, ez már amolyan kiemelt műveltségi teszt lett, így beindult az ógörög és a latin - kisebb mértékben az óhéber - iránti érdeklődés.

Megjelent az igény a "helyes", azaz az eredeti kiejtésre is.

Így kialakult az a sajátos helyzet, hogy van egy általános kiejtés normál beszédben és egy művelt ejtés is, szűk körben.

A magyar helyzet az, hogy a XIX. sz. végén és a XX. sz. elején egyre népszerűbb lett az eredetihez való igazodás, de csak a görög esetében. A latin esetében maradt - a katolikus hagyomány miatt - a németes ejtés, s ma már az olasz ejtés az egyházi életben. A görög esetében viszont ma már általános az eredeti görög többé-kevésbé utánzása. Így ma sok ógörög név magyar ejtése közelebb áll az eredetihez, mint ahogy azt a mai görögök ejtik.

A latin esetében is csak kivételesen maradtak meg egyes magyaros alakok, ezek már rögzült nevek, lásd Merkúr és Mars bolygók, ezek valójában Mercurius és Mars ("marsz") lenne, vagy pl. "plátói szerelem", de ezek már nem tudnak változni.