az előző rész folytatása

Mi legyen a demokrácia és az oligarchia jellemzői keverésének módja a politeiában tehát?

A bíráskodási kötelezettségüket nem teljesítők kapjanak büntetést, de csak ha vagyonosak. Viszont a szegények ne kapjanak fizetséget ezért a munkájukért.

A népgyűlésen való részvételhez legyen vagyoni cenzus. de legyen mérsékelt, azaz a legszegényebbeket zárja ki, de ne kedvezményezze a leggazdagabbakat se.

A hivatali tisztségek betöltésénél ne legyen vagyoni cenzus, s választás alapján legyenek betöltve.

A legfontosabb tehát a 2 rendszer keverésében a középarányosság, mindkét rend végletei kerülendőek. A jól összeegyeztetett politeiának mindkét rendszerhez hasonlítania kell, de nem lehet azonos egyikkel se.

A szabadon megnyilvánuló erény szerinti élet a legboldogabb, az erény pedig mindenben a középút, ez adja a legnagyobb boldogságot, mert az átlagosságot minden egyes ember elérheti, így szükségszerűen ezeknek a szempontoknak meghatároznia, hogy valamely városállam vagy alkotmány helyes-e vagy sem, mert az alkotmány a városállamnak mintegy életmódja.

Minden városállamban a lakosságnak három osztálya van: a nagyon gazdagok, a nagyon szegények, s a középosztály. Mivel a mérséklet és a középút a legjobb, nyilvánvaló, hogy valamennyi közt legtöbbet ér a középosztály. Az ilyen osztálybeli ember hallgat legkönnyebben a józan észre, ellenben a szépségben, erőben, származásban és vagyonban kiemelkedő, ill. a koldusszegény, erőtlen és lenézett emberek nehezen hajlanak a jó szóra, az egyikek inkább fennhéjázóak és nagy gazságokra vetemedő, a másikok pedig gonoszok és kis gazemberségekre hajlamos, márpedig a bűntények egyik része fennhéjázásból, a másik gonoszságból ered.

Továbbá a középúton járók se nem húzódoznak a tisztségektől, se nem törekszenek feléjük, márpedig mindkettő káros a városállamra.

Aki túlságosan bővelkedik a javakban, az képtelen engedelmeskedni, míg aki túlságosan hiányukban van, az pedig megalázkodó hajlamú lenni. Az egyik csak uralkodni tud és megveti a többieket, a másik csak szolgaias viselkedésű és mindenkit irigyel. A közös bennük: egyformán alkalmatlanok a politikai közösséghez vonzalmat érezni.

Szükségszerűen annak a városállamnak összetétele a legjobb, amely azokból az elemekből áll, melyekből a városállam természetszerűleg kialakul. Tehát az a politikai közösség a legjobb, amelyik a középosztályra támaszkodik, s azokat a városállamokat kormányozzák helyesen, amelyekben népes a középosztály, és lehetőleg mindkét, de legalábbis az egyik félnél jelentékenyebb, mert így a másik, gyengébb féllel együtt a maga javára billenti a mérleget és megakadályozza, hogy az ellenkező véglet érvényesüljön.

Az a legnagyobb szerencse, ha az állampolgároknak közepes, de mégis elégséges vagyonuk van, mert ahol egyeseknek igen sok jut, másoknak pedig semmi, ott vagy túlzó demokrácia vagy oligarchia fejlődik ki, s mindkettő idővel zsarnokságba szokott kifejlődni. A demokráciák is azért biztonságosabbak és maradandóbbak az oligarchiáknál, mert nagyobb középosztály van bennük.

A városállamokban sokszor kicsi a középosztály, így vagy a vagyonos osztály vagy a köznép uralkodik, így vagy demokrácia vagy oligarchia fejlődik ki. Mivel folytonos harc van a nép és a vagyonosok között, amelyik legyőzi ellenfelét, az nem hajlandó aztán méltányos és egyenlő jogokat biztosító alkotmányt adni, hanem győzelme után magához ragadja az állami főhatalmat, s vagy demokráciát, vagy oligarchiát alkot. Így sohasem tud létrejönni egy mérsékelt alkotmány.

Fontos, hogy a városállamnak az a része, amelyik az alkotmány megmaradását óhajtja, erősebb legyen annál, amelyik azt nem kívánja. Minden városállam pedig minőségi és mennyiségi. Minőség: a szabadság, a gazdagság, a műveltség, a nemes származás, mennyiség: a számbeli fölény. Ezt a két tényezőt kell mindig egymáshoz viszonyítani.

Ahol a vagyontalanok tömege van túlsúlyban, ott természet szerint demokrácia van. Ahol viszont a vagyonosak és érdemesek osztálya jobban kimagaslik minőségével, mint amennyire számban alul marad, ott oligarchia van.

Ahol aztán a középosztály túlsúlyban van, akár mindkettő, akár csak az egyik fölött, ott keletkezhet tartós alkotmány, mert attól nemigen kell félni, hogy a gazdagok a szegényekkel valaha is megegyeznek, mert egyikük sem hajlandó a másiknak alárendelni magát, s mindkét félnek a politeiánál nem akad jobb közös lehetősége.

Az alkotmány minden egyes formájának három alaptényezője van:

• a közügyekről tanácskozó szerv összetétele,
• a magisztrátusok hatásköre és megválasztásuk módja,
• az igazságszolgáltató testület jellege.

A tanácskozó testület hatásköre kiterjed a háborúra, békére, szövetségkötésre, a törvényhozásra, a halálbüntetésre, a száműzésre, a vagyonelkobzásra és a hivatalos felelősségvonásra. Minden polgárnak meg kell adni mindezt a jogot vagy csak egyeseknek valamennyi jogot?

Ha mindenkinek joga van mindenben dönteni, ez demokratikus, ennek többféle módja van:

• a polgárok felváltva gyűlnek össze tanácskozni, míg viszont hivatalhoz váltakozva mindenki hozzájut, a hivatalviselésben pedig mindenki sorra kerül,
• valamennyien együttesen tartanak gyűlést, de csupán a vezetők választása, a törvényalkotás, a háború és a béke ügyében való döntés és a vezetők ellenőrzése céljából, míg a többi ügyet az egyes feladatok végzésére rendelt hivatalok intézik, melyeket az egész polgárságból választás vagy sorsolás útján töltenek be;
• a hivatalok betöltése és azok ellenőrzése, valamint a háborúról és a szövetségkötésről való döntés a polgárokat illeti, egyéb ügyet azonban a vezetők intéznek, akik közül amennyit csak lehet szakértelem megléte alapján választanak,
• minden ügyben a polgárság összessége gyűl össze és határoz, a vezetők viszont semmiben sem döntenek.

Célszerűbb, ha mindenki együtt tanácskozik, a hivatalok betöltése pedig egyenlő arányban történik az egyes osztályok közül, választás vagy sorsolás útján. Helyes, ha a népgyűlés csak arról tárgyal, amiről a vezetők javaslatot tesznek. A nép ezt megszavazhatja vagy elvetheti, de másról nem dönthet, így a népgyűlés nem tudja megváltoztatni az alkotmányt. A nép mindenhez hozzászólhat, de a a végleges döntés a vezetőké. Ha a nép elvet valamit, a vezetés újabb döntést hoz.

Milyenek legyenek a városállam hivatali tisztségei, ezeket:

• kik töltsék be: minden polgár vagy csak a polgárság egy része
• kik közül töltsék be: mindenki közül vagy valamilyen ismérvek, pl. vagyon, születés, erényesség, stb. alapján,
• milyen módon: választással, vagy sorsolással, ill. vegyesen?

Összesem 12 változat képzelhető el.

Ezekből a politeia formája: nem az egész polgárság intézi egyszerre a hivatalok betöltését, de az egész polgárság köréből vagy egyesek közül sorsolással, választással vagy mindkét módszerrel határoznak meg: egyeseket az egész polgárságból, másokat pedig csak annak egy részéből, sorsolással és választással.

Az igazságszolgáltatás lehető formái, a bírói testületek:

• kikből álljanak, minden polgárból vagy csak egyes részeiből,
• miben illetékesek: hányféle faja van a bírói testületeknek (felügyeleti bíróság, közérdeksérelmi bíróság, alkotmánybíróság, közigazgatási bíróság, polgári peres bíróság, gyilkossági ügyekben illetékes bíróság, idegeneket érintő perekben illetékes bíróság, szabálysértési bíróság),
• hogyan egészíttetnek ki: vajon sorsolással-e vagy választás útján.

Az gyilkossági és az idegeneket érintő ügyek nem lényegesek a vitatott kérdés szempontjából, így azokról kell elsősorban beszélni, melyek miatt az alkotmányos rend veszélybe kerülhet.

Helyes ha az bíróságok egy része az egész polgárságból, más része pedig ennek csak bizonyos osztályaiból szerveződik. Az alkotmányos ügyekben a jó, ha az egész polgárság dönt.

Milyen oka lehet az alkotmány megváltoztatásának? Mi az, ami az alkotmányt megingathatja?

Sokféle államforma van, mert az igazság és a viszonylagos egyenlőség elvét mindenki elfogadja közös alapul, csak éppen a lényeget tévesztik el.

A demokrácia úgy keletkezett, hogy az egy bizonyos szempontból egyenlőeket általában egyenlőknek vették, az oligarchia pedig abból, hogy azokat, akik csak egyvalamely szempontból nem egyenlőek, általában is egyenlőtleneknek tartották. Aztán az egyik rész, abban a hiszemben, hogy másokkal egyenlő, mindenben egyformán akar részesedni, a másik pedig, mivel nem tartja magát egyenlőnek, egyre több előnyt igyekszik szerezni. Van tehát mindegyik alkotmányban valamelyes igazság, de általában véve mégis rossz úton járnak. Ez a forrása a belső zavaroknak.

Az alkotmányváltozás kétféleképp mehet végbe: egyrészt az alkotmánnyal ellentétben, mikor más alkotmányra térnek át, másrészt nem az alkotmánnyal ellentétben, hanem elfogadják a meglévő rendszert, de abban fokozatos változtatások történnek az alkotmány ellenzői által.

Mindenütt az egyenlőtlenség okozza a belső viszályt, mégpedig az olyan egyenlőtlenség, amely nincs arányban az emberek valóságos egyenlőtlenségével.

Téves volna mindent egyszerűen az egyik fajta - mennyiségi vagy minőségi - egyenlőség szerint berendezni. A tapasztalat is bizonyítja, egyetlen alkotmány sem szilárd, mely ilyen alapokon áll, s pedig azért mert lehetetlen, hogy az első és kezdeti tévedésnek ne valami rossz legyen a vége.
Ezért tehát ajánlatos részben mennyiségi, részben a minőségi egyenlőséget alkalmazni.

Mégis elmondható, hogy a demokrácia szilárdabb és kevésbé ingatag, mint az oligarchia. Az oligarchiákban ugyanis kétféle törekvés van: az egymással és a néppel szemben folytatott harc, míg a demokráciákban viszont csak az oligarchiával szemben való küzdelem. A politeia is közelebb áll a demokráciához, mint az oligarchiához.

Mi az oka a politikai zavaroknak? Az egyik fél az egyenlőségért küzd és azért támaszt zavart, mert úgy véli, hogy bár egyenlő jogú azokkal, akik egyre jobban fölébe kerekednek, mégis hátrányos helyzetben van. A másik fél pedig az egyenlőtlenségért és a maga érvényesüléséért harcol, mert úgy véli, hogy bár másokkal éppen nem tekinthető egyenlőnek, mégsem jut annyihoz, amennyire joga lenne érdemei szerint.

A viszálykodás lehet nyereség vagy köztisztelet miatt. További okok: bántalmazás, félelem, túlhatalom, lekicsinylés, aránytalan fejlődés.

A bántalmazás és a nyereségvágy ereje nyilvánvaló: ha a vezetők követik el a bántalmazást és egyre nagyobb vagyonra áhítoznak, a polgárok lázadozni kezdenek egymás ellen és az alkotmány ellen, amely ezeket a visszásságokat lehetővé teszi.

A becsvágy hatalma is magától értetődő: a jogfosztottak ugyanis látván azt, hogy a másik milyen megbecsülést élvez, elégedetlenkedni kezdenek.

A túlhatalom is bajt okoz, azaz, ha valaki hatalmas befolyásával jobban kiemelkedik az átlagból, mint ahogy azt a városállam viszonyai és a politikai hatalom mértéke megengedik; az ilyesmiből rendesen monarchia vagy zsarnokság fejlődik.

A félelem is sokszor kelt nyugtalanságot, egyrészt azokban, akik igazságtalanságot követtek el, s félnek, hogy meg kell lakolniok, másrészt azokban, akiket igazságtalan cselekedetek fenyegetnek, mert ezek meg az erőszakosságot akarják megelőzni,.

A lekicsinylés is oka lehet a zavargásnak éppúgy, mint a felkelésnek, például az olyan oligarchiákban, ahol a nagyobb rész ki van zárva az alkotmányból, de a demokráciákban is, mikor a vagyonos osztály semmiféle tekintélyt nem ismer el.

Előidézheti az alkotmány megváltoztatását az aránytalan fejlődés is. Mert miként a test részekből áll, s ezért arányosan kell fejlődnie, hogy részeivel összhangban maradjon, így a városállam is részekből áll, amelyek közül némelyik sokszor észrevétlenül megnövekszik, mint például a vagyontalanok tömege a demokráciában és a politeiában.

Az oligarchiákban a nép szokott lázongani azért, mert szerinte jogtalanság éri azzal, hogy nem részesül egyenlő elbánásban, habár egyenlő jogú, a demokráciákban pedig a nemesség, mivel csak egyenlő mértékkel mérnek neki is, holott ő nem egyenrangú másokkal.

Talán még legnagyobb ellentétet alkotnak az erény és a gonoszság, másodsorban a gazdagság és a szegénység.

A demokráciákban leginkább a népvezérek féktelensége miatt áll elő a változás, mert uszítanak a vagyonos emberek ellen, s ezzel pártba tömörítik őket, mert hisz még a haragosokat is összehozza a közös félelem.

Az oligarchiákban főleg két, igen nyilvánvaló ok miatt támad forradalom. Egyik az, hogy a néppel erőszakoskodnak, ilyenkor akárki felléphet a nép vezetőjéül, de ez leginkább akkor sikerül, ha maguk az oligarchák közül lép fel a vezér. A másik, hogy a viszályt azok a vagyonos polgárok kezdik, akiknek nem jut vezető szerep. Az oligarchiákat sokszor maguk az uralkodók buktatják meg azzal, hogy rivalizálásból népvezérkednek.

Előfordul azonban az is, hogy az események véletlen összejátszása idéz elő változást. Sokszor az első ízben megállapított cenzus az akkori vagyoni állapotokhoz van szabva, ami csak keveseket enged hatalomhoz, majd valamilyen szerencsés körülmény folytán megnő a gazdagság, s mindenki teljesíti a cenzus követelményeit.

Azért szokott megbomlani a politeia, mert magában az alkotmányban van valami, ami eltér az igazságtól. A baj rendesen akkor keletkezik, ha a demokráciát és az oligarchiát helytelenül arányosították benne.

Valamennyi alkotmány vagy belülről, vagy kívülről jövő okokból bomlik meg, ha pl. egy ellentétes alkotmány van a szomszédságában, vagy ha messzebb is, de elég hatalmas.

Világos, hogy ha ismerjük azon okokat, amelyek következtében az alkotmányok megdőlnek, akkor azokat is ismerjük, amelyek ettől megóvják azokat, A helyesen megvalósított alkotmányokban, ha valamire, hát arra kell ügyelnünk, hogy senki ne sértse meg a törvényt, ss leginkább az apró sérelmekre kell vigyázni, mert alattomban lopakodik be a törvénysértés.

Egyes arisztokráciák éppúgy, mint egyes oligarchiák nem azért nem tudják magukat fenntartani, mert azok, akik a hivatalokba kerülnek nem tudnak helyesen tudnak bánni mind az alkotmányból kirekesztettekkel, mind a kormányzásban résztvevőkkel.

Három jellemző tulajdonságnak kell meglennie azokban, akik a legfőbb vezető hivatalokat vállalni akarják:

• a fennálló alkotmányhoz való ragaszkodásnak,
• a vezetés munkájához szükséges legteljesebb képességnek,
• az erénynek és annak az igazságérzetnek, mely az egyes alkotmányokban az illető alkotmánynak megfelel.

Mi  a teendő, ha nincs meg a jelölytben mind a három képesség? Egyes tisztségek esetében fontosabb a szakértelem, mnt pl. a hadvezeréknél, míg más, az alkotmány megőrzése szempontjából fontosabb tisztségeknél a legfontosabb az erényesség.

A királyság az arisztokráciának felel meg, a zsarnokság pedig a szélsőséges oligarchiából és demokráciából tevődik össze, ezért is a legártalmasabb az alattvalókra, mert hisz két rosszból alakul, és így mindkét alkotmánynak a botlásait és tévedéseit magában hordja.

A legtöbb zsarnok a népvezérek soraiból került ki, a nép megbízik bennük, mert rágalmazzák az előkelőeket. A zsarnokság kifejlődésének másik módja, ha a királyok eltérnek a hagyományoktól és korlátlan hatalom után vágyakoznak, vagy olyan oligarchiából alakul, ahol egyetlen embert választanak meg a legfőbb tisztségre.

A zsarnokság bukásának lehetséges egyik oka külső, azaz ha egy ellentétes elvű, erősebb alkotmánnyal kerül szembe. A lehetséges másik ok belső: a gyűlölet és a megvetés a zsarnokkal szemben. A zsarnok kihívja maga ellen a megvetést, a gyűlöletet, a felháborodást is, ez pedig erős ellenreakciót szül.

A királyság viszont a legkevésbé bukik meg külső okokból, rendszerint hosszú életű, bukásának oka legtöbbször önmagában rejlik. Kétféle módon lehetséges:

• a királyi család tagjai közt viszálykodás tör ki,
• a a király egyre zsarnokiabb hajlamú lesz.

Minél kisebb egy hatalom, szükségszerűen annál hosszabb ideig áll fenn,  mert maguk az uralkodók nem lesznek annyira önkényesek, és szokásaikban is inkább fenntartják az egyenlőséget, valamint az alattvalók nem irigylik őket annyira.

A zsarnokság két módon tartható fenn hosszasan:

• a totális uralom, azaz biztomsági intézkedések, a a kimagasló személyiségek kivégeztetése, az összejövetelek tiltása, kémhálózat fenntartása, a nép elszegényítése, folyamatos háborúskodás,
• a ravasz uralom, azaz a zsarnok ne költekezzen magára, amivel hergelné a népet, ne legyen durva, legyen mértéktartó az élvezetekben, legyen buzgó a vallásban, hitesse el mind a vagyontalanokkal, mind a vagyonosokal, hogy az ő érdekeit védi a másik réreggel szemben, s ha valamelyik réteg lázadozna ellen, nyerje meg magának az ellenérdekű réteget.

Melyik életmód a legkívánatosabb? Ettől függ melyik a legjobb alkotmány.

A javak három csoportra oszthatók: rajtunk kívül állókra, testiekre és lelkiekre. Mind a három hozzátartozik a boldogsághoz. A lélek a vagyonnál és a testnél értékesebb, azonban minden jó a lélek kedvéért van.

A városállamnak ugyanarra van szüksége, mint amire a józan embernek. Szükségképpen az az alkotmány a legtökéletesebb, amelyben bárki a legjobban boldogulhat és a legmegelégedettebben élhet, azok között, akik elismerik, hogy az erényes élet a legkívánatosabb.

Két erényes életforma létezik: a közéleti működés, a tevékeny élet, valamint a közéleti szerepléstől elhúzódó filozofikus élet. Nem helyes a tétlenség, mert a boldogság cselekvés, hiszen sok és szép célt szolgálnak az igazságszerető és mérsékelt férfiú tettei. Az önmagáért való elmélkedés és okoskodás azonban célját önmagában hordja, mert a cél a helyes cselekvés, tehát ez egyúttal mindig valamilyen cselekvés is, így az elzárkózott élet is része ennek.

A hatalom szükséges a legszebb cselekedetek végrehajtásához. Viszont az egymáshoz hasonló erényes emberek közt az az igazságos, ha váltják egymást a hatalomban.

Milyen alapelvei legyenek az ideális városállamnak?

Mennyi legyen a lakosság és mennyi legyen az állam terükete? A tapasztalat azt mutatja, hogy igen nehéz túlságos népesség esetén helyesen kormányozni. A túlságosan nagyszámú népességnél a rend nem tartható fenn, erre csak az az isteni erő volna képes, amely ezt a világot is összetartja. Ha meg nagyon kevés polgára van az államnak, akkor nincs meg a szükséges önelegendőségi erő. Világos tehát, hogy a városállam legkedvezőbb lakosságszáma az, mely éppen biztosítja a megfelelő önelegendőségét.

A területet illetően fontos, hogy a rajta élők kényelemben élhessenek, szabadon és mértékletesen. A terület legyn könnyen védelmezhető, legyen nyitott mind a a tenger, mind a a szárazföld felé, legyenek meg rajta szükséges nyersanyagok.

A görög népek éppen a megfelelő éghajlaton élnek, a legtöbb európai nép túl hideg éghajlaton él, így erősek és szabadságszeretők ugyan, de kevésbé tehetségesek, kisebb a mesterségekre való készségük, míg az ázsiaiak tehetségesek és a mesterségeket is kedvelik, de gyávák, ami miatt szolgalekűek.

A városállam feladatai:

• az élelmezés,
• a mesterségek fenntatása
• a fegyverkezés
• a vagyoni jólét biztosítása
• a vallás ápolása
• a legfontosabb: a hasznosság és a jogosság egymás közötti eldöntése.

Minthogy a hadviselés, a közérdekekben való döntés, és a peres ügyekben való ítélkezés is városállami föladat, ezeket is külön személyekre bízzuk, vagy mindkettőt ugyanarra ruházzuk rá? Az egyikben éles ítélőképesség kell, a másikban pedig tetterő, eszerint kell másra bízni azokat, viszont lehetetlen, hogy azok, akik mindent ki tudnak kényszeríteni és mindent képesek megakadályozni, alávessék magukat mások uralmának, így hát nem marad más hátra, minthogy mindkét feladatot ugyanazokra ruházzuk a kormányzásban, de nem egyszerre, hanem a feladatokat megosztva.

Az ő kezükben kell lenni a vagyonnak is, mert a polgároknak feltétlenül jólétben kell élniük, márpedig éppen ők a polgárok. A kézművesek ugyanis nem részesülnek a polgárjogokban, valamint más olyan osztály sem, amelyik nem az erényt gyakorolja.

A papi rendet illetően a koruk miatt egyéb működéstől már visszavonult polgárokra kell számítani.

Szigorúan ketté kell választani a városállam polgárságát hivatás szerint. A területnek a fegyverviselők és a polgárjog tulajdonosainak kezében kell lennie.

A közös étkezés intézménye előnyös dolog, ámde a szegény embereknek a magukéból nem volna könnyű beszolgáltatni a kiszabott illetményt, s amellett még családjuk többi tagját is eltartani. Ezenkívül az isteneknek járó áldozatok is az egész városállamot közösen terhelik. Ezért a területet két részre kell osztani: az egyik közös, a másik pedig magántulajdon legyen. Aközös földbirtok egyik része menjen az isteneknek nyújtandó szolgáltatásokra, a másik pedig a közös étkezés költségeire. A magán földbirtok egyik része pedig kint legyen a külső határban, a másik a város felé eső részen, hogy így, minthogy két telek jut mindenkinek, mindenki mind a két földrészből kapjon. Ez megfelel az egyenlőségnek és az igazságnak, s a szomszédos háborúk esetén is nagyobb lesz az egyetértés.

A földművesek leghelyesebb, ha rabszolgák, ne legyenek mind azonos törzsből, s ne legyenek bátrak, így a munkára is legalkalmasabbak és a legmegbízhatóbbak, mert nem lázonganak. Ha nem rabszolgák, lehetnek bennszülött barbárok, akik jellemben az előbbiekhez hasonlók. Ők is legyenek részben magántulajdonban, részben a közös földbirtokon, közös tulajdonban.

Az általános jólét két dologtól függ; a szándék és a végcél helyes legyen, valamint a a célhoz vezető eljárás módja is helyes legyen.
Hogyan lesz valaki erényessé?Ha lehetséges volna is, hogy a polgárság összessége anélkül legyen becsületes, hogy az egyén az volna, még akkor is inkább ezt kellene választanunk, mert a résszel összefügg az egész.

Jellemessé és becsületessé három dolog teheti az embert: a természet, a szokás, s az értelem.

Először is természet szerint emberré kell születni, nem pedig valami más élőlénnyé, azután testileg és lelkileg is ilyenné. De vannak tulajdonságok, amelyek hiába születnek velünk, a szokás megváltoztathatja őket, a szokás folytán rosszabbak vagy jobbak lehetnek. Végül, minden egyéb élőlény inkább csak a természet szerint él és csak kevéssé idomul a szokáshoz, az ember, egyedül az élúőlények közül, értelmes is. Mindezeknek összhangban kell lenniük egymással. Sok mindent tesz az ember a szokás és a természet ellenére, az értelem következtében, ha meggyőződik róla, hogy így helyesebben jár el.

A természetes tulajdonságokat már megállapítottuk, minden más pedig a nevelés dolga, mert hiszen mindent vagy megszokás vagy tanulás útján sajátítunk el. Minthogy minden városállami közösség vezetőkből és alattvalókból áll, ehhez a megosztottsághoz kell igazodnia a nevelésnek is.

A léleknek két része van: az egyikben van az értelem, a másikban nincs meg ugyan önmagában az értelem, de képes annak engedelmeskedni. A lélek e két részéhez csatlakoznak azok az erények, amelyek a derék férfiút jellemzik. Mindig a tökéletlenebb van a tökéletesebb kedvéért. Az értelmes rész is feloszlik gyakorlati értelemre és gondolkozó értelemre.

Az egész élet ugyanígy osztható fel. a háború a békéért van, a munka a pihenésért, a szükséges és hasznos cselekedetek pedig a becsületesekért. Ugyanaz legyen az irányadó az életre és a cselekvések megválasztására: tudjunk dolgozni és harcolni is, de inkább éljünk békében és nyugalomban, képesek legyünk elvégezni az életfenntartáshoz szükséges és hasznos tennivalókat, de inkább gyakoroljuk az erényt.

Ezek tehát azok a követendő célok, amelyekre már a gyermekeket is nevelnünk kell.

Minthogy a közösségnek ugyanaz a célja, mint az egyes embereknek, s mivel szükségképpen ugyanazon meghatározás illik a legtökéletesebb emberre és a legtökéletesebb kormányzásra is, viláágos, hogy a békés erények a legfontosabbak, hiszen a háború célja a béke, a munkáé pedig a nyugalom.
Ezért kell, hogy a városállam bölcs, vitéz és kitartó legyen, mert aki nem képes a veszélyben helytállni, az az ellenség rabszolgájává lesz.

Bátorságra és kitartásra mégis inkább a munkában, bölcsességre ellenben a pihenésnél van szükségünk, józanságra és igazságérzetre pedig mindkét esetben. A háború igazságérzetre és józan mérsékletre kényszerít, míg a jólét élvezete és a békés nyugalom inkább féktelenné tesz. Ezért van tehát szükségük nagy igazságszeretetre és fokozott mérsékletre azoknak, akik láthatólag a legjobb módban élnek. Az is szégyen, ha valaki nem képes élni a javakkal, de még nagyobb, ha a nyugalom idejében nem tudja fölhasználni azokat, s míg munkában és harcban derekasnak mutatkozik, békében és nyugalomban úgy viselkedik, akár egy rabszolga.

Az indulat, az akarat és a vágy már születésükkor megvan a gyermekekben, viszont a gondolkodás természete és az ész csak később alakul ki. Ezért először is a test ápolásának szükségképpen meg kell előznie a lélekét, aztán az akarat nevelésének kell következnie, csakhogy az akarat nevelésének az ész, a test nevelésének pedig a lélek kedvéért kell történnie.

A serdülő nemzedék testileg a legegészségesebb legyen, először is törődnie kell a házassággal, azaz, hogy mily korban és mily egyének lépjenek egymással házastársi viszonyba.

A törvényhozónak főképpen az ifjak nevelésén kell fáradoznia, mert ha ez nem történik meg a városállamban, akkor ezt az alkotmány sínyli meg. A nevelést az egyes alkotmányoknak megfelelő sajátosság tartja fenn, pl. a demokratikus lelkület a demokráciát, az oligarchikus az oligarchiát. Mivel pedig az egész városállamnak egy a célja, világos, hogy szükségszerűen mindenkit ugyanabban a nevelésben kell részesíteni, az erről való gondoskodás közös feladat, nem pedig az egyes embereké. Tehát törvényhozási úton kell gondoskodni a nevelésről, s pedig közösségileg.

A hasznos dolgok közül a mindennapi életben szükségest tanulni kell, az egészen természetes, de az is nyilvánvaló, hogy nem minden ilyet kell megtanulni, mivel különbség van a szabadokhoz méltó és méltatlan foglalkozás közt, ezért tehát csak oly hasznos dolgokkal szabad törődnünk, melyek a velük foglalkozót nem alacsonyítják le.

Lealacsonyító az a munka, mesterség vagy tudományt, mely a szabad ember testét, lelkét vagy értelmét az erény alkalmazására és gyakorlására képtelenné teszi. Ezért alantas foglalkozás mindaz a mesterség, mely a testet eltorzítja, az elmét leköti, pl. a napszámos munka.

Még a szabad tudományok némelyikében is csak akkor nem lesznek szolgalelkűvé az emberek, ha csak egy bizonyos fokig mélyednek el bennük.

Az is nagy különbséget jelent, hogy ki miért tesz vagy tanul valamit: ha magáért, barátaiért vagy az erényért teszi, ez nem méltatlan egy szabad emberhez; de ha ugyanazt mások kedvéért teszi, ez megfizetett vagy rabszolgai munkának számítható.

Manapság rendszerint négy tárgyat oktatnak: írás-olvasást, testgyakorlást, zenét, rajzot.

Az emberi természet is arra törekszik, hogy ne csak a munkában állja meg jól a helyét, hanem a szabad időt is nemesen tudja élvezni. Mindkettőre egyaránt szükségünk van, mégis inkább kell választanunk a nyugalmat, mint a munkát, és ez is a cél. De mivel foglalkozzunk a nyugalomban? Kétségtelen, hogy nem csupa szórakozással: hiszen akkor szükségképpen a szórakozásnak kellene lennie életünk céljának. Inkább az állandó elfoglaltságnál kell a szórakozáshoz folyamodnunk, a dolgozó ugyanis nyugalomra szorul, a szórakozás pedig éppen a nyugalomért van, mert a munka fáradsággal és erőfeszítéssel jár.

A nyugalom önmagában hordja a gyönyört, boldogságot és a megelégedést. Ez pedig a munkálkodóknak nem jut osztályrészül, csak a nyugalmat élvezőknek, mert az, aki dolgozik, egy oly célért munkálkodik, amit még nem ért el, márpedig a boldogság végcél, és mindenki azt tartja, hogy nem fáradsággal, hanem gyönyörrel jár.

Azonban ezt a gyönyört már nem mindenki értelmezi egyformán, hanem mindenki magára vonatkoztatva és a maga helyzete szerint, tehát a legtökéletesebb ember a legtökéletesebbnek és a legszebbnek képzeli. Világos tehát, hogy ennek a nyugalomnak szempontjából is kell bizonyos dolgokat tanulnunk és azokba bele kell nevelődnünk.

Az oktatásban a gyermekek nem azért részesülnek, mert az haszonnal jár, sem nem azért, mert az szükségszerű, hanem azért, mert az szabad és nemes. Erre példa a zene tanítása. De az írás-olvasás célja is az, hogy révén sok más tudásra is szert tehetünk, s a rajzé is az, hogy képessé legyünk a szép meglátására. A mindenben a hasznos keresése illik legkevésbé az emelkedett lelkületű és a szabad emberhez.

A gyermekeket először a tornatanárra kell bízni, ez ugyanis a testalkatot formálja meg. Serdülő korig csak könnyebb testgyakorlatokat szabad végeztetni, s el kell tiltani az erőltetett táplálkozást és a kényszerű dolgoztatást. A serdülő kor után még három évet egyéb tanulmányokban eltöltők számára kívánatos, hogy a következő éveket erős testi munkára és erőltetett táplálkozásra fordítsák. Azonban az elmével és a testtel egyszerre dolgozni nem szabad, mert mindegyik más-más munka végzésére van hivatva, s a test fáradtsága akadályozza az elme működését, ezé meg a testét.

A zene bizonyos mértékben az erényre vezet, a zene képes formálni a lelkületet is, mert rá tud szoktatni bennünket az igazi örömre, s a művelt időtöltéshez és gondolkozáshoz járul hozzá. A zsenge korú ifjú természetéhez illik is a zenei oktatás, az ifjak ugyanis koruknál fogva nem foglalkoznak szívesen azzal, ami kellemetlen, márpedig a zene természeténél fogva is kellemes. A lélek termászetes jellemzőhe ugyanis a hangnemhez és a ritmus, maga a lélek is felfogható harmóniaként. Ahogy a csecsemőknek szokás adni csörgőt, úgy a nagyobbacskáknál is helyes ez: a gyermekek így maguk is cselekvően részt vesznek a zenében, így később  az ítélőképesség kifejlett lesz.

Összegezve, a nevelés három szempontja: a középszer (mértékletesség), a lehetőség, s az illendőség.

Jobb későn, mint soha. De ezt hiszem a ballibek sose lesznek képesek felismerni a valóságot.

Évek óta mondogatok 2 dolgot:

• a magyarok 80-90 %-a baloldali érzelmű,
• a ballibek nem baloldaliak, hanem jobboldaliak.

Az utóbbi időszakban a ballib médiák is kezdik felkapni a témát. A 24.hu eléggé korrekt módon leírja a helyzetet. A 168 óra már harcosabb ballib média, igyekszik kissé ferdíteni: műfelháborodik miért nem szavaznak a balosok a baloldalra, plusz szocdemnek ferdíti a baloldalt. A Kettős Mérce majdnem megmondja miről van szó, de aztán csak visszazuhan a ballib hülyeségbe.

Az Új Egyenlőség - mely határozattan az egyedüli nem ballib média az említettek közül - óvatosan egy nem is rossz tesztet is közzétesz, érdemes megcsinálni, bár nem teljesen értek vele egyet, ezt szeretném hozzátenni: egyes kérdéseket manipuláltnak és ferdítőnek tartok. Egyébként az Új Egyenlőséget egyszerre szeretem és utálom. Szeretem őket, mert komoly anyagokat tesznek közzé és nem osztják a ballib dogmatika legnagyobb részét, de utálom is őket az agyatlan skandinávmodellezés és a szocdem szó hazug ferdítése miatt.

Az igazság pedig mi is? A mai magyar politikai beszédet megzavarja, hogy a baloldal és jobboldal szavakat mindenki úgy magyarázza, ahogy éppen pillanatnyi politikai érdekei diktálják, továbbá a történelmi örökség is összezavart mindent. Mivel a Kádár-kommunizmus volt a baloldal, így annak ellenzése lett a jobboldal, akkor is, ha abban nem sok jobboldali volt. Így lett pl. az ultrajobbos SZDSZ-ből a magyar közbeszédben hirtelen baloldal, mikor lepaktáltak a Kádár-utódpárt MSZP-vel, miközben az SZDSZ közben szinte semmit nem változott a valóságban! De így lehetett az MDF "jobbszárnyából" - a későbbi MIÉP-ből - is ultrajobb, miközben a valóságban ez volt a 90-es évek legbaloldaliabb pártja.

A megoldást az idézett felmérés is megadja. A magyarok 80 %-a gazdaságpolitikai baloldali, viszont csak 40 %-a kulturális baloldali. A kettő nem keverendő! A gond a "liberális" szó: ez jelenthet gazdaságpolitikai jobboldalt, de kulturális baloldalt is.

Az "igazi" liberális tehát gazdaságpolitikailag jobboldali és kulturális baloldali, erre jó példa a magyar ballib pártok eszmeisége.

Aki csak kulturálisan liberális, de gazdaságpolitikailag nem az: erre jó példa az LMP.

Aki csak gazdaságpolitikailag liberális, de kulturálisan nem az: erre jó példa a Fidesz középső korszaka, de még ma is igaz ez a Fideszre nagy részben, bár azóta közeledett a Fidesz a baloldalhoz gazdaságilag, ez pozitívum.

Az én szimpátiám egyébként : az "igazi" antiliberális, azaz aki gazdaságpolitikailag baloldali, kulturálisan meg jobboldali. Ilyen magyar párt jelenleg nem létezik. Az én teszteredményem, azt kell mondanom, eléggé pontos:

Teljesen aktuálpolitikailag semlegesen is logikus folyamat a mai nyugati rend bukása.

Azt kell csak végig gondolni, mi az emberi civilizáció alapja.

Miért lett emberi állam? Az ősember nem élt államban, hanem kis közösségekben.

A kisközösségi lét problémamentes, mert egy bizonyos létszám alatt a közösség képes saját magát igazgatni spontán módon.

Az önigazgatás fő kérdése: az egyéni érdek és a közösségi érdek összehangolása. Az egyéni érdek nyilvánvaló, ez magától értetődik: ez azt jelenti, mindenki ki akarja elégíteni először alacsony szintű igényeit (élelem, lakhatás, szaporodás), majd ezek után a magasabb szintűeket is, ezek a csak az emberre igaz kulturális igények. A közösségi érdek viszont az, ami az egész csoportot érinti: a csoport fennmaradása.

Az erkölcs célja e feladat megoldása: az egyén segítségével képes átlátni, hogy a közösség érdekeinek tisztelete az ő érdeke is közvetve. Az erkölcs ugyanis sose öncélú, valamiféle önsanyargató, önsorsrontó valami, hanem az egyéni érdek kifejeződése egy magasabb szinten.

Minden közösségben akad azonban antiszociális magatartás, melyet kezelni kell. Ennek két fokozata van: a szabályszegés és a szabályszegés elnézése. A szabályszegő megsérti a normákat, miközben ő maga elvárja a többiektől a szabály betartását, hiszen ellenkező esetben kilépne a közösségből, magyarul: élvezi a közösség adta pozitívumokat anélkül, hogy maga betartaná a közösséget fenntartó szabályrendet. A szabályszegést elnéző meg az, aki maga nem sért szabályt, de nem reagál, ha valaki más szabályt sért - ez ugyanolyan antiszociális magatartás azonban, mint a szabálysértés. Aki a rosszra jót tesz, az alapvetően példát mutat, hiszen arra számít, ez észre téríti a rossztevőt, de aki ezt folyamatosan teszi ezt egy jóra térni nem akaró személlyel szemben, az valójában elősegíti a rosszat. Ezért a büntetés ugyanolyan fontos, mint a bűntelenség.

A kis közösség - kutatások szerint a kezelhető közösség maximális létszáma valahol 100-150 között van - képes hatékonyan ellenőrizni a szabálysértést. Itt még mindenki ismeri a másikat, a kapcsolat közvetlen, eleve nehéz szabályt sérteni, s ha mégis megesik ez, az szinte biztosan gyorsan ki is derül. Az ősemberek kisközösségeiben a büntetés kőkemény volt minden esetben: kiutasítás a törzsből a kiutasított minden vagyonának elkobzása mellett, s ha a kiutasított visszatért mégis, annak megölése.

Állam azért lett, mert a kis közösségek egyesültek, s már nem tudott ott működni a spontán ellenőrzés. Ezért lett állami hatalom: törvényhozás, végrehajtás, törvénykezés, mind a mai napig ez így van, minden emberi civilizációban, csak a formák eltérőek, s minél fejlettebb egy civilizáció, annál kifinomultabb az ügyek intézése. De mindig az alap ugyanaz: a közösség fenntartása a fő érték, majd annak jólétének biztosítása.

A modern liberális államban 2 ponton is kezd megbomlani a rend.

Az egyik: a parazita rétegek növekedése. Sok nyugati országban migránsgettók jöttek létre, olyan lakossággal, mely nem ad semmi a közösségnek, viszont mindent követel tőle. A leggazdagabb államok ezt a kérdést kezelni tudták mindaddig, míg volt elegendő pénz rá. A pénz a világ többi részének kizsákmányolásából bőséges volt, a tortából kis részt kapott a nyugati kisember is, s maradt a parazitákra is.

A másik pont viszont pont ez kezdi ki: a nyugati liberális oligarchák egyre kevésbé érzik kötelességüknek saját országaik támogatását. 100 évvel ezelőtt egy nyugati nagytőkés kegyetlenül kizsákmányolta ugyan a világot, de a pénzből adott saját országának is, mely ezáltal fel tudta emelni a nyugati átlagemberek életszínvonalát. Ez az életszínvonal a múlt század 70-es éveiben tetőzött, azóta csökken. Általános élmény a mai nyugati középkorú kisembereknél, hogy ők nem élnek  olyan jól, mint annak idején szüleik.

A nyugati tőke ugyanis felmondta a szolidaritást. Mára a leggazdagabb réteg vagyonának nagyobb része el van rejtve ofsór számlákon, sőt a világ összvagyonának már az egyötöde lehet ofsór övezetekben eldugva.

A liberális elit tehát egyrészt integrálhatatlan tömegekkel árasztja el a nyugatot, másrészt növekvő ütemben vonja el a nyugat pénzét.

A nyugati kisember egyre kevésbé érdekelt a liberális rend fennmaradásában. A globálkulákság, úgy tűnik, saját maga alatt vágja az ágat.

A Politika Arisztotelész válasza Platón államelméleti elképzeléseire. Gyakorlatilag szinte mindenben Platónnal ellentétes következtetésekre jut.

Az alapgondolat: minden közösség valamilyen közjó megvalósítására alakul, mert az emberek mindent számukra jónak látszó cél érdekében tesznek, így a legfőbb jó elérésére az a közösség törekszik, amely a többit mind magában foglalja. Ez pedig a városállam.

A városállamban mindenki szerepe más. Nézzük keletkezésüktől fogva ezeket a dolgokat! Azok kényszerülnek elsősorban társulni, akik egymás nélkül nem tudnak meglenni, pl. a nő és a férfi gyermeknemzés céljából.

Akiben megvan az előrelátás képessége, az természetszerűen vezetésre hivatott, aki pedig csak a parancs testi erővel való teljesítésére képes, az alárendeltségre való, de a kétféle ember érdeke ugyanaz.

A barbároknál az asszony és a szolga között nincs különbség. ennek az az oka, hogy nincs köztük természetszerű vezető, hanem náluk mindenki szolga.

A mindennapi élet szempontjából létrejövő természetes közösség a család, a következő szint a falu, több család, ez már azonban nem a napi szükségletek kielégítésére létezik.

A család természeténél a legidősebb családtag uralma alatt él, s ugyanez van - a közös származása folytán - a faluban is.

A több faluból álló közösség a városállam, amely már eléri a teljes, önmagában való elegendőség szintjét. Létrejöttének célja az élet, fennmaradásának célja azonban a boldog élet.

Így tehát minden városállam a természet szerint létezik, csakúgy, mint az alsóbb fokú közösségek. A városállam természetszerű, mert az ember természeténél fogva állami életre hivatott élőlény. Így természe­tünk­nél fogva törekszünk az ilyen közösségre.

Inkább hivatott az ember állami életre, mint a méh vagy más, csoportban élő állat, mert a beszédre egyedül az ember képes, továbbá az ember az egyetlen, aki képes felfogni a jót és a rosszat, az igazságot és az igazságtalanságot.

Az állam előbbre való a többi közösségnél, mivel az egész szükségszerűen előbbre való, mint a rész, hiszen ha megsemmisítem az egészet, nem marad meg a rész se.

A legkülönb teremtmény minden élőlény közt az ember, de ha eltér az igazságosságtól, akkor a legalávalóbb, mert a legveszedelmesebb az az igazságtalanság, amelyiknek fegyvere van, az emberi ész pedig veszedelmes fegyver.

Az igazságosság az állami életben gyökerezik; mert a jog nem más, mint az állami közösség rendje; márpedig a jog szabja meg az igazságot.

A család kormányzásáénak alapviszonyai:

• az úr és szolga,
• a férj és feleség,
• az apa és gyermekek.

Mi a lényegük és milyeneknek kell lenniük?

Lássuk a kérdést a vagyonszerzés szempontjából!

Mi az úr és a szolga viszonyának alapja? Az úri hatalom valamilyen tudomány? Vagy az úr és a szolga viszonya természetellenes, mely csak a törvényes erőszakon alapszik?

A vagyon szükséges a családfenntartáshoz, nélküle nem lehet boldog élet. Ehhez szükséges élettelen és élő eszközök megléte. Az előbbiek a szerszámok, az utóbbiak a szolgák, ez utóbbiak a legértékesebbek, hiszen nélkülük a szerszámok haszontalanok.

Ahogy különbség van a szerszámok - melyek valaminek az elkészítésére szolgáló eszközök - és a szimpla használati tárgyak - melyek a használaton kívül másra nem szolgálnak - között, úgy van természetes különbség a szolga és az úr között. A szolga nem a maga ura, hanem szerszám, mely által valaki más cselekszik. Ahogy a lélek uralkodik a testen, ez természet rendje szerint való dolog, mely hasznos mindkét félnek. Ahogy a hím és a nőstény viszonya is természettől fogva az, hogy az egyik erősebb, míg a másik gyengébb, így lesznek uralkodó és alárendelt.

A szerző megemlíti, hogy lehetnek olyan szolgák is, akik nem természetes szolgák, hanem csak a hagyomány vagy a törvény tette őket ilyenekké. Pl. amikor háború után a győztes állam a vesztes hadifoglyait eladja szolgákként.

Akinek a legértékesebb teljesítménye a testi munka, az természet szerint szolga. A szabad embernek pedig legértékesebb vonása az állampolgári életre való képesség.

Az úr-szolga viszony azonban nem azonos az uralkodó és az alattvalók egymás közti viszonyával, hiszen ez utóbbi esetben szabad emberek feletti uralom zajlik. A család kormányzása egyeduralmi, az államkormányzás pedig szabad és egyenlő polgároknak a vezetése.

Az úr tudásának szerepe a szolgával szemben nem valamiféle különös, magasztos dolog: csak parancsolni kell. s minden azon múlik, mire képes a szolga. Sok úr nem is vesződik maga ezzel, valakit kinevez erre a célra, hogy több ideje maradjon.

A vagyonszerzés tudománya része a családirányításnak.

A vagyonszerzés egy másik fajtája a pénzkeresés. Míg az előbbi természettől való, az utóbbi inkább bizonyos gyakorlat és ügyesség eredménye.

Ahogy egy cipő használható 2 célra: viselésre és cserére. A csere indokolható, hiszen megesik, hogy egy adott cikkből több van, míg másnak kevesebb. De a kereskedelem csak kiegészítő tevékenység. Családon belül pl. nincs kereskedelem. A cserekereskedés nem pénzkeresés célú, hiszen eredeti célja az, hogy a természet szerinti önfenntartás teljessé váljon.

A pénz úgy jelent meg, hogy a csere egyre bonyolultabb lett, s szükség lett egy eszközre annak lebonyolításához. Itt jelent meg a másik típusú kereskedelem (a nem cserekereskedés), mely immár a körül forgott, ki képes a legnagyobb hasznot elérni a csereműveletek során. Itt már maga a pénzfelhalmozás a cél.

A vagyonszerzés tehát természetes eleme a családirányításnak, míg a pénzkeresés nem az. A családfenntartás - és egyben az államkormányzás - alkotórésze a meglevő anyagi javakat felosztása, de nem a pénzkeresés.

Az emberek éppen azért gyűlölik az uzsoraságot, mert az már csak pénzből szerez pénzt, azaz a pénzt nem arra használja, amire az eredetileg ki lett találva.

Az egyes foglalkozási ágak közül a legnagyobb jártas­sá­got azok követelik, amelyekben a véletlennek legkevesebb szerepe van; a legközönségeseb­bek azok, melyek a testet legjobban elnyűvik; a legalantasabbak azok, melyekben főleg a testi képes­ségre; a legnemtelenebbek pedig azok, melyekben az erényre van legkevésbé szükség.

A apa-fiú viszony és a házastársi viszony más, mindkét esetben ugyanis szabadok kormányzásáról van szó, a feleség kormányzása politikai, a gyerekeké királyi jellegű.

A férfi a nővel szemben mindig meghatározott viszonyban van, nem váltakoznak a szerepek. míg a gyerekeken való szülői hatalom olyan, mint a királyé, mert a szülő a szeretet és az idősebb jogán gyakorolja azt.

A családfői tevékenység inkább foglalkozik az emberekkel, mint az élettelen tárgyak megszerzésével, s inkább az erényes neveléssel, mint a vagyonszerzéssel, s inkább a szabad emberekkel, mint a szolgákkal.

A szolgákat illetőleg felmerülhet, van-e a testi erején kívül más hasznuk is gazdáik számára. Ha van, akkor miért van szolgasorban? Ha meg nincs, akkor miért nevezzük egyáltalán embernek? A megoldás: olyan ez, mint a nők és a gyerekek státusza, valamint az se igaz, hogy minden úr egyforma képességű - szükségszerűen kell lennie erénynek az alárendelt félben is, de mégis ezek mértéke más, mint a természet szerinti urakban. Ahogy a lélekben is van vezető és vezetett rész, minden embertípusban megvan a lélek mindkét része, de különbözőképpen. A szolgának egyáltalában nincs megfontoló képessége, a nőnek korlátozott mértékű van, a gyereknek pedig kifejletlen állapotú.

Minden alávetett embernek más szint szükséges funkciója ellátásához. Pl. a szolgának kevesebb erényre van szüksége, elegendő ha csak mérsékelt és nem lusta jellemű. A jó úr képes ezeket az erényeket felkelteni a szolgában, s nem csupán a parancsolásra számítani.

Mivel minden alávetett ember része egy családnak, s minden család része a városállamnak, így elengedhetetlen, hogy mindenki állami szempontból legyen nevelve. Hiszen a nők a szabad lakosság felét teszik ki, a gyermekek pedig a városállam jövendő tagjai.

Melyik államközösség a legalkalmasabb?

Mi legyen a javak elosztása? Minden közös, senkinek semmi, vagy a kettő keveréke? A senkinek semmi nyilvánvaló képtelenség. Tehát mi a jobb a teljes közösség vagy a részleges?

Platón pl. gyermek-, nő- és vagyonközösséget tartott helyesnek.

A nőközösség azonban nem helyes, mert így a városállamból család lesz, ezzel a városállam megsemmisülne. Az állam tagjai különböző emberek, túlságosan egységes államra való törekvés nem helyes. A család inkább rendelkezik önmagában való elegendőséggel, mint az egyed, s a városállam inkább, mint a család, így tehát ha kialakult a városállamiság igénye, nincs miért visszatérni egy tökéletlenebb szintre.

De ha el is fogadjuk, hogy egy állami közösség számára az a legjobb, ha a lehető leg­egységesebb, abból se következik a teljes közös tulajdonlás és nőközösség elve.

Ami többek tulajdona, azzal mindenki kevésbé törődik, míg ami csak egy valakié, azzal törődik mindenki a legjobban. Ahogy pl. a sok szolga néha rosszabbul végzi a dolgát, mint a kevés. Ha minden polgárnak ezernyi gyermeke van, akkor ezek nem minden egyes polgáréi, hanem mindenki csak annyiad részben fogja magát apának mondani, amennyi része van a városállamban.

Furcsa az is, hogy miután meg­alkotjuk a gyermekközösséget, a szerelmeseknek csupán az együttélést tiltjuk, de nem akadályozzuk magát a szerelmet.

Az embereknél két lénye­ges körülmény van, ami a törődésről és a szeretetről tanúskodik: a tulajdon és a vonzalom, ha mindkettőt megszüntetjük, nem lesz baráti érzés a polgárok között.

De most nézzük meg a vagyonközösséget csak mint önálló lehetőséget! Ha a nyereségben és a munkában nem egyforma a részesedés, sőt nagyon is különböző, szükségképpen viszály támad azok ellen, akik sokat kapnak, de keveset dolgoznak. A közös élet és az emberi életszükségletekben való közösködés mindig nehéz, de különösen az ilyen esetekben: az emberek hajlamosan akár apró-cseprő ügyek miatt is összeveszni.

Előnyösebb a két rendszer keverése: azaz vagyonközösség és magántulajdon is. Nem lesz kölcsönös vádaskodás, sőt jobb lesz az eredmény, mert mindenki a maga tulajdonával foglalkozik, de viszont az erény következtében a vagyon használata olyan lesz, mint jó barátok közös vagyona.

A magántulajdonból eredő hibák ugyanis valójában nem a magántulajdonból erednek, hanem a gonoszságból.

Tehát bizonyos szempontból egységesnek kell lenni a családnak és a városállamnak, de nem mindenestül.

Ezután a szerző részletes kritikával illeti Platón mindkét elképzelését: az Államban és a Törvényekben leírt változatot is. Leírja: mindkettő ismét ugyanazokat a problémákat produkálná, amik meg akar oldani.

Legfontosabb ellenvetése, hogy sokkal inkább az emberek kívánságait kell kiegyenlíteni, mint a vagyonukat, ez viszont még nagyobb képtelenség.

Ezután következik több korabeli állami berendezkedés leírása.

Mi is a városállam? Elsősorban a polgár fogalmát kell meghatározni, mert a városállam a polgárok összessége. Ki a polgár?

A teljes jogú polgár érdekes csak, hiszen valamilyen jogai mindenkinek vannak. A teljes jogú polgár az, aki részt vehet állama bíráskodásában és vezetésében.

A gyakorlatban az polgár, akinek mindkét szülője az. Ez visszavezethető az egyes városállamok alapítóira. Ill, megesik, hogy valamikor később nem polgárokat polgárokká nyilvánítanak. Ez lehet persze jogtalan módon is, de most a kérdés csak a polgárság ténylegessége.

Az alkotmány egy adott állam rendjét határozza meg. Viszont alkotmány van sokféle, míg az emberi erények azonosak, azaz a polgári erények nem azonosak az emberi erényekkel. A legfőbb polgári erény az irányítási és az engedelmességi képesség.
A teljes jogú polgár szűk értelemben olyan személy, aki mentesülve van minden kényszerű munkától, de ez az egyes államformáktól függ: van ahol a polgárság fogalma kiterjedtebb, tehát pl. minden szabad ember beleszámít.

A 3 lehetséges hatalomgyakorlás:

• egy ember által,
• kevesek által.
• minden polgár által.

Mind a 3 lehetőségnek van egy helyes és egy helytelen alakja.

A királyság, az arisztokrácia, s a politeia mind a közjó érdekében létezik. Ezek helytelen alakja a zsarnokság, az oligarchia, s a demokrácia. Mind a 3 helytelen államforma közös sajátossága, hogy nem a közösség érdekében történik a hatalomgyakorlás, hanem valamilyen részérdekek érdekében: a zsarnokság esetében ez az egyeduralkodó saját érdeke, az oligarchia esetében a vagyonosok érdeke, a demokrácia esetében pedig a vagyontalanok érdeke.

Mi az igazságosság alapja? Minden ember rossz bíró a maga ügyében, ezért helytelen, ha bárki saját érdekeit tekinti alapnak az államban. A városállam célja a tökéletesség és az önelegendőség, s az erényes cselekedetek ápolására áll fenn, így nem lehet az igazságos helyzetet részéleteiben vizsgálni. Nem lehet se az az alap kik vannak többen, se az, hogy kik vagyonosabbak, se az, hogy kik erősebbek.

A tömeg uralma a legjobb, mert összességében az összesereglett tömeg az, mely többet ér, mint tagjai külön-külön. Az alkalmatlanabb polgárok is hasznot tudnak hozni, ha együvé tömörülnek az alkalmasabbakkal. Nem jobb, ha szakemberek irányítanak? A nem szakember is képes megítélni egy szakember munkáját (az is tudja, hogy jó-e egy ház, aki nem tud házat építeni), viszont nem helyes, ha a szakember saját dolgát ítéli meg. Márpedig az állam célja a közjó, ezt pedig a köz tudja a legjobban megállapítani.

Lássuk most a királyságot mint államformát!

Többféle formája van, itt 5 típus kerül felsorolásra:

• a király tisztsége életfogytiglani, de csak legfőbb hadvezérség, azaz csak háborúban teljhatalmú - ez lehet öröklött tisztség vagy választott is, ilyen van pl. Spártában,
• a király szinte zsarnok, azonban kötik őt törvények és a hagyományok, ez jellemző az ázsiai népekre,
• választott türannosz, azaz a királyt egész életére vagy időtartamra választják meg, valamilyen feladat elvégzésére, őt a törvények nem kötik,
• a hőskori időkben a nép beleegyezésével és a hagyományon alapult, jellemzően egy-egy közösség megalapításakor, a király szakrális szerepet is ellátott,
• a király a teljes uralmat maga gyakorolja.

A két szélső változat az első és az utolsó, a többi köztes változat, így ezeket kell közelebbről megvizsgálni.

A kérdés tehát leegyszerűsíthető arra, hogy jó-e az örökös hadvezéri intézmény és jó-e ha egyetlen emberé a teljes főhatalom?

Az egyeduralom hívei azt mondják, jobb egy kiváló ember uralma, mint a törvények uralma, mivel a törvények általánosak, míg a tennivalók ezeknek sose felelnek meg teljesen. Hiszen a jó orvos se feltétlenül ragaszkodik a szokásos gyógymódhoz, ha az nem segít a betegen.

Az ellenérv viszont az, hogy jobb, ha vannak általános elvek a vezetők előtt, ezzel küszöbölhető a minden emberben meglévő hirtelen hangulat hatása. Ha több ember dönt egy helyett, akkor a több ember együtt kevésbé hajlamos a hibára.

További mi lesz az utódlással? Az erényes egyeduralkodó se lesz képes saját emberi mivoltát felülmúlva nem saját gyerekére hagyni az államot.

A király fegyveres hatalma szükséges, de az a helyes, ha az egész népénél gyengébb.

Nem is természetes, hogy egyetlen ember legyen az egész polgárságnak az ura, mivel a városállam egyenrangúakból tevődik össze, s a természettől fogva egyenlőket szükségképpen ugyanaz a jog illeti meg.

Vezetők szükségesek, de jobb ha ezek a törvény szolgái. Így az istenek és az ész kormányozzák az államot, a törvény ugyanis olyan, mint a gerjedelem nélküli tiszta ész. Ezért hamis az orvosos hasonlat, hiszen az orvosok pénzért gyógyítanak, míg a politikai vezetők sok mindent tesznek valakinek a kárára vagy valakinek a kedvéért. Ha valaki tudná, hogy ellensége lefizette orvosát, hogy az kárt tegyen benne, inkább választaná a szokásos gyógymódot, mint az orvos javallatát. Ugyanez van az államban: amikor az igazságot keressük, akkor tulajdonképpen az elfogulatlant keressük, s a törvény leginkább ilyen.  Továbbá, az erkölcsi törvények az írott törvényeknél is egyetemesebb hatásúak és jelentékenyebb kérdésekre vonatkoznak; így ha lenne is az írott tör­vényeknél megfelelőbb vezető, az se lenne megfelelőbb az erkölcsi törvényeknél.

A következtetés: egyenlőek között se nem célszerű, se nem igazságos, ha egyetlenegy ember uralkodik, se ha ezt törvényekkel teszi, se ha nélkülük.

Nézzük meg mi a királyi, mi az arisztokratikus és mi a köztársasági jellemvonás! Királyságra az a nép alkalmas, melynek természete, hogy egy, a politikai vezetés erényében kiváló nemzetséget hoz létre, arisztokráciára az, mely alá tudja rendelni magát, szabad emberekhez méltóan, azoknak, akik erényük szerint képesek az alkotmányos uralkodásra, köztársaságra pedig az a nép alkalmas, melyben mindenki a törvénynek megfelelően engedelmeskedni és parancsolni egyaránt tud, és a tehetős polgároknak érdemeik szerint juttatja a tisztségeket.

Az a legtökéletesebb államforma, melyet a legkiválóbbak igazgatnak, viszont a legtökéletesebb városállam az, melyben bármely polgárának az erénye kiváló, s világos, hogy ugyanazon módon és ugyanazon körülmények folytán alakul ki az erényes ember minden rendszerben.

Az államtudomány feladata: annak a vizsgálata is, hogy melyik a legtökéletesebb alkotmány, milyen alakban a legmegfelelőbb, melyik népnek milyen alkotmány való, mi az adott körülményekhez képest legjobb berendezkedés.

Ahogy monarchiából van többféle, úgy van ez a demokráciával és az oligarchiával is.

A zsarnokság a lehető legrosszabb államforma a helytelen államformák közül, utána következik az oligarchia, míg a legkisebb rossz a demokrácia.

Hányféle különböző formája van az alkotmánynak, ha ugyan feltesszük, hogy a demokráciának éppúgy, mint az oligarchiának, több változata van? Ezek közül pedig melyik a legjobb? Hiszen vannak népek, melyeknek inkább szükségük van demokráciára, mint oligarchiára, másoknál meg fordítva.

Minden városállam családokból tevődik össze, ezek helyzete eltérő. Szükségképpen annyiféle államformának kell tehát lenni, ahányféle rendszer az alkotórészek jelentősége és különbözősége szerint lehetséges.

Az összes rendszer leegyszerűsíthető 2 típusra: demokráciára és az oligarchiára. Az arisztokráciát sokan az oligarchia egyik fajtájának tartják, a politeiát pedig demok­rácia fajtájának.

A demokrácia, amikor a szabad emberek kezében van a főhatalom, oligarchia pedig, ha a gazdagokéban;

A demokrácia formái:

• az egyenlőség elve alapján áll, a cél, hogy semmivel se emelkedjen a vagyontalan osztály a vagyonos fölé, s ne gyakoroljon egyik se főhatalmat a másikon, hanem mindkettő hasonló legyen,
• a vezető tisztségek cenzushoz vannak kötve, ez azonban alacsony, s aki ezt megszerzi, az a kormányzásban részt vehet,
• minden polgár részt vesz az államügyek intézésében, de a hatalom a törvényé;
• minden polgár jogosult a vezető tisztségekre, a hatalom azonban itt is a törvényé.
• a hatalom birtokosa a nép, nem pedig a törvény, más szóval ez az, mikor mindenben a népszavazás dönt, nem pedig a törvény.

A törvényen alapuló demokrácia jobb, mert benne nem támadhat demagóg népvezér, így ott a polgárok legjelesebbjei foglalják el az első helyeket, míg ahol nem a törvény az uralkodó, ott felbukkannak a népvezérek, mindenki a maga feje után megy, ez ugyanolyan zsarnoki uralom, mint a zsarnokság rendje, csak itt a népszavazás játssza a zsarnok parancsának szerepét, a gyakorlatban pedig a népvezérek irányítanak.

Az oligarchia formái:

• a vezető tisztségek akkora vagyonhoz vannak kötve, hogy a vagyontalanok, bár többségben vannak, azokat nem nyerhetik el, aki azonban a mértéket megüti, az részt vesz az állam kormányzásában,
• az előzőhöz hasonló, azonban a megüresedett tisztségeket a vezetés jelöli ki,
• örökletes alapúak a vezető tisztségek,
• nem a törvény, hanem a vezetők uralkodnak - ez olyan mint a zsarnokság csak a zsarnokok száma több..

Megesik, hogy az elmélet és a gyakorlat eltér egymástól. Pl. a törvény szerinti alkotmány ugyan nem népuralmi, de a megszokás és a gyakorlat folytán a kormányzat mégis demokratikus, vagy a törvény szerinti alkot­mány inkább demokratikus, de a közélet rendje és a hagyomány folytán inkább oligarchikus. Ez többnyire az alkotmányválságok után következik be: nem szoktak hirtelen áttérni egyikről a másikra, hanem megelégszenek azzal, hogy először csak csekély előnyre tegyenek szert az ellenféllel szemben, úgyhogy a régi törvények rendesen érvényben maradnak, csak éppen azok kezébe kerül a hatalom, akik az alkotmányt megváltoztatják.

Amikor a tömeg túlnyomó hatalma folytán mindenkinek joga van a kormányzáshoz, részt vesznek abban és a közügyekkel foglalkoznak a vagyontalan emberek is, mert van hozzá idejük, hiszen fizetést kapnak érte.

Az ókori görög városállamokban a népgyűlésen és bírósági munkában való részvételért az állam napidíjat fizetett.

És a legtöbb ráérő ideje éppen ennek a tömegnek szokott lenni, őket nem akadályozza magánügyeik intézése. A gazdagokat pedig akadályozza, így nem képesek gyakran részt venni a népgyűlésen vagy az esküdtbírósági tárgyalásokon. Így lesz aztán úrrá az államban a törvény helyett a vagyontalan tömeg.

Az arisztokrácia az egyetlen alkotmány, melyben az egyetemes erkölcs és az alkotmányos erkölcs teljesen egybeesnek, azaz a jó polgár egyben jó ember is. Minden más alkotmányos rendben a jó polgárok esetleg nem derék emberek egyetemes erkölcsi szempontból.

Van azonban még két típusú az arisztokratikus berendezkedésnek, ezek az oligarchia felé hajlanak:

• kiváló jellemű emberek uralkodnak, azonban az állam egyszerre szentel figyelmet a gazdagságra, az erényre és a köznépre, tehát nem az erény a fő szempont,
• ahol csak az az erényre és a köznépre szentel figyelmet az állam.

A zsarnokságot illetően már szó volt a királyságnál két államtípusról, melyek mintegy átmenetiek a királyság és a zsarnokság között.

A zsarnokság harmadik formája pedig a királyságnak felel meg, azzal az eltéréssel, hogy benne a hatalom felelősség nélkül gyakorlódik, kizárólag az egyeduralkodó javára.

Hátra van a politeia, melynek Platón nem adott külön nevet, szimplán a demokrácia helyes alakjának vélte.

A politeia tulajdonképpen az oligarcha és a demokrácia keveréke.

A két rendszer keverékét, ha közelebb áll az oligarchiához, inkább arisztokráciának nevezik, mert ott a műveltség és nemes származás inkább a vagyonnal jár együtt. Az oligarchiáról pedig azt mondják, hogy inkább az érdemes és becsületes elemekre támaszkodik.

Lehetetlen, hogy jó törvények legyenek abban a városállamban, amelyben nem a legjobbak, hanem a rosszak uralkodnak, ugyanúgy lehetetlen, hogy a legjobbak uralkodjanak ott, ahol nincsenek jó törvények. Márpedig nem lehet törvényes rend ott, ahol a törvények jók, de nem engedelmeskednek nekik.

Ezért a helyes kormányzás egyik formája az, amikor engedelmeskednek a fennálló törvényeknek, másik pedig, amikor még jók is azok a törvények.

Az arisztokrácia fő mértéke az erény, az oligarchiáé a gazdagság, a demokráciáé pedig a szabadság.

Hogyan is lesz a politeia? Ehhez nézzük meg, milyen meghatározó jegyei vannak a demokráciának és az oligarchiának, ezek különbözőségeit kell megállapítanunk, ezekből rakható össze a politeia.

mivel túl hosszú lett, erről a következő részben!

A hajléktalanság kapcsán kitört egy új ballib műbotrány

Pedig mi is a valóság?

Nem szabadna az utcán élni egy városban: ez káros mint a normál emberek, mind a hajléktalanok számára.

A luxusban élő, a valóságtól elidegenedett ballib elit komolyan elhitte, hogy hajléktalannak lenni valamiféle sajátos kisebbségi lét, megtapsolandó szubkultúra, melyet "támogatni" kell. Pedig nem támogatni kell, hanem megszűntetni.

Ugyanaz a kérdés, mint a ballib elit viszonya a cigányok integrációjához: személyesen csak tv-ben láttak cigányt, a gyerekeik cigánymentes iskolába járnak, de ökölrázva követelik mindazon csúnya mucsaiak szigorú megbüntetését, akik kiveszik gyerekeiket a jelentős cigány arányú iskolákból.

Itt is ez megy: ők maguk sose járnak aluljárókban, de követelik mindenki mástól, hogy tekintse alapvető demokatikus értéknek, hogy emberek részegen hánynak, szarnak és üvöltenek közterületen, életvitelszerű jelleggel.

Meghallgattam a nevezetes csatát Puzsér Róbert és a Pesti Srácok - pontosabban Huth Gergely - közt. Mindkét újságírót egyébként kifejezetten kedvelem, okos, művelt, jól író embereknek tartom őket, ami persze nem jelenti azt, hogy egyet is értenék velük mindenben.

Azt kell mondanom, totálisan Puzsért nyerte a vitát, pedig még igaza se volt a legtöbb kérdésben.

Sajnos mindkét vitapartner bőven élt a demagógiával, ami nem segítette elő a vita szintjének magasban tartását. Erre nem térnék ki.

Puzsér módszere röviden: koherens érvelés többnyire téves alapokból kiindulva. Huth módszere röviden: inkoherens érvelés többnyire igaz alapokból kiindulva.

Puzsér természetes előnye hatalmas: ő független ember. (Figyelem: a "független" - szemben a ballib mítoszokkal - nem azt jelenti, hogy valakinek nincs határozott, szubjektív véleménye.)

Huth természetes hátránya ugyanezen ok elletéte: ő fideszes pártember, azaz feladatának érzi annak bizonyítását, hogy a Fidesznek mindig igaza volt és igaza van.

Nem akarnám az egész beszélgetést semmiképpen se részleteiben elemezni, de pár eset tanulságos.

Huth görcsös igyekezete, hogy a Fidesz változásait valamiféle egyenes vonalú, csak a körülmények diktálta változásnak állítsa be egy sor magas labdát ad Puzsérnek, melyeket persze ő meggyőzően le is csap. Mert egyszerűen nem igaz, hogy a Fidesz csak reagált a változó világra. A dolgok megfigyelése csak a durva materialusta szemlélet szerint objektív folyamat, a valóságban ebben a megfigyelő ugyanolyan résztvevő, mint a megfigyelt. Márpedig pl. sehogy se lehet kimagyarázni, hogy a Fidesz viszonya Oroszországhoz ugyanaz ma és 10 éve, mert ez egyszeráen nem ugyanaz. Puzsér koherens: azt mondja, hogy az orosz viszony káros, ezért hibás a Fidesz oroszbarát politikája. Huth viszont egyszerre akar oroszellenes és oroszbarát lenni, ez reménytelen vállalkozás.

A Fidesz konzervatívizmus-mániája a másik gond. Ebben a szóba belelapszkodott a fideszes holdudavar (a mai
"kereszténydemokrácia" is ennek verziója). Mítosz ez, nagyon káros mítosz. Sokszor írtam már erről: nincs semmiféle eredeti, jó klasszikus liberalizmus (mert tulajdonképpen ez az, amiben hisz ez a konzervatívizmus), melyet aztán valakik megrontottak. Egy olyen felállásban mindig a klaszikus liberális értékeket koherensen védő Puzsér fogja megnyerni a csatát, mint Huth, aki nem tudja eldönteni, most van-e baj a klasszikus liberalizmussal vagy nincs. Ugyanez megismétlődik mind a gazdasági témát, mind a kulturális témát illetően.

Tipikus példa a nyugatmánia. Puzsér felteszi az egyébként hamis dichotómiát, hogy lám István a nyugatot választotta kelet helyett. Huth erre megnémul, mert tud mit válaszolni. Gátolja őt az, hogy nyugatpártinak kell lennie, bármit is jelentsen ez. Ugyanez aztán a veresenyt illetően: jó lenne az igazi verseny, de sajnos nincs - hát de akkor minek lenne jó?

Ahol Huth képes megfogni Puzsért az az "oligarcha" téma (persze a szó hibás, Magyarországon oligarchák nincsenek), itt értelmesen elmagyarázza miért népszerű a nemzeti tőkésosztály építésének programja, még ügyesen ki is találja az alkalmas szót: "protekcionizmus". Szinte nyer Huth a "lerohadt az egészségügy" és a "poroszos oktatás" című közhelyekben.

Egy pont azért van, ahol Puzsér totálisan veszít, Ez a 2018-as választások kérdése. Nem képes igazolni, mi módon lett volna képes az 51 %-nyi nem.fideszes szavazó egyesülve elérni a kétharmadot, nem tud választ adni, miért kellene most kivonulnia az ellenzéknek a parlamentből, s arra sincs válasza, mi a drasztikus eltérés a NER és a NER-nélküli Fidesz-kormányzás között.

Mindenesetre ajánlom mindenkinek a beszélgetést, nem egy egyetemi előadás szintje ugyan, de messze nem is bulvár, szóval érdemes időt szánni rá.

Miután kész lettem Platónnal, következik az örök kettes számú gondolkodó, Arisztotelész.

Arisztotelész Platón legfőbb tanítványa volt, jóval fiatalabb volt nála. Amikor Arisztotelész fiatalon elkezdte tanulmányait Platón akadémiáján, Platón már 60 éves volt.

Arisztotelész esetében szeretném leszögezni, hogy - ellentétben Platónnal - nem olvastam el minden művét. Az erősen természettudományos irányultságú műveit nem olvastam, ez sose érdekelt, így ezekről természetesen nem is fogok írni, hiszen mi értelme lenne bemásolni általam nem olvasott művek elemzését máshonnan? Semmi.

Arisztotelész nyelvezete egyszerre nehezebb és könnyebb Platónénál. Könnyebb, mert nincsenek a szövegben rejtett tartalmak, viszont nehezebb, mert itt nincs szépirodalmi nyelvezet.

Az első mű a Poétika.

Az irodalom egyes műfajairól szól a mű.

Minden művészet utánzás, az egyes művészeti ágak között az eltérés alapja, az hogy az utánzásnak:

• mi a tárgya, azaz minek az utánzása,
• milyen eszközökkel történik,
• milyen módon történik.

A szavak művészete lehet próza vagy vers, ezeknek máig nincs összefoglaló elnevezésük. (Ez magyarul persze nem igaz, hiszen van rá az „irodalom” szó, de ógörögül valóban nem létezett ilyen szó. Ahol irodalmat írok, ott az eredetiben "költészet" szerepel, innen a mű címe is.)

Az utánzott emberek lehetnek:

• kiválók,
• hitványok,
• hozzánk hasonlók.

A tragédia kiválóbbakat, a komédia hitványabbakat utánoz.

A szerző ábrázolási módja lehet:

• az utánzottak szólalnak meg,
• csak a szerző szólal meg,
• mindkettő együtt.

Ez a három különbség van meg tehát az utánzásnál.

*

Az irodalom létrejöttének oka van. Az utánzás az ember veleszületett tulajdonsága. Az utánzás útján tanulunk. Még azon dolgok utánzatát is szívesen szemléljük, mely dolgokat önmagukban nem szívesen nézünk. Amikor valaminek az utánzatát látjuk, vagy annak örülünk, hogy az illető dolgot felismerjük, vagy annak, hogy az ismeretlen dolog milyen művészi módon lett feldolgozva.

Természetünktől fogva megvan bennünk az összhang érzéke, így lett a költészetet. A komolyabb költők a kiváló emberek tetteiről írtak, a közönségesebbek pedig a hitványakéról, így lettek a himnuszok, ill. a gúnydalok.

A iambosz versmérték a gúnydalok fő alakja, így ma is iambikus költeményeknek hívjuk a gúnydalokat. A himnuszokból lettek az eposzok. Később a jambikus költeményekből komédiák lettek, míg az eposzokból tragédiák. Kezdetben mindkettő rögtönöző jellegű volt, a tragédiát a dithürambosz énekesei, a komédiát pedig a phallikus dalok előadói fejlesztették ki lassan.

Iambosz - versmérték: egy rövid és egy hosszú szótag (υ –).

Dithürambosz - vallási ének, egyfajta ima az istenekhez

Phallikus dal - a Dionüszosz-kultusz termékenységünnepén előadott ének.

A tragédia lassan érte el mai alakját, megjelent a díszlet, a párbeszéd, csökkent a kar szerepe, nőtt a színészek száma. A párbeszéd megjelenése miatt a iambosz a fő versmérték, mert az beszélhető a legjobban.

A komédiát kezdetben nem vették komolyan, így kialakulásáról kevesebb adat van. Mára eltűnt személyes gúnyolódó jellege, már általános érvényű igénnyel lép fel mondandója.

Az eposz sokban megegyezik a tragédiával, mindkettő komoly tettekről szól, de különböznek versmértékben és terjedelemben. A tragédia ugyanis jellemzően egyetlen nap idejére terjed, míg az eposznak nincs meghatározott időtartama.

A tragédia tehát komoly, befejezett és meghatározott terjedelmű cselekmény utánzása, ritmikus, dallamos, harmonikus nyelvezettel. Benne a szereplők cselekedetei révén, s nem elbeszélés útján történik a cselekmény bemutatása.

A szereplők rendelkeznek bizonyos meghatározott jelleggel jellemüknek és gondolkodásuknak megfelelően; ezen az alapon állapítjuk meg a cselekedetek jellegét is, s a cselekedeteknek okuk van: ez a jellem és a gondolkodásmód.

A történet a cselekmények összekapcsolódása. A jellem a cselekvők jellege, a gondolkodásmód pedig az, ahogy a beszélők gondolataikkal kifejezik magukat.

A tragédiának összesen hat alkotó eleme kell hogy legyen:

• eszközként: a nyelv, az ének,
• módként: a díszlet,
• tárgyként: a történet, a jellemek, a gondolkodásmód.

A legfontosabb a történet, a tettek összekapcsolása, mert a tragédia nem az emberek, hanem a tettek utánzása. Jellemek nyilatkoznak meg a tettek által, s nem fordítva. Cselekmény nélkül nem is létezne tragédia, de jellemek nélkül még lehetne.

A történet legfontosabb tényezői: a fordulat és a felismerés. A fordulat a végbemenő dolgok ellenkezőjükre való átváltozása, valószínűség és/vagy szükségszerűség szerint. A felismerés a tudatlanságból a tudásba való átváltozás.

A következő elem fontossági sorrendben a gondolkodásmód, vagyis a képesség annak kifejezésére, ami lehetséges és a helyzetnek megfelelő. A gondolkodásmód által kimutatják, hogy valami van vagy nincs, vagy általánosságban jelentenek ki valamit.

A jellem az, ami megvilágítja a törekvést, hogy miféle.

Sorrendben a nyelv következik - a szavak által való közlés.

Az ének a kiegészítő elemek legfontosabbika. A díszletezés figyelemfelkeltő, de a legkevésbé tartozik a költészethez.

*

Milyennek kell lennie a történetnek, a cselekmény összekapcsolásának?

Kell kezdet, közép és vég. A közép az, ami más után következik, s ami után is van valami más.

A terjedelmet illetően a megfelelő az, ha a szerencséből szerencsétlenségbe való átfordulás végre tud menni kellő módon.

A történet akkor lesz egységes, ha teljes cselekményt utánoz; a cselekmény részeinek pedig úgy kell összekapcsolódniuk, hogy egyetlen rész kihagyása nyomán szétessen az egész, hiszen ami meglétével vagy hiányával nem befolyásolja a mű értelmét, az felesleges.

Nem szükséges, hogy a történet valós legyen, csak az, hogy az lehetséges legyen. Az irodalom általános elvekre törekszik, akkor is, ha megnevez valós személyeket. A költőnek tehát inkább a történet, mint a versforma mesterének kell lennie.

A tragédia félelmetes és szánalmat keltő események utánzása, az érzelmeket leginkább az váltja ki, ha az események a várakozás ellenére, de egymásból következőleg történnek. Így a csodálatos is jobban hat, mintha magától vagy véletlenül történne, mert a véletlenek közül is azok a legcsodálatosabbak, amelyek mintegy célzatosan következtek be.

Α történet lehet egyszerű és bonyolult. Egyszerű az, ha folyamatos és egységes menetben fordulat vagy fel­is­merés nélkül következik be a változás. Bonyolult pedig az, ha fordulat és/vagy fel­is­merés révén jön létre a változás, itt azonban a cselekmény szerkezetéből kell létrejönnie mindennek, szükségszerűség vagy valószínűség alapján, a szimpla időbeli következés nem elegendő.

A legszebb ha a felismerés egyben fordulat is.

A történet harmadik eleme a szenvedés.

*

A tragédia felosztása:

• bevezető - a kar bevonulását megelőző jelenet,
• kibontakozó jelenet - amely két kardal között foglal helyet,
• befejezés - jelenet, mely után már nincs kardal,
• kardal - 3 típus lehet: a "bejövetel" a teljes kar első megszólalása, a "mozdulatlanság" a kar többi megszólalása, a "gyászolás" pedig a kar és a színészek közös dala.

*

A tragédiának félelmetes és szánalmat keltő események utánzásának kell lennie. Nem szabad derék embereket úgy bemutatni, amint boldog­ságból szerencsétlenségbe hullnak, mert ez nem félelmetes vagy szánalmat keltő, hanem felháborító. Hitványakat sem szabad úgy bemutatni, amint szerencsétlenségből szerencsés állapotba jutnak, mert ez illik a legkevésbé a tragédiához. Hitványakat sem szabad úgy bemutatni, amint boldogságból szerencsétlen­ségbe hullnak: az ilyen történet emberi érzéseket kelt ugyan, szánalmat és félelmet viszont nem.

Marad tehát a közbülső lehetőség: az olyan ember, aki nem emelkedik ugyan ki erényével és igazságosságával, de nem gonoszsága és hitványsága miatt zuhan szerencséből szerencsétlenségbe, hanem valamilyen hiba következtében.

A félelem és szánalom létrejöhet a dráma látványából, de magából a cselekményből is. Ez utóbbi az előnyösebb, és ez illik a jó költőhöz. Mert látványosság nélkül is úgy kell megalkot­ni a történetet, hogy a hallgatót maguk az események is megrendítsék és szánalomra indítsák.

Mi tűnik félelmetesnek vagy szánalomkeltőnek?

Minden tett vagy barátok, vagy ellenségek, vagy közömbös emberek között történ­ik meg.:

• ha ellenség tesz valamit ellenséggel, abban nincs semmi szánalomkeltő, sem ha megteszi, sem ha csak akarja megtenni, kivéve magát a szenvedést
• ugyanez a helyzet egymás iránt közömbös emberek esetében,
• ha azonban baráti vagy rokoni viszonyokon belül megy végbe a szenvedés, ez szánalmat kelt; ilyen témákat kell keresni.

A tett végbemehet, a következő módokon::

• a cselekvő személy tudatosan követi el tettét - itt a legrosszabb az, ha valaki tudatosan akar cselekedni, de mégsem cselekszik: ez visszataszító, de nem tragikus, mivel a tragikus szenvedés nincs meg benne,
• tudatukon kívül követik el a szörnyűséget, s csak később ismerik fel - nincs benne vissza­taszító, s a felismerés megrendítővé válik
• a tudatlansága miatt valami jóvátehetetlenre készülő ember felismeri a valóságot, még mielőtt cselekednék - a leghatásosabb lehetőség.

*

A jellemekkel kapcsolatban négy dologra kell törekedni:

• derék legyen, azaz beszéde vagy cselekvése világosan mutasson valamilyen célt, bármilyen legyen az,
• hőshöz illő legyen,
• hagyományhűség,
• következetesség.

A jellemeknél is mindig törekedni kell a szükségszerűségre vagy valószínűségre, úgyhogy az, amit egy bizonyos ember egy bizonyos módon mond vagy cselekszik, szükségszerű vagy valószínű legyen, s egyik dolog a másik után szükségszerűen vagy valószínűen következzen.

*

A felismerésnek öt fajtája van:

• a leg­ke­vésbé művészi a jelek által történő fel­is­merés,
• a költő által kitalált jelek alkalmazása; ezek sem művésziek,
• az emlékezet általi felismerés, amikor valaki lát valamilyen megindító dolgot,
• a negyedik a következtetés alapján történő felismerés,
• a legjobb az a felismerés, amely magából a cselekményből, meglepetés bekövet­keztével, a valószínűség alapján jön létre.

*

Először nagyjából kell felvázolnia a történetet, azután kell az egyes szereplőknek nevet adva megalkotni az epizódokat is, hogy szerves alkotórészei legyenek az egésznek..

A drámákban az epizódok rövidre fogottak, az eposz viszont általuk lesz terjedelmessé.

Az egész tragédia egyik része a bonyodalom, a másik a megoldás. A bonyo­dalom­ a fordulatig tartó rész, a megoldás onnan tart a végéig.

A tragédiának négy fajtája van:

• az első a bonyodalmas, amelynek lényege a fordulat vagy a felismerés;
• a második a szenvedé­lyes,
• a harmadik a jellemábrázoló,
• a negyedik a csodás.

Epikus alkotást nem szabad tragédiának feldol­gozni; az eposzban ugyanis az egész terjedelme által kapják meg az egyes részek a megfelelő nagyságot, a drámákban viszont épp ez távolítana el a céltól.

A karnak mintegy a színészek egyikének szerepét kell betöltenie és együttműködnie a játék egész menetével.

*

A gondolkodásmód körébe tartozik mindaz, amit a beszéd által kell elvégezni: a bizonyítás, a cáfolás, az érzelmek felkeltése, ezenkívül a nagyítás és kicsinyítés is. Mindennek magyarázat nélkül kell kialakulnia a nézőben.

A nyelvi kifejezésmódra vonatkozó dolgok közül az elmélet egyik ága: a kifejezés formái.

A beszédnek egészében ezek a részei: betű, szótag, kötőszó, névelő, névszó, ige, ragozás, mondat.

Itt a szerző részletesen elemzi mindegyiket, ezt azonban kihagynám, mert ez inkább nyelvészeti elemzés, s nem kötődik szorosan a témához. Csak azt vázolom, ami kapcsolódik.

Metafora a szó más jelentésre való áttétele, mégpedig vagy a nemről a fajra, vagy a fajról a nemre, vagy a fajról a fajra.
Analógia - ha a második úgy viszonylik az elsőhöz, mint a negyedik a harmadikhoz.
Mesterségesen képzett szó - amelyet addig senki sem használt, hanem a költő alkotta meg.

A nyelv kiválósága abban nyilvánul meg, hogy világos, de nem közönséges. Akkor a leg­világosabb a kifejezés, ha közönséges szavakból áll, ekkor azonban alacsonyrendűvé válik, viszont emelkedett és választékos lesz a kifejezés, ha a közhasználatú szavakat szokatlanokkal vegyítik. A szokatlan lehet idegenszerű szó, metafora, s általában mindazt értem, ami eltér a közhasználatútól.

De ha valaki csak ilyeneket használna, abból vagy rejtvény szület­ik, vagy barbárság. Ha tehát eltúlozza valaki ezt a módszert, nevetségessé válhat, ebben is mértéket kell tartani. Ha ugyanis a metaforákat, az idegen szavakat és a többi ilyesmit ügyetlenül alkalmazzák, az ugyanazt a hatást váltja ki, mintha szándékosan nevettetési céllal használnák.

Azáltal ugyanis, hogy másképpen hangzik, mint a mindennapi beszéd, a kifejezés szokatlanná lesz, elválik a közönségestől, viszont azáltal, hogy a megszokotthoz kapcsolódik, világos is marad.

Igen fontos az említett formákkal, összetételekkel és szokatlan szavakkal helyesen élni, mégis legfontosabb a metaforák használata, mert csak ezt nem lehet másoktól eltanulni, ez a tehetség jele.

Az eposzban hasonló elvek érvényesülnek, a már elmondottak leszámítva: nagyság és versmérték. A nagyság meghatározásának alapja az áttekinthetőség. Az eposz fő versmértéke a hexaméter.

Hexaméter - hat verslábból álló versforma, az első 4 versláb dakhtilosz (– υ υ) vagy szpondeiosz (– –), az ötödik dakhtilosz, a hatodik szpondeiosz vagy trokhaiosz (– υ).

Az eposzokban és a tragédiákban is alkalmazni kell a csodás elemet. Az eposz azonban jobban elbírja az ésszerűtlenséget, ami a csodálatost leginkább előidézi, hiszen nem lehet látni a cselekvő személyt.

A szövegezésre a szegényesebb részekben kell nagy gondot fordítani, ahol sem a jellemábrázolásnak, sem a gondolatiságnak nincs különösebb szerepe. A túlságosan pompázó szöveg elhomályosítja a jellemábrázolást és a gondolatokat.

A problémákról és megoldásukról, számukról és jellegükről a következő áttekintéssel lehet felvilágosítást nyerni, hogy mik a ábrázolási lehetőségek:

• valami milyen volt vagy milyen,
• milyennek mondják vagy látszik, illetve
• milyennek kell lennie.

Magának a költészetnek kétféle hibája lehet: az egyik saját magából következik, a másik járulékos. Ha ugyanis lehetetlenséget választ utánzása tárgyául, ez a hiba saját maga lénye­géhez tartozik, de ha helyes tárgyválasztás mellett hibát követ el, ez nem tartozik a lényeghez. Lehetet­lenségeket alkotni hiba; de mégis helyeselhető, ha az ábrázolás eléri a maga sajátos célját. Céltudatosan ugyanis akkor alkot a költő, ha a választott módon hatásosabbá teszi az egyik vagy másik részt. Ha azonban ezt a célt jobban vagy ugyanígy elérhette volna a művészetnek megfelelő úton is, semmi nem igazolná a hibát - hiszen, ha lehetséges, egyáltalán nem szabad hibát elkövetni.

A lehetséges kifogások: lehetetlenség, ésszerűtlenség, ártalmasság, ellentmondásosság, a művészet szabályai ellen vétés.

Vajon jobb-e az epikus utánzás, mint a tragikus? A közönségtől függ.

A tragédia látvány nélkül is megteszi a maga hatását, akárcsak az eposz, hiszen olvasás útján is élvezhető.

Az epikusok utánzása kevésbé egységes. Ezt bizonyítja, hogy akármelyik ilyen utánzásból több tragédia is kitelne. Ezek a művek a lehetőségeken belül a legkiválóbbak és viszonylag egységes cselekmények utánzatai.

A tragédia mindenben előnyben van, értékesebb, mivel az eposznál jobban éri el a célját.

A ballib logika szerint vannak örök bűnök.

A Fideszt illetően elhangzik, hogy köpönyegforgatók, mert nem azt mondják most, amit 25 éve, ezzel már sokszor foglalkoztam. De a másik érv, hogy akkor ballib párt volt a Fidesz.

Tény: az SZDSZ és a Fidesz voltak a rendszerváltozás legkárosabb pártjai. Programjuk ez volt: önfeladás, gyarmati modell, rombolás, nyitott társadalom, perverzió.

A Fidesz megváltozott azóta, az SZDSZ meg eltűnt. Jó hír ez.

Persze furcsa, hogy egy ballib bűnnek tekinti azt, ha valaki ballib... mert csak akkor koherens a ballib álláspont, ha ezt így fogadjuk el.

A Jobbik az a párt, mely soha egyetlen pillanatában se tetszett.

Agyatlan zsidózós, soviniszta korszakuk gyomorforgató és idióta volt.

Mintha csak valamiféle ballib receptet teljesítettek volna - egyébként nem így volt, nem hiszem, hogy ezt tették volna, egyszerűen csak önerőből voltak idióták.

Most lassan elértek oda, ahol a kései MDF volt.

A gond csak az, hogy az az MDF ezt legalább koherensen, hitelesen adta elő.

Még e két korszakuk közti átmenet alatt voltak a leginkább normálisak a jobbikosok, kb. az a vonal, amit a Polgár Portál nevű média képvisel manapság.

Trianon 98. évfordulója alkalmából jelent meg egy érdekes cikk a Mandineren.

Bár a szerzővel ellentétben nem vagy tradicionalista legitimista, sokban egyetértek vele. (Tradicionalista vagyok, de nem legitimista, hanem populista.)

Alapvetően a kétféle nemzetkoncepció különbözősége a kulcs: a nyugati (kb. francia) és a keleti (kb. német). A nyugatiban a nemzet a liberális állam mesterséges, jogi, politikai intézménye, a keletiben meg szerves fejlemény, melynek alapja egy már kulturálisan homogén közösség. Másképpen: az egyik politikai közösség, a másik etnikai közösség.

Azt hiszem, nyilvánvaló, hogy a nyugati modell abszurd. Ez éppen az jelzi, hogy még a ténylegesen mesterségesen kialakított politikai nemzetek is etnizálódnak. Erre a legjobb példa az amerikai kontinens államai, ahol bevándorlók hoztak létre új államokat, különösebb saját kulturális identitás nélkül. Látható: a gyakorlatilag azonos háttérű latin-amerikai államok önálló identitást alakítottak ki, ma már etnikai közösségek lettek belőlük. Az USA szintén jó példa: amint kialakult már az amerikai identitás, az újabb bevándorlók immár idegennek számítanak, pedig ennek nem így kellene lennie, ha tényleg ez csak egy tisztán politikai nemzet lenne.

A magyar helyzet abszurditása az volt, hogy a magyar elit, már Kossuthtal az élen egyszerre akart magyar etnikai nemzetet és magyar politikai nemzetet. Erre természetesen semmi reális esély nem létezett.

Hiszen mik a lehetőségek? Kettő van.

Az egyik a német modellt alapul véve a magyar államot etnikailag is magyarrá tenni. Azaz Magyarország nem magyar lakosságát elmagyarosítani. Csakhát ehhez nem volt meg a megfelelő erő.

A másik a francia modell, azaz létrehozni egy legalábbis látszólag nem etnikai alapú nemzetfogalmat. Csakhát ez esetben meg felmerült a kérdést: miért akarnak a magyarok egy új, saját nemzetfogalmat, miért nem akarnak inkább maguk is beletagozódni egy nagyobb, osztrák nemzetfogalomba. Azaz kilógott a lóláb.

Nem volt lehetőség a kérdést megoldani, ezt alá kell húzni. Azt hiszem, Tisza Kálmán ismerte fel a legjobban a helyzetet a magyar elitből: a nemzetiségekkel való kiegyezés nem hozna semmit pozitívet, negatív hatása viszont lehet, míg a nem-kiegyezés pont ugyanezt eredményezi, így a legracionálisabb döntés a nem-kiegyezés. Az idő őt igazolta.

Trükközni egyébként lehet, de ehhez sokkal jobb etnikai arányok kellettek volna. A balkáni államok nemzetiségpolitikáját ez az állandó trükközés jellemezte mindig. Pl. a francia modell hivatalos hangoztatása és a német modell megvalósítása. A bolgár politika mind a mai napig ezt teszi. A bolgár alkotmányjog kifejezetten tiltja az autonómiát, nem beszél kisebbségekről, helyette "etnikai hovatartozásról", kimondja mindenki egyenjjogúságát, s ezzel együtt megállapítja az egyetlen hiavatalos nyelvet (többek között a választási törvény kimondja, csak bolgárul folyttaható választási kampány, s közoktatásban is az egyetlen használható nyelv a bolgár), továbbá kinyilvánítja az ortodoxia hagyományos jellegét. Mindezzel párhuzamosan vannak bolgár hivatalos szervek, a határon túli bolgár kisebbségekkel való törődésre. Azaz egyszer így, egyszer úgy. De ehhez megvan az alapfeltétel: a lakosság 85 %-a ténylegesen bolgár, míg Magyarország ez a szám még a Kiegyezés utáni magyarosítási kampányt követően is csak 55 % volt a magyarok arányát illetően.

Jó hír a világ népeinek, hogy a filantlopós gazemberek fogvacogatva rettegnek a népek tengerétől. Ez van, az összeharácsolt milliárdok nem bírnak a nép öklével.

Amikor gonosz alakok elkezdenek halandzsázni, látszólag engedményeket tenni, azt csak azt jelenti: érzik saját gyengeségüket.

A nyugati ember görcsösen ragaszkodik a szabályokhoz, míg a keleti ember szabadságszeretőbb. A liberalizmus előrehaladottabb nyugaton, s az embereket már egyenzubbonyba bújtatta. Ennek ellenére a folyamatok nem a liberalizmus érdekeit szolgálják.

De ez az oka annak, hogy keleten sokkal gyorsabban ismerték fel a liberális rend tarthatatlanságát, mint nyugaton. S a Soros-féle gazembereknek is sokkal kevesebben dőlnek be keleten.

Közben vicc a magyar parlament. A Párbeszéd nevű fantompárt képviselője, Szabó Tímea eddig nem tűnt olyan ostobának, mint ahogy most bizonyította ezt minden kétséget kizáróan. Azt mondja, csak olyan ember lehessen magyar miniszterelnök, aki sose volt Soros-ösztöndíjas. S nem veszi észre, hogy ezzel saját maga ellen érvel.

Először azt hittem, ez a cikk egy paródia. De aztán alaposabban megnéztem. Nem az.

Íme rövid válaszaim:

"A liberalizmus fölényét minden más ideológiával szemben az adja, hogy szinte szimbiotikus kapcsolatban áll a kavargó világgal, mintegy ő fejezi ki a világ ösztönös sokféleségét és változóképességét."

A liberalizmus a valóság egyik értelmezése, semmiben nem áll erősebb kapcsolatban vele, mint más értelmezések.

"Szinte mindenkit be akarsz fogadni, aki országodba érkezik? Liberális vagy."

Ezek szerint a nemzetállamban gondolkodó klasszikus angol liberálisok nem voltak liberálisok.

"Világtársadalomban gondolkodsz, holmi nemzetállami múltba nézés helyett? Liberális vagy."

Ezek szerint a premodern szemlélet liberális volt, míg a francia forradalom meg antiliberális.

"Szabadságod fontosabb mindenféle kötöttségnél? Liberális vagy."

A liberalizmus szabadsága egy bizonyos fajta szabadságkoncepció, nem jelent abszolút szabadságot.

"Egyik nap Dél-Dakotában, másnap Monte Carlóban ébrednél? Liberális vagy."

Az utazás kedvelése liberalizmus?

"Egyénnek érzed magad, akit nem foghat vissza közösségi kötelék? Liberális vagy."

Na, ez az első IGAZ állítás.

"Nemileg ezerféle alakban tudod elképzelni az életet? Liberális vagy."

A nem liberálisok egyalakú életben hisznek?

"Kedveled a piacot és utálod az állami gyámkodást? Liberális vagy."

Igen, ez is igaz.

"A könyveket és a kamarazenét kedveled? Liberális vagy. Szereted az első divatot, sőt a divaton túli nonkonformizmust? Liberális vagy. És folytathatnánk a végtelenségig…"

Ökörség,

"A liberális ember a valósággal él együtt és mindig a valóság élén masíroz."

A nem liberális kívül van a valóságon?

"Ő az első pillanatban tudja, mi a haladás, mi a jó, mi a komilfó. A valóság ösztönöse ő, miközben persze a szellem emberének hirdeti magát."

Ez mit jelent?

"Hozzá képest minden egyéb ideológia emberei hátrányban vannak. Miért? Mert, amit gondolnak a világról, az korántsem annyira magától értetődő, mint amit a liberálisok gondolnak. Hanem magyarázatra szorul."

Liberális tévhit. A liberális világmagyarázat semmivel se magától értetődöbb más világmagyarázatoknál.

"Miért is kellene túllépni az egyénen és közösségekbe szerveződni?"

Íme egy önellentmondás: az előbb arról volt szó, hogy nem foghatja vissza az egyént a közösségi kötelék.

"Máris itt egy rendkívül fogós kérdés, amely a valóság ösztönössége helyébe a valóság „tudatosságát” állítja. Azért kellenek közösségek – mondja a konzervatív vagy a szocialista -, mert a világot nem csak egyénekként éljük meg. S amint ezt kimondja, máris vereséget szenvedett, mert valami „nem természeteset”, nem nyilvánvalót, nem könnyedén felismerhetőt mond."

Miért ne lenne nem természetes a közösség?

"Vagy amikor azt mondja: a házasság egy férfi és egy nő között köttetik. Mondja ezt, amikor a valóságban legalábbis közeledünk a felé, hogy a melegség/leszbikusság lassacskán épp oly napi szintű tapasztalat, mint a nemi hagyomány."

S miért lenne jó a bevált társadalmi intézményeket szétzúzni?

"Minden olyasmi, ami a legnyilvánvalóbbhoz képest nehezebben levezethető igazsághoz köti magát, „másodlagos” ideológiának, ez által „természetes vesztesnek” tekinthető. Bonyolult és mesterkélt alkotás a világ ösztönös emészthetőségéhez képest."

A liberalizmus pont ugyanolyan mesterkélt alkotás, mint minden más eszme.

A hátizsákos utazás egy sajátos hobbi.

Kb. mint az, hogy gyufából megépítjük a Parlament makettjét.

Önmagában persze ártalmatlan hobbi, tegyük hozzá.

Elsősorban unatkozó felsőközéposztálybeli gyerekek csinálják.

Akik beleuntak a gazdagságba, s szeretnének pár hónapot szenvedni, mielőtt hazamennek és elfoglalják jól fizető állásukat egy felhőkarcolóban.

A hobbi csak más dolgokkal keverve válik károssa, pl. ha összekötik drogozással.

Ebben az esetben ugyanis a hátizsákos túlkoros milliomoscsemeték elkezdik zavarni a közúti forgalmat. Komoly balesetveszélyt okozva.

Olaszországban megvalósult az most, amire eddig csak Görögországban volt példa: összefogtak a baloldali populisták és a jobboldali populisták.

Olaszoszág sokkal fontosabb eset azonban. Hiszen az EU alapító tagja, s a 4 legerősebb hatalom egyike az EU-n belül. Az ottani változások sokkal erősebben fognak hatni.

Mertkell fűrer sose volt ilyen gyenge, nem beszélve kisöcsijéről, Micronról. Ez jó hír mindenkinek. De eleve e nélkül képtelenség lett volna egy ilyen kormány Rómában.

A lényeg: kisöpörni a liberalizmust az EU-ból, ez mentheti csak meg a szervezetet.

Persze, ez az olasz kormány meg lesz buktatva hónapokon belül, ebben biztos vagyok, de akkor is, a mag el lett vetve. Ahogy sokszor elmondtam, lehetséges a szövetség baloldal és jobboldal között, antiliberális alapon. S ez a jövő.

Finnország félúton van.

Egyrészt hat rá a skandináv kilátástalanság, másrészt az uráli életerő. Olyan szélsőségek, mint ami pl. a liberális terror a szülők ellen, ami jellemző a Norvégiai Köztársaságra, a finneknél nincs meg.

Így zuhan ugyan az ország, de a nép meg-megkapaszkodik a kiálló fagyökerekben közben.

Azaz az esés lassú, s visszafordítható.

Szóval én nem írnám le a tízezer északi tó büszke népét.

7 évesen beirattak tenisziskolába. Ez 1974, akkoriban ehhez komoly protekció kellett.

A szüleim hetekig kerestek teniszedzőt. Egy akkori magyar világsztár bajnokhoz is eljutottunk (Taróczy Balázshoz), aki végülis befogadott abba az iskolába, ahol ő is foglalkozott edzői tevékenységgel.

Én végig tiltakoztam, hogy nem akarok teniszezni tanulni. De mivel a másik két alternatíva az úszás és a vívás volt, belenyugodtam: az úszástól féltem, hogy megfulladok, míg a vívástól, hogy átszúrnak, ehhez képest a teniszlabda általi pofánütés tűnt a legkisebb rossznak.

Szóval 1974 októberében megkezdtem heti háromszori tenisztanulmányaimat, már nem emlékszem hol, de valahol Budapest I. kerületében volt egy sporttelep.

Eleinte még illedelmesen átöltöztem, lementem a pályára, ahol külön-külön volt 3 csoport: kisgyerekek, kamaszok, felnőttek. Taróczy a kamaszokat oktatta időnként személyesen is, hozzánk, gyerekekhez csak párt percre jött az első órán, szóval minket valami fékezettebb habzású teniszcsillag oktatott. Azaz csak oktatni próbált, mert hamar kiderült, hogy csoportunk tagjainak fele csak szülői kényszerből van jelen és esze ágában sincs teniszezni. Így csoportunk már a 3. órán spontán módon 2 alcsoportra oszlott: a teniszezni akarók maradtak a pályán, a teniszezni nem akarók meg a pálya melletti padokra ültek le. A 3. héten már be se mentem az öltözőbe, hiszen minek kellene átöltözni teniszruhába a padon üléshez.

Lassan kinőttem magamat a teniszezni nem akarók vezéregyéniségévé, ami nagy teljesítmény volt, lévén én alig 7 éves, míg voltak 9-10 évesek is. Ezt történetek előadásával értem el, részben Hofi Géza számokat adtam elő (Hofi lemezeit több tucatszor hallgattam meg, s sokat fejből tudtam, kedvencem a Majakovszkij-paródiája volt, még ma is emékszem a szöveg kb. negyedére, pedig eltelt 44 év azóta!), részben meg saját szerzeményeket, pl. "amikor a hétvégén a Marson jártam" kezdettel, meg a valósággal semmilyen kapcsolatban nem álló, de igaznak előadott elbeszélésem a városligeti gonosz jósnőről.

itt azt írja, 1975, de biztos vagyok benne, hogy a szám korábbi

Egyes történeteim akkora sikert arattak, hogy a teniszezni akarókból is páran időnként felhagytak a teniszezéssel és átpártoltak a padon ülőkhöz. A kritikus pont a 3. hónapban el is jött. Immár túl kellemetlen lett a tenisziskola vezetőségének, hogy a szülők fizetik a tandíjat, a gyerekek meg nem haladnak, így nagyon diszkréten szóltak apámnak, hogy sajnos nem látnak bennem semmilyen lappangó tehetséget a teniszművészet iránt, így jobb lenne, ha a következő hónapra már nem fizetnének be.

A teljes tenisztanfolyamom alatt összesen kb. 1 órát töltöttem el a pályán, s nagyjából 10-szer próbáltam labdába ütni. Tenisztanulásom teljes eredménytelenségét jelzi, hogy máig nem értem mit jelentenek azok a furcsa számok, amiket mondogatnak a teniszmeccsek alatt a kommentátorok, mint 15:30:40, meg ilyesmi. Most is csak onnan tudom, hogy valaki nyert éppen, hogy taps hallatszik.

Szüleim nem törödtek bele a kudarcba. A következő évben beirattak úszótanfolyamra. Mondanom sem kell, nem tanultam meg úszni a 3-hetes tanfolyam alatt. Úszni tök egyedül tanultam meg 11 éves koromban egy jugoszláviai (ma: horvátországi) nyaralás során.

A mélyen ateista ír nép megszavazta önkéntesen az abortuszt.

Várható volt, hiszen pár éve megszavazták az egyneműek álházasságát is, ezzel szétzúzva a család és a házasság intézményét.

A rossz mindig rossz, de rosszabb, ha a csürke önként csinálja.

A mai, teljesen eltorzorzult liberális csürheértékrend már csak ilyen: egyhetes gyász a baleset okán meghalt szurikátáért, de sátáni vigyorral és melldöngetve emberek gyilkolása.

Nyilván van elvi politika és reálpolitika. A reálpolitika fontos, nem mehetünk fejnek a falnak, mégha igazunk is van. De ne hazudjuk akkor ezt elvi politikának, ha lehet.

Ezért utálom pl. a magyar KDNP nevű fantompártot. Magukat elvi alapúnak hazudják, miközben színtiszta reálpolitikát folytatnak. Sose semmit nem tettek a magyarországi ultraliberális abortuszszabályok ellen, csak mert a többség abortuszpárti. Pedig aki elvi alapon politizál, az akkor is kiáll a jó mellett, ha senki más nem ért vele egyet.

De itt csak egy kis párt állított ki magáról elégtelen bizonyítványt. Míg az ír nép esetében még ez a felmentő körülmény sincs. Mocskos gazemberek vagytok, ír csürhe!

A nők nem feltétlenül kurvák, de sok dolgot képtelenek férfi szempontból megérteni, s így bajt okoznak.

A saját feleségemnek volt egy ilyen esete. Az interneten "összefutott" gyerekkori barátjával, aki később a szeretője is volt több mint 30 éve, nagyjából másfél évig voltak együtt, amikor akkor még csak jövendő feleségem 20-21 éves volt. Az ember ilyenkor persze elbeszélget. Az emberke meg lassan elkezdte intím dolgait regélni, hogy most van a második házassága, de milyen rossz, meg milyen igazságtalan a felesége. Feleség meg elkezdett tanácsokat osztogatni. Az emberkéről közben lassan kiiderült, hogy valójában még most is szerelmes a feleségembe, s úgy véli, hogy elszalasztotta őt annak idején, amikor nem ajánlott neki házasságot, így hagyva, hogy feleség megismerkedjen másokkal, majd aztán meg is házasodjon (velem). Feleség meg mondta, hogy ő most is jó barátnak tekinti őt. Amint mesélgette a házasságbéli rémtörténeteit, fele ség is mondta neki, hogy bizony, ha ő élne ilyen rossz házasságban, elválna.

Aztán emberke el is vált. Majd megkereste a feleségemet, s de facto házassági ajánlatot tett neki azon az alapon, hogy már 20 éve házas, s biztos megunta, meg megromlott, stb. Feleség meg azt mondta, hogy nem romlott meg, s semmi kedve elválni tőlem, s őt meg csak barátként tudja elképzelni.

Az emberke meg megsértődött nagyon. Most már úgy lett a történet előadva, hogy a feleségem beszélte őt rá a válásra, s azzal hitegette, hogy majd ő is elvál, s összeházasodnak végre a "régi szerelmesek".

Feleségem meg nem érti mi történt. Szerinte ő sosem adott okot ilyesmire. Amikor elmondtam neki, hogy szerintem a volt szerelmének van igaza, s valószínűleg én is így értelmeztem volna egy régi barátnő szövegét, legyintett és azt mondta "a férfiak idióták".

Összefoglalás a Platón-művekről.

Vannak olyan művek, melyeket a középkorban még Platón műveinek tulajdonítottak, de később a kritika inkább Platón kései követői által írott műveknek azonosított.

Ezek szerintem ugyanolyan fontosak. Miért? Mert bár valószínűleg nem Platón a szerző, a mű szerintem teljesen platóni, a "hamisító" Platón valamely hű tanítványa lehetett, aki abszolút hitelesen adta vissza mestere eszméit.

Platón műveinek felosztása hitelességi szempontból:

• általánosan elismerten Platón-mű:
  • Állam
  • Államférfi
  • Euthüdémosz
  • Euthüphrón
  • Gorgiasz
  • Ión
  • Kharmidész
  • Kis Hippiasz
  • Kratülosz
  • Kritiasz
  • Kritón
  • Lakhész
  • Lakoma
  • Lüszisz
  • Menón
  • Nagy Hippiasz
  • Parmenidész 1. 2.
  • Phaidón
  • Phaidrosz
  • Philébosz
  • Prótagorasz
  • Szofista
  • Theaitétosz
  • Timaiosz
  • Törvények
  • Védőbeszéd
• vitatott hitelességű mű:
  • Alkibiadész I.
  • Kleitophón
  • Levelek
  • Menexenosz
• általánosan nem eredetinek tekintett mű:
  • Alkibiadész II.
  • Axiokhosz
  • Az erkölcsről/erényről - lásd lejjebb!
  • Az igazságról
  • Démodokosz
  • Epigrammák - lásd lejjebb!
  • Halküón
  • Hepinomisz
  • Herüxiasz
  • Hipparkhosz
  • Meghatározások - lásd lejjebb!
  • Minósz
  • Szeretők
  • Sziszüphosz
  • Theagész

Íme azon művek, melyekről nem készítettem külön cikket:

• Az erkölcsről/erényről (Peri aretész) - a mű gyakorlatilag megismétli a Menón mondanivalóját
• Epigrammák - 18 rövid epigramma
• Meghatározások (Horoi) - rövid filozófiai szótár

*

Az ógörög átírása magyarra (az ejtés úgy, ahogy az magyarul ejtendő, tehát pl. a "ph" nem "f", hanem "ph"):

• alapesetek:
  • α = a vagy á
  • β = b
  • γ = g
  • δ = d
  • ε = e
  • ζ = zd
  • η = é
  • θ = th
  • ι = i vagy í
  • κ = k
  • λ = l
  • μ = m
  • ν = n
  • ξ = x
  • ο = o
  • π = p
  • ρ = r (szó elején: rh)
  • σ = sz
  • τ = t
  • υ = ü vagy ű
  • φ = ph
  • χ = kh
  • ψ = psz
  • ω = ó
  • ῾ = h
• speciális esetek:
  • ᾳ = ái
  • ει = é
  • ῃ = éi
  • υι = ű
  • ου = u
  • γγ = ng
  • γκ = nk
  • γξ = nx
  • γχ = nkh
  • τζ = zd

A közös vitákról.

Hogyan lehet összegyűlni és vitázni olyasmiről, amiben nem adható helyes tanács? Ha pedig adható is tanács, de nincs meg a hozzávaló szaktudás, akkor is mire fel a gyűlés? Hiszen ha vannak szakemberek, miért kellene nekik nem-szakemberekkel összegyűlni és vitázni? Ha van egy darab hozzáértő ember, már ő elegendő, s semmi szükség tanácskozásra.

Ahogy megszavaztatni is értelmetlen egy nagy gyűlést, hiszen több hozzá nem értő ember se tud többet, mint kevés hozzá nem értő ember. Mintha az emberek száma valahogy szaktudást lenne képes adni! Ha pedig a gyűlés meghallgat egy szakértőt, majd az alapján dönt, akkor meg a szavazás felesleges, hiszen valójában a szakértő szava döntött.

Továbbá még a szakértő kiválasztása is probléma. Honnan tudhatná ugyanis egy nem-szakértő, hogy az, aki szakértőnek mondja magát valóban az-e. Már ennek megítéléséhez is szakértői tudás szükséges.

Esetleg az értelem képes valahogy helyes véleményt formálni a kérdésekrtől? Ez csakis nyilvánvaló kérdésekben lehet igaz, ahol nem szükséges szaktudás.

Ezek után 3 történet leírása következik:

Első. Lehet-e véleményt alkotni két fél vitájában, mindkét fél meghallgatása nélkül? Azt mondják, hogy könnyebb megtalálni az igazságot, azt megkülönböztetni a hazugságtól, ha mindkét fél jelen van. Márészt, a felek nem tudnak egyszerre beszélni, csak egymás után. Kinek fogunk hinni?

Második. Egy ember panaszkodik az ismerősére, hogy az nem adott neki kölcsön pénzt. Valójában a hibás a kölcsönkérő, mert vagy nem tudta ismerősét meggyőzni, vagy annak nem volt lehetősége kölcsönt adni. Aki nem adott kölcsönt, az csak abban hibás, hogy ismerősét nem kezelte tisztelettel.

Harmadik. Kell-e hinni bárkinek? Azt mondják, csak baráratainknak és ismerőseinknek higgyünk, idegeneknek ne. De hát ezek az idegenek is barátai és ismerősei másoknak. Valójában a körülményektől függ, hogy kinek higgyünk és kinek ne.

1973-1978 között minden évben Csopakon üdültem a szüleimmel, a külkeres üdülőben (mindkét szülő külkeres lévén), ami kifejezetten amolyan elitüdülőnek számított akkoriban! 

Szóval itt, az elitmenzán voltak ám vicces dolgok. Egyik emlékem, hogy még 50 kilós, rossz étvágyú anyám is mindig éhes maradt vacsora után, s mindig mentünk fokhagymás lángosért vacsora után. Aztán volt, hogy ebédre pl. tökfőzelék volt hússal és KALÁCCSAL - miért kaláccsal, hát mert a reggeli kalács nem fogyott el, maradt belőle, így nem lett volna értelme kenyeret venni a menzára aznap. Érvelés: aki éhes, az megeszi a kalácsot is, aki meg nem éhes, az minek jön ebédelni, miért nem maradt a strandon napozni?

A csúcs a "hidegcsomag" volt. Amikor valaki nem akart menni a menzára, mert pl. elment kirándulni, az igényelhetett hidegcsomagot. Ez azt jelentette, hogy egy darab kis májkrém, 1 darab mackósajt, 1 kis dzsem, s két szelet félig elszáradt kenyér.

Szóval ez elitség csak a szó igencsak tág értelmében volt csak igaz,

A legnagyobb vicc egyébként annak idején a falra kifüggesztett "házirend" volt, kb. 60 ponttal, mely tételesen tiltott szinte mindent, ami az embernek eszébe juthatott volna. Pl. tilos hangosan labdázni az üdülő kertjében, tilos a szobába beengedni bárkit, tilos saját elektromos eszközt a konnektorba dugni, tilos a szobában kártyázni, tilos 22 óra után a vécét használni, stb. (Annak idején egy humorista írt is egy kabarétréfát az üdülői házirendekről.)

Biztos háttér kell a családhoz?

Család vagy munka?

Van aki a munkát helyezi teljesen az első helyre, s aztán megbánja, mert mindig arra gondol, hogy "na, még egy kicsit várni kell, s meg lesz az anyagi helyzetem a családhoz", aztán amikor ez összejön MÁR TÚL KÉSŐ. Számtalan ilyen ismerősöm van. Most meg már sajnálják, hogy nem lett családjuk.

Ezen kívül a család és munka nem feltétlenül ellentétes egymással.

Különösen férfiaknál látom, hogy mekkorra csapda, hogy 45 éves korban jutnak el oda, hogy most már szerintük is van elég pénzük családhoz, de most meg már annyira megszokták, hogy nincs, hogy már képtelenek családot alapítani.

Azt mondták annak idején, hogy én felelőtlen vagyok, hogy nulla alappal csináltam családot, de most meg már irigyelnek ugyanazok.

A dolgoknak megvan a maga ideje. Tanulni, kvalifikációt szerezni, új munkát találni idősebben is lehet, de családot fiatalon jobb csinálni.

Aki mostanában 45 éves férfi, az vagy hasonkorú nővel jöhet össze, aki jellemzően már elvált, van gyereke, nem akar többet, vagy már nem is tudna szülni, vagy pedig fiatalabbal, az meg sok esetben veszélyforrás. Ezt végiggondolja, s marad inkább család nélkül.

15-20 éve szinte az összes magyar tv-vetélkedőben részt vettem. Nyerni soha sehol nem nyertem egyébként, nincs szerencsém az ilyesmihez.

De volt egy érdekes eset az Áll az alku című műsorból.

A játékos hibás választ adott, kiesett. Ekkor hangmérnök beszól: nem lett rendesen felvéve a hang.

Rendező bejön, szól a kiesett versenyzőnek, hogy most akkor újra veszik a jelenetet, legyen szíves újra a rossz választ megadni, s ha lehet hihetően adja elő a történetet.

Az illető abszolút színészi tehetségnek bizonyul, még az arcmozdulatokat is eljátssza, hogy kezdetben reménykedik, hogy jó válasza, majd arca borús lesz, amikor "kiderül", hogy a válasz hibás volt, s kiesett.

Rendező elő is jött, s átnyújtott egy autós cd-lejátszót a csodás színészi képességért. Szóval így mégis nyert valamit.

Egyszer kénytelen voltam elmenni egy jelmezbálba.

De aztán erre a farsangra nem vettem fel semmilyen jelmezt.

Úgy mentem, ahogy mindig szoktam.

Megkérdezték:

• Hol a jelmezed?
• Rajtam van.
• Minek öltöztél?
• Szürke átlagembernek.

Többeknek is elmondtam ugyanazt, így végül első díjat nyertem a legjobb jelmez kategóriában.

Egy hiteles történetem, melyet hiteles forrásból hallottam.

Apám ismerősével történt ez Mexikóban kb. 50 éve. A Mexikói Egyetemen tartott előadást a magyar reformokról, azaz ez 1968-ban, vagy 1969-ben lehetett.

Rögtön feltűnt neki az első sorban egy sétálóbotos öreg ember, aki figyelmesen hallgatta az előadást és jegyzetelt is. Mivel elég ritka egyetemi előadáson 80-éves emberek jelenléte, hát furdalta is a kiváncsiság, s előadás után odament hozzá érdeklődni, hogy miért van itt.

Az öregember ezt mondta:

• Bár magam nem vagyok kommunista, nagyon érdekel a kommunista mozgalom története, elmélete, gyakorlata. Végülis személyesen is érintett vagyok a kérdésben, orosz nemzetiségű vagyok, bár már 50 éve emigrációban élek. Engedje meg, hogy bemutatkozzam, nevem Kerenszkij.
• Ön esetleg rokona annak a bizonyos Kerenszkijnek?

Öregember erre elmosolyodott:

• Én vagyok az a bizonyos Kerenszkij...

Ezek után persze az előadó másopercekig nem tudott szóhoz jutni a meglepetéstől.