A közös vitákról.

Hogyan lehet összegyűlni és vitázni olyasmiről, amiben nem adható helyes tanács? Ha pedig adható is tanács, de nincs meg a hozzávaló szaktudás, akkor is mire fel a gyűlés? Hiszen ha vannak szakemberek, miért kellene nekik nem-szakemberekkel összegyűlni és vitázni? Ha van egy darab hozzáértő ember, már ő elegendő, s semmi szükség tanácskozásra.

Ahogy megszavaztatni is értelmetlen egy nagy gyűlést, hiszen több hozzá nem értő ember se tud többet, mint kevés hozzá nem értő ember. Mintha az emberek száma valahogy szaktudást lenne képes adni! Ha pedig a gyűlés meghallgat egy szakértőt, majd az alapján dönt, akkor meg a szavazás felesleges, hiszen valójában a szakértő szava döntött.

Továbbá még a szakértő kiválasztása is probléma. Honnan tudhatná ugyanis egy nem-szakértő, hogy az, aki szakértőnek mondja magát valóban az-e. Már ennek megítéléséhez is szakértői tudás szükséges.

Esetleg az értelem képes valahogy helyes véleményt formálni a kérdésekrtől? Ez csakis nyilvánvaló kérdésekben lehet igaz, ahol nem szükséges szaktudás.

Ezek után 3 történet leírása következik:

Első. Lehet-e véleményt alkotni két fél vitájában, mindkét fél meghallgatása nélkül? Azt mondják, hogy könnyebb megtalálni az igazságot, azt megkülönböztetni a hazugságtól, ha mindkét fél jelen van. Márészt, a felek nem tudnak egyszerre beszélni, csak egymás után. Kinek fogunk hinni?

Második. Egy ember panaszkodik az ismerősére, hogy az nem adott neki kölcsön pénzt. Valójában a hibás a kölcsönkérő, mert vagy nem tudta ismerősét meggyőzni, vagy annak nem volt lehetősége kölcsönt adni. Aki nem adott kölcsönt, az csak abban hibás, hogy ismerősét nem kezelte tisztelettel.

Harmadik. Kell-e hinni bárkinek? Azt mondják, csak baráratainknak és ismerőseinknek higgyünk, idegeneknek ne. De hát ezek az idegenek is barátai és ismerősei másoknak. Valójában a körülményektől függ, hogy kinek higgyünk és kinek ne.