Bulgáriában érdekes a tőkésosztály rétegződése. Nagyjából 5 csoport állapítható meg. A csoportosítás alapja a vagyon származása.

Az egyik csoport a maffiózóké. Ezek azok, akik bűncselekményekkel teremtették meg vállalkozásuk alapjuk, nem értve ide a fehérgalléros bűncselekményeket. Magyarul: ezek valódi, igazi bűnözők, akik rablásból, lopásból, zsarolásból, védelmi pénzek szedéséből szerezték a pénzüket, jellemzően a 90-es évek első felében, majd ezt a pénzt nem az ebben a körökben szokásos módon eldorbézolták, hanem befektették.

A másik csoport a komcsiké. Ezek azok az ex-kommunista funkcionáriusok, akik az előző rendszerbeli politikai és/vagy gazdasági pozíciójukat sikeresen konvertálták a rendszerváltozás után pénzügyi tőkévé. Ide tartoznak azok is, akik a 90-es években sikeresen részt vettek különböző pénzügyi korrupciós ügyletekben, melyekhez ex-kommunista pozíciójuk révén fértek hozzá.

A harmadik csoport a külföldi befektetőké. Ez világos, mit jelent.

A negyedik csoport az önerőből lett tőkéseké. Magyarul: a semmiből valamibe belekezdtek és szerencsével, ügyességgel sikeresek lettek, majd tőkéssé váltak.

Az ötödik csoport Magyarországon ismeretlen, ez a reprivatizálók csoportja. Ezek azok, akik a rendszerváltás után visszakapták saját vagy őseik vagyonát, ami a kommunizmus alatt államosítva lett. Bulgáriában ugyanis a rendszerváltozás után gyakorlatilag minden államosított vagyon vissza lett adva az eredeti tulajdonosoknak vagy azok örököseinek. Ők tehát az 1944 előtti tőkésosztály gyerekei és unokái.

Sokáig gyűjtöttem tapasztalatokat vajon milyen az egyes csoportok hozzáállása a társadalomhoz, s elsősorban saját alkalmazottjaihoz.

A legnegatívabb csoport a reprivatizálók csoportja. Annyira, hogy a modern bolgár nyelv ki is találta rájuk a „реститутка“ (szó szerint restituáló) szót, ami nem véletlenül a „проститутка“ (prostituált) szóra rímel. Ez a csoport úgy érzi mindenki hibás azért, hogy a negyvenes években a hatalom elvette a családi vagyont, s ezt igyekszik is megbosszúlni a mai embereken, jellemzően saját alkalmazottjain. Jellemzők: a piaci szint alatti bérek, abszurd elvárások, fizetetlen túlórázás, az emberek kirúgása bármikor, antihumánus hozzáállás. A reprivatizáló komolyan hiszi, hogy az alkalmazott erkölcsi alapon köteles a cég érdekeit nézni akár szabadidejében is, bármilyen külön anyagi jutalmazás nélkül.

A következő, kicsit pozitívabb csoport a maffiózóké. Ő sem gondolja, hogy nagyon meg kellene fizetni az embereket, de nincsenek túlzó elvárásai sem. Abból indul ki ez a típusú munkaadó, hogy mindenki bűnöző mint ő, így az alkalmazott majd úgyis lopni fog, kiegészíti a fizetését, s ezt el is nézi neki bizonyos szintig. Amolyan betyárbecsület: én is másoktól loptam a pénzemet, szóval te is lophatsz tőlem, ha nem viszed túlzásba.

Középen van a külföldi befektető. Ő jellemzően megfizeti a túlórát, de keveset fizet, az embereket lenézi. Meg van győződve róla, hogy ő külföldiként felsőbbrendű emberfajta. Ezt azzal is kifejezi, hogy a nyelvet nem hajlandó tanulni, de ha meg is tanulja, akkor sem hajlandó használni. Ő egy magasabb rendű faj, akinek mások az igényei, mint a bennszülött pórnépnek.

A komcsi tőkés pozitívabb. Ő legbelül a lelkében máig szégyelli, hogy vagyona van, igyekszik ezt valahogy maga előtt is leplezni. Ennek jele, hogy embereivel igyekszik haverkodni, sokszor színpadiasan barátkozni. Mintha ő valamiféle brigádvezető lenne egy kommunista gyárban és nem ő lenne a tulaj. Ha mondjuk építési vállalkozó az illető, akkor ő az az ember, aki hirtelen beöltözik munkaruhába, majd elmegy kalapácsolni 15 percre, így mutatva, hogy ő is „egyszerű munkásember”.

Persze a legjobb tőkés az aki önerőből lett az. Ő az egyetlen aki megérti a kapitalizmus alapját: hogy az alkalmazott azért jött dolgozni, mert ez az anyagi érdeke, így haverkodás, műbarátkozás helyett az embereit igyekszik anyagilag érdekeltté tenni a munkában.