Nyugaton sokan nem értik, hogyan lehetséges, hogy az orosz és az ukrán identitás gyakran átmegy egymásba, sokszor egyetlen családon belül is megesik, hogy a család egyik része orosznak, a másik rész ukránnak vallja magát.

A magyarázat a két nemzetiség egymástól való késői elkülönölése, s ezen elkülönülés megszakítottsága a történelem folyamán.

A keleti-szláv törzsek eredeti területe a mai Ukrajna északi  és középső része, a mai Belarusz középső és keleti része, s az ezekkel határos mai orosz területek lehettek, északon egészen a Ladoga-tóig.

Az orosz állam alapítása 862-ben történt. Hozzá kell tenni, az „orosz” ekkor még minden keleti-szlávot jelentett, oroszul különbséget is szokás tenni Русь és Россия között, bár melléknévként mindkettő русский. Az eredeti „orosz” nevet a mai oroszok megtartották, míg a másik három kelet-szláv nép más nevet választott, kivéve a ruszinokat, akinek saját nevük  русин szintén a Rusz szó egyenesági leszármazotja.

a keleti szláv törzsterület a IX. század közepén

Az orosz állam megalapításának sajátossága, hogy azt nem szlávok, hanem vikingek alapították meg. Az orosz őskrónika szerint két szláv és két finnugor törzs elhívták Rurikot, hogy uralkodjon felettük. Az állam központja Novgorodban volt, ez akkoriban jelentős város volt, míg ma kisváros – nagyjából félúton fekszik a mai Moszkva és Szentpétervár között.

Az állam lakossága kb. fele-fele arányban lehetett szláv és finnugor, vékony viking uralkodó réteggel. A Rurik-dinasztia természetesen hamar elszlávosodott, ahogy ez a finnugor lakosság zömével is megtörtént. Az orosz uralkodók egészen a XVI. sz. végéig a Rurik-dinasztiából származtak.

Az új állam azonnal terjeszkedni kezdett, déli irányban a többi keleti-szláv törzs felé és keletre a finnugor területek – a mordvák és marik földje – felé. 882-ben a főváros átkerült Kijevbe, innen az állam neve „Kijevi Rusz”.

A XII. században elkezdődött a központi hatalom meggyengülése. Három hatalmi központ alakult ki: északon Novgorod központtal, nyugaton Kijev központtal, keleten pedig Vlagyimir központtal (jelenleg kisváros a mai Moszkvától kb. 200 kilométerre keleti irányban). Érdekes fejlemény, hogy a három állam egészen más politikai rendszert fejlesztett ki. A kijevi államban erősen hatott a közép-európai, elsősorban lengyel befolyás, lassan rendi monarchia kezdett kialakulni. A novgorodi államban a skandináv minta hatott: ott oligarchikus köztársaság lett, az államot a gazdag polgárok által megválasztott tanács irányította, a fejedelem pedig gyakorlatilag a tanács által kinevezett fő tisztviselő volt. A vlagyimiri államban pedig a mongol-türk hatás hatott: patrimoniális monarchia alakult ki.

A vlagyimiri állam hamarosan meghódította a kijevi állam keleti felét, magát Kijev várost is, azonban ez nem változtatott azon, hogy hamarosan mindhárom állam független léte véget ért. Ennek oka a magyarul tatárjárásnak nevezett esemény, mely a mongolok nyugati terjeszkedését jelentette. Míg Magyarországon a tatár (mongol) uralom ideiglenes jelenség volt, az orosz földeken a mongolok tartósan berendezkedtek, létrehozva Arany Horda nevű államukat.

A novgorodi állam tudatosan az Arany Hordának való behódolást választotta a svédek felől érkező veszéllyel szemben 1240-ben. A vlagyimiri állam már 2 évvel korábban az Arany Horda vazallusa lett. Kicsit később ugyanaz lett a sorsa az immár Galíciában létező nyugati-orosz államnak.

A mongol uralom gyengülése azonban keleten és nyugaton más-más eredményt hozott. A nyugati részek már a XIV. sz. közepén felszabadultak a mongol uralom alól, azonban a terület nem nyerte vissza függetlenségét, hanem felosztásra került Lengyelország és Litvánia között. A hatalmasra nőtt Litvánia – a XV. század elejére magában foglalta a mai Belarusz és Ukrajna legnagyobb részét, de a mai Oroszország középnyugati részeit is – sajátos állam volt, 10 % litván és 90 % szláv lakossággal, a fő hivatalos nyelv a rutén (gyakorlatilag a keleti-szláv nyelvjárások nyugati részén alapuló nyelv) volt. A keleti részeken a vlagyimiri állam meghódította Novgorodot, az egyesült állam fővárosa Moszkva lett.

Így tehát létrejött a első szakadás. Keleten a független, Moszkva központú állam. Nyugaton pedig a litván és lengyel uralom alatt élő többi keleti-szláv. Úgy tekinthető, hogy az előbbiek utódai a mai oroszok, az utóbbiaké pedig a mai belaruszok és lengyelek. (A ruszinok szakadtak el a legkorábban, tulajdonképpen ők azok a keleti-szlávok, akik magyar uralom alá kerültek már a X. században.)

A helyzet azonban bonyolultabb ennél, mivel a szétszakítottság nem maradt meg. Az orosz állam a nyugati területeket idegen uralom alatt lévő orosz területeknek tekintette, így Moszkva egyik célja azok visszaszerzése lett. Ez szinte teljesen sikerült is a XVII. század középére, amikor Ukrajnában felkelés tört ki, Bogdan (ukránul: Bohdan) Hmelnyickij vezetésével a lengyel uralom ellen, a felkelők 1654-ben kimondták csatlakozásukat Oroszországhoz.

Így tehát a keleti és nyugati lakosság ismét egy államba került 400 év után. Lengyel uralom alatt csak a mai Belarusz legnagyobb része és Ukrajna nyugati sávja maradt, ez a rész 120 évvel később lett felosztva Ausztria és Orország között – lásd Lengyelország három felosztása -, amikor Galícia osztrák uralom alá került, míg a többi keleti-szláv terület Oroszország rész lett.

Az orosz részen az ukránokat és a belaruszokat egyszerűen az orosz nép sajátos, területi csoportjának tekintették, az „ukrán” szó eleve nem volt használatos, helyette a „kisorosz” elnevezés volt divatban. Viszont az osztrák uralom alatti, galíciai ukránok se nevezték magukat ukránnak, ők a „rutén” elnevezést kedvelték, a szó számukra a Kijevi Russzal való kapcsolatra utalt, míg az „ukrán” szót kissé sértőnek tekintették, hiszen a szó jelentése eredetileg „határmenti ember”. Az „ukrán” szó gyakorlatilag csak a szovjet korban vált egyedülállóvá, a szovjet állam ezt az elnevezést kizárólagossá tette, kijelentve, hogy a „kisorosz” pejoratív, orosz soviniszta ízű elnevezés.

Míg Ausztriában egyértelműen nem hatott az orosz befolyás, ott az ukrán identitás megerősödött, s ez megmaradt azután is, hogy ez a terület a háború után Lengyelországé, majd 1939-től – lásd Molotov-Ribbetrop paktum - a Szovjetúnióé lett. Ezzel szemben a szovjet Ukrajna keleti és középső részen vagy eleve sosem alakult ki ukrán identitás vagy ez az orosz identitással párhuzamos volt.

A küzhidelemmel ellentétben, a vallásnak kevés a szerepe az ukrán identitásban. Ami tény: a katolikus ukránok – ez kb. az ukránok 15 %-a – esetében szinte kizárólagos az ukrán identitás, de ennek oka inkább földrajzi: a katolikus ukránok zöme azon a területen él, mely 1939 előtt Lengyelországhoz tartozott, azaz évszázadok óta nem állt semmilyen kapcsolatban Oroszországgal. Viszont az ortodox ukránok – a lakosság 85 %-a – között előfordul ugyanúgy a tiszta ukrán identitás, mint a kevert identitás.