Ezen a héten volt Brezsnyev halálának 32. évfordulója. Ő volt a Szovjetúnió történetének második leghosszabb ideig élen álló vezetője.

Gorbacsov idejében utólag ezeket az éveket az egy helyben toporgás éveinek nevezték el, persze valójában ezek éppen a Sztálin utáni új konszolidáció évei voltak szemben a későbbi gorbacsovi káosz és szétzüllés éveivel. A szovjet hatalom már sokkal kevésbé agresszív volt ezekben az években, mint bármikor korábban: már csak a nyílt ellenzékieskedést büntették jogi eszközökkel, a kisebb fokú engedetlenségért már börtön helyett „csak” egzisztenciális ellehetetlenítés, egyetemről kizárás, munkahelyről kirúgás járt. A vezető beosztású emberek pedig tudhatták: a legrosszabb ami történhet velük, ha kiesnek a felsőbb vezetők kegyeiből, az egy rosszabb állásba való áthelyezés. Erre példa volt a megpuccsolt Hruscsovval szembeni bánásmód: minden „szerzett jogát”, privilégiumát megtarthatta 1964 után is.

Akkoriban a havannai orosz iskola 8. osztályos diákja voltam (ez magyarra fordítva  akkor 2. osztályos gimnazistát jelentett), így közelről tudtam megfigyelni az halálesettel kapcsolatos eseményeket.

Délelőtt hirtelen abbamaradt a tanítás. Sürgősen minden diákot összetrombitáltak az iskola udvarára. Az iskola fő pártembere (ez a mindenkori egyik igazgatóhelyettes volt) gyászos ábrázatából először azt hittem, kitört a III. világháború, de aztán észrevettem, hogy az iskola bejáratánál lévő hatalmas Brezsnyev-kép eltűnt a helyéről, s az iskolaudvari pódiumra került, fekete szalaggal átvetve.

Az első rövid beszédet az igazgató mondta, aki pár mondatban annyit mondott, hogy nagy szomorúság érte az országot, majd átadta a szót a már említett igazgatóhelyettesnek. Ő hosszú beszédet tartott. Vázolta többek között, hogy még a szokásosnál is jobban össze kell most tartanunk, tömörülnünk kell a Párt vezetése körül, mert az ellenség igyekszik kihasználni az ilyen pillanatokat az ország gyengítése céljából. Aztán elmondta, hogy Brezsnyev elvtárs nem csak kiváló államférfi volt, hanem tudós marxista-leninista is, aki sokban gazdagította a marxista filozófiát, valamint nagyszerű író és háborús hős is volt egyszemélyben.

Először még azt hittem, mindezt komolyan is gondolja, de aztán 1984-ben és 1985-ben, Andropov és Csernyenko halálakor szinte ugyanezt mondta el, így rájöttem: egyszerűen ez volt a vezető halálakor alkalmazandó szabványos szöveg.

A gyűlésen a legkiválóbb tanulók és Komszomol-aktivisták igyekeztek gyászos arcot magukra erőltetni, de a nagy többség alig leplezte örömét a tanítás megszakadása miatt. Az öröm kifejezetten hangossá vált, amikor az igazgató bejelentette: a következő nap gyásznap lesz, nem kell iskolába jönni. De, tette hozzá, a legjobb tanulókat és Komszomol-aktivistákat az a hatalmas megtiszteltetés érte, hogy ma és holnap őrséget állhatnak Brezsnyev elvtárs képmása előtt 2-2 órás váltásban, az iskola és a követség épületében. A rosszabb tanulók és a kevésbé aktív komoszomolisták nehezen fogták vissza kárörömüket e hír hallatán.

Aztán még két hétig sokszor esett szó Brezsnyev elvtárs munkásságáról. Majd teljesen el lett felejtve. Az iskola bejáratához kikerült Andropov képe, a nagy Brezsnyev-kép meg be lett dugva az igazgatói irodába porosodni.