A bolgár kommunista filmművészetnek – különösebb az enyhébb Zsivkov-korban – már része lehetett egyfajta rendszerkritikai hang is. Olyan film, mint a magyar Tanú, nem készült Bulgáriában, illetve készült, de csak a rendszer bukása után mutatták be.

Annak idején, amikor 1988-ban bemutatták Bulgáriában a Tanút, hatalmas botrány lett belőle, pedig csak egy egyetemi filmklubban volt a vetítés, nem normál moziban. S 3 hét után abba is hagyatta az egyetemi vezetés a film vetítését. Hiába hivatkozott az egyetemi Komszomol-bizottság – mely szorgalmazta a film vetítését! – a film végén a Marx-idézetre, mindenki átlátott a szitán, nyilvánvaló volt, hogy a Marx-idézet csak a kötelező „vörös farok” a filmben.

A fiatalabbaknak, aki nem tudják mi a vörös farok. Nos, a vörös farok azt jelentette, hogy pl. az ember a kommunista diktatúra alatt cikket írt, kritikus hangvétellel valamilyen jelenség ellen, majd abba beletesz valahová egy Marx- vagy Lenin-idézetet, hogy így bizonyítsa, a cikk marxista szellemiségben, építő szándékkal kritikus, s nem népellenes, ellenforradalmi módon. Persze minden olvasó tudta, hogy a cikknek ezt a részét nem kell komolyan venni, sőt el se kell olvasni, ez csak a rendszer miatti „farok”.

Szóval, visszatérve a téméra, Todor Zsivkov úgy enyhített a sztálini kor totális kontrollján a művészet felett, hogy megfogalmazta az úgynevezett „két igazság” tézisét. Azaz van egy nagy igazság, ez Marx és Lenin igazsága a kommununizmus elkerülhetetlen győzelméről, ez társadalmunk kétségbevonhatatlan alapja. S van egy kis igazság is, azaz a kommunizmus építése közben előforduló burzsoá maradványjelenségek elleni jogos kritika.

Magyarul ez azt jelentette: a művész nem köteles foglalkozni a „nagy igazsággal”, azaz dicsérni a marxizmust és a rendszert, hanem foglalkozhat a „kis igazsággal” is, tehát kritizálhat szabadon, persze a „szabadon” szót nem abszolút értelemben figyelembe véve természetesen, hiszen voltak mindigis „szent tehenek”.

Ez a zsivkovi tézis hatalmas felemelkedést hozott pl. a filmművészetben. Az addigi boldog traktorista lányról vagy a mosolyogva tervet teljesítő esztergályosról szóló sületlenségek helyett sorra születettek a hivatalos marxista ideológiától tökéletes mentes produkciók, melyek kipellengérezték a rendszer abszurd jelenségeit.

A kicsit merészebb filmek kötelező eleme volt az általam Vörös Farok elvtársnak nevezett karakter, azaz jellemzően egy idős bácsi, aki 1944 előtt már párttag volt, sőt esetleg partizán is volt, ma már egyszerű nyugdíjas, aki a filmben határozottan a kritizált jelenség ellen lép fel és azt mondja „nem ezért harcoltunk!” vagy valami hasonlót. A rendező ezzel biztosította be magát: ő a „nagy igazság” nevében kritizál, nem annak ellenében.