Alapvetően – ellentétben az átlag magyar mentalitással – sosem hiszem, hogy aki rosszat csinál, az azért teszi, mert rosszat is akar.

Meggyőződésem, hogy még az olyan kiemelten káros emberek, mint pl. Soros György sem akarnak rosszat. Ők komolyan hiszik, hogy az, amit csinálnak út valami jóhoz.

A liberalizmusról, vagy annak különösen perverz ballib verziójáról is ezt gondolom: a híveik nem akarnak rosszat. A rossz, amit csinálnak nem a rossz akarásából ered.

Hozzáteszem: a jó szándék nem mentség természetesen.

A ballibizmus fő alaptétele – a nyugati liberális demokrácia és a nyugati kapitalizmus a világok lehető legjobbika, így a fejlődés titka egyetlen dolog: mindenben alkalmazni azt a rendszert, aztán csak rövid idő kérdése, hogy nagyon jó legyen.  Azaz nyugatosság = jólét.

A valóság tesztje azonban mást mond: 25 évnyi liberális modell Kelet-Európában nem közelítette az országok szintjét érezhetően a nyugathoz. Az elmaradás szintje szinte ugyanaz, mint a kommunista diktatúra utolsó időszakában, sőt van, ahol a helyzet rosszabb lett.

Most hagyjuk az olyan hamiskás magyarázatokat, hogy a követett modell „nem igazi liberalizmus” meg „nem igazi kapitalizmus” volt, mert ez egyszerűen nem igaz. Szolgaian lett követve a nyugati modell minden tekintetben, természetesen alkalmazva a helyi viszonyokra, ahogy pl. a Norvégiai Köztársaság és Svájc modellje sem teljesen ugyanaz, de az alapok azonosak.

A világ vagyona, ha egyenlően lenne felosztva az emberiség között, azt eredményezné, hogy a világon minden ember kb. a két legszegényebb EU-tagállam – Bulgária és Románia – átlagpolgárának szintjén élne, azaz ROSSZABBUL, mint egy mai átlagmagyar. A gazdag államok titka, hogy vagy rendelkeznek extrém mennyiségben valamilyen kiemelten piacképes nyersanyaggal (pl. Brunei, Katar, Omán, stb.), vagy – s ez a gyakoribb – erőfölényük révén képesek a világ gazdaságát és pénzügyeit olyan szabályok mentén működtetni, melyek NEKIK hoznak behozhatatlan előnyt.

A magállamok gazdagsága onnan van, hogy sikeresen tudnak pénzt átfolyatni a perifériáról saját magukhoz. Ez az EGYETLEN titkuk, s nem a politikai vagy gazdasági rendszerük.

Magyarország – mint ahogy egész Kelet-Európa is – félperiférikus terület, azaz a perifériához képest dúsgazdag (egy magyar szegény is jobban él, mint pl. egy kenyai alsó-középosztálybeli), viszont a centrumhoz képest átlag 3-szor szegényebb.

Míg a perifériából a félperifériába van esély bizony körülmények fennállása esetében saját erőből felkerülni, erre példa Chile, Argentína, Mexikó, Dél-Afrika, stb., a centrális magállamok a legritkább esetben engednek be országokat saját VIP-klubjukba. Erre legutoljára a hidegháború idején volt lehetőség, amikor politikai okokból – félve a szovjet befolyástól – a nyugat magához kooptált több félperifériás államot, lásd Japán, Tajvan, Szingapúr, Dél-Korea, Görögország, Spanyolország, Portugália. Látható azonban, ez sem tartós állapot: az utóbbi évek politikájának egyik váratlan eleme, hogy vissza is lehet csúszni a félperifériába. A magállamoknak már nem kell agódniuk a szovjet fenyegetéstől, így lassan tolják vissza pl. Görögországot és Portugáliát, de lassan , Spanyolországot is a félperifériába. A VIP-klub igyekszik megszabadulni a korábban kényszerből bevett „kellemetlen” tagoktól.

A magyar ballibek módszere kb. olyan, mint elmenni a VIP-klub elé, beöltözni ugyanolyan ruhába , mint a bent ülő klubtagok, aztán utánozni egy padon egy üres tányér előtt ülve a bent ülők evezési mozdulatait, mindezt abban a hitben, hogy ezzel a módszerrel előbb-utóbb a mi üres tányérunkon is hirtelen rántott libamáj fog teremni. S amikor csak nem jön a libamáj, azt ismételgetni, hogy mi vagyunk a hibásak, mert rossz színű zokniban ülünk az üres tányér előtt.

A VIP-klubba való bekerülés reális lehetősége volt a rendszerváltás mögötti titkos vágy. Mára látjuk: nem jött be. S az is látható: TELJESEN mindegy, hogy a kormány milyen politikai szinezetű.

A Fidesz sikerének egyetlen titka: elkezdte – lassan és félénken ugyan – megvilágítani ezt a fenti helyzetet. Sajnos azonban a Fidesz sem képes megszabadulni liberális gyökereitől és teljességében átlátni mindezt.  De már ez a félénk elhatárolódás is hatalmas eredmény, ami előtt le a kalappal.

Külön szerencse, hogy Csehország, Lengyelország és Szlovákia népének szíve is hasonló ritmusban dobog, így kialakult egy közös férperifériás dacszövetség az EU-ban. S a népek egyre hangosabban kiáltják: le a nyugati integrációval, le a kizsákmányolással.

Keletről indul a tisztító szél, s lassan erősödik...