A mű témája: az érvelések elemzése.

Mi az érvelés, és milyen fajtái vannak?

I. könyv

Az érvelés egy olyan folyamat, melyben bizonyos dolgokat lefektetünk, majd ezekből valami mást hozunk ki.

Három fő változata:

• apodiktikus (magyarázó, megcáfolhatatlan) érvelés - amikor a feltételek (a lefektetett alapok) elsődlegesen igazak vagy olyanok, melyek igaz állításokból származnak,
• dialektikus (bizonyító, valószínű) érvelés - a feltételek általánosan elfogadott vélemények,
• erisztikus érvelés (cáfolva vitázós) - a feltételek általánosan elfogadottnak tűnők, de nem igazán azok, vagy olyanok, melyek csak általánosan elfogadottnak tűnnek.

Elsődlegesen igaz mindaz, aminek ereje önmagából származik, pl. ilyenek a tudomány első elvei. Általánosan elfogadott az az álláspont, amit a tudósok, vagy többségük, vagy a legjelentősebb köztük igaznak mondanak.

Az erisztikus érvelés esetében, ha az elfogadottság csak nyilvánvaló látszat, az nem is érvelés a szó szűk értelmében, csupán szofizmus.

Külön kategória a paralogizmus. Itt az összes említett érvelésen túl félrevezető gondolatok is vannak, melyek a felhasznált tudományok sajátosságaitól erednek. Pl. geometriai érvelés hibásan lerajzolt vonalak alapján..

Mire szolgál az érvelés:

• az elme pallérozására,
• hétköznapi vitákra,
• filozófiai vitákra.

E tudás tökéletes ismerete szükséges, mert ellenkező esetben nem leszünk képesek az adott esethez szükséges módszer kiválasztására.

Feltevés és probléma. Ahány feltevés, annyi probléma. A kettő ugyanannak a különböző megfogalmazása. A feltevés az érvelés alapja, míg a probléma az, amiről az érvelés folyik. Mindkettő jellemzőre, fajtára, vagy járulékos tulajdonságra vonatkozik. A jellemző lehet a lényegre vonatkozó, míg lehet más, így fel kell osztani: az előbbi a meghatározás, míg az utóbbi a sajátosság.

Tehát a szillogizmus (következtetés) elemei:

• a meghatározás - a dolog lényegét jelzi, emellett a dolgok hasonlóságát és különbözőségét
• a sajátosság - csak a dolgot jelző állítmány, mely azonban nem lényegi, s cserélhető az alannyal, csak abszolút értelem igaz teljesen, relatív értelemben csak helyzetfüggő módon - a „kétlábú” pl. csak akkor sajátosság az emberre, ha kutyákkal verjük ö9ssze, ellenkező esetben nem, míg a „nyelvet tanulni képes” minden esetben az ember sajátossága,
• a nem - lényegi jellemző, konkrétan a nem, a lényeget jelző több azonos nemet lényegileg jelző faj esetében - pl. „az ember élőlény”,
• a járulékos tulajdonság - - ami tartozhat és nem tartozhat egyszerre egy dologhoz, pl. az ember fehérsége, hiszen vannak nem fehér emberek is, a járulékos tulajdonságból lehet bármikor relatív sajátosság. Pl. egy ülő ember egy adott csoportban, ha mindenki más nem ül.

Az azonosság 3 típusa:

• szám szerint: több mint egy név, de egyetlen dolog, pl. szinonimák - ez a legjellemzőbb használat,
• faj szerint: több azonos fajú dolog, pl. két ember
• nem szerint: több azonos nem dolog, pl. ember és ló.

A szám szerinti azonosság lehet szó szerinti:

• amikor másik név (szinonima) vagy meghatározás van jelen, pl. „ember” és „két lábon járó élőlény”,

de lehet még tágabb értelemben is:

• - amikor sajátosságra utal. pl. „tudás megszerzésére képes élőlény” és „ember”,
• - amikor járulékos tulajdonságra utal, pl. „ülő ember”.

Minden tétel vagy meghatározásra, vagy sajátságra, vagy fajbeli jellemzőre, vagy járulékos tulajdonságra alapszik. Így tudhatjuk meg melyik az:

• az állítmány felcserélhető az alannyal:
  • meghatározás: ami kifejezi a lényeget,
  • tulajdonság: ami nem fejezi ki a lényeget,
• az állítmány nem cserélhető fel az alannyal:
  • szerepel az alany meghatározásában: nembéli hovatartozás vagy fajkülönbség,
  • nem szerepel az alany meghatározásában: járulékos tulajdonság.

Az állítmányok típusai, mint ahogy a Kategóriákban meg lett nevezve:

• lényeg,
• mennyiség,
• minőség,
• viszony,
• hely,
• idő,
• hely,
• elhelyezkedés,
• állapot/birtoklás,
• cselekvés,
• szenvedés.

Mindegyikben lehet meghatározás, sajátosság, faj, járulékos tulajdonság. Mindegyik kifejez valamit, a lényeg lehet nem, a sajátosság a lényegben van, a járulékos tulajdonság pedig mindaz ami nincs benne a lényegben.

A dialektikus elmélkedés dialektikus feltevésekből áll. a dialektikus felvetés eltérése más feltevésektől abban áll, hogy a valószínűségre utalnak. Kizárandók mind a nyilvánvaló és a képtelen feltevések. Így a dialektikus elmélkedés kapcsolatban áll a vélekedéssel is, de ez csakis olyan vélekedés lehet, ami többségi vagy legalábbis a tudósok által állított.

A dialektikus probléma pedig egy konkrét eldöntendő eset. Minden feltevés probléma, de nem minden probléma feltevés.

A dialektikus elmélkedés két módszere a szillogizmus és az indukció. Indukció = az egyediből az általánosra való következtetés. A szillogizmus is lehet indukció, de nem feltétlenül az, hiszen lehet alapja általános tétel is. Az indukció jellemzően hatásosabb, mivel közérthetőbb. Vele szemben a szillogizmus a legjobb az ellenvélemények cáfolatára.

Az érvelés 4 alapja:

• a feltevések biztosítása - a leghelyesebb különböző álláspontok bemutatása, a helyesnek hitt álláspont igazsága az ellentétével szembeállítva tűnik ki a legjobban, a feltételek 3 típusa: erkölcsi, logikai, természettudományos,
• a kifejezés használati módjának megállapítása - itt szükséges a magyarázat:
  • elsősorban a nevek mentén, vajon a név jelent egy több dolgot, akár önmagában, akár faj vagy nem szerint,
  • a nevek ellentétei értelmében: egyes dolgoknak van ellentéte, másoknak nincs, pl. „szeret” és „utál”, de a „szeret” használható „szeretkezik” értelemben is, aminek már nem ellentéte az „utál”,
  • az ellentétek köztesei: nem minden ellentétpárnak vannak köztes elemei, egyes ellentétpároknak meg több köztes eleme is van, pl. „világos” mint fény és mint hang, „sötét hang” nincs,
  • ha az ellentétnek van több jelentése, akkor a pozitív állításnak is, pl. „nem lát”, jelentheti, hogy „vak”, de azt is, hogy „nem képes most látni”,
• a dolgok különbségeinek feltárása - ez elsősorban nembeli, hiszen ez jellemzően fajbeli különbség,
• a hasonlóságok vizsgálata - ez viszont a nemek közt történik.

Az utóbbi három is bizonyos értelemben feltevés. A fentieket figyelembe véve elkerülhető a hamisságba esés, továbbá a feltételezések alapos és helyes biztosítása. Ezáltal módon elkerülhetők a paralelizmusok is.

Hiszen:

• ha nem állapítjuk meg a szavak többes jelentését, nem tudjuk melyikre vonatkozik az adott tétel,
• a dolgok különbségeinek feltárása nélkül nem tudjuk megismerni a dolgokat lényegét,
• a dolgok hasonlóságainak megállapítása nélkül pedig nem lehetséges a helyes indukció, sem a következtetés, sem a helyes meghatározások megtétele.

II. könyv

Vannak általános és egyedi problémák. Az általánosakkal érdemesebb foglalkozni, mert azok az egyedieket is tartalmazzák. A járulékos tulajdonság az egyetlen, melynél az állítás lehet csak feltételesen igaz. Ugyanez meghatározás és sajátosság esetében képtelenség. A sajátosság a lényeg minősége, míg a járulékos tulajdonság az, ami benne van valami másban.

Gyakori hibák:

• a nemet járulékos tulajdonságnak mondani, pl. a szín lehet járulásosan fehér, de a fehérség nem lehet járulékosan a szín, hanem a szín a fehérség neme,
• a fajok esetében nem eljutni a legalsóbbig, az oszthatatlanig,
• nem meghatározni a járulékos tulajdonság és maga az alany mibenlétét, pl. lehet-e irigy a derék ember, azonnal kitűnik a válasz, ha meghatározzuk mi az irigység.
• a dolgok nevének nem tisztázása, azaz mit takar az adott név,
• a nemre vonatkozó tulajdonság automatikus átvitele a fajra,
• a szükségszerű ellentétpárok elmulasztása, egyes esetekben egy ellentétpár kötelezően jelen van, vagy az egyik vagy a másik, pl. egészség és betegség.

Hat lehetséges pár alakítható ki állításoknál. Ezek közül az első kettő nem képez ellentétet, míg az utolsó négy igen:

• az állítás ellentételezése:
  • jót tenni a barátokkal és rosszat tenni az ellenségekkel,
  • rosszat tenni a barátokkal és jót tenni az ellenségekkel,
• mindkét állítmány összekapcsolása az alannyal:
  • jót tenni a barátokkal és rosszat tenni a barátokkal,
  • jót tenni az ellenségekkel és rosszat tenni az ellenségekkel,
• ugyanaz az állítmány ellentétes alannyal:
  • jót tenni a barátokkal és jót tenni az ellenségekkel,
  • rosszat tenni a barátokkal és rosszat tenni az ellenségekkel.

Fontos:

• ha két ellentétről beszélünk, s az alanyuk azonos, akkor nem tartozhat hozzá mindkettő ugyanabban az időben, pl. az ideák vagy állandóak, érthetőek vagy mozgásban vannak és nem érthetőek,
• ugyanez másképp: ha valaminek valami nem lehet a járulékkos tulajdonsága, rámutatunk az illető tulajdonság ellentétére, pl. „a vágy tudatlan”, látható, hogy nem igaz, hiszen ha így lenne, a vágy képes lenne tudásra is, viszont ha a helyzet az ellenkező, azaz nm kizárt az ellentétes tulajdonság, az nem annak meglétét, csupán lehetőséget igazolja,
• ha egy járulékos tulajdonság fokozása fokozza az alanyt, akkor az biztosan valós járulékos tulajdonság, ja pl. a nagyobb öröm nagyobb jó, akkor az öröm valós tulajdonság.
• ha egy állítmányt két alanynak tulajdonítanak, akkor ha az nem tartozik annak a tárgynak, amelyhez nagyobb valószínűséggel tartozik, akkor valószínűtlen, hogy a kisebb valószínűségűhez tartozna, s ha fordítva: ha tartozik a kisebb valószínűségűhez, akkor valószínű, hogy a nagyobb valószínűségűhez is,
• ha két állítmány két alanynak van tulajdonítva, s ezek nem tartoznak ahhoz, melyről általában azt szokás gondolni, hogy hozzátartoznak, akkor a másik alanyhoz is valószínűtlen, hogy hozzá tartozzanak, s fordítva: ha hozzá tartoznak a kevésné általánosan hozzátartozónak vélt alanyhoz, akkor az általánosabban gondolthoz is hozzátartoznak,
• ha egy dolog hozzáadása egy másikhoz az utóbbinak olyan tulajdonságot ad, melyek az korábban nem rendelkezett, ez bizonyítja, a hozzáadott dolog rendelkezik az illető tulajdonsággal,
• mindig megvizsgálandó, hogy egy adott állítmány ugyanakkor és ugyanabban a tekintetben értendő-e.

III. könyv

Választás két dolog között, akkor értelmes, ha ezek valamilyen módon kapcsolatosak. Ha ez így van, az választandó, mely előnyt ad. Ez a következő szabályok alapján dönthető el:

• jellemzően a jó dolgok előnyösebbek, mint ellentéteik,
• jellemzően a tartósabb dolgok előnyösebbek,
• a szakértelmet igénylő ügyekben a szakértő által jobbnak tartott dolgok előnyösebbek,
• a jó nemhez tartozó, a jó lényegű előnyösebb a jó járulékos tulajdonságúnál, pl. a igazságosság előnyösebb az igazságos embernél,
• ami önmagában jó az előnyösebb annál, mint ami másért jó, pl. a testedzésnél jobb az egészség,
• a tökéletesebben jó jobb a részlegesen jónál, jobb az egészség mint az orvosi műtét,
• a lehetséges jobb a lehetetlennél,
• a több jó előnyösebb a kevesebb jónál, kivéve ha az egyik eszköze a másiknak,
• a cél jobb a hozzá vezető eszköznél, több eszköz közül meg az a legjobb, mely a legközelebb vezet a célhoz,
• a hasznosabb előnyösebb, pl. az igazságosság jobb a bátorságnál, hiszen ha mindenki igazságos volna, nem lenne szükség bátorságra, míg ha mindenki bátor lenne, még akkor is szükség lenne igazságosságra,
• a nem szükségszerű dolgok jobbak a szükségszerűeknél, pl. a boldog élet jobb az életnél, viszont mégis a szükségszerű a kívánatosabb, ha az nincs biztosítva,
• a jobb következményekhez vezető előnyösebb,
• jobb az a dolog, melynek elvesztése nagyobb kárt okoz,
• jobb az a dolog, mely láthatóbb, nehezebben elérhető, kevésbé kapcsolatos kellemetlen élménnyel,
• ha egy csoport jobb egy másik csoportnál, akkor az előbbi csoport legjobb tagja is jobb az utóbbi csoport legjobbjánál, s fordítva,
• jobb az, ami jobban megosztható barátainkkal,
• jobb az, ami önmagában is jó, mint ami csak a másikkal együtt az, pl. a bölcsesség jobb, mint a hatalom, mert a hatalom csak bölcsességgel együtt értékes,
• jobb az, aminek hiánya kevésbé elítélendő bosszúságot okoz,
• azonos fajú egyedek közül jobb az, mely az adott kívánt tulajdonságot tartalmazza, s ha mindkettő tartalmazza, az mely azt nagyobb fokban tartalmazza,
• jobb az a dolog, mely a kívánt jó hatást nagyobb mértékben éri el,
• megfigyelendők a szóképzések is: ha pl. az „igazságosan” jobb, mint a „bátran”, akkor az igazság is jobb, mint a bátorság.
• ha valaminek a többlete jobb, mint másnak a többlete, akkora maga az előbbi dolog is jobb a másiknál, pl. túl sok barátság és túl sok pénz,
• jobb az, amit az ember szívesebben szerez meg magának saját maga által, mint amit más által. pl. barátság és pénz,
• ha két dolog közül az egyiknek a hozzáadása egy harmadik dologhoz azt jobbá teszi, mint a másik dolog hozzáadása, akkor az előbbi dolog a jobb, s ugyanez fordítva is, az illető dolgok elvétele esetében,
• jobb az, ami önmagában jó, mint ami csak annak a látszata, pl. az egészség és a szépség,
• ha két dolog egyformán jó, az a jobb, mely tiszteletreméltóbb, s fordítva: jobb az, mely kívánatos, mint az ami kívánatos és kifogásolható,
• jobb az, aminek a célja jobb.

A határozott és határozatlan feltétezések cáfolása:

• Ha a feltételezés határozatlan, akkor megcáfolás módja az, hogy pl. a „minden öröm jó” állítás esetében, hogy rákérdezünk az állítás okára: miért minden öröm jó?
• Ha a feltételezés határozott, akkor a cáfolat még könnyebb. Pl. „ez az öröm jó” - tisztázandó itt, hogy vagy minden öröm jó vagy egyik öröm se az.
• Ha pedig az hangzik el, hogy „csak ez az öröm jó”, elegendő bizonyítani, hogy az örömök vagy egyetemesen jók, vagy nem azok, ill. vagy egyesek azok, vagy több mint egy az.

IV. könyv

Egy csoport nembeli besorolásánál elegendő a csoport egyetlen tagjánál bizonyítani, hogy az nem része az illető nemnek. Pl. ha egy örömfajta nem jó, akkor egyetlen öröm se az.

Továbbá: meg kell állapítani, hogy ami nembeli hovatartozásnak tűnik az esetleg nem inkább járulékos tulajdonság. Pl. a fehérség nem a hó neme, hanem csak járulékos tulajdonsága. Ahhoz, hogy ezt a legkönnyebben megtegyük, annyi szükséges, hogy megállapítsuk mi a kérdéses dolog lényege.

A különbség nem keverendő a nemmel. Pl. a halhatatlanság nem az istenség neme, hanem ez egy járulékos tulajdonság az élőlényeknél. Ahogy pl. a számok esetében a páratlan nem nem, hanem minőségbeli különbség. Az összes ilyen eset alapelve az, hogy a nem tágabb maghatározású, mint a faj és annak különbözetei.

Fő elvek a nembeli állítások cáfolását illetően:

• Meg kell vizsgálni, hogy az ami az adott nemben van, megvan-e az illető nem ellentétében is. Ha megvan, akkor ez kizárt.
• Meg kell vizsgálni, hogy a fajnak van valami olyan jellemzője, mely egyáltalán nem nem tartozik az illető nemhez. Például a léleknek jellemzője az élet, a számoknak meg nem, azaz a lélek nem szám.
• Meg kell vizsgálni, hogy a faj homonim-e a nemmel.
• Meg kell vizsgálni, hogy a nemnek van-e másik faja. Ha nincs, akkor erősen valószínű, hogy nem is nemről van szó.
• Meg kell vizsgálni, hogy a nemet csak metaforikusan tulajdonítják-e egy dolognak. Például "a mérsékeltség harmónia".
• Meg kell vizsgálni, hogy a fajnak nincs-e valamilyen ellentéte:
  • Meg kell vizsgálni, hogy a faj ellentéte ugyanabban a nemben van-e, feltéve ha a nemnek nincs ellentéte. Ebben az esetben ugyanis az ellentétes fajoknak egy nemben kell lenniük.
  • Meg kell vizsgálni, hogy a faj ellentéte ellentétes nemben van-e, feltéve ha a nemnek van ellentéte. Ebben az esetben ugyanis az ellentétes fajoknak ellentétes nemekben kell lenniük.
  • Meg kell vizsgálni, hogy a faj ellentéte egyáltalán tartozik-e valamilyen nemhez. Ha ugyanis nem, akkor az nem faj, hanem nem. Pl. a jó és a rossz nem fajok, hanem nemek.
• Meg kell vizsgálni, hogy létezik-e közbülső kifejezés mind a nemre, mind a fajra, ha mindkettőjüknek van ellentéte. Mert ha a nemnek van közbülsője, akkor a fajoknak is kell, hogy legyen, s ugyanez fordítva. Pl. „bűn” és „erény”, ill. „igazságtalanság” és „igazságosság”.
• Meg kell vizsgálni, hogy ha létezik-e közbülső kifejezés mind a nemre, mind a fajra, akkor az hasonló módon viszonyul-e hozzájuk, hanem a szélsőségek puszta elutasítása vagy egy alany. Mindkét esetben hasonlónak kell lennie. Pl. „bűn” és „erény”, ill. „igazságtalanság” és „igazságosság” - ezek közbülsői puszta tagadások
• Ha a nemnek nincs ellentéte, akkor mind az ellentéteknek, mind a közbülsőknek benne kell lenniük. Lásd „fekete” és „fehér”, s minden köztük lévő szín a „szín” nemben.
• Ha a nemnek van ellentéte, de a fajnak nincs, akkor a fajok tartozhatnak az ellentétes nemekhez, lásd ismét „bűn” és „erény”.

Ezek voltak a cáfolat módszerei. Az érvelés alapja ugyanebben a tekintetben:

• először, ellenőrizni, hogy a faj ellentéte megtalálható-e a nemben, hiszen ha a nemnek nincs ellentéte, akkor azonos nemhez kell tartoznia,
• másodszor, a közbülső faj megtalálható-e a nemben, hiszen ha megtalálható, akkor a szélsőségeknek is ott kell lenniük,
• harmadszor, ha a nemnek van ellentéte, akkor akkor az ellentétes fajoknak ellentétes nemekben kell lenniük,
• negyedszer, használjuk a szóképzést, a képzett szavaknak azonos helyen kell lenniük, lásd: ha az „igazságosság” tudás, akkor az „igazságos” ember tudós ember..

Sok szó hasonlósági kapcsolatban áll egymással, ez gondot okozhat. Mondhatjuk, hogy ami kellemes az örömteli, amiből oda jutunk, hogy a hasznos jó. Ez azonban hiba: hiszen a kellemes nem hasznos, se az öröm nem jó.

Az viszont megállapítható, hogy a kellemes a jók egyik faja, Ugyanez fordítva, ellentétesen is: ami nem kellemes, az nem jó. A nem tagadása a faj tagadása is.

Meg kell vizsgálni továbbá, hogy a faj és a nemzetség viszonylagos-e, azaz mindkettő egy-egy külön dolog-e. Például a tudomány (nem) relatív, de a nyelvtan (faj) nem az. A nem és a faj közötti kapcsolat mindig egymással jár. Ha van nem, akkor léteznek fajok is.

A nemet és a fajokat soha nem szabad részlegesen felfogni. Az ember nem részben élőlény, ahogy a nyelvtan se részben a tudomány.

Hiba történik, ha a nemet megváltoztatjuk. Pl. a halhatatlanság örök létezés. Ebben az esetben a halhatatlanság a létezés valamiféle faja lenne. Viszont ez csak akkor lenne igaz, ha a halandó halhatatlanná tudna válni. Azaz a létezés nem a halhatatlanság neme.

V. könyv

Minden tulajdonság vagy állandó jelleggel vagy egy bizonyos ideig áll fenn. Pl. Isten esetében ez a halhatatlanság, ez állandó jellegű, míg az ember esetében, hogy sétál, ez időleges jellegű.

Az állandó jellegű tulajdonság lényegi, az időleges nem az.

Továbbá, minden tulajdonság lehet abszolút vagy viszonylagos. Az abszolút minden más dologtól megkülönbözteti az adott dolgot, pl. „tanulni képes lény” az ember esetében. A viszonylagos tulajdonság pedig a dolgot csak egyes más dolgoktól különbözteti meg, pl. az erény és a tudás, az előbbi több képességben jelenik meg, míg az utóbbi csak a gondolkozási képességben.

A viszonylagos vagy időleges tulajdonságokat illetően a járulékos tulajdonságokra vonatkozó vitaérvek alkalmazandóak.

A lényegi tulajdonságra, azaz a sajátosságra vonatkozóan a következőkre kell tekintettel lenni:

• Gyakran előfordul, hogy össze akar hasonlítani valaki két olyan dolgot, melyeknek ténylegesen nincs kapcsolatuk. Ezért mindig szükséges a sajátosságot ismert tulajdonsággal meghatározni. Pl. azt mondják, hogy a tűz és a lélek hasonlítanak egymáshoz, miközben a lélek nem ismert, míg a tűz igen, ha pedig így van, az összehasonlítás alaptalan.
• Ez előbbi hiba fordítva is előfordulhat: ismert dolgokhoz ismeretlen tulajdonságot rendelünk.
• Szükséges az is, hogy olyan szavakat alkalmazzunk, melyeknek nincs sok jelentésük. Pl. az „érzés” szó használata nem célszerű, mert jelentheti az érzékelés képességét és valaminek a tényleg érzékelését is.
• Nem ajánlott túl sok szóismétlés. Akár úgy, hogy magát a szót ténylegesen ismételjük, pl. „a tűz az a test, mely a legkönnyebb a testek között”, akár úgy, hogy az illető szót felcseréljük annak meghatározásával.
• Kerülendő az univerzális tulajdonságokra hivatkozás, pl. „egység”. Ha bármilyen dologról beszélni akarunk, akkor olyan tulajdonságot kell említenünk, ami azt megkülönböztető valamilyen más dologtól.
• Kerülendő az egynél több tulajdonság említése, ha nem említjük meg külön, hogy ez több tulajdonság.
• Kerülendő a nyilvánvalóság. Pl. értelmetlen azt mondani az „állatról”, hogy ez az a nem, melyhez az ember tartozik.
• Kerülendő az ellentét használata. Pl. a „hideget” a meleg ellentéteként meghatározni.
• Kerülendő változó dolog használata. Pl. „az ember tulajdonsága, hogy ül”. Ha változó dolgot használunk mégis, hozzá kell tenni: „pillanatnyilag”.
• Kerülendő az ellenőrizhetetlen érzések használata. Pl. nem mondható a Napról, hogy sajátossága a keringés a Nap körül, ebben ugyanis képtelenek vagyunk meggyőződési, hiszen naplemente után nem láthatjuk mit csinál.
• Kerülendő a meghatározás használata sajátosságként. Pl. az ember mint kétlábú állat. A lényeg elrejthető: pl. mondható az, hogy az ember természetes módon szelíd állat.

Hogyan állapítható meg egy sajátosságnak mondott dolog valóban az-e? A sajátosságnak állandónak kell lennie és minden tekintetben érvényesnek. Pl. az, hogy egy matematikust nem tudunk meggyőzni egy hibásan lerajzolt geometriai testtel nem jelenti az, hogy a matematikus nem győzhető meg érvekkel. A dolog nevének és meghatározásának is helyesnek kell lennie. Ha pl. az „élőlény” az, hogy „aminek lelke van”, s ez fordítva is így van, akkor ez helyes így.

Azonos dolgok sajátosságai azonosak, Pl. ha a „törekvés megfelelő tárgya” nem az, hogy „bizonyos személyek számára jó”, akkor a „kívánatos” tulajdonsága se lehet az, hogy „bizonyos személyek számára jó”.

Nemen belül sajátosság az, ami azonos típusú, s fajokra oszt, kivéve, ha az olyan, melynél az egyik csak egy fajhoz tartozó, míg a hasonló típusú tulajdonság többhez is. Mivel a „képes megállni saját akaratából” nem sajátossága a lónak, így az embernek se az, hogy „képes mozogni saját akaratából”. Az viszont sajátossága az embernek, hogy „kétlábú szárazföldi”, mert a madárnak meg az, hogy „kétlábú légbeli”. A „négylábú szárazföldi” viszont nem sajátosság, mert sok fajra igaz.

Ami az azonosságot és a különbözőséget illeti a dolgok között, ez úgy igazolható a legkönnyebben, hogy ellenőrizzük, hogy a sajátosságnak mondott tulajdonság megmarad-e a dolognál, ha ahhoz hozzáadunk vagy elveszünk járulékos tulajdonságot. Pl. ami igaz a „fehér emberre”, annak igaznak kell lennie az „emberre” is, s fordítva, ha ez valóban sajátosság. A „fehér ember” más mint az „ember”, de nem teljesen különböző.

A sajátosságnak természetes módon kell meglennie. A féllábú ember is ember. Megjelölhető ilyenkor pontosításkén, hogy „természetes módon”.

Ami igaz egy dologra, az igaz az abból származó dologra is. Pl. ha a felület tulajdonsága, hogy „színes”, akkor a felületekből álló testé is az.

Ami igaz a részre, az nem feltétlenül igaz az egészre, s fordítva. Pl. a levegő az ami belélegezhető, de ez nem igaz minden levegőre.

Viszonylagos ellentétek esetében, ha az ellentétpárhoz hozzárendelhető egy másik ellentétpár, de az nem valamelyik sajátossága, akkor a másiké se lesz. A "dupla" és a "fél" párhoz hozzátartozik ugyan a "több" és a "kevesebb", de egyik se sajátosság. Az viszont valóban sajátosságuk, hogy "2:1 arány" és "1:2 arány".

Állítás és tagadás viszonya. Ha valaminek egy dolog a sajátossága, akkor annak ellentétének annak tagadása is az. Az „élőlény” élő, akkor a "nem élőlény" élettelen. S fordítva is: ha a „nem élőlény” sajátossága az, hogy élettelen, akkor az „élőlényé” az, hogy élő.

Párhuzamos dolgok és tulajdonságok esetében, ha a egyik tulajdonság se sajátossága egyik dolognak se, akkor a vele párhuzamosak se lesznek azok. Ha egyetlen élőlény sajátossága se, hogy „érzékelhető”, akkor Istené se, hogy „elgondolható”. De viszont a „bölcsesség” és a „mértékletesség” esetében már igaz ez: „a gondolkozó képesség természetes erénye” és „a vágyakozó képesség természetes erénye”.

Érdemes megvizsgálni a szóképzést is. Ha a „szépen” nem tulajdonsága az „igazságosan” szónak, akkor az „szép” se az „igazságosnak”. Ugyanez ellentétes szavaknál is: az „igazságtalanság” nem sajátossága a „rossz” szónak, így az „igazságosság” se lehet a „jónak”. Viszont mivel „a jó” tulajdonsága a „legjobb”, így „a rossz” tulajdonsága is a „legrosszabb”.

Hasonlósági kapcsolatban álló dolgoknál, hasonlóságszerű kapcsolat kell, hogy legyen a sajátosságoknál is. Mivel az orvosnak a viszonya az egészséghez hasonló, mint az építésznek az épületekhez, s az orvosnak nem sajátossága az egészség előállítása, így az építésznek se lehet az épület előállítása. Viszont sajátossága az orvosnak az egészség előállításának képessége.

Az azonos módon viszonyuló dolgok esetében, mindenkét dolog sajátosságának is hasonló módon kell viszonyulnia egymáshoz. Ha a körültekintés hasonlóan viszonyul mind a nemességhez, mind az aljassághoz, hiszen mindkettőt ismernie kell annak, aki körültekintő, akkor egyiknek az ismerete se lehet a sajátossága, lehetetlen ugyanis, hogy ugyanaz több dolog sajátossága legyen.

A „van” ige akkor jelez sajátosságot, ha felcserélhető a „lesz” és „megszűnik lenni” igékkel. Az „ember” sajátossága a „halandó”, mivel igaz az is, hogy „emberré lenni” az „halandóvá lenni”, s az „ember megsemmisülése”az „halandó megsemmisülése” is.

A tulajdonságot illetően megvizsgálandó vajon önmagára a dologra vonatkozik, vagy csak az ideájára, ha ez így van, akkor nem sajátosság. Pl. a "nyugalomban levés" nem az "ember" tulajdonsága önmagában, hanem csak idea módjára. Viszont pl. a "testből és lélekből állás" már valóban az "élőlény" mint olyan sajátossága.

Ami sajátosság egy dolog számára, az nagyobb mértékben van jelen abban, ami nagyobb mértékben az illető dolog. Pl. a fejlettebb élet fejlettebb érzékeléssel jár. S fordítva: mivel az "erényesség" nem sajátossága az "embernek", így az erényesebb ember sem emberebb.

Valószínűség szerint, ha hasonló dolgok közül az egyiknek a valószínűbb tulajdonság nem sajátossága, akkor valószínű, hogy a kevésbé valószínű se az a másik dolgot illetően. S fordítva: ha a "civilizáltság" az "ember" sajátossága, akkor az "élés" is az "állaté".

Lehetőségszerűség: ha egy tulajdonság csak lehetőségszerű, akkor az nem sajátosság. Pl. "levegő" és "belélegezhetőség", hiszen ez utóbbi csak akkor lehetséges, ha van aki belélegezze. A lehetőségszerűség csak akkor lehet sajátosság, ha az amihez kötődik, szükségszerűen létezik, pl. a „létezés” lehet „ami képes cselekedni vagy cselekvést elszenvedni”, hiszen utóbbi szükségszerűen következik az előbbiből.

Felsőfok használata nem megfelelő, mert a vele jelölt dolog megszűnésével valami más dologra lesz igaz. Pl. a „tűz” mint a „legfényesebb test”, de ha kialszik, más lesz ez.

Ez mondjuk kicsit furcsa, hiszen korábban mondta a szerző, hogy „természetszerűleg”.

VI. könyv

A meghatározás elemzése:

• alkalmazható-e általánosan valamire, pl. ha az embert határozzuk meg, annak minden emberi lényre igaznak kell lennie,
• tartalmazza e magában nemet, s ha igen, a helyes nemet tartalmazza-e,
• közvetlenül kapcsolódik-e a meghatározott dologhoz,
• megjelöli-e a dolog lényegét,
• végül: helytálló-e.

Továbbá: a meghatározás nem inkább járulékos tulajdonság? Ha igen, meg kell állapítani, helyetálló-e vagy sem, ez segíteni fog a megfelelő meghatározás megtalálásában.

Hibás a meghatározás, ha:

• zavaros, érthetetlen:
  • többértelmű szavak használata,
  • metaforák használata,
  • szokatlan szavak használata;
• túlmagyarázó jellegű, felesleges elemeket tartalmaz:
  • olyan elem használata, mely már része a nemnek,
  • olyan elem használata, mely sok dologra igaz,
  • szerepel benne maga a meghatározandó szó is.

A meghatározás lényege: kifejezni a dolog lényegét, alapvetőbb és érthetőbb szavak használatúval. Az alapvető jellemző a nemből való kiindulás a faj felé, de ez nem minden esetben van így, sokak számára sok esetben az egyediből az általános felé vivő gondolat az érthetőbb.

A nyugalmi állapot jobb a meghatározáshoz, mint a mozgásban lévő állapothoz képest, mert elsődleges.

Ellenpéldák:

• viszonylagos dolgok esete, ahol az ellentétek alapján áll a meghatározás: lásd „dupla” és „fél”, ez elfogadható, de az, hogy „az igazságosság az igazságtalanság ellentéte” már hibás, meghatározás,
• burkolt ismétlés, lásd „Nap” és „nappal is látható csillag”, itt a „nappal” szóval már benne van a „Nap” szó (magyarul ráadásul még szó szerint is, görögül nem mert „hailiosz” és „amera”!), ez helytelen,
• szintén helytelen az ellentéttel való hibás magyarázat, lásd „páros szám” és „páratlan szám + 1”.

Egyén jellemző tévedések:

• pontatlanság, pl. „a nyelvtan az írás tudománya”,
• szóképzés: szóképzéssel állapítható meg sok tévedés, pl. ha a „jótékony” kifejezés jelentése „egészséget létrehozó”, akkor a „jótevő” meg az a személy, aki konkrétan ezt megteszi.
• idea: megvizsgálandó, a meghatározásban szereplő fogalom annak Ideájára is vonatkozik-e, platóni értelmében pl. az „ember” halandó, míg az ember ideája halhatatlan, ez eltérés – ez inkább platóni ideatan cáfolata itt, nem vitaérv, azaz csak a platonistákkal való vitában értelmes érv.
• szócsere: nyilvánvaló szóval való meghatározás, pl., „fehér ember” mint „fehér halandó”.
• eltérő hozzáállás: valós dolog valótlannak való meghatározás, pl. „fehér szín” és „színnel kevert tűz”, ez utóbbi képtelenség.
• több szó kombinációja: pl. „igazságosság” mint „bátorság és mértékletesség”, ez csak akkor lehet helyes, ha pontosan meg van mondva a szavak milyen módon kapcsolódnak egymáshoz.

VII. könyv

Itt gyakorlatilag megismétlődik az ami már le volt írva az azonossággal kapcsolatban, ezt nem írom le újra.

Mindig könnyebb cáfolni, mint bizonyítani egy meghatározást és egy nemet. A többit illetően, legkönnyebb bizonyítani a járulékos tulajdonságot, míg legnehezebb a sajátosságot, s cáfolásuk esetében pedig a nehézség fordított.

VIII. könyv

Hol van helye a dialektikus vitának. Hogyan kell felkészülni rá, hogyan elemzendő a vitapartner állítása?

Alapvető támpontok:

• a téma megállapítása, szükséges, megalapozott axiómák használata, valamint a szóban forgó dolog alapos ismerete,
• a kérdések és azok folyamatosságának megállapítása, a folyamatosság alapvető a dialektikus vitához, míg ez a filozófus számára nem lényeges, hiszen az ő feladata lényegében az alapvető állításokból való következtetések levonása, nem vita lefolytatása,
• mindez felvetése a vitapartner felé.

A felvetések közül:

• szükségesek azok, melyekből a szillogizmus felépül – tanácsos a szükséges felvetést kevésbé világosan megfogalmazni, így azt cáfolni is nehézkesebb, kivéve a nyilvánvaló felvetéseket, melyekkel felesleges játszani, a szükséges felvetések bizonyításának módja a szillogizmus vagy az indukció, ill. a kettő együtt,
• kiegészítőek (melyek kifejezetten a vita miatt kellenek, ha a szükséges feltevések alapján nem záródott le a vita):
  • az indukció miatt, ezzel ugyanis könnyebb mind meggyőzni az ellenfelet, mind cáfolni is – mindig az ismertből és az egyediből indul az ismeretlen és az általános felé, az alap jellemzően az, ami érzékileg adott,
  • a következtetés elrejtése céljából, ennek oka: a vita 2 fél között zajlik, a cél mindezzel: az ellenfél ne jöjjön rá, hogy hová visszük őt, hiszen a szükséges felvetésekre vagy szillogizmussal vagy indukcióval juthatunk el, vagy mind a kettővel – az ellenfél így pedig észrevétlenül jut el állításunk elfogadásához, a fő módszerek:
    • a proszillogizmus (újabb szillogizmust eredményező szillogizmus), a köztes következtetések elrejtése a proszillogizmusok sorozatában,
    • a szillogizmus elemeinek nem egymás utáni levezetése, egyedi elemek bevezetése, általános meghatározások helyett,
    • a témához látszólag nem kapcsolódó elemek felvetése, öncáfolatok felvetése, majd azok megvitatása, hasonlóságok felvetése,
    • a vita mesterséges meghosszabbítása, azzal, hogy beleviszünk kiegészítő elemeket, így elrejtendő mind az igazi célt, mind az esetleges érvelési hibát,
    • metaforák bevetése, hiszen így nem lesz világos, hogy ez egy meghatározásra való törekvés vagy csak egy metafora,
  • a kérdés megvilágosítása céljából: példák és hasonlatok felhozása,
  • a következtetésnek nagyobb súly adása céljából:
    • indukcióval, mert ez hasznosabb a dialektikus vitákban, mint a szillogizmus:
    • kérdések felvetésével, melyek rávezetnek az általánosra:
      • kérdések egyetemes módon való megfogalmazása útján,
      • ha ez nem lehetséges, akkor olyan megfogalmazások útján, mely nem hagy lehetőséget a vitapartnernek, hogy kételyét fejezze ki, a vizsgált dolog egyetemes bekategorizálását illetően,
      • ha nem lehetséges kérdésekkel eredményre jutni, fel kell szólítani a vitapartnert fogalmazza meg ellenérveit,diarézissel (a dolgok kategorizáló felosztásával).

Egyéb vitajavaslatok:

• kerülendő a lehetetlen következtetésre hivatkozás,
• helyes a sok esetre hivatkozás, hogy vagy ne legyen ellenük egyáltalán ellenérv, vagy legalábbis ne legyen nyilvánvaló ellenérv,
• a következtetés ne legyen kérdés alakú, mert ebben az esetben úgy fog tűnni, hogy nem is lett volna szillogizmus,
• dialektikus kérdés csak az, amire igennel vagy nemmel lehet válaszolni, ezért a nem-dialektikus kérdések átalakítandók, hogy ily módon lehessenek megválaszolhatók,
• nem szabad ugyanazt a kérdést ismételgetni, hiszen a helyes szillogizmus kevés kérdés feltevésén alapszik – kivéve ha a partner nem válaszol, ez azonban azt jelenti, az illető nem veszi komolyan a vitát.

A dialektikus elmélkedés problémái:

• az első és utolsó elvek nehezen cáfolhatók és könnyen igazolhatók:
  • az elsőket nem lehet bizonyítani, hiszen meghatározást igényelnek,
  • az utolsókhoz meg csak sok lépésen keresztül lehet eljutni, hiszen bizonyítások sorozatára van szüksége az első elvektől kezdődően,
• az első elvekhez közeli elvekre is igaz ez, mivel a bizonyítások száma kicsi az első elvektől számítva addig vezető lépések kis száma miatt, különösen fennáll ez, ha a meghatározásokkal kapcsolatban bizonytalan, milyen értelemben használatosak,
• hibás meghatározás,
• amikor a kiinduló pont vitatottabb a feltevésnél: kérdéses egyáltalán van-e értelme ebben az esetben a vitának.

A vita menete:

• a kérdező adja meg a vita menetét, igyekszik olyan kérdéseket feltenni a témáról, melyek a felvetés fenntarthatatlanná teszik,
• a válaszoló igyekszik bizonyítani, hogy a fenntarthatatlanság a kérdésekben van, nem a felvetésben.

A kérdezőnek mindig a válaszadó által ismert feltételekből kell kiindulnia. A válaszoló igyekezni fog nem tűnni eleve legyőzöttnek. Szükséges továbbá, hogy a válaszadó rendelkezzen valamilyen állásponttal, mely ellentmond a másik fél álláspontjának. Előfordulhat, hogy a válaszadó mások gondolatára alapoz, de ebben az esetben azok logikáján belül kell maradnia.

A helyes érveléshez érdemes minden álláspont feltevése előtt az azt magfogalmozónak önmagában megtalálnia az álláspont cáfoltait, majd azokat cáfolni, hiszen ez lesz a feladata a vita során is. Óvatosnak kell általában elutasított feltevésekkel, akár abszurditásba torkolnak ezek, akár erkölcstelenségbe.

A hamis következtetésre vezető érvek esetén a megoldás a tévedést okozó elem elvetése, de csakis ez az elem elvetendő. Óvatosnak kell lenni, mert hiszen sokszor nem megoldás önmagában a tévedést okozó elem elvetése, ha nem azon múlik az érvelés helyessége. Ezért mindig rá kell mutatni a tévedés okára is.

Négy mód arra, hogy megakadályozható legyen valaki, hogy érvelésében eljusson a következtetéshez:

• a tévedést okozó elem elvetése,
• közvetlen ellenvetés megfogalmazása, ezzel meg lehet akadályozni, hogy a vitapartner folytassa érvelését,
• ellenvetés megfogalmazása magával a feltett kérdésekkel szemben, ha a vitapartner szándéka nem áll összhangban kérdéseivel, mert pl. rosszul kérdezett,
• a legrosszabb mód a vita időbeli kereteire hivatkozni.

Fentiek közül csak a legelső megoldás, míg a többi csak akadály a következtetés elérésében.

Az érvek öt romboló kritikája:

• semmilyen következtetés nem következik a feltett kérdésekből, a feltevések többsége hamis vagy általánosan elutasított, továbbá, amikor sem az elvétel, sem pedig a hozzáadás, sem mindkettő együtt nem vezet sehová,
• bár az érv helyes, s a feltétekből indul ki, de a következtetés irreleváns az eredeti álláspont szempontjából,
• bizonyos hozzáadás lehetővé teszi a következtetést, de ez a hozzáadás gyengébb lenne, mint a feltett kérdések, s kevésbé általánosan elfogadott, mint a következtetés,
• ugyanez elvétel esetében, amikor az elvétel sem járul hozzá a következtetéshez,
• a feltételek kevésbé általánosan elfogadottak, mint a következtetés, s bár igazak, de nehezebben bizonyíthatóak nála.

Az érv tiszta akkor, ha minden további kérdés nélkül vezet el a következtetésre: ha a feltételek egyszerűen kikényszerítik a következtetések, s az érvelés olyan közbülső feltételeken halad át, melyek maguk is következtetések.

Az érv hibás:

• amikor látszólag elér egy következtetést, de mégsem egészen így van – ezt neveztük szoros értelemben vett téves érv,
  amikor elér egy következtetést, ám nem a kívántat – ez történik a lehetetlenre való visszavezetés esetében,
• amikor eléri a kívánt következtetést, de nem azon a módon, mely a vizsgálatot meg kell, hogy illesse,
• amikor a következtetéshez hamis feltevéseken keresztül jutunk el.

A körkörös érvelés öt típusa:

• a bizonyítandó dolog olyan érvvel való látszólagos bizonyítása, mely valójában csak a bizonyítandó dolog szinonimája,
• az egyedi bizonyítandó dolgot ugyanannak az általános megfogalmazásával való látszólagos bizonyítása,
• az előbbi fordítottja,
• a bizonyítandó dolog részekre bontása, majd azok egyenként való kijelentése,
• egymásról szükségszerűen következő dolgokra hivatkozás.

Ellenmondástípusok:

• állítás és tagadás egyszerre való felvetése,
• ellentétek egyszerre való állítása,
• az általános állítás azzal való cáfolása, hogy egyedi ellentéteit hozzuk fel,
• valami állítása és az abból szükségszerűen következő tagadása,
• valami állítás és olyan állítások állítása, melyekből következik az előbbi cáfolata.

A legmegfelelőbb módja a vitázás gyakorlásának a következtetés megfordítása, azaz ha tudjuk egy következtetésről, hogy az hamis, akkor meg tudjuk állapítani azt is, hogy valamelyik feltevés téves. Szintén hasznos minden érv esetében az azt megerősítő és tagadó nézetek átnézése.

Minden feltevés esetében hasznos az azt támogató állítások külön-külön való megvizsgálása, hiszen megtalálhatjuk a legerősebbeket. Jó gyakorlás az önmagunkkal folytatott vita, válasszunk érveket és ellenérveket. Így jó előre felkészülünk a későbbi ellenérvekre. Mindehhez az egyetlen szükséges valódi természetes képesség csak az a hatalom, mellyel különválaszthatjuk az igazat a hamistól.

Hasznos tudni a leggyakoribb kérdésekre fejből az érveket. Fontos az érvek felosztása részekre, s e folyamat elrejtése mások élől. Fontos az egyedi esetekből az általános szabály levonása, de kerülendőek az általános érvelések a vita során, viszont az ellenfél érvelését mindig vizsgáljuk meg ebből a szempontból.

Tapasztalatlanabb vitapartnerek ellen az indukció, míg tapasztaltabbak ellen a dedukció a hatásosabb, Meg kell védenünk magukat az előbbiek esetében a párhuzamos példáktól, míg az utóbbiak esetében a feltevéseiktől. A érvelés során felmerülő gyakorlatokból is meg kell próbálni elérni valamilyen szillogizmushoz valamilyen témában, vagy cáfolathoz, ill. feltéveshez vagy annak cáfolatához. Ez az ami megadja azt a képességet, ami által az emberből képzett dialektikus vitázó lesz.

Ne vitatkozzunk bárkivel, mivel vannak emberek, akik semmilyen érvre nem hallgatnak. Az ilyen emberekkel való vita csak arra vezet, hogy rossz érvelést eredményez.

A legegyszerűbb pedig, ha készen állnak fejünkben olyan érvek, melyek nagyon sok alkalommal hasznosíthatók.