Nemrég meghalt az egyik háziállatom, az egyik madaram, név szerint Rambó Szilek, ausztrál hullámos papagáj.

Másfél évet élt, szóval mintha egy ember 25 évesen halt volna meg.

Először azt hittem, én vagyok a hibás, rossz táplálékot adtam neki, aztán kiderült, a táplálék jó volt. Szóval a halálok ismeretlen.

Jól élt, kényelmes nagy ketrecben, kellemes helyen, gazdag táplálékkal.

Kora reggel találtuk meg a ketrec aljára lezuhanva, fejjel lefelé, már kihűlten. A ketrecben vele élő másik papagáj kiabált egyébként, megrémült szobatársa halálótól.

Én ilyenkor mindig a saját halálomra szoktam gondolni, ill. a saját életemre. Nyilván az ember élettere hatalmas a hullámos papagájéhoz képest: a hullámos papagály szabadon élve se megy el a fától, ahol született (kivéve ha valamilyen katasztrófa van), de ez csak mennyiségbeli eltérés, nem minőségbeli.

Egyedül Istenen keresztül lehet leküzdeni az emberi ketrecet.