Minden rendszerben, a maiban - liberális demokrácia - is kérdés, mekkora lehet a kisember alkalmazkodása a rendszerhez, hogy ezzel még ne vétsen saját elvei ellen. Természetesen azt feltételezve, hogy a kisembernek van más elve is mint a nyugalmas életre való vágy.

Érdemesebb a kérdést a korábbi rendszerben vizsgálni, ott ugyanis ez nyíltabb módon jelentkezett: nézzük tehát a kommunista diktatúrában való alkalmazkodást.

Személyes érintettségem nulla, ezt szeretném előre leszögezni, ezért képes vagyok az ügyet semlegesen kezelni. Se párttag nem voltam, se KISZ-tag, pedig nemzedékemben 80-90 %-os volt a KISZ-tagság aránya.

Egyébként nálam is volt egy pillanat - 1984-ben -, amikor majdnem be kellett lépnem a KISZ-be, s meg is tettem volna ezt, ha nem lett volna más út, de végülis sikerült az egész ügyet elsumákolni.

A kérdés legyen ez a végletekig leegyszerűsítve: erkölcsileg ellítélendő-e az aki Kádár alatt párttag volt, mégpedig úgy volt az, hogy egyébként nem is hitt az ideológiában?

Először is én nem húznám meg a határvonalat itt: nem hiszem, hogy a párttagság valamiféle kemény határ lett volna, azaz aki bevállalta, az rossz, aki meg nem, az jó.

A rendszert mindenki kénytelen volt támogatni valamilyen szinten (nagy ritka kivételeket leszámítva). Az aktív támogatás viszont nem volt elvárva, de a párttagság szinte mindenkinél teljesen formális volt: tagdíjfizetést és kéthavonta egy-egy alapszervezeti gyűlésen való részvételt takart - ez nehezen nevezhető aktív támogatásnak.

A rendszerben élni és mégis kívül maradni - rendkívül ritka volt, ehhez hatalmas bátorság kellett, s nagyon komoly egzisztenciális gondokat okozott. Gyakorlatilag ezt csak hősök vállalták fel, dehát a hős azért hős, mert kevesen van.

A hős és a valamilyen szinten megalkuvó átlagember pedig egymást feltételezik. Hősnek akkor lehet csak lenni, ha a nagy többség nem hős, s ha mindenki hős lenne, akkor pedig a társadalom megbénulna.

Utólag számon kérni pedig abszurd. S jellemzően nem a volt hősők kérik számon a volt megalkuvókat, hanem a volt megalkuvók egymást, szimpátia-antipátia alapon.

Számomra a mérce egyedül a másnak való alaptalan, aljas szándékú ártás. Ha ez megvan, akkor a hős is megvetendő, de ha nincs, akkor a megalkuvó nem ítélendő el.

Hozzáteszem, a mai liberális demokratikus rendszer nem más, mint a kommunista rendszer volt: csupán nehezebben vehető észre a rendszer jellege, s persze a rendszer keretei szélesebbek, de ez a rendszer ugyanúgy elvárja a megalkuvást, amikor ez szükséges. S persze a hős is ugyanúgy ritka.