Furcsa véletlen folytán többször is kapcsolatba kerültem velük. Persze erősen közvetett módon.

Gyerekkoromban Budapesten volt a szobám falán egy ezüstszínű dísztányér koronával és a 25-ös számmal. 1978-as gyártmány, a trónralépés/koronázás 25. évfordulójára volt kiadva, rajta is volt a tányér hátulsó részén, hogy "silver jubelee". Emiatt sokáig azt hittem, hogy II. Elisabeth 1953-ban lett államfő, pedig valójában 1952-ben, csak az angol alkotmány szerint a koronozás nem jelenti a cím megkapását, hanem utólagos esemény, de ezt akkor még nem tudtam.

A tányért apám kapta üzleti ajándékként. Apám a rendszerváltozás előtt mindvégig külkeres volt, különböző beosztásokban, egészen 1962-től, amikor az első munkahelye lett. S amikor az átlagember 3-évente utazhatott nyugatra, ő évente átlag 10-szer utazott. Bár elsősorban Latin-Amerika volt a fő területe, utazott máshová is, 1978 őszén történetesen Angliában volt pár napot. S az angol partner ezt ajándékozta neki.

A kommunista rendszerben az üzleti ajándékozás kényes téma volt. A kelet-európai üzleti utazók ugyanis jellemzően koldusoknak tűntek a nyugati szinthez képest, így nagyon nézték ki mit fogad el. A naptár, notesz, toll, helyi szuvenír, üveg ital volt az elfogadott szint, a nagy ajándékot vagy vissza kellett utasítani vagy utólag bejelenteni és átadni a Belügynek.

Ugyanis a nagy ajándékot a rendszer a "nyugati beszervezés" kísérleteként értékelte, s ilyenkor a szerveknek dönteniük kellett: nem lehet-e az esetet kihasználni "visszaszervezésre", azaz kettős ügynök létrehozására.

Az egész szovjet-amerikai - s ezek kapcsolt részei közti - kémkedés ezen alapult: minden tele volt kettős ügynökökkel. Tulajdonképpen ez volt minden kémjelölt számára az igazi veszély: ha mondjuk egy magyar - esetleg belső meggyőződésből - beállt nyugati kémnek, erről szinte biztosan tudomást szereztek a szovjet szervek, a nyugatra beépült embereiken keresztül. S a nem-leleplezés semmit se jelentett, sok esetben direkt felhasználták az ellenséges kémet - annak tudtán kívül - dezinformációk átadására. Ha meg úgy adódott, mert éppen ez hozta a nagyobb taktikai hasznot, a kémet lebuktatták.

Amikor pl. a CIA segítségével kiépült pár alagút Berlin két része között, a 60-as évek elején, a szovjet KGB erről azonnal értesült - az egyik magasrangú CIA-vezető Nyugat-Berlinben a KGB-nek dolgozott -, de hagyták működni az alagutakat hónapokig. Aztán így sikerült több KGB-ügynököt nyugatra küldeni "politikai menekült" álcával. S persze ugyanez fordítva is működött.

Én magam is ismertem egy bukott kémet. Apám munkatársa, egy időben jó haverja volt az illető. Egyszer, kb. 10-éves gyerekként, én is jártam nála vendégségben, jól emlékszem, nagyon kedves kutyája volt, akkori fejjel ez maradt meg bennem. Neve Halmi Zoltán, a magyar Wikipédiában van is róla cikk.

Szóval a Kádár-korban minden állami szervnél és cégnél volt "belügyes" felelős, aki csak a belügyi ügyeket intézte, azaz pl. a titkos dossziékat rendezte az összes alkalmazottról. Apám a rendszerváltozás után ki is kérte saját volt dossziéját, ez jelenleg az én birtokomban van. 160 oldal szöveg, rendkívül kalandos olvasmány. Hihetetlen, de apró jelentéktelen részletek is vannak benne.

Igazán elérzényekültem azon a jelentésen, hogy "az utóbbi hónapokban rendszeresen késik reggelente, megróvást kapott". Ugyanis ez 1967 első fele, s a késés okát ismerem: az anyám velem volt terhes, s gyakran rosszul lett a buszon, amiatt mind a ketten leszálltak, s persze aztán elkéstek a munkából (ugyanannál a cégnél dolgoztak, sőt ott ismerkedtek össze).

Az, hogy ki volt egy adott szervnél a "belügyes" hivatalosan sose lehetett tudni. De általában erről erős pletykák keringtek az adott szerven/cégen belül. Pl. a 80-as évek közepén a Külker Minisztériumban mindenki "tudta", hogy a belügyes neve Martonyi János, a későbbi külügyminiszter. Amikor kinevezték1998-ban, apám rögtön mondta "ő volt nálunk a belügyes".

De visszatérve, legközelebb 1981-ben kerültem kapcsolatba az angol cirkuszi főbohócokkal. Teljesen véletlenül épp akkor voltunk Londonban - hazafelé Havannából -, amikor Charles első esküvője volt. Röhejes volt, hogy a személyi kultusz 10-szer akkora volt, mint az akkori Szovjetunióban, nem lehetett olyan irányba nézni, hogy az ember ne Charlest és Dianát lássa. Különösen mulatságos volt, hogy egyes ábrázolások olyan primitív szintűek voltak, hogy az egyébként se túl szép Diana egyenesen mesebeli szörnyetegnek tűnt rajtuk.

Aztán éppen beköltöztünk új házunkba 1997-ben, ugyanazon a héten halt meg az angol cirkuszi művészek primadonnája, Diana. Munkabalesetben: éppen celebkedett, s ebbe halt bele. Szerencsétlen ostoba libuska volt. Persze híveihez képest akadémikusi magasságokban állt, ez alá kell húzni.

Most is megjelent persze ez az agyatlan rajongói sereglet. Lassan már-már a XX. század kimagasló személyiségévé hazudják II. Elisabeth-et, pedig csak egy csendes néni volt, aki szerette a kutyákat, a virágokat, meg az autószerelést, s éldegélt hosszú éveket egy luxus öregotthonban.

Olyan ez, mint amikor a ballib mitológiában mára már rendszerváltó galaktikus főhőssé nőtte ki magát Szent Árpi Bácsi, az Egyetlen És Megismételhetetlen Örökös Köztársasági Elnök, miközben a valóságban egy ötödrangú mellékszereplő volt. De ismerjük el, Göncz legalább tényleg csinált valamit (ha többnyire hülyeséget is), míg Elisabeth semmit.

Egyébként személyesen semmi bajom ezzel a Charlesszal, sőt egyenesen szimpatikus fejnek tűnik az egész bohócseregletben. Ahogy a második felesége is mindenképpen szimpatikusabb - bár ő se szép -, mint az első.

Amikor bohóckodás van, akkor ugyanis arról lehet felismerni a normális embert, hogy láthatóan kevesebbet bohóckodik.