Spanyolországban mindig mindenki németül szól hozzám.

Hisz látják: kövér, kékszemű ember, láthatóan nem helyi típus, viszont nem szőke és nincs amerikainak se öltözve, szóval nem angolszász vagy szláv, tehát nyilván német turista.

Aztán meglepődnek.

Ha feleségestül vagyok, akkor persze rájönnek: "aha, német, de a felesége spanyol, az megtanította a nyelvre", mert hisz a feleségem tényleg simán beillik helyinek, ráadásul képes idegen akcentus nélkül spanyolul beszélni.

A 90-es évek végén még nem dúlta fel az internet a médiapiacot Spanyolországban sem, így ha az ember közéleti információkat akart, ment az újságoshoz. Olyan volt a hozzáállásom, mint a Men in black filmben a főhősök egyike, aki csak bulvárt olvas, komoly lapot nem.

Én bulvárt nem olvastam, de "komoly" lapot se. Szóval rendszeresen bementem az újságoshoz, s kiválasztottam az aktuális szélsőbalos és szélsőjobbos lapokat.

Azok nem mai típusú szélsőbal és szélsőjobb voltak még, hanem még az igazi kőkemény verzió. Az nem a mai Sumar párt volt, ahol a legvadabb szöveg az, hogy imádjuk a menekülteket, de gyűlöljük a turistákat, hanem az az igazi Lenin-kalapácsos szózuhatag, hogy pl. azonnal likvidálni ki a "fasiszta" monarchiát. Ahogy az ellenoldal se a mai Vox volt, hanem az eredeti kemény francóista szövegből is a legvadabb, hogy pl. a spanyol király zsidó-szabadkőműves áruló és a szeparatisták fő támasza. (Érdekes: a két oldal kevés dologban értett egyet, de ezek egyike az volt, hogy ki kell kiáltani a köztársaságot a királyság helyett.)

Az újságos mindig furcsán nézett. Mert olyat látott, aki az egyik lapot veszi, olyat is, aki a másikat, de hogy valaki a kettőt egyszerre! S még német turista is.