Amikor közvetlenül, napi kapcsolatban álltam a szovjet fiatalsággal, az az 1980-1985 közti időszak volt.

Kezdetben kissé meg voltam szeppenve, mert komolyan elhittem, hogy a szovjet fiatalok tényleg a rendszer hívei. Mentségemre mondva, 13 éves voltam 1980-ban, szóval talán megbocsátható ez a naivitás.

Aztán szerencsére gyorsan kiderült, tök ugyanolyanok, mint mindenki más. Ami sajátos volt: a magyaroknál is nyugatosabbak voltak vágyaikban. Ennek oka, hogy míg a magyar fiatalok nem voltak igazán elzárva a nyugattól, lehetett utazni is még időnként, meg a kádárista cenzúra nagyon sok mindent simán beengedett, addig a Szovjetunióba sokkal-sokkal kevesebb nyugati infó jutott be. Így az átlag szovjet fiatal számára a nyugat valamiféle "tiltott gyümölcs" volt, mely nyilván csakis nagyon jó lehet.

A szovjet fiatalokkal Havannában voltam napi ismeretségben, mivel 1980-1986 között Havannában éltem, s ebből 1980-1985 között szovjet középiskolába jártam. Tehát az ottani szovjet diáktársak már az elit gyerekei voltak, mégis tény: ők se tudtak semmit a nyugatról, fejükben valami teljesen rózsaszín kép uralkodott.

A Szovjetunióból külföldre utazni kb. a képtelenség kategóriájába tartozott. Az átlagember tulajdonképpen soha nem utazhatott sehová. Elvileg léteztek társas utak, de ezekben kevés hely volt, s nagyon nehéz volt bekerülni. Még a hivatalos utazók - hiszen a kubai szovjet diáktársaim mind ilyenek gyerekei voltak - is számos szűrőn mentek keresztül, s ezek után is kemény szabályok voltak számukra.

A szovjet hivatalos emberekre a szabályok sokkal szigorúbbak voltak, mint más kelet-európai országok hivatalos kiküldötteire. Elég jól ismertem a magyar szabályozás mellett a többi országét is, s mindenhol sokkal szabadabb volt, mint a szovjeteknél.

A Kubába kiküldött magyar hivatalos személyek pl. szabadon dönthettek hogyan utaznak el Budapestről Havannába, akkor a lehetőség a következő 4 volt: Berlin, Madrid, Moszkva, Prága - ezen a 4 tranzitrepülőtéren keresztül volt járat. Ezek közül Berlin és Madrid nyugati utat is jelentett (Berlin azért, mert magyar diplomata vagy szolgálati útlevéllel szabadon át lehetett menni Kelet-Berlinből Nyugat-Berlinbe), s nem volt semmilyen ukáz, hogy melyiket kell választani, mi pl. a 6 kiutazásból 4-szer Madridon, 2-szer Berlinen keresztül mentünk. A lazaság olyan szintű volt nálunk, hogy nem volt kötelező azonnal tovább utazni se, azaz simán lehetett a tranzit országban maradni pár napot.

A szovjeteknél ennek nyoma se volt, csakis közvetlen járaton lehetett utazni, s ott is a főnökség döntött ki hogy megy. Moszkvából Havanna az 12 óra leszállás nélkül, akkoriban kevés járat volt, mely ezt így tette meg, a szovjet Aeroflot legtöbb járata leszállt út közben egyszer, üzemanyagpótlás céljára, vagy Írországban vagy Kanadában. Szóval az átlag kubai szovjet kiküldött a nyugatot csak onnan ismerte, hogy látta az ír vagy a kanadai repülőtér várótermét 1 órán keresztül.

Persze a szovjetek jártak rendszeresen katonai gépekkel is Kubába, ezekkel az út 3 óra, de ezekkel csak a hivatalosan nem létező, Kubában állomásozó szovjet csapatok személyzete utazott, meg esetenként nagyon fontos emberek, akik esetében el kellett kerülni a lehető legjobban a kapcsolatot a külvilággal.

A lényeg: nekünk mint kelet-európai kiküldötteknek sokszorosan több kapcsolatunk volt a nyugati világgal, mint a szovjet kiküldötteknek. Mi láttuk a nyugat árnyoldalait is, pl. hogy Nyugat-Berlinben török gettó van, Madridban meg kéregető koldusok, addig a szovjetek csak a csillogó-villogó tranzit várótermet látták Shannonban vagy Ganderben. Érthető, hogy a szovjet kamaszok levonták a következtetést: a nyugat valami rózsaszín csillogó utópia.

A hivatalos szovjet politika az volt a Sztálin utáni időszakban, hogy egy részt beengedett a nyugati életből. Ami a zenét illeti, a sanzon típusú zene és a diszkózene mehetett szabadon, ezeket a szovjet médiák is sugározták, viszont nagyon negatívnak számított a rock és társai, minden más meg a kettő között volt (Sztálin alatt még csak a dzsessz volt engedett nyugati műfaj, ezt maga a Sztálin elvtárs is kedvelte).

Nem nehéz kitalálni mit szerettek a legjobban a szovjet kamaszok: természetesen azt, amit tiltottak.

Én akkor se voltam szinkronban korosztályomban. A 80-as években a kamaszok kedvence alapvetően a hard rock és a heavy metal volt, én meg egyiket se szerettem, máig nem értem mi a jó ezekben a stílusokban. Akkor még nem voltam a barokk zene híve - eleve nem is hallgattam semmilyen komolyzenét -, de a sokkal lágyabb stílust szerettem, a legkeményebb zene, amit még élveztem a Pink Floyd volt, de kedvencem az ELO és Kraftwerk volt.

A szovjet fiatalok fő kedvence viszont az AC/DC volt - korabeli orosz ejtéssel "íszjigyiszji". Ami számomra hallgathatatlan zene. De sokat kellett foglalkoznom az együttessel, mert nekem volt megfelelő műszaki felszereltségem zenemásolásra, így folyamatosan jelentkeztek osztálytársak, hogy másoljak át lemezeket kazettára. Még olyan is volt, hogy fordítsam le pontosan mit énekelnek, ezt csak akkor vállaltam, ha elhozzák leírva az angol verziót.

Az AC/DC kedvelése minden határon túlment, teljesen abszurd volt, hogy kb. minden szovjet kamasz ismerte összes számukat. Persze az AC/DC fénykorában - a 80-as évek első fele, majd a 90-es évek - valóban a világ egyik leghíresebb együttese volt, de szerintem olyan hírnevük sehol nem volt, mint a Szovjetunióban - ami különös meglepő, hogy csak magánkészítésű kazettákon és lemezeken terjedhetett Gorbacsov idejéig.

A Szovjetunió utolsó évében, 1991-ben, az AC/DC a Szovjetunióban koncertezett. Én nem lepődtem meg, amikor megtudtam: 1,5 millió ember ment el a moszkvai koncertükre - persze nyugaton is simán csináltak százezres koncerteket, de ez a másfél milliós szám abszolút rekordjuk.