Kamaszkorom nagy élménye volt ez, s rendkívül sokat küzdöttem ellene, mert a szívem és az eszem nem tudott kibékülni egymással.

Bár nyugaton jártam korábban is, az egyrészt 3-6 éves koromban volt, amikor az ember nem figyeli a környezetét, azt tudomásul veszi, elemzés nélkül, másrészt 11 éves koromban, amikor ez csak egy nagyon gyors út volt Ausztriában, az igazi nyugati kamasz élményeim 1980-1984 között voltak, ekkor voltam már kamaszkorban, amikor az ember kíváncsian néz mindent és a dolgokat próbálja értelmezni.

Ezek mind Budapestről kiinduló utazások voltak, a célállomás meg jellemzően Madrid, egyszer pedig Berlin (Nyugat-Berlin).

Én lelkileg, szellemileg abszolút nyugatpárti voltam, imádtam a nyugatot. Eleve így nőttem fel, szüleim a technokrata kommunista nomenklatúra alsó (később: középső) részéből származtak, mely réteg mindig csak formailag volt kommunista, a valóságban ez egy meggyőződéses nyugatos, polgári, liberális csoport volt. Annyira így volt, hogy amikor először láttam 14 évesen hívő kommunistát, azt hittem, ez valami vicc, mert én úgy tudtam, a kommunista eszmét csak úgy kötelező ismételgetni, de senki se hisz benne, mindez csak kényszer a szovjet megszállás miatt.

Ősélményem gyerekkoromban a "de ezt nem szabad hangosan mondani" mondat volt. Azaz van valami, az ellentétes a hivatalos szöveggel, ez így van, a hivatalos szöveg meg marhaság, s ezt jó tudni, de mondani nem szabad.

De én gyerekként még ennél is nyugatpártibb voltam, a kamaszok hajlamosan a dolgokat eltúlozni.

Szóval én mindig úgy mentem nyugatra, hogy megyek a rosszból a jóba.

A kamasz hajlamos a szélsőségekre, pl. arra, hogy minden fekete-fehér, azaz a nyugat az teljesen jó, a kelet meg teljesen rossz.

Egy idő után viszont azt kezdtem érezni, hogy nyugaton az ember piszkos lesz, míg amikor hazaérkezik onnan, valamilyen furcsa tisztaság tapasztalható. Annak ellenére, hogy a mi tisztaságunk unalmas, szürke, kopott, fejletlen, a nyugat pedig érdekes, színes, fényes, modern. S ez nagyon zavart, nem tudtam hová tenni ezt az abszurd érzést. Igyekeztem magam előtt is titkolni ezt az érzést.

Tulajdonképpen csak jóval később, már a 90-es évek közepén döbbentem rá: kamaszként spontán módon megéreztem a nyugati rendszer romlottságát.