A kolléga azt mondja, szomorú a választási eredmények miatt.

Én igyekszem tartózkodni az ilyen érzésektől, se negatívan, se pozitívan nem szokott hangulatom változni közéleti események miatt. Persze nekem könnyű, egyrészt autista vagyok, másrészt meg a tavalyi év végén olyan negatívumok értek, hogy azokhoz képest minden más semmi.

De eleve magányos, önfejű birca vagyok, nem szeretek együtt menni a nyájjal. Mert félek önmagam elvesztésétől a világban, s hogy nem a saját lehetőségeimet valósítom meg életutamban. Már így is sokszor a nyájjal kell tartanom, mert egyes egzisztenciális kötöttségeimtől nem vagyok képes megszabadulni, bármennyire is szeretném ezt, így legalább ott próbálok autentikus maradni, ahol ezek a kötöttségek nem kötnek.

Eleve, ideális esetben a keresztény embert nem kellene, hogy érdekelje a "demokratikus akarat", nem kellene, hogy érdekelje a többség akarata, hiszen mindez legfeljebb egy adat a sok közül, de nem lehet semmilyen keresztény értékrend alapja. Azaz nálunk a többségi akarat legfeljebb egy érdekes adatszám, mint mondjuk az adat az emberek éves pogácsafogyasztásáról, de ez nem hat ki ránk sehogy.

Ezért is zagyva eszme a kereszténydemokrácia. A kereszténység eleve nem egy politikai eszme, de ha már mindenképpen politikát akarnánk ráerőltetni, akkor meg mindenképpen antidemokratikus kell, hogy legyen: hiszen a keresztény értékrend alapja az objektív jó és nem az, amit az emberek annak vélnek többségi szavazással.

Szóval az, hogy két politikai erő küzdelméből most éppen a rosszabb erő került ki győztesen az semmi a nagy dolgok felől nézve. Az ilyesmi megesik, túl kell lépni rajta. Legközelebb meg kell próbálni jobban politizálni, s kész. Ha meg jobb politikával is vesztünk, az csak egy látlelet a beteges társadalomról. Pánikba esni, kapkodni hatalmas hiba lenne.