Felosztottam ezt 3 részre.
Az ok: a középső rész szerepel egy másik műben is, ott nem írom le még egyszer ugyanazt.
Ez a legfontosabb etikai tematikájú műve a szerzőnek, így igyekszem visszaadni minden fontos gondolatát, de nem fogok a szöveghez hűen ragaszkodni, azaz inkább a mögöttes üzenetet igyekszem átadni. A másik két etikai műnél kifejtősebb leírást fogok alkalmazni, itt viszont igyekszem inkább egyfajta pontos vázlatot adni. A három általam olvasott, etikai tematikájú Arisztotelész-mű 90 %-ban ugyanazt mondja, így tulajdonképpen elegendő a 3-ból 1-et elolvasni.
*
I.-IV. könyv
A dolgok végcélja
Minden emberi tevékenység célja a jó. Az egyes tevékenységek feloszthatók olyanokra, melyeknek van magán a tevékenységen kívül más, külső célja is, s azokra, melyek célja maga a tevékenység.
Amikor van külső cél, az mindig jobb magánál a puszta tevékenységnél. A külső célok esetében is lehet van hierarchia. A hierarchia csúnya, a legvégső cél maga a jó, ez az egyetlen dolog, ami saját maga miatt akarunk és ami miatt minden mást teszünk.
Mi foglalkozik e végső jó vizsgálatával? Az államtudomány, mert az magában foglal minden más tudományt is. Hiszen az államtudomány célja az állam jója, ez pedig több, mint az államot alkotó egyének egyéni jója, s ehhez felhasznál minden más tudományt is.
Mi a téma nehézsége?
Számtalan vélemény van mind a jót, mind a szépet illetően, az embernek az lehet az érzése, hogy mindez csak megállapodás kérdése, nem természetes alapú értékek. Továbbá az egyes javak megítélését illetően sincs egyetértés.
A kérdés megértéséhez már rendelkezni kell egy bizonyos erkölcsi tartással, mert az államtudomány végcélja nem maga a száraz tudás, hanem e tudás aktív felhasználása. Aki eleve nem erkölcsös vagy nem akar legalábbis azzá válni, annak ez a tudás haszontalan, tehát szükség van vagy természetes derekas természetre vagy észre.
A boldogság
A végcél a boldogság, ebben mindenki egyetért. De a boldogság tartalmát illetően erősen megoszlanak az álláspontok.
Három típusra oszthatók az emberek:
- tömegemberek: a gyönyört tekintik a jónak és a boldogságnak,
- politizáló emberek: a társadalmi megbecsülést tekintik a jónak és a boldogságnak,
- elmélkedő emberek: a bölcsességet tekintik a jónak és a boldogságnak.
Indukció vagy dedukció?
Platón tévedett, amikor feltételezett egyfajta általános jót, a jó ideáját. Ha létezne ilyen, az nem oszlana annyi sok kategóriára és nem jelenne meg annyira sok különböző területen. Eleve mi az az önmagában jó? Ha van ilyen és ez minden származékos jóban megvan, akkor hogyan határozható meg?
De ha lenne is ilyen általános jó, mi értelme lenne, ha sosem érhetjük el? Hiszen egyetlen terület se ezt az absztrakt jót keresi, hanem a maga saját jóját, s ezek a saját jók különbözőek.
A jó tehát nem ez, hanem egyfajta közös vonás, a cselekvések végcélja. De több ilyen cél van, így ezek közül azt kell kiválasztani, amit önmagáért választunk, ez a legtökéletesebb a más célokhoz képest, melyeket önmagukért és másért is választunk. Az egyetlen ilyen cél a boldogság, mind a gyönyört, mind a megbecsülést, mind a bölcsességet azért keressük, hogy boldogok legyünk
A boldogság tartalma
A boldogság önelegendő valami, nem kell hozzá már más. Viszont az ember természeténél fogva közösségi lény, így az egyén társadalmi élete is része ennek.
Mi az ember célja, miben van az emberi tevékenység lényege? Az emberi lélek 2 részre oszlik: értelmes és értelem nélküli részre, ez utóbbi engedelmeskedik az előbbinek, továbbá az értelmes rész is 2 alrészre oszlik: gondolkodó és cselekvő részre. Az emberi tevékenység a lélek értelemszerű működése. Ennek a működésnek a legtökéletesebb módja az erényes létezés, ez hozza a legjobb eredményt.
A javak típusai
3 kategóriára oszthatók a javak:
- külsők,
- testiek,
- lelkiek.
A lelki javak nyilván a legfontosabbak, lévén a lélek az irányító szervünk. Azonban szükségünk van a másik két típusú javakra is, hiszen nélkülük képtelenség, de legalábbis nehézkes cselekedni, márpedig a jó cselekvésében lehet csak teljes a boldogság. (A sportversenyeken se a legszebb testűek kapnak díjat, hanem azok, akik képesek eredményt elérni testi adottságuk alapján cselekedve.)
A tevékenység
Tehát a cselekvés, a tevékenység alapvető. A boldogság döntő tényezője az erényes tevékenység. Aki e szerint él, az sose lehet nyomorult. A boldog ember a balsorsot is könnyebben viseli el, s csak nagyon nagy szerencsétlenségek képesek őt kimozdítani a boldogság állapotából. Az ideális helyzet természetesen az, ha az ilyen ember külső javakkal is el van látva, hiszen azok nélkül nehezebben tudja a jót cselekedni.
Az erény
Mivel a kulcs az erény szerinti élet, így az erény kérdésére kell összpontosítani. Az állam legfőbb célja is az, hogy polgárai nem csak törvénytisztelők, de erényesek is legyenek.
Az emberi erény a lelki erény, ezért ezt kell vizsgálni. A lélek 2 részre oszlik: értelmes és értelem nélküli részre, de ezek természetüktől fogva elválaszthatatlanok egymástól. Ez 2 rész további 2-2 alrészre oszlik. Az értelmes rész 2 alrésze a gondolkodó és a cselekvő rész. Az értelem nélküli rész egyik része a tápláló rész, ez megvan az emberen kívül minden más előlényben is, ez alapvetően a biológiai funkciókat szolgálja, ez a vezérlő lélekrész pl. álom közben - ennek a lélekrésznek is vannak erényei, de az embert általánosan jellemző erényességben a szerepük elhanyagolható. Az értelem nélküli rész másik része bizonyos szempontból mégis részesül az értelemben - ez abban fejeződik ki, hogy ez a rész képes hallgatni az értelmes részre -, ez a rész a törekvő rész, mely természeténél fogva folyamatosan ellenkezik az értelmes résszel. Ezen rész erényei az erkölcsi erények, szemben az értelmes rész erényeivel, melyek az észbeli erények.
Észbeli erény pl. a bölcsesség, míg erkölcsi erény pl. a mértékletesség.
Kétféle erény
Észbeli erény - a tanulásból ered. Erkölcsi erény - a szokásból ered.
Az erkölcsi erények egyike se természetes, hanem mindig szoktatás eredménye. Viszont természetünk olyan, hogy alkalmasak vagyunk ezen erények befogadására, azaz az erkölcsi erények nem természetellenesek.
Az erkölcsi erények nem hirtelennek jönnek létre bennünk, hanem lassan és folyamatosan, hanem párhuzamosan a rajtuk alapuló erényes cselekedetek művelése során. Önmagéban az erény megismerése nem tesz minket erényessé. Az erény kialakulása és pusztulása ugyanazon folytamat része. Ahogy lehet valaki jó építész és rossz építés, s mindkettő az építkezéshez kapcsolódik, úgy lesz valaki erkölcsös vagy hitvány ember.
Nehézség
A helyes, erényes magatartás elsajátítása nehéz, ehhez szükséges az ember aktív cselekvése is. Ez ugyanis nem egyfajta egzakt tudomány, hanem gyakorlati jellegű feladat. Egyes általános útmutatást azonban meg lehet fogalmazni.
Középút
Az erényt illetően minden túlzás hiba, mindkét irányban. A dolgok természete ez. Pl. mind a túl sok étkezés, mind a túl kevés étkezés káros a testünkre. Vagy aki minden gyönyörből részt kér az ugyanolyan hibát követ el, mint aki minden gyönyört elutasít.
A lelki alkat
A középutas lelki alkat kifejlesztése folyamat. A sok munka erőt ad, de az képes leginkább sok munkára, aki erős. Ugyanez a lelkiekben is: a veszélyhez való szoktatás bátorrá tesz, s a bátor az, aki legjobban tudja kezelni a veszélyt.
A lelki alkat ismertetőjele a kellemes és a kellemetlen érzés. Akiben kellemes érzést kelt a veszéllyel való szembeszállás, az bátor, akiben ez viszont kellemetlen érzést kelt, az gyáva. Ezért szükséges az embernek már kisgyerek korától szoknia ahhoz, hogy mi erényes. Így érhető el, hogy az embernek kellemes legyen az érzete, amikor ez így helyes, s kellemetlen, amikor meg ez a helyes. A cél nem az érzelemmentesség, hanem a helyes érzelmek kifejlesztése.
Három jó és három rossz
Az ember természeténél fogva törekszik három jó dologra: az erkölcsi jóságra, a haszonra, s a kellemesre, s igyekszik magát távol tartani három rossz dologról: az erkölcsi rossztól, az ártalmasságtól. s a kellemetlentől. A két fő dolog a kellemes és a kellemetlen, azaz a gyönyör és a fájdalom, bizonyos szempontból a másik 2-2 dolog is ezeket eredményezi.
A nevelés célja: az ember saját magától válasszon helyesen, a szabály legyen lelke belsejében: akkor válassza a gyönyört és akkor hárítsa el a fájdalmat, amikor ez a helyes magatartás. Azaz nem elég helyesen cselekedni, hanem azt erényes ember módjára is kell cselekedni. E képesség kifejlődéséhez aktív magatartás szükséges, ellenkező esetben ez olyan, mintha úgy akarnánk meggyógyulni, hogy elmenve az orvoshoz meghallgatjuk annak tanácsát, de ezt a tanácsot nem követjük.
A lelki jelenségek
Három csoportra oszthatók a lelki tevékenységek:
- érzelmek, pl. vágy, félelem, szeretet,
- képességek, ezek azok, melyek alapján az egyes érzelmekre alkalmasak vagyunk,
- lelki alkatok. ezek azok, melyek folytán az egyes érzelmekkel kapcsolatosan helyesen vagy helytelenül járunk el.
Hová tartozik az erény és ellentéte, a lelki hitványság? Érzelem nem lehet, hiszen az érzelmekért nem jár se dicséret, se megróvás. Továbbá, sok érzelem előzetes elhatározás nélkül támad fel bennünk. Az erény képesség se lehet, hiszen önmagában az, hogy valamire képesek vagyunk szintén nem kapcsolható se jóhoz, se rosszhoz. Tehát az erény csakis lelki alkat lehet.
Milyen lelki alkat?
De pontosan milyen lelki alkat az erény?
Ami jó, az nem csak az illető dolgot teszi jóvá, hanem annak tevékenységét is. Ha egy szem jó, akkor nemcsak a szem az, hanem annak tevékenysége, a látás is az.
Tehát az erkölcsös ember tevékenysége is jó. Már tisztázva lett, hogy a jó tevékenység a középutat alapul vevő tevékenység.
A középút az, ami mindkét véglettől egyforma távol áll, mind a túlzástól, mind a hiánytól. Ez a közép azonban minden dologban más, nem lehet mechanikusan a két véglet átlagát nézni. Ezt nem könnyű eltalálni, viszont könnyű elvétni, mivel a helyes mód egy, míg a helytelen módok száma végtelen.
Az erény tehát olyan lelki alkat, mely egy adott akarati elhatározásra irányul, abban a vonatkozó középúton állva.
Vannak persze olyan cselekvések és érzelmek, melyeknél nincs középút, ezek minden esetben helytelenek. pl. az igazságtalankodásnak és a paráználkodásnak nem létezik helyes változata. Ez fordítva is igaz, vannak olyan dolgok, melyeknek nincs negatív változatuk, ilyen pl. a bátorság és a mértékletesség.
Példák
Íme példák a túlzásra, a hiányra, s a helyes középútra:
Legnagyobb az ellentét a végletek közt, pl. vakmerőség és gyávaság. Egyes esetekben a közép látszólag közel áll valamelyik véglethez,. pl. a bátorság a vakmerőséghez. A középhez képest ahhoz a véglethez van nagyobb ellentét, amihez hajlamosabbak vagyunk közel kerülni, pl. sokkal könnyebb a mértéktelenség hibájába esni, mint az érzéketlenség hibájába. A közép eleréséhez ezért a legjobb módszer a nagyobb véglet ellen harcolni,
Önkéntesség
Az erény az érzelmek és cselekvések terén nyilvánul meg. Mivel akaratunkkal szemben nyilvánul meg, dicséret vagy megrovás illeti. Amikor valamit akaratunk ellenére teszünk, szánalmat vagy megbocsátást érdemlünk.
Ezért meg kell vizsgálni, mi az a saját akarat.
Akaratunk ellenére történik az, ami vagy tudatlanságunkból vagy kényszer miatt megy végbe.
A kényszer külső ok, melyben nekünk nincs részünk. Nem kényszer, ha egy nagyobb rossz elkerülése vagy nemes indíték miatt teszünk valami rosszat. Pl. nem kényszer, ha egy süllyedő hajót úgy próbálunk megmenteni, hogy kidobjuk róla az árut, hiszen ebben az esetben mi döntöttünk így - bár ez kényszerhelyzet, hiszen normál esetben nem dobnánk ki az árut, mégis ez nem nevezhető kényszernek, mert a cselekvésünk oka bennünk van.
Az ilyen jellegű helyzetekben sokszor a rossz cselekedet dicséreret kap, de legalábbis megbocsátást. Ez is jelzi, hogy ezek önkéntes cselekedetek, hiszen a kényszerből való cselekedet nem kapna erkölcsi értékítéletet.
Ahol megvan a választási lehetőségünk, az sosem kényszer tehát. A kényszer csak az, ahol a cselekvő semmivel se járul hozzá az adott tetthez, ahol az ok külső. Ha másképp határoznánk meg az önkéntességet, odáig jutnánk, hogy minden cselekedetet kényszeresnek kellene tekinteni, hiszen azt lehetne mondani, hogy pl. vágyunk kényszerített erre vagy arra a cselekedetre.
A tudatlanság
A tudatlanság az akaratnélküliség másik lehetséges alakja. Azonban csak az a tudatlanság tartozik ide, melynek következtében véghez vitt tettet a cselekvő utólag megbánja, s a tett fájdalmat okoz neki.
A tudatlanságnak mindenképpen az adott tett körülményeit és tárgyát kell érinteniük. Másfajta tudatlanság nem eredményez akaratnélküliséget.
Összegezve: önkéntes cselekedet az, aminek a mozgatórugója a cselekvőn belül van, s ez a cselekvő ismeri a cselekedet tárgyát és körülményeit.
Az elhatározás
Az elhatározás meghatározása alapvető, mivel az egyes önkéntes cselekedetek alapja az elhatározás.
Azonban nem minden önkéntes cselekedet alapja elhatározás. Az elhatározás ugyanis se nem vágy, se nem indulat, se nem kívánság, se nem vélemény. Vágy és indulat az állatokban is van, akik nem határoznak el semmit. Továbbá sokszor éppen vágyunkkal ellenkezve határozunk el dolgokat. Kívánság se lehet az elhatározás, hiszen sokszor lehetetlen dolgokat is kívánunk, melyekre persze nem határozzuk el magunkat. Vélemény se lehet az elhatározás, hiszen a vélemény tőlünk független dolgokra is vonatkozhat, melyekkel kapcsolatunk kizárt, hogy bármit is elhatározzunk.
Az elhatározás mindig az előre megfontoltságot követi, ami valamiféle okoskodás és előzetes választás.
Megfontolás
A megfontolás tárgya nem lehet se örökérvényű dolog, se az, ami természetes jelenség, se véletlen dolgok. A pontosan rögzített és teljes ismeretek esetében se fontolunk meg semmit, pl. az egyes betűk kinézetét. Megfontolni azt szokás, ami tőlünk függ, s amivel kapcsolatban van cselekvési lehetőségünk, ahol van valamilyen bizonytalanság, ahol cselekedtünk hatására a dolgok így vagy úgy is alakulhatnak.
Azonban sose a célt fontoljuk meg, hanem a hozzá vezető eszközöket. Az orvos nem azt fontolja meg, hogy betegét meggyógyítsa vagy sem, hanem azt, hogy hogyan gyógyítsa meg, hiszen a cél kitűzése nem igényel megfontolást.
A megfontolás egyfajta elemzés és kutatás, felkutatjuk a célhoz szükséges eszközöket, majd elemezzük azokat hogyan használjuk.
Az elhatározás alapja tehát a tőlünk függő dolgokra való megfontolt törekvés.
A kívánság lényege
A kívánság tárgya mindig jó, ez a végcél. Azonban ahogy egy adott étel hasznos lehet egy egészséges embernek, de káros egy betegnek, úgy ez itt is így van: sokan tévesen ítélik meg, hogy az adott helyzetben jó-e nekik az, ami általában véve jó.
Az erény és az eszközök
Mivel az erény a célhoz vezető eszközökhöz kapcsolódik, azok megválasztása pedig önkéntes, így csakis tőlünk függ, hogy erényesek vagyunk-e. Ezért is érdemel dicséretet., aki helyesen választ, s megrovást az, aki helytelenül. S az önhibából eredő tudatlanságból származó hitvány cselekedet ugyanúgy megrovást érdemel, mivel itt az alapok önkéntes: azt is megbüntetik, aki részegen követ el valami rosszat, mert részeg saját akaratából lett, s azt is, aki olyan tudással nem rendelkezik, melyhez egyébként könnyedén hozzájuthatott volna. Ez utóbbi eset önként választott tudatlanság, ami ugyanaz, mint az önként választott igazságtalanság.
Mint már szó volt róla, az erények kifejlődése folyamat, s ebben szükséges az adott egyén aktív részvétele. Ha valaki helytelenül dönt, annak ő is részese. Ha a gonosz ember helytelen célt tűz ki, abban az ő maga jelleme, lelki alkata is hibás.
Nyilván van eltérés a cselekedet megválasztása és a lelki alkat megválasztása között. Ez utóbbi egy lassú folyamat, melyben csak a kezdetekben van meg igazán a saját akaratunk.
A bátorság
Az első tárgyalandó erény a bátorság. Ez a középút a félelem érzése és a biztonság érzése terén. A félelem azt jelenti: tartani valami rossztól. Az ezzel szembeni kiállás a bátorság. Azonban nem minden rossztól való tartás nevezhető a szó szoros értelmében bátorságnak. Hiszen aki nem fél a gyalázattól vagy a betegségtől, azt nem nevezik bátornak, sőt nem félni a gyalázattól egyenesen negatív magatartás.
A bátorság leginkább a legfélelmetesebb dolgokban nyilvánul, a legfélelmetesebb dolog pedig nyilván a halál. De még is itt is csak akkor, ha nemes körülmények közt történik ez a kiállás.
Az a bátor ember, aki attól fél, amitől kell, s azért és úgy áll ellent vele szemben, ahogy kell. A bátor ember mindezt azért teszi, mert önmagában jónak tartja a bátorságot.
A bátorság két ellentéte - a vakmerőség és a gyávaság - abban áll, hogy ugyanabban a helyzetben, melyben a bátor ember helytáll, elvéti a helyes magatartást: akkor is ellenáll, ha nem kellene, ill. akkor se áll ellen, amikor kellene.
Vannak a bátorságnak más típusai is. Első helyen ez az állampolgári bátorság, Az állampolgár azért bátor, mert egyrészt fél az állami büntetéstől, másrészt törekszik az állami elismerésre: az előbbi esetben nem lesz gyáva, mert ezt bünteti az állam, az utóbbi esetben pedig bátor, amikor ezt az állam elismeréssel jutalmazza.
Az állampolgári bátorság oka többes: egyrészt a jóra való törekvés, másrészt a szégyenérzet: nem akarnak megszégyenülni államuk közössége előtt.
Az állampolgári bátorság alacsonyabb fokú alakja, amikor e 2 ok helyén egyedül a büntetéstől való félelem van. Ez azért alacsonyabbrendű, mert ebben az esetben az állampolgár nem törekszik kifejezetten a jóra, márpedig az igazi bátorság az, amikor valaki magáért a bátorságért bátor, azaz azért bátor, mert bátornak lenni jó.
A katonai bátorság is hasonló ehhez: itt a katona azért képes ellenállni, azaz bátor lenni, mert rendelkezik a megfelelő szaktudással. Ez is alacsonyabbrendű bátorság, ez abból látszik, hogyha a katona olyan helyzetbe kerül, melyet felmérve arra jut, hogy a győzelmi esélyei rosszak, hajlamos megfutamodni.
A haragos ember, aki haragjában küzdi le a félelmét nem tekinthető igazi bátornak. Az állatok is képesek haragjukban támadni. A harag segíthet ugyan egy embernek, de az igazi bátor ember nem indulatból bátor.
A reménykedő ember szintén nem igazi bátor ember. Ez hasonlít a katonai bátorsághoz: a tapasztalata miatt hiszi, hogy képes győzni, ezért viselkedik bátran. Az ilyen ember hajlamos megfutamodni, amikor számára szokatlan helyzetben kerül szembe veszéllyel.
A reménykedő emberhez hasonló a tudatlanságból eredő bátorság, de ez nála alacsonyabbrendű. Ez akkor következik be, amikor valaki tévesen mér fel egy veszélyt, azt alábecsüli, s ezért áll ki ellene. Ez valójában a bátorság látszata.
A mértékletesség
A mértékletesség a gyönyörökkel szemben való középút. Azonban itt csupán a testi gyönyörökről van szó. A lelki gyönyörökben nem lehet se mértékletesnek, se mértéktelennek lenni, De még a testi gyönyörökben se vonatkozhat ez mindenre: se a látás, se a hallás, se a szaglás útján szerzett gyönyörökben nem lehetséges a mértékletesség kifejeződése.
A testi gyönyörök között itt csak az ízlelés, s legfőképpen a tapintás játszik szerepet. Legfőképpen ez az evés, az ivás, s a nemi örömök. Ezek állatias élvezetek, mivel ezekre az állatok is képesek.
Ugyanezért ez ezekre a gyönyörökre irányuló vágyak természetesek, ezen vágyak kielégítése szükséges életünkhöz. Ez az oka annak is, hogy itt a hiányban jelentkező helytelen magatartás ritka, szinte mindenki a túlzásban vét a helyes magatartás ellen.
A mértékletes ember ezekben a vágyakban a kellő, helyes mértékben lel örömöt. A mértéktelen embert pedig a legkönnyebb annak alapján felismerni, hogy ha nem kapja meg ezeket az örömöket, a kelleténél nagyobb fájdalmat érez emiatt. Ezért is tekinthető nagyobb hibának a mértéktelenség a gyávaságnál, mert míg az előbbi a fájdalom nyomán jön létre, addig az utóbbi a gyönyör nyomán, ráadásul sokkal könnyebb megedzeni magunkat a gyönyörök iránti viszonyunkat illetően, mint a félelmetes helyzetek iránt.
A fegyelmezetlenség
A fegyelmezetlenség olyan, mint a gyerekes viselkedés. A gyerekek mindig csak vágyaikat követik, a legerősebb érzés bennül a kellemes érzésekre való törekvés. Ezért is szükséges a gyerekek nevelése: hogy vágyaik ne uralkodhassanak értelmükön.
A mértékletes ember fegyelmezett: értelme vezérli abban, hogy arra, úgy, s akkor vágyakozzon, ahogy kell.
A nemes lelkű adakozás
Középút a fösvénység és a tékozlás között az anyagiak adásában és kapásában. Mind a pénz költésére, mind az adakozásra vonatkozik. A helyes: annak adni, akinek helyes, s akkor elfogadni pénzt, amikor ez helyes. Az egyén vagyonához mérendő mindig. A szegény ember jellemzően nem tud jeleskedni ebben az erényben, hiszen nincs meg a hozzá szükséges vagyona.
Nehezebb dolog megtanulni helyesen adni, mint helyesen kapni. Könnyebb ugyanis elutasítani az érdemtelen pénzt, mint sajátunkból adni másnak.
A nemes lelkű adakozó ritkán lesz gazdag ember, mert nem fogad el mástól pénzt érdemtelenül, viszont ad másoknak, amikor ez helyes.
Aki saját erejéből szerezte a vagyonát, az jellemzően kevésbé adakozik, mint aki örökölte azt.
A tékozlás a kapásban is megnyilvánulhat: ez az, ha valaki azt se fogadja el, ami jogosan jár neki.
A tékozlás mindenképpen kisebb hiba, hiszen az ilyen emberben megvan az adakozás vágya, csak a helyes mértéket kell elsajátítania.
A legrosszabb az a fösvénység, mely csak a kapásban jelentkezik, az ilyenek mindenkitől, állandóan pénzt vesznek el. Ezek jellemzően szabad emberhez nem méltó tevékenységet folytatnak, pl. bordélyháztulajdonosok, uzsorások, stb. Ilyenek még a zsebtolvajok, a hamiskártyások, s hasonlók is. Egyetlen céljuk a piszkos nyerészkedés.
Az áldozatkészség
Az áldozatkészség szorosan kapcsolódik az adakozáshoz, hiszen az adakozás tulajdonképpen az anyagiakban kifejezett áldozatkészség.
Az áldozatkész ember szívesen hoz áldozatot, aprólékos méricskélés nélkül. Nem saját érdekei érdekében hoz áldozatot - ez nem áldozat -, hanem mások és a közjó érdekében.
Mértéktelen alakjai: a nagyzolás és a szűkkeblűség.
A nemes becsvágy
A nemes becsvágy csak nagy dolgokban képes jelentkezni. A nemes módon becsvágyó ember saját magát nagy dolgokra tartja elhivatottnak, s ezekre érdemes is. Akiben ez nincs meg, az ezt az erényt nem képes gyakorolni: az ilyen ember a mértékletesség erényét gyakorolja, hiszen képes önmagában felismerni, hogy csak kisebb dolgokra elhivatott és érdemes.
Mértéktelen alakjai: a felfuvalkodottság és a kishitűség. Aki többre tartja magát, mint amennyit ér, az felfuvalkodott, aki pedig kevesebbre, az kishitű.
A nemes becsvágyban jeleskedő emberrel szemben elvárás, hogy más erényekben is kiváló legyen, hiszen pl. egy nemesen becsvágyó emberhez nehezen illene a gyávaság.
A nemes becsvágyban jeleskedő ember rendszerint nyílt ember: nem titkolja, hogy kit szeret és kit gyűlöl, ragaszkodik a maga igazságához, függetlenül, mi mások véleménye. Nem panaszkodik, de nem is dicsér másokat, nehezen alkalmazkodik másokhoz.A nemes becsvágyban jeleskedő ember rendszerint nyílt ember: nem titkolja, hogy kit szeret és kit gyűlöl, ragaszkodik a maga igazságához, függetlenül, mi mások véleménye. Nem panaszkodik, de nem is dicsér másokat, nehezen alkalmazkodik másokhoz.
A nemes becsvágyhoz hasonló a mértékletes nagyravágyóság, ellentétei a túlzott nagyravágyóság és a közömbösség. Ez a kitüntetéshez való viszonyban jelentkezik. Itt valójában nincs is saját elnevezése a helyes alaknak, hiszen a „nagyravágyó” alak már a túlzó változatot jele
A szelídség
Az indulathoz való viszonyban a szelídség a középút, ellentétei a dühösség és a halvérűség.
A kedvesség
A társasághoz való viszonyban a középút a kedvesség. Túlzó alakja az hízelgés és a tetszelgés, hiányos alakjai összeférhetetlenség és a házsártosság. Az egyik akkor se ellenkezik másokkal, amikor kellene, a másik akkor is, amikor nem kellene. A tetszelgés és a hízelgés között az eltérés, hogy a hízelgő jellemzően anyagi haszonra is számít.
A kedvesség közeli rokona a barátságosságnak, mert ha kedves ember úgy viszonyul másokhoz, mintha azok a barátai lennének, bár itt hiányzik a szeretet érzése.
Az igazsághoz való viszonyban a középérték az igazmondás, helytelen alakjai a fennhéjazás (nagyzolás) és a gúnyos álszerénység.
Az igazmondás
Az igazmondó ember mindig igazat mond, s ha el is tér ettől, kevesebbet mond, nem többet. Aki nem mond igazat, az vagy azért teszi, mert szereti magát a hazudozást vagy előnyért, ez utóbbi a hitványabb dolog, különösen, ha az előny anyagi. Az ellentéte, az álszerénység mindenképpen kisebb hiba, különösen ha nagy dolgokban nyilvánul meg - lásd Szókratészt, aki magát rendszeresen tudatlannak mondta -, de ha ez kényszeresen jelentkezik, akár apró ügyekben is, az mindenképpen elítélendő, sokszor az ilyen jellegű álszerénység valójában egyfajta rejtett nagyzolás.
A szellemesség
Az élcelődés része emberi magatartásunknak, hiszen a társas érintkezés eleme a pihenés is, aminek része a tréfálkozás is.
A helyes alak a szellemesség, torz alakjai a bohóckodás és a bárdolatlanság. A gúny, a becsmérlés, a trágárkodás - a bohóckodó ember ezeket az eszközöket mind másokkal, mind saját magával szemben alkalmazza, csak hogy meg tudjon másokat nevettetni. Az ellentéte, a bárdolatlan ember pedig a nemes tréfán is megbotránkozik, ő maga pedig képtelen részt venni a tréfálkozásban, pedig ez szükséges eleme az emberi társasági életnek.
A szemérmesség
A szemérmesség a becstelenségtől való félelem. A szó szoros értelmében ez nem is erény, mert ez fel se merül, ha az ember másban erényes.
Elsősorban a fiataloknál fontos, hiszen ők azok, akik hajlamosabbak érzelmeik által erősebben vezérelve élni, viszont a megállapodott, tisztességes embereknél ez fel se merül, hiszen aki nem követ el hitvány tetteket, annak nincs miért szégyellnie magát.
*
V.-VII. könyv
Mi az igazságosság?
Az igazságosság ugyanígy a végletek közti középút. Itt azonban több értelenben kell a dolgokat figyelembe venni. Az igazságtalanság lehet törvénytelen vagy mélténytalan, így az igazságosság lehet törvényesség vagy méltányosság.
A törvények célja, hogy az emberek erényesen cselekedjenek, tehát a törvénytartó ember erényes. Azonban az erényesség mégis különbözik az igazságosságtól, mert az előbbi magát az egyén erkölcsi állapotát jelzi, míg az utóbbi az egyén másokkal való kapcsolatában jelentkező magatartását.
Az egyetemes igazságosság azt jelenti, hogy az egyén általában törvénytisztelő és méltányos. Ez az igazságosság önmagában erény.
A konkrét igazságosság pedig azzal foglalkozik, hogy a megosztható javak esetében – mint a dicsőség, a pénz, a biztonság - az egyik személy nyeresége a másik személy számára veszteséget eredményez. Ez az igazságosság egy az erények közül.
Utóbbi igazságosságnak két formája van: elosztó és kijavító.
Az elosztó igazságszolgáltatás foglalkozik a javak elosztásával a közösség tagjai között, ennek alapja az az arányosság, mely szerint mindenki érdemei szerint kap kevesebbet vagy többet. Ez az arányosság függ az adott közösség jellegétől, attól mi alapján, milyen érdmesség alapján arányosít: demokráciában az alap a szabadság, oligarchiában a vagyo, arisztokráciában az erényesség, de minden esetben az adott közösség boldogságát szolgálja. Ez az igazságosság az erkölcsi átlagot képez mindkét irányú túlzás közt: hogy valaki az megérdemeltnél többet és kevesebbet kap.
A kijavító igazságosság pedig kijavítja az egyes egyének közti egyenlőtlenséget a nyereség és a veszteség eloszlását illetően. Kijavító igazságosságra van szükség mind önkéntes, mind nem-önkéntes ügyletek esetében. Az igazságosság helyreállítása itt bíróság által történik, hogy mindkét fél nyeresége és vesztesége ki legyen egyenlítve, ezáltal visszaállítva a középutat.
Az igazságosságnak arányosnak kell lennie. Például egy cipész és egy földműves nem cserélhet egy cipőt egy termésre, mivel ezek nem egyenértékűek. Azaz a cipésznek több cipőt kell adnia arányos értékben a földműves mezőgazdasági termelő által földjén beszedett termésért. A pénz tükrözi a különféle árukra vonatkozó keresletet, így lehetővé téve az igazságos cserét.
A politikai igazságosság és a házi igazságosság összefüggnek, de eltérőek. A politikai igazságosság alapja a jogállamiság, a családi igazságosság alapja pedig a tisztelet. A politikai igazságosság részben a természetes jogon alapul, mely mindenki számára azonos, részben viszont sajátos jogi szokásokon, ezek változnak közösségről közösségre. A házi igazságosság a feleséggel szemben érvényesül, a gyerekekkel és a rabszolgákkal szemben nem, hiszen ők a teljesjogú polgár tulajdonai, azaz viszonyukat nem rendezi a törvény.
Mindenki csak az általa önként elkövetett igazságtalanságért felelős. A tudatlanságból fakadó igazságtalanságot hibának nevezzük, a rosszra fordult tervek miatti igazságtalanságot szerencsétlenségnek, a tudatosan, de előzetes megfontolás nélküli cselekedet moatt bekövetkezett igazságtalanságot pedig kárnak.
Senki sem szemved el önkéntesen igazságtalanságot. Amikor a javak elosztása igazságtalan, az elosztó bűnösebb, mint a legnagyobb részt kapó kedvezményezett. Az emberek tévesen úgy gondolják, hogy az igazságosság könnyű kérdés, hiszen elegendő engedelmeskedni a törvényeknek. Az igazi igazságosság azonban csak erkölcsi hajlamtól származik, s aki eben hiányt szenved, az képtelen megítéleni mi az igazságos minden konkrét esetben.
A törvények nem mindig tökéletesen alkalmazhatók. Bizonyos körülmények között, amikor a törvények nem biztosítják tökéletes igazságot, a méltányosság közbe kell lépnie az egyenlőtlenség kijavításához. Ezért a méltányosság magasabbrendű a törvényi igazságosságnál, de az abszolút igazságosságnál alacsonyabbrendű.
Nem lehet senki igazságtalanul saját magával szemben. Az igazságtalanság ugyanis azt jelenti, valaki más kárára szerez előnyt. Még öngyilkosság esetén sem az áldozat, hanem az állam szenved igazságtalanságot.
Az észbeli erények
Mi a teendő azonban azokban a tevékenységekben, melyek szakértelmet igényelnek? Itt ugyanis a helyes magatartáshoz kell szaktudás is.
Ezért most, az erkölcsi erények tárgyalásának vége után az észbeli erényeket is le kell írni.
Mint már említve volt, a lélek két részre oszlik, az egyik rész az értelmes rész, s ez is két alrészre oszlik: gondolkodó (tudományos) és cselekvő (mérlegelő) részre. Az előbbi a változatlan dolgokkal és az objektív igazsággal, az utóbbi a változó dolgokkal és a kívánság szerinti igazsággal foglalkozik.
Minkét rész erténye az ami az adott rész legtökéletesebb alkata, ami mindig az adott részre jellemző tevékenységhez kell viszonyítandó.
A lélek szerepe
Az értelmes lélekrész három tulajdonsága dönt a cselekvés és az igazság megismerésében:
- érzékelés,
- ész,
- kívánság.
Az érzékelés nem lehet a cselekvés alapja, hiszen az állatok is érzékelnek.
A kívánság valami elérésére vagy elkerülésére való törekvés.
Mivel az erkölcsi erény az elhatározásban megnyilvánuló lelki alkat, az elhatározás pedig megfontoláson alapuló kívánság, így szükséges minden erkölcsös elhatározás esetében, hogy:
- a kívánság helyes legyen,
- a gondolkodás eredménye igaz legyen.
- a két fenti azonos legyen.
Ez csak a cselekvő részre igaz, mely cselekbésben és létrehozásban nyilvánul meg, ennek célja annak az igazságnak a megismerése, amely megegyezik a helyes törekvéssel
Ami a másik - gondolkodó - részt illeti, ott a jó gondolkozás az igazságot - az objektív igazságot - jelenti, a rossz pedig a tévességet.
A cselekvés kezdete az elhatározás, belőle indul ki - de nem rá irányul -, az elhatározás kezdete viszont a törekvés és a valami célra irányuló gondolkodás. Ezért az elhatározás sem ész és gondolkodás, sem erkölcsi alkat nélkül nem képzelhető el. A helyes cselekvés gondolkodás és erkölcs nélkül nem lehetséges.
A gondolkodó rész maga nem tesz semmit a tettet illetően, a cselekvő rész teszi ezt, melynek tevékenysége cselekvésben nyilvánul meg. Ez lehet alkotás és szűken vett cselekvés is:
- az alkotó gondolkodás valami célból alkot, az alkotott mű sem egyszerűen cél, hanem mindig valamivel kapcsolatban áll, és valamiért van,
- a cselekvés viszont önmagában véve is cél, amire a kívánság irányul.
A kívánság tehát magára a cselekvésre irányul. Az elhatározás tehát kívánó ész vagy gondolkodó kívánság.
A lélek mindkét értelmes részének összmunkája szükséges az igazság megismeréséhez, hiszen ezek hatnak egymásra.
Az igazság
A lélek 5 módon fejezhet ki igazságot:
- mesterség (tekhné).
- tudomány (episztémé),
- okosság (phronészisz),
- bölcsesség (szophia),
- ész (nusz).
(A feltevés és a vélemény azért marad ki, mert ezek tévedést is kifejezhetnek.)
A tudomány tárgya az, ami örök, s szabályszerűen létezik, azaz csak úgy lehet, ahogy van, s ellenőrizhető. A tudomány tanítható, alapja a dedukció, a tanítás módja az alapelveknél rávezetés, a többinél következtetés. Ez tehát a gondolkodó részhez tartozik.
A többi - nem örök - dolog tekintetében van olyan, ami a gondolkodó lélekrészhez tartozik, s van, mely a cselekvőhöz. A bölcsesség és az ész az előbbihez tartoznak, míg a mesterség és az okosság az utóbbihoz.
A mesterség az igaz gondolkodással párosult cselekvő lelki alkat a dolgokat illetően. A mesterség létrehozása azonban a létrehozás, nem a cselekvés, aminek alapja a gondolkodó rész.
Az okosság a helyes megfontolást jelenti a dolgok jóságát és hasznosságát illetően az ember szempontjából. Ez a cselekvő rész erénye tehát, hiszen megfontolni csak azt lehet, ami lehet sokféle módon. Tehát az okosság igaz gondolkodással párosult cselekvő leli alkat, ami arra irányul mi jó és rossz az embernek.
A mesterségnek van kiválósága, míg az okosságnak nincs, azaz a készakarva hibázó mesterség jobb, mint ugyanaz az okosságban.
A bölcsesség magasabb fokú az okossághoz képest, mivel a lélek felsőbb részét érinti. Ez ésszel párosult tudomány.
Míg az okosság inkább gyakorlatias tudás, addig a bölcsesség szimplán elméleti. Ezért esik meg, hogy sok okos ember - akiknek megvannak a megfelelő tapasztaltaik. de tudományos ismeretük nulla - ügyesebbek a bölcs embereknél, akik nagy tudással rendelkeznek, de kevés a gyakorlati tapasztalatuk. Hiába tudja pl. valaki, hogy a könnyebb hús miért jobb a szervezetnek, ha nem tudja ez milyen hús, míg aki csak annyit tud, hogy a madárhús egészségesebb, de nem tudja ennek magyarázatát, az jobban képes ápolni egészségét.
Az ész képesség a tudás és az igazság forrásainak megragadására. Ellentétben a tudománnyal nem a konkrét dolgokkal, hanem alapelvekkel foglalkozik. Hasonlít az okosságra, de az ész nem konkrét eseteket dolgoz fel, hanem az esetek mögötti általános elveket, köztük a gyakorlati cselekvések célját is. Az ész tehát célt ad az okosságnak, mely nélkül az okosság csak természetes erény lenne.
A ész tehát egyfajta jó felfogás. Az ész nem azonos az okossággal, hanem az okosság által birtokolt ismeret helyes felhasználását, a megértést jelenti. A megértés két módja a az indukció és a dedukció. Az ész tehát nem okolható elvekre vonatkozik, míg az az okosság egyedi esetekre vonatkozik, melyekre nem alkalmas a tudomány.
A ész erényeinek szerepe
A végső kérdés az ész erényeivel kapcsolatban: mi közük a boldogsághoz?
A bölcsességnek nem feladata a boldogsághoz vezető út elérése. Az okosság viszont vizsgálja azt, mi jó az ember számára, de arról nem beszél, ez hogyan érhető el.
Természetesen mindkét jellemző megléte már önmagában boldogságot ad, hiszen erények. Továbbá az ember tevékenysége mindig okosság és az erény alapján megy végbe: az erény helyesen kitűzi a célt, az okosság pedig kiválasztja a helyes eszközöket.
Aki igazságos dolgokat cselekszik, még nem feltétlenül igazságos, hiszen csak az, aki magukért az illető dolgokért cselekszik, azaz bizonyos lelki alkatból kifolyólag cselekszik.
A helyes elhatározást az erény alakítja ki; viszont magát a cselekvést már egy másik képesség indítja meg. Ez az ügyesség - az a fajta képesség, hogy az ember a kitűzött célra irányuló eszközöket jól megválasztja és azokat jól végrehajtja. Ha a cél jó, akkor az ügyesség dicséretre méltó, ha pedig rossz, akkor nem az.
Az okosság nem azonos az ügyészséggel, de nélküle nem léteik.
A lelki alkat viszont nem fejlődhet ki erény nélkül, a helyes cél csak erkölcsös embernek jelenik meg; mert a lelki gonoszság elcsavarja az emberek eszét, s tévelygést okoz bennük a cselekvésre vonatkozó kiindulópontok tekintetében.
Lehetetlen tehát, hogy valaki okos lehessen, ha erkölcsileg nem jó.
Ahogy az okosság viszonylik az ügyességhez, éppúgy viszonylik a természetadta erény is az igazi értelemben vett erényhez. Minden erkölcsi jellemvonás valamiképpen a természetből fakadóan van meg mindenkiben, születésünk pillanatától kezdve igazságosak, mértékletesek és bátrak vagyunk, s egyéb jó tulajdonság is megvan bennünk; de az igazi erkölcsi jóban mégis valami egyebet keresünk, s azt kívánjuk, hogy ezek a tulajdonságok valahogy másképp legyenek meg bennünk. Mert a természet adta lelki alkat formái a gyermekben és az állatban is megvannak. Ahogy az erős test látás nélkül beleütközik valamibe, mivel nem lát, ugyanez itt is megeshet:, ha az embernek esze van, akkor a cselekvésben is másként viselkedik.
Ahogy tehát a cselekvő részének esetében két forma lehetséges; az ügyesség és az okosság, úgy a lélek erkölcsi részének esetében is: természetadta erény és igazi erény; s ez utóbbi nem jöhet létre okosság nélkül. Erény tehát nem létezhet okosság nélkül.
Nem egyszerűen a helyes szabálynak megfelelő, hanem a helyes szabállyal együtt járó lelki alkat tekinthető erénynek. A helyes szabály pedig az ilyen dolgokat illetően az okosság. Az erények a szabállyal járnak együtt. Tehát senki lehet igazán erkölcsös ember okosság nélkül, sem pedig okos ember erény nélkül.
Az erények egymástól nem elválaszthatók, ez csak a természetadta erényekre vonatkoztatva lehetséges, de az erkölcsösség alapját képező erények esetében nem igaz. Tehát az okossággal egymagával valamennyi erény osztályrészünkké lesz.
Összegezve: a helyes elhatározás nem történhet meg sem okosság, sem pedig erény nélkül: ez utóbbi jelöli ki a célt, az előbbi pedig a célhoz vezető tettek cselekvését biztosítja. De az okosság nem ura a bölcsességnek, sem a jobbik lélekrésznek, mint ahogy az orvostudomány sem ura az egészségnek, azaz az okosság nem használja fel a bölcsességet a maga céljára, hanem csak arra ügyel, hogy kifejlődjön: ennek érdekében parancsol, de nem magának a bölcsességnek.
Az ekölcsi rossz
Három rossz lelki állapot létezik: bűn (lelki rosszaság), fegyelmezetlenség és állatiasság. Velük szemben áll az erény, a fegyelmezettség és az emberfelettiség.
A fegyelmezetlenség alapja tudatlanság vagy tudás? Miben nyilvánul meg? Hogyan különbözik a fegyelmezetlenség a féktelenségtől? A fegyelmezett ember mindig kitart mérlegelésének eredménye mellett, míg a fegyelmezetlen ember tudja, mi lenne a helyes mérlegelés eredménye, de mégis azzal szemben cselekszik.
A fegyelmezetlenség lehetséges okai:
- az egyén tudja, mi a rossz, de nem cselekszik e tudása alapján,
- az egyén nem ismeri helyesen a tényeket, így hamis következtetést levonva cselekszik,
- az egyén érzelmileg izgatott vagy szellemileg zavart állapota miatt nem képes világosan gondolkodni, s ebben az állapotban cselekszik,
- az egyén vágy hatására elhamarkodottan vagy megfelelő elővigyázottság nélkül cselekszik.
Ha a túlzott vágy lelki vagy külső javakra irányul, az a fegyelmezetlenség speciális alakja, míg ha testi javakra, az az alapalakzata. A speciális alak nem is valódi fegyelmezetlenség.
A féktelenség és a fegyelmezetlenség közeli kapcsolatban állnak, de míg a féktelen embernek választási lehetősége van, addig a fegyelmezetlen emberben hiányzik az önuralom. Ugyanígy az önuralom és a fegyelmezettség se azonosak, hiszen van aki abban is önuralmat gyakorol, amiben nem kellene.
Megbocsáthatóbb a hangulati állapot, mint amilyen a féktelenség is, miatti fegyelmezetlenség, mint a vágyakozás miatti, mint ami a fegyelmezetlenség is. A lobbanékony típusú ember részben fegyelmezett, míg az aki átadja magát vágyainak, nem az. Rosszabb fegyelmezetlennek lenni, mint féktelennek lenni,mert nagyobb rossz, ha az ember tudatos választásból tesz rosszat, mint amikor önuralma elvesztése miatt teszi ezt.
A fegyelmezettség is előnyben részesíthető a tűréssel, az önuralommal szemben, mert az előbbi a vágyak legyőzését jelenti, míg utóbbi csak azok visszafogását. A tűrés ellentéte a puhaság és a nőiesség, ezek az átlagember által is tűrt fájdalom eltűrésének képtelenségét jelentik.
A féktelen egyén könnyebben kijavítható, mint a fegyelmezetlen egyén, mert választás útján dönt, így tanítható a helyes választásra. A féktelen egyén gonosz, míg a fegyelmezetlenség ember gonosz dolgokat szándékos gonoszság nélkül cselekszik.
Sokan rossznak tekintik a gyönyört, arra hivatkozva, hogy a gyönyörök elvonnak minket a helyes úttól, mások szerint egyes gyönyörök rosszak, megint mások szerint a gyönyör nem azonos a jóval, így nem lehet igazi cél. Valójában azonban a gyönyör cselekedet, s csak ritkán káros, sőt egyes gyönyörfajták sosem azok. A jó élet elérése önmagában gyönyörteljes tevékenység, s éppen azért akarjuk a jó életet, mert az gyönyörteljes. Ez a fajta gyönyör a legmagasabb jó. A testi gyönyörök csak csak akkor rosszak, ha túlzottak. A legjobbak a lelki gyönyörök.
Az állatiasság az esztelen gonosztevés fokozott alakja, elsősorban a barbár népek között fordul elő. Az állatias ember nem képes felfogni mi a jó és mi a rossz. Az állatiasság ellentéte az emberfelettiség, ez az istenekre jellemző, embereknél ritka és ideiglenes, hogy szinte istenekként viselkednek.
*
VIII.-X. könyv
A barátság
A barátság lényege a két ember közötti kölcsönös jóakarat érzése.
Háromféle barátság létezik:
- hasznosságon alapuló,
- gyönyörön alapuló,
- jóságon alapuló.
Az igazi barátság a jóságon alapszik, ahol a felek egymás jóságát szemlélik. A másik két típus alacsonyabbrendű, ott a barátokat saját haszonszerzésük és gyönyörvágyuk készteti barátkozásra, nem barátjuk jelleme. Ezek ezért is nem tartós barátságok, hiszen mind a haszon, mind a gyönyör ideiglenes. Velük szemben a jóság tartós minőség, így a rajta alapuló barátságok általában tartósak. Ez a barátság magában foglalja a másik kettőt is, hiszen az igazi jó barátok hasznosak is egymásnak és gyönyört is lelnek egymásban. Az ilyen barátság ritka és lassan fejlődik ki.
A rossz emberek is lehetnek barátok, de csak a két alacsonyabbrendű barátság értelmében.
A barátság említett 3 alakja egyenlőséget feltételez a barátok közt. De van egyenlőtlen alakja is: apa és fia, férj és feleség, uralkodó és alattvaló között. Ezekben a kapcsolatokban a szeretet arányos a felek érdekeivel, azaz nem egyenlő mértékű.
A legtöbb ember jobban szereti, ha őt szeretik, mintha ő szeretne másokat, mert mindenki szereti a hízelgést és a megbecsülést. A barátság igazi jele azonban az, hogy ha mi szeretünk mást. A barátság akkor tartós, amikor mindenki a barátját annak érdeme szerint szereti.
Az igazságosság és a barátság szorosan kapcsolódnak egymáshoz, mivel mindkét érték összekötő elemként működik a társadalomban. Mivel az igazságosság, a barátság és a közösség szorosan kapcsolódnak egymáshoz, sokkal rosszabb, ha egy közeli baráttal vagy rokonnal szemben teszünk rosszat, mintha egy idegennel szemben tennénk ezt.
Állam és barátság
Háromféle politikai alkotmány létezik: monarchia, arisztokrácia és politeia. A zsarnokság a monarchia torzulása, ahol a zsarnokot saját érdekei, s nem alattvalói érdekei vezérlik.. Az oligarchia az arisztokrácia rontott alakja, míg a demokrácia a politeiáé. A legrosszabb a zsarnokság. A monarchia hasonlít az apa-fiú viszonyhoz, az arisztokrácia a férj-feleség viszonyhoz, míg a politeia a testvérek közötti kapcsolathoz. A romlott politikai alkotmányok olyanok, mint a barátság nélküli kapcsolatok, pl. mint a gazda és a rabszolga kapcsolata.
A barátságbeli problémák leggyakrabban a hasznon alapuló barátságoknál jelentkeznek. Összességében a szolgáltatást igénybe vevőnek, s nem azt az adónak kell meghatároznia a szolgáltatás értékét. Az egyenlőtlen barátságon belül fontos, hogy mindenki megkapja a megfelelő juttatást. A szegény ember nem tudja pénzzel viszonozni gazdag jótevőjét, de tiszteletet tud adni neki.
Olyan barátságoknál, ahol a felek különböző típusú szolgáltatást adnak egymásnak, fontos, hogy mindkét fél úgy érezze, hogy ez igazságos. Vita esetén a szolgáltatás címzettjének meg kell határoznia a szolgáltatás értéket. Barátunkat előnyben kell részesítenünk, de sosem mások felé vállalt kötelezettségeink terhére.
A hasznosságon vagy gyönyörön alapuló barátságok véget érnek, amikor a barátok többé nem látnak hasznot vagy gyönyört egymásban. Akkor válik nehézzé ez a szakítás, amikor a barátok azt hiszik, korábban kapcsolatuk igazi barátság volt, s nem hasznon vagy gyönyörön alapuló.
A barátaink felé táplált érzéseink ugyanazok, mint amelyeket saját magunk felé érzünk. Ez igaz a rossz emberekre is: ők magukkal és barátaikkal is rosszul bánnak.
A jóakarat nem azonos a barátsággal, mert ez csak a másik valamilyen érdemének elismerése, de szeretet érzése nélkül, továbbá hiányzik belőle a mélység és a viszonosság.
Az egyetértés barátságos érzés, mely barátok között vagy egy államon belül van, azt jelzi, hogy az emberek ugyanazokat a célokat tekintik magukénak.
A jótevők adományozása olyan, mint a művészek szeretete saját művük iránt, ezért erősebb a jótevő érzése, mint a kedvezményezett hálája. Maga a jótett megtétele több gyönyört okoz, mint annak kedvezményezettje lenni.
Azok, akik lebecsülik az önszeretetet, azt hiszik, mindenki önző. Egy igazán jó ember azonban elsősorban saját magának akar jót, csak éppen ez a jó általános jó is. A látszólag önzetlen jó cselekedeteket a jó ember valójában azért teszi, mert szereti saját magát és gyönyört talál a jó megcselekvésében.
Ha egy jó ember önelegendő. akkor minek neki barát? Mégis, a a barátság az élet egyik legnagyszerűbb dolga, így egy jó ember nem tud tökéletes boldogságot elérni barátok nélkül. Az ok: a másik ember lelke tükör mindenki előtt, így az igazi barát segít magunk lelkének szemlélésében.
Jobb a sok barát, mint a kevés, de egyetlen ember se képes sok igaz barátságot ápolni, mert a túl sok barát felületes barátságokat takar. Balsors esetében szükségesebb a barát, de a barátság szebb jólétben, hiszen senki se akarja, hogy igaz barátja osztozzon vele a szerencsétlenségben, továbbá jólétben többet tudunk segíteni barátainknak is.
Boldogság és gyönyör
Vajon az gyönyör a legfőbb jó, mivel önmagában vágyunk rá, továbbá más jó dolgokat kívánatosabbá tesz? Ez azonban csak azt mutatja, hogy a gyönyör jó. Platón azzal érvel, hogy más dolgok, mint például az ész, melyek kívánatosabbá teszik az gyönyört, így nem lehet az a legfőbb jó. Vagy a gyönyör rossz lenne, ill. egyes gyönyörök rosszak? Sok elképzelés azonban a gyönyör téves értelmezésének alapján áll.
Önmagában a gyönyör nem elegendő, például nem szeretnénk gyermek módjára élni, pedig az gyönyörteljes élet.
Vannak olyan javak, melyek gyönyör nélkül is kívánatosak, pl. az értelem vagy a jó látás. Világos, hogy nem minden gyönyör kívánatos, s a gyönyör nem a legfelsőbb jó.
A boldogság nem folyamat, hiszen nem a hiánytól a teljességig terjedő mozgás, ahogy ezt Platón mondja, s nem feltétlenül hosszabb idő alatt zajlik le. A gyönyör inkább egy kísérőjelensége érzékeink vagy értelmünk tökéletes működésének. A gyönyör tökéletesíti tevékenységünket, s mivel az élet maga tevékenység, a gyönyör elengedhetetlen az élethez. Csak azok a gyönyörök helyesek, melyeket derék emberek is éreznek derék célokért
A boldogság életünk legfőbb célja mint tevékenység, mely önmagában véve is cél,. Mindazonáltal nem szabad összekeverni a boldogságot a kellemességgel-
A boldogság legmagasabb formája a szemlélődés. A szemlélődés a legmagasabb észbeli képességeink tevékenysége, s önmagában is cél, ellentétben számos testi tevékenységünkkel. Nem lehetséges egész életünket szemlélődéssel tölteni, de ezt a lehető legjobban meg kell közelíteni. Minden erkölcsi erény az élet emberi vonatkozásaival foglalkozik, ezek szükségesek, de másodlagosak a szemlélődés isteni tevékenységéjhez képest.
Nevelés
Ha a boldogságról való tanulás elegendő ahhoz, hogy jó életet teremtsen, a filozófia lenne a világ legértékesebb dolga. A szavak azonban önmagukban nem tudják meggyőzni az embereket, hogy legyenek jók, ez gyakorlatot és szokást is igényel, s csak egy jó jellemű emberben nőhet ki az elültetett mag.
Az emberek maguktól, természetszerűen erényesekké nem lesznek, ezért az állam felelős azért, hogy törvényeket hozzon létre annak biztosítása érdekében, hogy a fiatalok a megfelelő módon legyenek nevelve, hogy ne váljanak rossz felnőttekké. Jó törvények hiányában az embereknek felelősséget kell vállalniuk gyermekeikért és barátaikért. A szülői felügyelet sok szempontból előnyösebb a törvényekhez képest, mivel lehetővé teszi az egyénre összpontosított gondoskodást.
Sem a politikusok, sem a szofisták nem alkalmasak különösen a politika tanítására. Annak megítéléséhez, hogy melyek a lehető legjobb törvények a polgárok java érdekében, magát a politikát kell megvizsgálnunk.
*
Ami nekem a legérdekesebb Arisztotelésznél etikai nézeteiben, hogy szerintem éppen abban mond ellent Platónnak, amiben Platón tévedett. Platón szerint a tudás erény, aki tud, az sose cselekszik rosszat. Arisztotelész ezt cáfolja: önmagéban a jó tudása senkit se késztet annak cselekedésére is. Ezt a gyakorlat is igazolja.
Másrészt viszont Platón szerint a cél nem szentesíti az eszközt, míg Arisztotelész szerint igen.
Ami a legszebb ebben a műben - és általában Arisztotelész minden etikai tematikájú művében -, hogy mintha keresztény lenne a legfőbb jó magyarázásában, ebben teljesen ugyanaz a következtetés, mint Platónnál. Azaz a jót nem azért teszi a derék keresztény ember, mert ezzel valamiféle áldozatot hoz, sanyargatja magát, később jutalmat várva - vagy még rosszabb esetben: rettegve a bosszúálló Istentől -, hanem szimplán önérdekből: tudja, hogy jót tenni neki is jó.
