Egy cikk kapcsán a Népszavában, a cikk idézi Eszterházyt: "[...] éles társadalmi-politikai változások idején (mint például az 1989–90-es magyar rendszerváltáskor) látványosan megugrik az átalakuló, az „átvedlő” polgárok száma. Ilyenkor az ember hirtelen, egy csapásra 180 fokos fordulatot vesz nézeteiben, világlátásában, egész magatartásában. Ahogyan Esterházy Péter írta, túl nagy (volt) a tolongás a Damaszkuszba vezető úton. A tömeges megtérés látványa gyanúsnak tűnik sokak számára.".
Na most, Eszterházyt nem tartom nagyra. Íróként egy nulla, írásai az olvashatatlanság határán vannak, egyetlen művét olvastam végig, nagy időpazarlás volt, mivel a mű nem szól semmiről, szó szerint semmi értelme. Pedig én szeretem az abszurd stílust, de Eszterházy nem abszurd, hanem csak szimplán szar. De ez nem számít, a fő bajom nem az vele, hogy rossz író volt - ez sokakkal megesik -, hanem megmondóemberi tevékenysége, melynek lényege a mindenkit lenézés és a pökhendiség.
Ez a damaszkuszi utas szöveg is valami ilyesmi, s persze maga a megállapítás mélyen hazug. Miért?
1989-1990-ben valójában nem volt semmilyen tömeges megtérés, átfordulás. Se pálfordulás, se köpönyegforgatás nem zajlott. Annyi történt, hogy egy diktatúra lassan kimúlt, s vele együtt követelményrendszere is. Ami azt okozta, hogy aki addig kényszerűen betartotta a követelményeket, az hirtelen felszabadult azok alól, s immár szabadabb lett. Semmi más.
Márpedig a követelményeket be kellett tartani még 1988-ban is, hiába magyarázzák utólag, hogy a Kádár-rendszer mennyire szabados volt. Igen, szabadabb volt pl. a bolgár rendszerhez képest, de egyáltalán nem volt szabad. S az ember amennyivel kevésbé volt a rendszerben marginális, annál több követelmény vonatkozott rá.
Amikor hirtelen kiderült 1989-ben, hogy a rendszer tényleg felszámolja saját magát - moszkvai ukáz alapján -, az emberek többsége annyit érzett, hogy akkor immár nem kell a szabályokat tartani. Ennyi az egész. S semmilyen damaszkuszi út.
Az ugyanis nem pálfordulás, sem köpönyegforgatás, hogy valaki már nem teljesíti az időközben megszűnt szabályokat. Nem az egyén változott meg, hanem a követelmények feléje.
Lásd párttagság. A csúcson 850 ezer párttag volt. Ebből 780 ezer nem csatlakozott se a Munkáspárthoz, se az MSZP-hez 1989-ben, azaz egyik utódpárthoz se. Miért? Mert eleve csak kényszer miatt voltak párttagok korábban.
Ezt is népszerű manapság tagadni, leginkább ballib oldalon, pedig tény: egy sor területen és sok beosztásban igenis kötelező volt a párttagság.