Furcsa, hogy több mint 20 évvel a kommunizmus világméretű bukása után még mindig akadnak emberek akik védeni próbálják Marxot, Lenint, Sztálint, Kádárt, Pol Potot, Che Guevarát, Castróékat, s bűntársaikat.

Tapasztalati tény, hogy az antikapitalizmus - mindegy, hogy annak kommunista, náci, vagy bármilyen más formáját vesszük - egyben a demokrácia és az emberi jogok elutasítását jelenti.

Különösen pusztító az antikapitalizmus marxi formája, melynek - ellentétben a nácizmussal - sajnálatosan sok idő adatott, hogy tomboljon-romboljon a világban. Még manapság is, a tomboló világmarxizmus bukása után 20 évvel, kommunista iga alatt él a kubai nép, valamint a koreai nép egy része.

Hiteles antifasiszta nem lehet az, aki nem ítéli el a kommunizmust is. (S ez fordítva is igaz.) Aki nem tartja be az antikommunista minimumot, annak nincs joga bármit is elítélni.

Az olyan ember, aki antifasiszta, antináci álacban élteti a marxizmust, a kommunizmust, valójában fasiszta, náci...

Az ember- és emberiségellenesség mind a  náci, mind a kommunista ideológia szerves része a kezdetektől. Nem létezik emberarcú nácizmus, nem létezik emberarcú kommunizmus, sőt - az ideológiai alapelvek miatt - ilyen nem is létezhet.

Mindkét eszme esetében láthattuk nem csak az emberellenes eszméket, hanem az eszmék megvalósulását is. A náci és a marxista eszme - sajnos - esélyt kapott a gyakorlati  megvalósításra a múlt század folyamán. Az eredmény ismert: e két eszmének köszönhetően a XX. sz. bizonyult az emberi történelem legvéresebb, legkegyetlenebb századának.

Szerencsére azonban ennek vége, azonban sosem szabad elfelejteni a múltat. A pincéből előszemtelenkedő sunyi patkányoknak, akik ezen embertelen ideológiákat akarják új mezben propagálni, pedig meg kell mutatni az utat a történelem szemétdombja felé. Ha meg maguktól nem mennek, egy kis gumibotozás és könnygázos mulatság után majd mennek kényszerből. A szellemi kútmérgezőknek pedig egy virtuális pofon a legjobb válasz.