Részt vettem 1985 decemberében a bolgár KISZ egyik gyűlésén, Havannában.

A bolgár KISZ-nek bolgárul Komszomol volt a népszerű neve, bár a hivatalos neve nem ez volt, hanem DKMSZ (a Dimitrovi Kommunista Ifjúsági Szövetség bolgár rövidítése).

Már az eredeti szovjet Komszol ülései is erősen szürreálisak voltak (nem voltam tag, de párszor elmentem, hatalmas élmény volt mindig), a bolgár Komszomol ülése túltett mindenen.

Az egész eset úgy történt, hogy a bolgár barátnőmmel moziba készültünk, de előbb el kellett menni erre a gyűlésre. Bulgáriában bizony keményebben mentek a dolgok, mint a későkádári Magyarországon, a Komszomolból való kimaradás egyben az egyetemi tanulástól való búcsút is jelentette, így természetesen egyetlen fiatal sem maradt ki, mindenki tag volt.

Elmentünk tehát a gyűlés helyszínére. Ott azonban bezárt ajtót találtunk. Később megjelent még egy tucatnyi komszomolista, de a szervezet titkára nem jött el. Eleve amolyan laza srác volt, aki a lehető legtöbb időt kubai lányokkal való foglalkozással és csencseléssel töltötte, a komszomolista tevékenysége enyhén szólva jelképes volt, de mindebből semmi baja nem esett, ugyanis a pletykák szerint édesapja állambiztonsági munkatárs volt.

– Na most mi legyen? – tették fel többen is kérdést, miután nyilvánvalóvá lett, hogy a titkár nem jön el, s nem lehet bemenni a terembe.

Egyesek indítványozták, hogy akkor mindenki menjen haza. A többség azonban ezt leszavazta, arra hivatkozva, hogy már egyszer eljött mindenki kényszerből, nehogy már még egyszer el kelljen jönni még ebben a hónapban.

Így hát megindult a gyűlés, a járdán. A három ember, akinek feladata volt anyagot készíteni az alkalomra, elővette papírját és elhadarta a papíron lévő szöveget. Ezek az anyagok jellemzően úgy készültek, hogy – ma ezt copy+paste módszernek mondanák – teljes szövegek ki lettek másolva valamilyen brosúrából. A szövegek felolvasása közben a többiek beszélgettek, de a végén mindenki tapsolt. A három felolvasás után jött még egy fontos feladat: a gyűlés felszólította az Olasz Köztársaságot, hogy azonnal engedje szabadon Szergej Antonovot.

Szergej Antonov, a Balkan légitársaság római képviselője volt és egyben a bolgár állambiztonság alkalmazottja. Ő volt az egyik vádlottja a II. János Pál római pápa elleni gyilkossági kísérletnek. Utólag kiderült, hogy ártatlan, de akkoriban még vizsgálati fogságban volt egy olasz börtönben.

Később hasonló copy+paste felolvasásnak már amerikai köntösben lettem tanúja, a mormon egyház gyűlésein, ezt ott is komoly feladatnak mondták. Az egyetlen különbség az volt, hogy a mormonoknál nem mertek a tagok beszélgetni a sok brosúraszöveg felolvasása közben.

A mormonoknál még az is rosszabb volt, hogy mindenki UGYANABBÓL a könyvből másolt. Egyszer felszólalt az egyik új tag, azt mondta, hogy ez így marha unalmas, meg semmi szellemi-lelki haszna az egésznek, valami mást is kellene felolvasni, esetleg olyat, amit a résztvevők még nem olvastak. Erre az amerikai misszionáriusok kijelentették, hogy ez nem így van, igenis az a jó, hogy ugyanabból a könyből legyen felolvasás, plusz még az egyházi hetilapból vagy a havilapból esetleg. Ezek annyira tökéletes olvasmányok, hogy bármi más csak rontana a gyűlés lelki szintjén. Az egyik misszionárius idézte is az egyik népszerű mormon szentenciát arról, hogy miért tévedés a gondolkodás: „when the prophet speaks, the thinking is already done”, azaz amikor a próféta beszél, a gondolkodás már megtörtént. (Próféta alatt természetesen az egyház vezetősége értendő.) Az új tag ki is lépett egy hónappal később az egyházból. Én is, fél évvel később.

De én ezt 1985-ben még nem tudtam. Akkor még azt hittem, a kommunista taggyűléseknél ostobább, agyzsugorítóbb és röhejesebb dolog nem létezik a világon.

De térjünk vissza a Komszomolra. Szóval a gyűlés szerencsésen véget ért.  Rekordidő, 15-20 perc alatt. Ekkor érkezett meg a Komszomol-titkár. Amikor megtudta, hogy a gyűlést már megtartottuk, ő is nagyon örült. Indítványozta: menjünk el egy közeli diszkóba. El is mentünk.

Nekem közben azonban valami nagyon zavarta az agyamat. Meg is kérdeztem a barátnőmet: miért kellett ezt a színjátékot végig csinálni, nem lehetett volna-e megállapodni, hogy megtartottuk a gyűlést és kész. Erre ő elmagyarázta: ezt nem lehetett volna megtenni, mert sose lehet tudni ki a másik Komszomol-tag, lehet beépített informátor is, s az esetleg beköp aztán mindenkit a követségen, hogy kamugyűlés volt igazi helyett. A Komszomol-titkár, aki hallotta kérdésemet és a választ is, erősen bólogatott, majd hozzátette, hogy én a laza magyarországi viszonyokból indulok ki, de ez Bulgáriában másképp van, s nem szabad kockáztatni.

A diszkóban meg Gloria Estefan est volt. Ez első hallásra szokatlannak tűnik, hiszen Gloria Estefan, USA-ban élő kubai énekesnő a Castro-ellenes ellenzék egyik ikonja. De a kubai kultúrpolitika egészen más, mint az a kelet-európai kommunista államokban volt. Kubában a legádázabb kubai  ellenzéki énekesek is szerepeltek tévében, rádióban, bárhol. Csak a nyíltan politikai tartalmú számaik voltak tilalom alatt, a többi számuk nem. De a közvetten politikai dalok, pl. Gloria Estefan Mi tierra (Földem) című dala, mely a távoli emigráns dala Kubáról még simán belefért, nem tiltották. A hatalom úgy okoskodott: semmi értelme tiltott gyümölcsöt csinálni a rendszerelles zenészekből, énekesekből, hiszen Kubában a zene alapvető fontosságú. Egyébként hasonló politika volt a filmek terén is: minden amerikai filmet bemutattak Kubában, a nyíltan politikai tartalmúakon kívül, de még ebben sem mértek szigorú mércével, simán bemutattak olyat is, amit Kádárék cenzúrája nem engedett be Magyarországra.

Szóval – befejezve a történetet – végül nem mentünk moziba aznap.

A többi cikk: