Ez egy keresztény történet, de alkalmazható másra is. Utalható ez egyik korábbi írásomra is, mely a párttagság kérdését feszegette a kommunista diktatúrában.

A korai keresztény egyházban a III. században jelent meg először az „árulók”, s általában az elvhűség problémája.

Ez azzal kapcsolatos, hogy a Római Birodalom keresztényüldözése ekkor volt a legnagyobb mértékű. Keresztényüldözés volt már az első században is, de sosem tömeges mértékben, hanem jellemzően egyéni alapon. Ha valaki ellen feljelentés érkezett, azt felelősségre vonták és megbüntették, de a hatóság nem bántotta a többi keresztényt. Megesett az is, hogy a hatóság bement egy keresztény gyűlésre, letartóztatta azt aki ellen parancs volt, de a többieknek semmi bajuk nem esett eközben. Bárkinek akár a nyilvánvaló keresztény hite sem adott okot önmagában a letartóztatásra és büntetőeljárás alá vonásra. Azaz ebben a korban a római hatóságok jellemzően csak a hangadókat, az egyházi vezetőket, az aktívan hittérítő keresztényeket üldözték, nem az átlag keresztény egyháztagot. Az átlag keresztény szinte biztonságban érezhette magát.

A mai Szerbia területén született és 249-251 között uralkodott Traianus Decian császár határozta el, hogy végleg leszámol az egész kereszténységgel. Ekkor változott meg a módszer: immár minden keresztény ellen eljárás indult. A keresztényeket lista alapján szólították be a hatóságok, s mindenkinek áldozatot kellett bemutatnia a hivatalos állami tisztségviselő előtt, aminek megtörténte után az illető keresztény hivatalos igazolást kapott a hatóságtól, hogy ő törvénytisztelő állampolgár. Az áldozat a gyakorlatban azt jelentette, hogy a római császár képmása előtt egy illatos füstölőt kellett meggyújtani, ez volt a római vallás szerint a császár istenként való elismerésének a jele.

Ez a kötelezettség a Római Birodalom minden polgárára vonatkozott, egyedül a judaisták élveztek felmentést alóla. A zsidó vallás ugyanis - ugyanúgy, ahogy a kereszténység - tiltotta a római császár istenként való elismerését, de mivel a zsidó vallást nem tekintette a római állam veszélyesnek annak erősen etnikai és nem-térítő jellege miatt, így egyedül a zsidó vallás hívei mentességet élveztek e kötelezettség alól.

A kötelezettség elől ezúttal kibújni nem lehetett, s a büntetést sem lehetett elkerülni. Mivel az áldozat be nem mutatása a római állam elleni hűtlenséget jelentette, azaz hazaárulást, a büntetés ennek volt megfelelő: főbenjáró bűnként a halálbüntetés volt az egyetlen kiszabható büntetés.

Most tehát minden keresztény előtt fennállt a dilemma, mit tegyen. A választott út sokféle volt:

• megjelenni a hatóság előtt és nem bemutatva az áldozatot bátran kiállni a kereszténységért, majd meghalni,
• elbújdosni valahol, hogy a hatóság ne találja meg az embert,
• megjelenni a hatóság előtt és bemutatni az áldozatot, azzal a tudattal, hogy ez csak kényszer, s a keresztény hívő valójában mégsem tekinti istennek a császárt, azaz egyfajta külső, tartalom nélküli kényszerként megélni a kötelezettséget, ráadásul meg se kell az áldozás közben nyíltan megtagadni a kereszténységet, ezt a hatóság nem kérte, elegendő volt a haza iránti hűség igazolása egy félperces fadarab-égetés formájában.

Egyesek a halált választották. Az elbújdosás kevesek számára volt lehetőség, hiszen – ahogy ma is – az átlagembernek nem volt elegendő vagyona ahhoz, hogy teljesen életvitelét felrúgva hirtelen mindent hátrahagyva menekülni kezdjen.

Szóval a többség a harmadik lehetőséget választotta: szégyenkezve, de a saját életet fontosabbnak tartva, mint egy belső meggyőzés nélkül bemutatott áldozatot, engedelmeskedett: megjelent a hatóság előtt, égetett füstölőt a császár képmása előtt, majd átvette az erről szóló pecsétes igazolást.

Az Egyház vezetőinek zöme természetesen az első lehetőséget választotta: a halált. Így lett kivégezve többek között Fabianus római pápa és Alekszandrosz jeruzsálemi pátriárka (később mindketten szentté lettek avatva).

Az igazi probléma az üldözés vége után alakult ki azonban. Az Egyház kizárta az egyházi szentségekben és életben való részvételből az összes keresztényt, aki bemutatta az áldozatot, azonban lehetővé tette, hogy bűnbánat után mindenki ismét teljesjogú egyháztag legyen.

Ez ellen alakult ki - az alapító neve után - novacianizmus nevű eretnekség, mely szerint Krisztus megtagadása az ember keresztsége után végleg elszakítja a kapcsot Krisztussal és nincs többé visszút. A csoport tagjai katharoknak (tisztáknak) nevezték magukat (ezek nem ugyanazok a katharok, akik kb. 7 évszázaddal később léteztek Dél-Franciaországban, csak névegyezésről van szó).

Az Egyház rámutatott: nem létezik megbocsáthatatlan bűn, s ez alól akár Krisztus megtagadása sem kivétel.

A szóban forgó katharok fennmaradtak a mai Algériában és Tunéziában (melyek a VIII. század elejéig fontos keresztény területek voltak) egészen Észak-Afrika muszlimok általi meghódításáig. A muszlim hódítás 647-ben kezdődött és 709-ben teljes sikerrel ért véget, egész Észak-Afrika a muszlim kalifátus része lett, melynek eredményeképpen  – az egyedüli Egyiptom kivételével – gyakorlatilag teljesen megszüntet a kereszténység Észak-Afrikában.

Az már külön történet, hogy miért hagyták meg a muszlim hódítók a kereszténységet Egyiptomban, miközben a többi észak-afrikai területen tűzzel-vassal irtották, ez nem tartozik ugyan ide, de a teljesség kedvéért leírom. Az ok teljes mértékben politikai: Egyiptomban a keresztények szinte teljes egészében a miafizita alexandriai pápa alá tartoztak, külön csoportot alkotva, nem állva a V. sz. eleje óta közösségben az Egyház többi részével – sőt a két csoport egymást eretneknek tartotta. A muszlimok így szövetségest láttak a koptokban a Római Birodalom fővárosában, Konstantinápolyban székelő császárral szemben.