A modern nagyhatalmiság furcsa jele, hogy a nagyhatalom emberei nem tudnak idegen nyelveket.

Nagyjából a II. vh. óta van ez így. A XVII. sz. közepe és a II. vh. között - azaz 300 éven keresztül - a francia volt a diplomácia nyelve, s mindenki természetesnek tartotta, hogy ismerni kell. Teljesen függetlenül attól, mi a francia állam hatalmi pozíciója.

Oroszországban pl. egészen 1917-ig az elit sokszor egymás között is inkább franciául beszélt, nem oroszul. A francia nem ismerete valamilyen szinten pedig kizáró oknak számított, hogy egy orosz legalábbis értelmiséginek, műveltnek számítson. Mindez annak ellenére, hogy a német nyelv lett volna a logikusabb megoldás, hiszen a XVII. századtól jelentős német betelepülés volt Oroszországba. A II. vh. előtti utolsó népszámláláson még a lakosság 1 %-a német volt, alapvetően három területen: a Fekete-tenger partvidéke, a Volga-vidék, s a Balti-tenger partvidéke.

Az oroszországi németek mindig az elithez tartoztak egyébként, minden korszakban. A legnagyobb orosz cég, a Gazprom vezetőjét úgy hívják, hogy Miller - s a közhiedelemmel ellentétben nem zsidó, hanem balti német. De més területen is, a korábbi orosz pátriárka születési vezetékneve Rüdiger volt. (Egyébként a mostan pátriárka, Kirill se orosz, hanem mordva.)

De mégse, a német helyett a francia jött divatba.

Amikor Sztálin alatt a Szovjetunió szuperhatalom lett, minden megváltozott. Nem tiltották ugyan az idegen nyelveket, de rossz szemmel néztek immár arra, aki tud idegen nyelven. Mindegy milyen nyelven. Örök emlékem a 80-as évek Kubájából, hogy az ottani szovjet kiküldöttek - akik egy időben kb, 20-25 ezren voltak - kb. 99 %-a egy szót se tudott spanyolul, akár hosszú éves tartózkodás után se. Olyan szinten, hogy a gyerekek se tanultak meg spanyolul, pedig hát gyerekkorban könnyű a nyelvtanulás. A szovjet emberek teljesen be voltak zárkózva a saját közösségeikbe, s hiába volt hivatalosan baráti a kubai nép, a hatóság rossz szemmel nézett a szovjet-kubai magánkapcsolatokra.

Egy példa a nemtudásra. A kubai "Petőfi", azaz a nemzeti költő neve José Martí - ismertem Kubában élő szovjeteket, akik a nevét "zsoze" alakban ejtették, annyira nem volt fogalmuk a nyelvről (a helyes ejtés egyébként "hosze"). Mert az egy dolog, hogy a magyar szappanopera-néző a Josét "joze" vagy "hoze" alakban ejti, a Miguelt meg "miguel" alakban, hiszen nem ott élnek, nem kötelesek tudni, de az, hogy valaki évekig spanyol nyelvű országban él és még a nevek ejtését se tudja az már bizarr.

Oroszország kijött ebből a szörnyű divatból a 90-es években, ma már az átlag orosz pozitívumnak tekinti az idegen nyelvtudást.

Nagy meglepetés volt számomta ugyanezt az amerikaiaknál tapasztalni. Egyrészt szinte senki nem beszél idegen nyelvet, másrészt aki beszél, arra rossz szemmel néznek. Egyetlen elfogadható ok a nyelvtudásra, ha valaki x származású, s tudja x nyelvet.