A Granmában - ez a központi kubai írott média - a napokban megjelent egy cikk, mely egy Fidel Castróról szóló dicsőítő könyvet elemez. A címe: "A folyamatos lázadás".

Erről gyorsan eszembe is jutott a kubai diktatúra talán legpofátlanabb hazugsága. De - talán mérsékeltebb módon - ez igaz volt minden más kommunista rendszerre is.

Nagyjából a következő volt ugyanis a kubai kommunista diktatúra arspoeticája, sőt ma is ez a lényegi elem, bár ma már van más, legalább vitatható hivatkozás is:

• minden rossz volt egykor,
• pár lelkes ember elkezdett küzdeni a gonosz rend ellen, nyilván nem tisztelve semmiben a rendet, annak szabályait, azaz fellázadtak ellene,
• a pár lelkes hős vezetésével egy hatalmas erő keletkezett, ez megdöntötte a rossz rendet,
• azóta jó rend van,
• a mostani emberek feladata követni a korábbi lelkes emberek példáját, ez abban fejezhető ki, hogy maximálisan tiszteljük az új rendet, annak szabályait.

Azt hiszem, nem is kell magyarázni a logikai bakugrást, mely szerint a lázadás egyszerre két egymást kizáró dolgot jelent: a meglévő rend el nem fogadását és annak elfogadását.

Persze meg lehet ideologizálni, a marxizmus pont ezt csinálta: a marxista rend objektíve jó, ezért nem indokolt lázadni ellen, viszont akkor se működik a "lázadás" szó, mert egyszerűen nem ezt jelenti.

A szovjet propaganda ebben következetesebb volt, nem nevezték lázadásnak a hatalommal való egyetértést. Ezért is volt nagyon sokáig tiltva a rockzene a Szovjetunióban, az érvelés alapja: a rockzene a nyugati fiatalok lázadása a kapitalista rendszer ellen - nálunk nincs mi ellen lázadni, mert nincs kapitalista rendszer - tehát a rockzene okafogyott - aki mégis rockzenét csinál, az provokátor, mert azt akarja elhitetni az emberekkel, hogy nálunk is rossz kapitalista rendszer van, ami ellen lázadni kellene - dehát ez nyilvánvaló hazugság, mindenki látja, hogy nálunk nincs kapitalizmus - tehát a szovjet rockzenész az nyugati ügynök, vagy ostoba alak, vagy elmebeteg.

Így aztán a 70-es évek elejéig teljes tiltás volt a Szovjetunóban a rock ellen, majd megtűrték lokálisan, de nagyon alacsony szinten csak - egyes merészebb iskolai, gyári Komszomol-titkárok szerveztek bulikat, ezekre meghívtak amatőr rockereket -, de folyamatosan ment ezzel együtt az ideológiai harc a "munkanélküli huligánok" ellen. Csak a 70-es évek végén lehettek lemezek, nyilvános koncertek, s csak a 80-as évek elejétől engedélyeztek kifejezetten rockzenével foglalkozó klubokat, ezek jellemzően vagy a Komszomol vagy a Szakszervezet alatt működtek (másképp nem lehetett, csak a hivatalos állami szervezetek foglalkozhattak civil tevékenységgel), de ekkor már akadtak merész funkcionáriusok, akik felkarolták a témát.

Végül még 1983-1985 között volt egy próbálkozás a visszarendeződésre, a hatalom megpróbált visszatérni a korábbi teljes tiltáshoz, de ez már nem ment át, sok alacsonyrangú funkcionárius egyszerűen nem követte a felsőbb utasítást, eleve sok ilyen ember maga is kedvelte a rockzenét (lásd az akkor 30-éves korosztálybeli fiatal KGB-tiszt Putyin esete, aki már akkor a rockzene nagy kedvelője). Aztán meg a gorbacsovi korban teljes szabadság lett a rockzene számára.

Putyin kedvenc rock együttese ma már hivatalos ünnepeken is fellép, itt szovjet dalt ad elő rockosított verzióban, az orosz hadsereg énekkara részvételével: 

link - a beágyazás nem mindig jó - a videóhoz: https://vk.com/video-19067319_456252655

De Kubában ezt nem lehetett nyíltan bevallani. A latin-amerikai "forradalmár", "lázadó" képe túl erős a néplélekben, így olyat nem lehet mondani, hogy most már nem kell lázadni.

Ezért lett kitalálva a "lázadás" szó új értelme, mely szerint lázadni azt jelenti, hogy nem lázadunk.