1979-ben voltam először nyugaton, mármint észlényként. Mert korábban is voltam, de akkor még kisgyerek voltam. Szóval 1979 az első alkalom, hogy értettem is hol vagyok és mit tapasztalok Akkor 11 éves voltam, majdnem 12 már.

3 hetet nyaraltunk, ebből 3 nap Ausztriában, a többi az akkori Jugoszláviában. Kocsival.

Először Bécsben 2 éjszaka, majd Grazban 1 éjszaka, majd onnan a Wörthi-tó érintésével a mai osztrák-szlovén határ, onnan Fiume, majd onnan Pula. Visszafelé meg Pula-Budapest megállás nélkül.

Maga a nyaralás érdektelen, semmi különöset nem lehet róla leírni, normál nyaralás, semmi más. Ami érdekes, az csupa mellékes körülmény.

Ott szembesültem azzal, hogy mennyire szegények vagyunk. Apám Magyarországon a jómódú rétegbe tartozott. 1978-ban a magyar átlagfizetés 3500 Ft/hó volt, apám ennek a 3-szorosát kereste. Mégis, ott helyben kiderült: mi vagyunk a szálloda koldusai. Gyorsan észrevettem, a szüleim sose esznek, isznak az eleve előre kifizetett étkezéseken kívül, először nem értettem az okát, aztán megmondták: nincs erre pénz. Nekem engedélyezve volt napi 1 kóla, de ők semmit nem fogyasztottak. Miközben mind a nyugati turisták, mind a helyiek simán iszogattak.

A nyaralásra úgy fizettünk be, hogy Bécsben vette apám a nyaralási csomagot, így olcsóbb volt, mint Magyarországon véve, plusz tudtuk: a KGST-turistákat diszkriminálják a helyszínen, rosszabb szobákat kapnak. S tényleg: így minket osztrákoknak számítottak, s tengerpartra néző szobát kaptunk.

Ami még megdöbbentő volt: szabadon mentek hajóutak Olaszországba. Ez teljesen elképzelhetetlen lett volna Magyarországon, hogy csak úgy át lehet menni a határon, egy sor papír és előzetes engedély nélkül.

A másik érdekesség számomra az árubőség volt. Ha az akkori magyar szintet 100-nak vesszük, akkor a jugoszláv szint 300 volt, alig elmaradva az osztrák szinttől, ami kb. 350 lehetett.

A legjobban az döbbentett meg, hogy az üdítős dobozokat az emberek eldobálták a szemétbe. Magyarországon akkor nem léteztek dobozos üdítők, voltak nyugati italok ugyan, de csakis üvegben. Az italdoboz hatalmas értéknek számított, nekem az osztályomban több gyerek is gyűjtötte őket. Mivel az iskolám az V. kerületi Szent István - akkor I. István - téren volt, s a Bazilikához sok turistabusz jött, volt olyan osztálytárs, aki képes volt rendszeresen átnézni a templom előtti szemeteseket, hátha valamelyik nyugati turista eldobott italos dobozt. Volt egy osztálytársam, aki 200 darabos egyedi - azaz minden doboz más italé volt - gyűjteményt halmozott fel: őt mindenki nagyon tisztelte. Még 2-literes sörösdoboza is volt, ami tényleg nagy ritkaságnak számított.

Jugoszláviában viszont mindenhol volt dobozos sör és üdítő, így a dobozok nem rendelkeztek semmilyen értékkel.

S persze az egész Jugoszlávia sokkal színesebb volt, mint Magyarország. Hazafelé a Goričan-Letenye határátkelő majdnem olyan élmény volt, mint később Berlinben átmenni nyugatról keletre. Tulajdonképpen az egyetlen eltérés Jugoszláviában Ausztriához képest az volt, hogy voltak Tito-képek és vöröscsillagok is az utcákon, valamilyen politikai jelszavakkal, nem csak reklámok, mint Ausztriában.

Persze az árubőség-sokk már Bécsben meglegyintett. A Kádár-féle 70-es évekbeli Magyarországon az élelmiszer-ellátás teljesen jó volt, nem voltak igazi hiányok (pár luxusnak számító terméket, lásd libamáj, téliszalámi, importcikkek leszámítva), de a bécsi élelmiszerbolt sokkoló volt, különösen a 20-féle péksütemény a kis sarki közértben.

Az ellensokk 2 évvel később Havannában ért, ahol - maradva a fenti skálánál - a helyi áruellátás 10 volt, de még a diplomatáknak fenntartott üzletekben is alig 40 körüli.

Alapból a nyugat híve voltam 6-7 éves koromtól, de ekkor döbbentem rá végleg: a kommunista rendszer abszurd. S ezzel a nézettel ki is tartottam 16-17 éves koromig, amikor elkezdtem meglátni a liberális rendszer visszásságait, bár ez ideiglenes időszakom volt, 18 évesen ismét visszatértem a nyugatimádathoz. Bár annyi mindig maradt bennem ezután, hogy a nyugatkritikus nyugatiak felé maradt bennem valamilyen sajátos tisztelet, mind a szélsőjobbosok, mind a szélsőbalosok felé.

Tulajdonképpen a kommunista rend legnagyobb öngólja az volt - így visszagondolva -, hogy sose magyarázta meg pl. az árubőséget nyugaton, s persze ennek hiányát a saját táborban, ahogy sose magyarázta el a kommunista cenzúrát, az egypártendszert se. Valós magyarázatok helyett ostoba szólamok voltak csak, melyeket a legostobábbak is spontán kinevettek.

Ha ezt mind őszintén elmondták volna, sose lett volna ilyen mértékű nyugatimádat, s sose lett volna ennyire kritikátlan hozzállás minden kommunista országban minden nyugati eszméhez.