Egész életemben utáltam a táncot, sőt 40 éves koromig a zenét is.

Persze jártam bulikban, egyszer még hivatalos igazi diszkóban is jártam, de mindig valamilyen másodlagos okkal.

A 70-es és 80-as években létezett a diszkó-rock "harc" a fiatalok között. A diszkó alapvetően rendszerpárti műfajnak számított, míg a rock rendszerkritikusnak. Az én közegemben 100 % volt rock-tábor aránya, csak távoli ismerősök között voltak diszkó-kedvelők. Az én haverjaim között az egyik legnagyobb sértés az volt, ha valakit megvádoltak, hogy pl. Neotont hallgat.

Ma már hihetetlenül hangzik, de minden idők legsikeresebb magyar együttese, a Neoton Família kb. olyan státusszal bírt akkoriban a magyar rock-kedvelők között, mint Putyin személye a mai liberális médiákban: a lehető legnagyobb rossz pokoli megszemélyesítője.

A "baj" valójában az volt velem, hogy igyekeztem alkalmazkodni, azaz megszeretni a rockot, de ez sose sikerült. Persze azt elismertem, hogy rock dalok szövege jellemzően értelmes, míg a diszkószámoké agybénító marhaság, de ennek ellenére nem tetszett az egész.

Aztán egy nap rádöbbentem: nekem nem a diszkó zene tetszik, hanem a diszkóénekesnők kinézete! Erre úgy jöttem rá, hogy amikor először láttam a Modern Talking - ami két srácból álló együttes -, nagyot röhögtem rajtuk, pedig racionálisan elgondolva, ők tök ugyanazt csinálták, mint a kor női sztárjai.

Attól kezdve mindig azt mondtam a rock-kedvelő haveroknak: természetesen nekem se teszik pl. Sabrina zenéje, csak a kinézete. Ez mindenkit meg is nyugtatott.

Latin-Amerikában kamaszodva eleve hatott rám az ottani ízlés. Ahol a lágyabb stílus a divat, s a szöveg fontos. Ezek sokkal inkább megzenésített versek.

De így se voltam zenekedvelő. Egyedül az elektronikus zene és egyes filmzene-szerzők esetében éreztem értéket.

Amikor még nem volt net, nem is volt egyszerű zenéhez jutni. Az egyébként meglehetősen unalmas Jurrasic Parkot csak azért néztem meg másodszor, mert a kezdetén a zene lenyűgöző (a megérkezés a szigetre jelenet közepe és vég, kb. 01:19-től):

De itt van ugyanaz, film nélkül, a karmester maga a zeneszerző:

2007 végén, 2008 elején lettem zenekedvelő. Akkor meg már teljesen a múlt felé fordultam, lásd XVIII. sz. első fele.

A mostani zenét meg egyszerűen nem ismerem. Csak paródiákból értesülök róla, meg a hírekből, ha valami bejut a hírekbe. Egyszerűen nincs időm rá, s nem is érdekel.

A táncot meg most se szeretem. A balett máig idegesít.