Mivel már írtam saját múltbéli tapasztalataimról - lásd pl. itt -, bepótlom az előzményeket is.

Íme előbb az 5 év nemzetközi és magyar eseményei. Csak azok, melyekről akkor is tudomást vettem. Más fontos is volt, de akkor én 12-17 éves voltam, így megbocsátható, hogy sok fontos dologról egyszerűen nem szereztem tudomást, vagy tudomást szereztem, csak nem érdekelt akkor.

1980:

• meghal Tito,
• nyugati bojkott a moszkvai olimpia ellen,
• legalizálják a szovjet táborban az első független szakszervezetet, a lengyel Szolidaritást,
• Farkas Bertalan űrutazása,
• Kubában véget ér a Mariel-kitelepülés,
• Reagan megnyeri az amerikai választást,
• katonai puccs Törökországban,
• lelövik John Lennont;

1981:

• puccskísérlet Spanyolországban,
• merénylet II. János Pál ellen,
• Izrael megtámadja Irakot, lebombázzák az épülő atomerőművet,
• Charles és Diana esküvője Londonban,
• egy katona lelövi Anvar Szadat egyiptomi elnököt,
• a hadsereg átveszi a hatalmat Lengyelországban;

1982:

• Argentína megtámadja a Falkland-szigeteket,
• Izrael kivonul a Sínai-félszigetről,
• Magyarország belép az IMF-be,
• meghal Brezsnyev, a helyére Andropov kerül;

1983:

• Reagan híres beszéde a gonosz birodalmáról,
• katonai puccs Felső-Voltában, az ország neve ezután lesz Burkina Faso,
• a szovjet légierő lelövi a KAL007 járatot Szahalin felett,
• az USA megtámadja Grenadát,
• az István a király film megjelenése.

1984:

• meghal Andropov, utóda Csernyenko,
• a Los Angeles-i olimpia bojkottja a szovjet tábor által, Románia kivételével,
• merénylet Margaret Thatcher ellen,
• megölik Jerzy Popiełuszko lengyel ellenzéki aktivistát, katolikus papot,
• megölik Indira Gandhit,
• Nicaraguában a szandinisták választásokat nyertnek, ezzel megerősítve 1979-es fegyveres úton történt hatalomra jutásukat,
• hatalmas ipari katasztrófa Indiában.

Nekem személyesen a legnagyobb változást 1980 hozta. Tavasszal szüleim megmondták nekem, hogy Kubába költözünk még a nyáron, 5 évre. Már előtte furcsállottam, minek vett apám több Kubáról szóló könyvet, de így most összeállt a kép.

Én örültem a hírnek. Elsősorban azért, mert így megmenekültem budapesti iskolámtól, melyet minden szempontból utáltam. Aztán kiderült, a havannai iskolám még rosszabb, de azt akkor nem tudhattam. Valójában az igazi baj én voltam mindig, csak akkor még nem tudtam, hogy autista vagyok, s ennek fel nem dolgozásából van minden problémám.

Politikai véleményem akkor is volt, bár 1980-ban csak 13 éves lettem. Alapvetően a nyugat kritikálatlan híve voltam, pl. szó szerint hittem a Szabad Európa Rádió minden szavának. Olyan környezetben nőttem fel, mely teljesen erre vezetett. Az egész családi hangulat nálunk kb. ez volt, nevezzük "családi tízparancsolatnak":

• a nyugati rendszer jó,
• a szocialista rendszer rossz, eleve hibás, meg abszurd is,
• a nagyhatalmak döntése volt, hogy nálunk szocializmus legyen,
• a nagyhatalmak döntése ellen nem lehet tenni semmit,
• semmi értelme hőbörögni, lázadni - sőt, aki lázad nyíltan, az szinte biztosan a hatalom provokátor ügynöke,
• az egyetlen helyes megoldás elfogadni azt, ami van, ugyanúgy mint azt, hogy nyáron meleg van, télen meg hideg, okos ember ezt tudomásul veszi, s kész,
• a megváltoztathatatlan dolgok tudomásul vétele nem gyávaság vagy erkölcstelenség,
• más embernek kárt okozni erkölcstelenség, ilyet nem szabad tenni,
• ha a másik ember bajba esik a rendszer igazságtalansága miatt, akkor segítenünk kell őt, addig a pontig, míg ez nem veszélyezteti életünket, s ha pedig veszélyezteti, akkor nem segíthetünk neki, de akkor is együtt érzünk vele,
• alapvetően a rendszer működését illetően semlegesnek kell lenni, nyíltan ellenezni öngyilkos mártíromság, lelkesen támogatni viszont gerinctelen seggnyalás.

Az döbbenetes volt, hogy Lengyelországban hivatalosan engedélyeznek egy hatalomtól független szervezetet. Ez még az enyhébb kádári Magyarországon is elképzelhetetlen lett volna. Végül azzal magyaráztuk, hogy Lengyelország specifikus eset, ott a katolikus egyházat is meghagyták nagyfokú autonómiával és kollektivizáció se volt. Semmiképpen se következtetett ebből senki a rendszer általános gyengülésére.

Ráadásul a magyar közhangulat kifejezetten lengyellenes volt, bárki bármit is mond utólag. Az alaphangulat az volt "miért nem dolgoznak hőbörgés helyett?", "azt akarják, hogy mit etessük őket ingyen?", meg "csak azt fogják elérni, mint mi 56-ban: bevonulnak az oroszok és szétlőnek mindent".

Honnan tudtam mindezt 12-évesen? Onnan, hogy minden hétköznap délután órákig hallgattam a SZER magyar adását.

Arról, hogy Kubában mi vár fogalmam sem volt. Azt hittem, az amolyan ország kb. mint Magyarország. Gyorsan csalódtam: nagyon más a kubai rendszer, pedig hivatalosan ott is marxizmus volt. Ami leginkább megdöbbentett: semmit se lehetett kapni, a magyar áruszint kb. tizedén se volt a kubai helyzet. Még a nekünk, privilegizált idegeneknek fenntartott üzletek is kb. egy korabeli magyar kisvárosi közért szintjén voltak (erről voltak tapasztalataim, egyik nagybátyám/nagynénim Kazincbarcikán lakott, sokat vendégeskedtem náluk), messze egy akkori átlag budapesti üzlet alatt. Gyerekkoromban, 1-7. osztályosként Zuglóban laktam, a Nagy Lajos kir. útja és a Mogyoródi út kereszteződésénél - a sarki ABC-ban kb. dupla annyi választék volt 1980-ban, mint Havannában a diplomatáknak fenntartott speciális élelmiszerboltban (Diplomercado volt a neve, magyarul "diplo-piac").

Azt tudtam, hogy van Magyarországnál fejlettebb szocialista ország. Előző évben voltunk nyaralni Jugoszláviában, de ezt nem gondoltam, hogy lehetséges ennyire nyomorúságos rendszer mint a kubai.

Odafelé Budapest-Zürich-Madrid-Havanna útvonalon utaztunk, Madridban 2 éjszakát töltve. Ez nagy élmény volt, meg is írtam külön itt. A legnagyobb élmény itt két dolog van:

• tele volt a város kéregető és mindenféle vackot áruló falangista egyenruhás emberekkel, az új hatalom tömegesen megszabadult Franco hű híveitől, akik nem árulták el az eszmét - ekkor még a helyi "MSZP" volt hatalmon Spanyolországban, azaz a volt állampárt reformista szárnya, s nekik létfontosságú volt, hogy bizonyítsák, ők igazi demokraták, így mindenhonnan kirúgták azokat, akik a korábbi rendszer hívei maradtak (a dolognak ezt a magyarázatát persze akkor nem tudtam, de maga a látvány hatása lenyűgözött),
• tele volt a város pornómozikkal, minden sarkon volt vagy ilyen mozi vagy bordélyház vagy valami pípsó szerű létesítmény - az ok: Franco alatt még a házastársak közti utcai puszi is tilos volt, a közerkölcs súlyos megsértésének minősült, így hirtelen felszabadult a társadalom minden korlát alól, az ellenkező végletbe rohanva (persze 12 évesen személyes tapasztalatom nem lett semmivel, csak az egyes ilyen helyek előtti plakátokat bámultam döbbenten).

Kubába megérkezve, sokat elmélkedni azonban nem kellett a helyzetről, mert nagyobb stressz ért: orosz tannyelvű iskolába kezdtem járni, erősen kezdetleges nyelvtudással. Ráadásul a nyelvtudás miatt vissza is minősítettek, a budapesti 7. osztály elvégzése után ismét 6. osztályos lettem ott.

Bár lettek barátaim, s a nyelvet is megtanultam normál szinten kb. fél év alatt, sose éreztem jól magamat.

Szóval idegen iskola, idegen ország, ráadásul VIP-státuszban - biztos recept a teljes elidegenedéshez. A túlélésre játszottam.

A kubai éghajlat is sokk volt, de csak az első 2 hétben, aztán megszoktam. Ma már állítom: a karibi éghajlat a legegészségesebb az embernek, persze csak ha nem kell az ég alatt fizikai munkát végeznie. Annak idején a rabszolgák az ültetvényeken 4-5 év alatt belehaltak a munkába, nem véletlenül.

Mivel csak abban az évben lettem 13, nem is jártam sehova. A kubai tömegközlekedés is teljesen ismeretlen maradt számomra, iskolába/iskolából vagy vittek kocsival vagy mentem iskolabusszal, a lakóhelyemtől 2 sarokra volt az egyik iskolabusz-járat végállomása. Az iskolai tananyagból kb. semmi se érdekelt, nem is igyekeztem tanulni. Viszont magánúton sokat művelődtem, rendkívül gyorsan tudtam olvasni már akkor.

Az 1980-as év végére már tudtam tv-t is nézni, mert már tudtam ehhez elegendő szinten spanyolul. Ugyanis a nyelvet újra kellett tanulnom, hiába volt korábban - 3-6 éves koromban - anyanyelvi szintű spanyol-tudásom.

Az orosz iskolában persze érdekes volt megfigyelni az embereket, nagyon mások voltak a magyar gyerekekhez képest. A kubai gyerekek eleve egy egész más világ voltak, sokkal fejlettebbek a hasonló korú magyar gyerekekhez képest, s nem csak a lányok, hanem a fiúk is. A szovjet gyerekek viszont a magyaroknál is fejletlenebbek voltak, leszámítva a kaukázusi népeket - elég sok grúz és örmény gyerek tanult az iskolában -, még a 16 éves lányok is abszolút kislányosak voltak, a fiúk meg végképp: egy átlag 16 éve orosz srác kb. egy akkori 13-14 éves magyar szintjén volt.

A legjobban a testnevelés tantárgytól rettegtem. Amikor lehetett, igyekeztem kibújni alóla. Nem volt könnyű, mert a szovjet iskolarendszer 2 szent tabuja a természettudományos tárgyak és a sport volt. Sokan ezt nem hiszik el, pedig igaz: a társadalomtudományok a "futottak még" kategóriában voltak, pedig nem erre lehetett volna számítani egy kőkemény marxista államideológiájú országban.

Az év végén örömteli esemény jött: lepuffantották John Lennont. Spontán módon gyűlöltem őt. Persze éreztem, nem jó másik ember halálának tapsolni, de mégis: valahogy pozitív hír volt ez számomra. Akkor persze nem lettem volna képes elmagyarázni miért nem tetszik nekem Lennon. Ma se tetszik, hazug hiteltelen alaknak gondolom. A zenélésben meg nem egy nagy szám, szerintem Paul McCartney volt az igazi tehetség az együttesben, nem Lennon.

1981 elejére már azonban világos lett: minden kellemetlenség ellenére hatalmas többletet kaptam azzal, hogy megismerhetek egyszerre két új kultúrát: a kubait és a szovjetet.

Ezt megéreztem különösen 1981 nyári szabadságunk alatt, ahol tapasztaltam: mennyire megnőtt látóköröm azokhoz a haverjaimhoz képest, akik mindvégig csak Magyarországon éltek. Már csak az a tény is, hogy plusz 2 nyelven ki tudtam fejezni magamat, de maga a látás: az akkori átlag magyar fiatal nagyon korlátolt volt, pont úgy, ahogy én voltam az 1 évvel korábban.

A szabadságra Havanna-Madrid-London-Budapest útvonalon mentünk, direkt 2 éjszakát Londonban maradva, s ez teljesen véletlenül egybeesett a Charles-Diana féle esküvővel. Londonban léve még 14 éves se voltam, de 2 dolog nagyon meglepett:

• a boltokban alig volt angol dolgozó, mindenhol külföldieket láttam, talán olyan 90 % körüli arányban láttam ázsiaiakat és négereket a kereskedelmi és szolgáltató munkahelyeken,
• képtelen voltam megérteni, mi a jó abban, hogy emberek órákig állnak, várva, hogy az előttük elhaladó esküvői menetet lássák.

Londonban rávettem apámat, vegyen meg nekem 2 könyvet: a Guiness rekordok könyvet és a Britannica világatlaszt - ez utóbbi ma is megvan, itt van, tőlem 8 méterre -, persze baromi drágák voltak, a kettő együtt kb. 50 font, ami legalábbis nekünk nagyon sok volt, ez nagyjából apám havi fizetése keményvaluta részének nyolcada volt. A Guiness könyvből sokat tanultam angolul, sok új szót megismerve, az atlaszt meg hónapokig forgattam - eleve egyik hobbim máig a térképek nézése.

Aztán már ismét Kubában nagy volt a pánik a lengyel események miatt, hogy Jaruzelski tábornok átvette a hatalmat. Ez teljesen szokatlan volt, teljes szakítás a szovjet rendszerrel, ahol a hadsereg mindig alárendelt szerepet játszott, itt viszont hirtelen a Hadsereg került a Párt fölé. Minden ismerős, aki mert szabadon beszélni, nagyon meg volt ijedve, a Magyarországról jött hivatalos emberek, de a nem-magyarok is. A kubaiakat persze az egész nem izgatta, eleve a kubai rendszerben a Hadsereg és a Párt azonos, sőt a Castro-rendszer kezdetén csak Hadsereg volt, a Párt későbbi fejlemény. Eleve Fidel előbb lett hadvezér, csak jóval később komcsi pártvezér

De mindenki más ezt rossznak érezte, valami vészjósló jelnek, hogy a szovjet vezetés egyre keményebb lesz, s lassan vissza fogunk menni a Rákosi-korba. Nyilván a "munkásellenzék" meg örült ennek, dehát szüleimnek ebből a körből nem voltak haverjai, akik szabadon beszéltek volna.

Akkor alapvetően mindenki látta, a kommunisták és az antikommunisták is (s a reformkommunisták is az utóbbi része voltak, az csak taktikai kényszer volt, hogy magukat reformereknek adták el), hogy a rendszerrel súlyos bajok vannak. Az egyik táborban a megoldást abban látta, hogy vissza kell térni Sztálinhoz, amikor még "rend" volt, a másik meg a rendszer felszámolásában.

Nyilván az én szüleim mindig a "reformerek" oldalán álltak - alapvetően a kádári külkeres-pénzügyes szektorban ez volt az abszolút többségi vélemény -, így ők is féltek, nehogy a lengyel fordulat annak legyen jele, hogy beindul a sztálini visszarendeződés.

Senki se gondolt a valós megoldásra: hogy ez tényleg egy lengyel akció, s nem a szovjet vezetés rendezte. Pedig gondolhattuk volna - persze erre én se jöttem rá -, hogy ez már a szovjet rendszer azon időszaka volt, amikor félig halott emberek vezették az országot, akik maguk se tudták mi zajlik, így simán lehetséges volt egy önálló lengyel lépés is.

1982-ben már, a falklandi háború megint rávilágított, hogy Kuba nem szovjet csatlósállam. Míg Kuba világraszóló imperialista agressziónak értékelte azt, hogy a britek visszatámadtak az argentín támadásra, addig a Szovjetunió csak úgy pro forma tiltakozott, de érezhető volt, nekik végülis tök mindegy mi van a Falkland-szigeteken.

Magyarország belépése az IMF-be viszont vidám pillanat volt. Magát az eseményt nem értettem, nekem a reakció volt érdekes.

Már írtam, a későkádári diplomácia egyik szokása volt, hogy külföldi kiküldetésbe előszeretettel küldtek "munkásellenzékieket", így a magyar diplomaták nagy része, talán kétharmada ilyen volt. Humoros volt látni a kétségbeesésüket, hogy a szocialista Magyarország tagja lett az IMF-bűnbarlangnak.

Volt is akkor egy magyar diplomata Havannában, aki a magyar belépés után is nyomta a korábbi "imperialista elnyomós" szöveget, s kifejezte csodálkozását, hogyan tudták Kádár elvtársat megtéveszteni tanácsadói, hogy az ország belépjen a pokoli IMF-be.

Aztán nyári szabadsága alatt a Külügy párttitkára hívatta is őt "baráti" eszmecserére, ahol azt mondta neki "elvtárs, adunk neked 3 percet, hogy eldöntsd, szeretnél-e továbbra is magyar diplomata maradni, mert ha ennyire nem értesz egyet Pártunk vezetésével, akkor esetleg megfontolhatnád, nem akarnád-e pl. a kubai állampolgárságot kérvényezni, majd elhelyezkedni inkább a kubai elvtársaknál mint diplomata", legalábbis ez volt a sztori, amit meséltek aztán. Az illető aztán látványosan többet nem beszélt a kérdésről.

Az év végének nagy eseménye volt Brezsnyev halála. Bár helyére egy másik félhalott jött, mégis hatalmas jelkép volt. Elég annyit mondani, Brezsnyev a születésem előtt lett nagyfőnök, szóval maga a változás megrengette a stabilitás érzését.

1983 nyarán, szabadság alatt megismerkedtem a magyar szamizdatos ellenzékkel. Merész dolog volt így visszagondolva, még 16 se voltam, de nálam 1 évvel idősebb haverommal elmentünk az egyik címre, amit bemondott a SZER magyar adása. Mégpedig Budakalászra mentünk, az egyik Beszélő-terjesztő lakására. Ez Kiszely Károly volt, ő sajátos alak volt, egyrészt mert kifejezetten keresztény világnézetet hangoztatott, megtagadta a katonai szolgálat teljesítését ilyen alapon, másrészt meg később nem állt be se az MDF-hez, se az SZDSZ-hez, sőt a rendszerváltozás indulásakor abbahagyott minden közéleti tevékenységet, kizárólag a természetvédelem kérdésének szentelte magát.

Kiszely kissé meglepődött, hogy 2 vadidegen kamasz csak úgy becsönget hozzá, s a SZER adására hivatkoznak. Eleinte kissé tartózkodó volt, kérdezgette kik és mik vagyunk. Külön ijedtséget okozott, amikor elmondtam, hogy apám külszolgálatos, azaz végülis annak a rendszernek a része, ami ellen ő küzd. De aztán baráti hangulat alakult ki, a végén ingyen is adott tucatnyi szamizdat-kiadványt, sőt még 2-szer találkoztunk vele a következő hetekben.

Otthon mutattam apámnak 2 szamizdatot. Ő is kissé megijedt, de csak annyit mondott, hogy "óvatosnak kell lenni az ilyesmivel", de azt nem mondta, többet ne menjek a szamizdatosokhoz. Én meg mentem, a korai ős-SZDSZ szinte minden tagjánál jártam legalább 1-szer. A legjobban Kőszeg Ferencre emlékszem, de voltam 3-szor Krassó Györgynél, de még pár név: Rajk László felesége, Haraszti Miklós, Solt Ottília, Demszky Gábor. Egyszer a Zorbánnál is találkoztam - persze akkor nem tudtam ki ő, de utólag rájöttem -, éppen vendégségben volt Kőszegnél, amikor mentem Kőszeghez. A legérdekesebb alak Krassó volt, aki már akkor szidta a többieket, hogy "kollaborálnak a hatalommal".

Nem tudom leírjam-e, illendő-e, de leírom: Krassó mind a 3 alkalommal alsógatyában fogadott minket, meztelen felsőtesttel és mezítláb, aztán megtudtam másoktól, ez a szokása. A 3. alkalommal ezt tovább fokozta, hogy amikor bevezetett minket a szobába, ahol vendégeit fogadta, egy meztelen nő feküdt az ágyban - persze betakarta magát a kritikus részeken egy lepedővel, de látszott: teljesen meztelen. Onnan tudom kicsoda, hogy a nő - akkor 30-as fiatal nő, Krassónál kb. 20 évvel fiatalabb -, hogy vendégeskedésünk vége felé felállt, majd átnyújtott két meghívót "nem akartok eljönni a kiállításomra a jövő héten?" szavakkal. Elmentünk a kiállításra, szóval tudom: a ma is élő és alkotó Háy Ágnes volt az illető, aki Krassó felesége volt abban az időben, s Krassó egyetlen gyerekének anyja.

Én nagyon elégedett voltam magammal, hogy ilyen bátor ember vagyok. Pedig röhejes, mert semmit se tettem valójában. Mindenesetre fontolgattam, hogy hivatásos forradalmár leszek. Ami persze még röhejesebb. Valójában az az egész szamizdatos kör egy zárt szekta volt. A Budapesten élő haverom rendszeresen járt hozzájuk, még az úgynevezett Hétfői Szabadegyetem előadásaira is. Ő mesélte 2 negatív tapasztalatát:

• egyrészt időnként látványosan követték őt cvivilruhások,
• másrészt - s ez volt a rosszabb - a szabadegyetemesek éreztették vele, ő idegen test ott.

Ekkor gondoltam először azt, hogy ez az egész demokratikus ellenzék nem teljesen tiszta dolog.

Nagyon hatott rám ugyanezzel párhuzamosan George Orwell. A készülő 1984-es emlékév miatt mindenhol Orwellt nyomatták, mármint a nyugati médiákban. Én meg vettem a fáradságot, s elolvastam nem csak 2 agyonreklámozott művét, hanem a többit is, sőt a publicisztikáját is. (Angolul akkor nem tudtam még ehhez elegendő szinten, de a Kubába utazás alatti madridi megálló alatt megvettem a műveket spanyolul.)

Máig vallom, a legjobb műve a Keep the Aspidistra Flying, magyarul A fikusz és az Antikrisztus címen jelent meg. Nem annyira politikus mű, de az egész rendszerkritikusság emberi részét mutatja be. Pár éve filmet is csináltak belőle - A Merry War a film címe -, a film nem is rossz.

Tulajdonképpen ekkor találkoztam először olyan emberrel, aki egyszerre kritizálja a szovjet és a nyugati rendszert. Ez számomra reveláció értékű volt. Annyira, hogy ez volt 1993 előtti életem egyetlen szakasza, kb. 10-12 hónap, amikor mégse voltam a nyugat kritikátlan híve.

De 1984 tavaszának végén visszatértem oda, hogy mégis a nyugat a legjobb.

1983 végének két nagy eseménye volt.

Az egyik a koreai utasszállító lelövése volt. Ez akkora hír volt, hogy még a szovjet iskolában is vitáztak róla, teljesen nyíltan, ez nagyon szokatlan volt.

A másik az USA támadása Grenada ellen, teljesen kitalált okok alapján. Én persze az USA oldalán álltam teljes mértékben, így nagyon megdöbbentett apám reakciója. Apám olyan típus volt, hogy ritkán fejezte ki belső gondolatait, de amikor mégis, akkor hatásosat mondott. Számomra megdöbbentő volt, hogy apám nem azt mondta, amit a SZER és Amerika Hangja, hanem azt "ezek ugyanolyanok, mint az oroszok". Nem értettem, miért lett apám hirtelen "komcsi". Csak évekkel később értettem meg.

Sokat küzdöttem magamban, hogyan oldjam fel a "jó nyugat" meggyőződést azokkal a nyugati jelenségekkel, melyek nekem se tetszettek. Amolyan kognitív disszonanciával oldottam meg: igyekeztem kimagyarázni ezeket a jelenségeket.

1984-ben jött egy újabb félhalott ember a Szovjetunió élére. Úgy tűnt, ez ezentúl így lesz.

Engem legjobban ebben az évben az lepett meg, hogy Nicaraguában a szandinisták választásokat nyernek, szabad és demokratikus választásokon. Addig az volt az elképzelésem, hogy az egész világ ellenzi a kommunizmust, szocializmust, így ha bárhol van szabad választás, akkor bukik a szocialista/kommunista erő. Meglepetés volt, hogy itt nem ez történt.

Persze az év nagy híre még a Los Angeles-i olimpia bojkottja volt. A sport akkor se érdekelt, de felháborítónak találtam.

Ebben az évben nagy élményem volt a Berlini Fal. Kubába nem a szokott madridi átszállással mentünk, hanem Budapest-Berlin-Gander-Havanna útvonalon. A mi útlevelünkkel szabadon lehetett menni oda-vissza a Falnál, a 3 nap alatt többször is áthaladtunk, gyalogosan is, metróval is. Ez újabb érv volt számomra a kommunizmus ellen.

Az év végén, 1984. december 24-én éppen egyedül ültem - szülők elmentek vendégségbe egy ismerős lengyel családhoz -, s immár 17 évesen arra jutottam: valami történni fog. Azóta se tudom, ez már megtörtént-e vagy még várni kell rá.