A fényképészet szakmai íve érdekes.

Kezdődött mint tudományos kísérlet, aztán lett művészet és magas szaktudást igénylő elfoglaltság, majd pénzes emberek hobbija, végül átlagemberek kicsit költséges hobbija. Végül: szinte ingyenes rutin.

A digitális áttörés mindent megváltoztatott. Digitális fényképészet valójában már a XX. sz. közepén létezett, de a költsége olyan volt, hogy csak hadseregek és komoly tudományos kutatóintézetek engedhették meg maguknak. (Kelet-Európában meg végképp: a szovjeteknél titkosítva volt az egész terület, csak a hadsereg intézeteiben foglalkoztak ezzel.)

A gyakorlatban csak a 90-es évek közepén estek le annyira az árak, hogy már drága, de megfizethető lett a technika. Az én első gépem egy Olympus márkájú volt, akkor a második legjobb típus volt a márkán belül, mai szemmel nevetségesen alacsony képességekkel, de így is 300 ezer Ft-ba került Budapesten 2001-ben.

Nagyjából 2003-tól zuhan a nem-digitális fényképészet. Mára visszament a művészeti szektorba.

A fényképész mint szakma pedig teljesen visszaszorult: mára csak egyes hivatalos és ünnepi eseményeken maradt meg.

Egyik emlékem a 70-es évekből a repülőtéri fényképész. Ismeretleneket fényképezett le, majd odament hozzájuk és el akarta adni nekik a képet (persze úgy, hogy pár nappal később elküldi postán). Kevesen utaztak akkor, a repülőutazás még luxus volt, s akadtak emberek, akik fizettek: hiszen jó emlék, hogy az emberről van emlék. Voltak ilyen fényképészek persze nem csak repülőtereken, hanem neves műemlékeknél is.

Már ez teljesen megszűnt. Mindenkinél van valamilyen fényképezőgép, ha más nem, akkor telefon. S senki se fog másnak fizetni azért, mert lefényképezi.

A 70-években, kisgyerekként, folyamatosan láttam ilyen fényképészeket. 1970-1973 között Peruban éltünk, persze minden nyáron hazautazva, aztán vissza, így egy csomó országon mentünk keresztül. Budapestről Limába és vissza alapvetően 2 útvonal volt: Madridon keresztül és New Yorkon keresztül, az utóbbi esetben ez plusz egy átszállás volt Frankfurtban, hiszen nem volt akkor Budapestről New Yorkba közvetlen járat. Viszont míg a New Yorkból Limába menő járat közvetlen volt, addig a Madrid-Lima és Lima-Madrid leszállt útközben 1 vagy 2 helyen, ezek vagy Caracas, vagy Bogotá vagy Quito.

New Yorkban csak egyszer voltam így. Szüleim nem szerették ezt a verziót, mert ott az átszállást a repülőtéren kellett eltölteni, a belső tranzit teremben, nem lehetett kimenni onnan, akkoriban nagyon nehezen adtak az amerikaiak vízumot kommunista hivatalos kiküldötteknek, még tranzitvízumot se igen adtak könnyedén.

Ezzel szemben Madrid a szabadság földje volt vízum szempontból: valószínűleg furcsán hangzik, de a Franco-rendszer heves antikommunizmusa nem terjedt ki a kommunista hivatalos személyekre, szóval egyrészt adtak vízumot minden további nélkül, másrészt tranzit esetében meg se követeltek vízumot, azaz azt kiadták a repülőtéren bárkinek, aki szólt, hogy ki akar menni a városba - 72 órás engedélyt jelentett ez automatikusan, de meg lehetett hosszabbítani bármely spanyol rendőrkapitányságon 21 napig, ismertem embert, aki élt ezzel. (Aztán a spanyol hatóságok ezt a gyakorlatot folytatták, csak az EU-csatlakozási tárgyalásaik során, 1984-től vezettek be immár szigorú vízumpolitikát: akkortól megszűnt minden francóista lazaság.)

Örülök, hogy egy alkalommal apám kifizette az alkalmi kéretlen fényképészt, így van egy darab képem, ez 1972, hogy éppen leszállok a limai repülőtéren: