Sokszor tapasztaltam nyelvtanításban: a kezdetben egyes dolgokra a tanár azt mondja: "most haladjunk, ez nem fontos".

Azaz a nyelv egyes nehezebb részeit nem veszik tudomásul. Az elképzelés: majd aztán a tanuló később korrigál.

Teljes tévedés. Ez olyan, mint a házépítésnél hagyni az alapokat, hogy majd csak lesz később valahogy. Miközben nem lesz, marad rossz, ami eleve rossz.

A nyelvnél is ez történik: rögzül a hiba, s úgy is marad.

A magyarországi angoloktatásnál pl. jellemző, hogy egyfajta "e" hangot ejtetnek a tanulóval, mert ez így könnyű magyaroknak, s nem igazán van elmagyarázva, hogy az angolban van egy röviden ejtett magyar "é"-szerű hang és egy a magyar e-nél is nyitottabb "e"-szerű hang, a kettő teljesen önálló.

Angolul a megkülönböztetés alapvető, lásd "bad" és "bed", ezek azonos ejtése vicces. Ezen a mai modern brit ejtés se segít, ahol egyes esetekben a nyitott "e" helyett "a" szerű hang van, amit az amerikaiak is ejtenek, de nem itt, hanem sok olyan helyzetben, amikor a britben "o" van. De ez már a brit és amerikai ejtés eltérésének kérdése, amit nem részleteznék.

Annyit azért, hogy érthető legyen:

• angol "bed" és amerikai "bed" = azonos ejtés, zárt "e",
• angol "bad" és amerikai "bad" = azonos ejtés, nyitott "e",
• angol "bath" = "a",
• amerikai "bath" = mint a "bad" szóban,
• angol "lot" = o,
• amerikai "lot" = mint a "bath" brit ejtésében;

kicsit leegyszerűsítve.

A diák nem figyel oda, így aztán - ha eleve akarja - hatalmas erőfeszítés a kettőt megkülönböztetni.

Pedig sokkal könnyebb lett volna eleve ezt megtanulni, legalábbis tudatosítani.

Amikor először tanultam latinul, ugyanezt láttam. Mivel ez kubai egyetemen volt, ahol a diákok anyanyelve az esetek 99 %-ában spanyol, s a spanyolban nincsenek hosszú magánhangzók, így a tanár azzal kezdte "a latinban vannak rövid és hosszú magángangzók, de ez nehéz, mi csak rövidet fogunk ejteni".

Látszólag könnyebbség, de aztán aki eljutott magasabb szintre, az csúnyán megfizetett a kezdeti könnyebbségért: hiszen képtelen volt megérteni a latin verselést, ahol rövid és hosszú szótagok váltakozása az alap, márpedig ő csak rövid magánhangzókat tanult, így hirtelen szembesült azzal, hogy vannak nyitott, de hosszú szótagok.

De már a nyelvtannál is nehéz. Lásd az I. névszóragozásnál az egyetlen eltérő az alanyeset és a határozóeset között, hogy az előbbi rövid a, míg az utóbbi hosszú a. S azonnal világossá válik, hogyan tudtak a rómaiak különbséget tenni: mert az egyik rövid, a másik hosszú.

Láttam: milyen nehéz ezt utólag megtanulni. Pedig a latin esetében nincs aki kinevessen bennünket, ez senkinek se az anyanyelve.