A kommunista rendszer vége után jelent meg az emberek hibáztatása, hogy most miért pofáznak, ha egyszer előtte kussoltak.

Magyarországon persze a dolog sajátossága az is volt, hogy aki liberális lett az új rendben, azt sose vonták így felelősségre. Aki viszont a másik oldalra állt, azt igen. Lásd az összes nemzeti oldali újságírót, aki már Kádár alatt is újságíró volt.

Az oldalhoz kötöttség jele az Orbánhoz és haverjaihoz való viszony. Amíg a Fidesz a liberális oldalon állt, soha senki se foglalkozott KISZ-tagsággukkal, Orbán gimnáziumi KISZ-titkárságával. De amint a Fidesz lassan kezdett távolodni a liberális szekértáborból, azonnal előjött mindez érvként.

Pedig abszurd az alkalmazkodást bűnnek felróni. Minden rendszerben kell alkalmazkodni, a demokráciában is kell, benne legfeljebb alacsonyabbak az elvárások. A kommunista államokban az alkalmazkodás nagyobb fokú volt, ennyi az egész, mert ezt várta el a rendszert.

Utólag bárkinek felróni, hogy alkalmazkodott teljesen elfogadhatatlan követelés.

A magyar hagyomány nagy problémája az "alkotmányos monarchia" kifejezés, ugyanis mindent értenek alatta, ami nem abszolút vagy hagyományos monarchia.

Az angol szakhagyomány pontosabb: különbséget tesz alkotmányos és parlamentáris monarchia között.

A parlamentáris monarchia az de facto egy köztársaság, ahol hagyománytiszteletből megtartották a királyt, de attól minden hatalmat elvettek, azaz kb. az a helyzete, hogy kap jó sok pénzt a pompa fenntartására, s integethet ünnepnapokon a népnek. Viszont semmilyen beleszólása nincs semmilyen politikai kérdésbe.

A világ 202 országából (ez persze vitatott szám, én ezt fogadom el, de lehet ez a szám 194-207 között bármennyi, ízlés szerint) hivatalosan 43 monarchia.

Ebből a de facto köztársaság 28:

• saját királlyal: Belgium, Dánia, Egyesült Királyság, Hollandia, Japán, Kambodzsa, Lesotho, Luxemburg, Malájzia, Norvégia, Spanyolország, Svédország, Thaiföld,
• más ország államfője tölti be a király szerepet: Andorra, Antigua-Barbuda, Ausztrália, Bahama, Belize, Grenada, Jamaika, Kanada, Pápua Új-Guinea, Saint Kitts és Nevis, Saint Lucia, Saint Vincent és Grenadines, Salamon-szk., Tuvalu, Új-Zéland.

Ezekben az államfő nem rendelkezik semmilyen politikai hatalommal.

A hagyományos vagy abszolút monarchiák száma 5:

• Brunei, Omán, Szaúd-Arábia, Szváziföld, Vatikán.

Itt tényleg a király a vezető, jellemzően egyszemélyben. Persze itt is mindig vannak korlátok, ha ezek nem is intézményiek. De a szokásjog, a vallási alap felett a királynak sincs hatalma. Lásd, hiába elvileg abszolút uralkodó a Vatikánban I. Patagóniai Szivárvány Francisco Borgia, nem vezetheti be a buzulást, bármennyire is ez minden vágya.

A magyar szóhasználat viszont eltünteti a köztes kategóriát: a 10 "valódi" alkotmányos monarchiát. Ahol a király politikai hatalommal rendelkezik, de ez intézményesen korlátozott. Jellemzően: a hatalom meg van osztva a választott parlament és a király között, egyik se válthatja le a másikat, a kormány pedig mindenkettőnek felelős. Ezek jelenleg:

• Bahrain, Bhután, Egyesült Arab Emirátusok, Jordánia, Katar, Kuvait, Liechtenstein, Marokkó, Monaco, Tonga.

Nyilván a hatalommegosztás foka nem azonos mindegyikben. Tonga esetében a parlament hatalma nagyon nagy, míg mondjuk Katar esetében kicsi (a képviselők kétharmadát választja csak a nép, egyharmadot a király nevez ki).

A listában van 2 speciális eset: az Egyesült Arab Emirátusok és Monaco.

Monaco függetlensége valójában korlátozott. A kérdés ott nem az, hogy a királynak (hercegnek) van-e tényleges hatalma, mert van, hiszen részt vesz szabadon a döntések meghozatalában. A kérdés ott: mekkora az egész ország hatalma. A herceg nevezi ki a kormányfőt, nem kell hozzá a parlament jóváhagyása se, a herceg viszont nem hozhat törvényt, erre csak a parlament jogosult, s a herceg költségvetési javaslatát is a parlament szavazza meg. De a monacói kormányfő személyére vétójoga van a francia kormánynak.

Pár éve a monacói kikötőben sétálva lettem figyelmes arra a sajátos táblára, hogy "Vámhivatal - Francia Köztársaság", ez a monacói kikötőben, monacói területen. Aztán persze utána néztem: szóval Monacónak nincs joga saját adó- és vám-szervezetet fenntartani, ezt a jogot örökre átadta Franciaországnak. Szóval aki monacói területre lép a tengerről, azt a francia szervek ellenőrzik, eleve nem is létezik erre monacói hatóság. Sajnálom, hogy nem fényképeztem le.

Az Egyesült Arab Emirátusok pedig egy konföderáció, melyben a 7 tagállam szinte független. A 7 tagállam nagyobb része belsőleg abszolút monarchia, de van, hogy létezik a parlamentárishoz közelítő rendszer is. Mindenesetre szövetségi szinten ez nem abszolút monarchia, hiszen a 7 tagállam korlátozza egymást.

A YouTube felhozott a napokban egy sajátos videót.

A hangot persze ismertem. Ez egy jól megjegyezhető rekedtes hangú olasz énekesnő a diszkó korszakból. Amolyan B kategóriás énekesnő volt a 80-as évek második és a 90-es évek első felében. Úgy értem, híres volt, de nem volt a leghíresebbek között.

Ezt az is mutatja, sose láttam, de hallottam sokszor rádióban.

Most láttam először, 2023-ban. Ami megdöbbentett: mintha egy átlagos 80-as évek második felében, 90-es évek első felében élő bolgár csajt látnék, minden ugyanolyan: a nézés, a ruha, a smink, az ékszerek, az egész mozgás. Amikor az ember elment egy buliba, ahol voltak bolgárok, de akár csak bement a Szófiai Egyetemre, vagy a bolgár tengerparton sétált este, biztosan így nézett ki a fiatal lányok nagyjából fele.

S nem, nem a múzsámról van szó, ő sose volt pont ebben a csoportban. Alacsonyabb is ennél a típusnál, lapos cipőt hordott mindig, s az ennyire extrém nagy fülbevalókat se szerette.

Az énkesnő persze színolasz, semmi köze a bolgárokhoz. Megnéztem mostani verziójában is, 66 évesen még énekel, most már határozottan nem úgy néz ki, mint egy mai tipikus 65-70 közti bolgár nő. Szóval egyedi kor egyedi esete a sajátos egyezés.

A híres új orosz tankönyv kapcsán érdemes felidézni milyen volt a szovjet iskolarendszer.

Sorsom úgy alakult, hogy 1980-1985 között szovjet iskolába jártam, az utolsó 5 osztályt ott végezve egészen érettségiig. Ez akkor a 6-10. osztályt jelentette, akkor az iskolák 10-osztályosak voltak a Szovjetunióban.

Sajátosság, s a szovjet skizofrén állapot egyik eredménye, hogy papíron nem létezett egységesített szovjet iskolarendszer. Mindez egy végletesen centralizált államban, ahol szinte mindenről Moszkvában döntöttek! De a papírformához ragaszkodtak mindvégig mint valami szentséghez. Így a Szovjetunióban nem 1 iskolarendszer volt, hanem 15, minden tagköztársaságban külön. Tartalmilag persze tök ugyanaz volt szinte minden, de jogilag 15 verzió létezett.

A valós eltérés csak a nyelvi volt. Minden tagköztársaságban - nyilván az orosz tagköztársaságot leszámítva - két hivatalos nyelv volt: az orosz és a helyi. Így a hivatalos feliratok ki voltak téve 2 nyelven, ahogy pl. még az iskolai ellenőrzök is kétnyelvűek voltak.

Az oroszon kívüli másik nyelvhez a hozzáállás sokat változott a szovjet korban. Volt időszak, amikor a helyi nyelvek erősítése volt a hivatalos politika, s volt amikor a "népek közti kommunikáció nyelve", azaz az orosz erősítése. A Brezsnyev-kor mindenképpen az utóbbi volt, azaz minden tagköztársaságban egyre növekedett az orosz szerepe.

Pl. a csúcsidőszakban a 80-as évek első felében, Kijevben az iskolák 70 %-a már orosz tannyelvű volt. Természetesen az orosz tannyelvű iskolákban is kötelező tantárgy volt minden köztársaságban 2 helyi tárgy: a nyelv és az irodalom, de azt kell mondani, ezeket nem vették különösebben komolyan, kb. a testnevelés óra szintjén mentek. Vagy - talán ez jobb példa - egy orosz tannyelvű iskolát végzett ukrajnai diák kb. annyira tanult meg ukránul, mint egy átlag magyar diák a Kádár-korban oroszul az iskolai kötelező orosz tárggyal.

Az oroszosodás természetesen a legerősebb Belaruszban volt. Minszkben a 80-as években 1 azaz egy belarusz tannyelvű iskola működött, mindegyik más orosz tannyelvű volt.

Nekem volt összesen nagyjából 10 ukrán iskolatársam, akivel közelebbi viszonyba kerültem. Közülük 5 nem beszélt ukránul, 3 kétnyelvű volt, 2 pedig jobban tudott ukránul, mint oroszul, persze mindketten Lvovból jöttek. Az egyik lvovi gyerek egyenesen hibásan beszélt oroszul, ez akkor nagy ritkaság volt.

Jogszabályi szinten egyébként biztosítva volt az anyanyelvi oktatás az autonóm területeken is - így nevezték a tagköztársasági szint alatti, kisebbséginek szánt közigazgatási egységeket -, de ez a gyakorlatban alig létezett. A legjobb esetben ez az első 4 osztályt jelentette, sok esetben ezt se. Egyedül Baskíria és Tatársztán autonóm területek jelentettek kivételt, itt a helyi elitek sikeresen elérték, hogy a legrosszabb időkben is legyen teljes, azaz 10-osztályos oktatás baskírul, ill. tatárul.

Tatársztán volt az, melynek tulajdonképpen járt volna a tagköztársasági státusz, hiszen a tatárok többen voltak, mint sok saját köztársasággal rendelkező kisebbség, ezen kívül kompaktak is voltak, de az ötlet el lett vetve praktikus okokból: mert Tatársztán enklávé lett volt az orosz köztársaságon belül.

A tatár a mai Oroszországban is az orosz után a legtöbb beszélővel rendelkező helyi nyelv, a lakosság kb. 3 %-a tatár. Tatársztánban a lakosság 55 %-a tatár ma, Baskíriában pedig a lakosság 25 %-a. Ráadásul ez életerős nyelv, azaz tényleg beszélik.

Ma sokan meglepődnek, de a szovjet iskolában az ideológia a tantárgyakban alig volt jelent. A sajátos szovjet logika az volt, hogy az igazi tudomány a természettudomány, s minden más díszlet. Ennek jegyében a tantárgyak 80 %-a természettudományos volt, hozzájuk képest el volt hanyagolva minden humán tárgy, különösen a nyelv és az irodalom.

Az ideológia a folyamatos ünnepségeken és a minden falon mindenhol lévő plakátokon volt.

A legutóbbi népszámláláson Bulgária lakosságának 0,1 %-a nyilvánította magát orosznak. A valós szám ennek az ötszöröse lehet ma már.

Hagyományosan orosz lakosság sose élt bolgár területen. S bár az ország 1877-1878-ban orosz katonai beavatkozással lett felszabadítva a török uralom alól, sose volt betelepülés.

Az első komoly betelepülési hullám 1917-1923. Ekkor a volt cári orosz hatalom egyes emberei, különösen katonatisztek, akik nem akartak szolgálni az új kommunista kormányzatnak - sőt, már egyesek a polgári-liberális kormányzatnak se -, elhagyták Oroszországot. Különösen azok aztán, akik fegyveresen is felléptek Lenin kormánya ellen, a harc elvesztése után. Ezeknek a kevésbé módos rétege nem tudott a gazdag nyugaton letelepedni, így elérhetőbb célpontot választott. E célpontok egyike volt Bulgária.

Szóval ebben az időszakban bejött 40-50 ezer orosz menekült Bulgáriába, ezek nagyobb része örökre maradt is. Én is ismerek több embert Bulgáriában, akinak a dédapja orosz fehérgárdista tiszt volt.

A kommunista időszakban nem volt semmilyen orosz beáramlás. A Szovjetunió nemigen engedte saját polgárainak a külföldre utazást, a kitelepedést végképp nem. Azaz csak a vegyes házasságok révén jöttek oroszok.

Amikor a rendszer összeomlott a Szovjetunióban, akkor lett egy jelentős kivándorlás onnan. Bulgária kezdte befogadni a határon túli bolgárokat, ezek közül kb. félmillió a volt Szovjetunióban élt, ezek 90 %-a Moldovában és Ukrajnában. Velük bekerültek persze oroszok is az országba.

Az EU-tagság előtt nagyon egyszerű volt az ügyintézés még. Ma már komolyabb bizonyítékokat kérnek a bolgárság bizonyítására.

Ami a legújabb jelenség az EU-tagság - 2007 - óta: színoroszok vándorolnak be, akiknek semmilyen kapcsolatuk nincs egyébként Bulgáriával. Alapvetően olyanok, akik orosz szemszögből "nyugatra" akarnak menni, de az igazi nyugatra nincs pénzük. Néha teljesen pénztelenek is, akik nem tudnak ingatlant venni, épp annyi pénzük van, hogy a kezdeti időszakot finanszírozni tudják, azaz bérelnek, s dolgozni akarnak.

Mivel legálisan szinte képtelenség letelepedni, hiszen ez csak gazdagabb embereknek engedik meg vagy nyugdíjasoknak, számtalan trükk létezik. A két fő módszer: az egyetemre beiratkozás és a cégképviselet. A cégképviselet módszer lényege: csinálni kell Oroszországban egy céget, mely persze a valóságban nem működik, elég bejegyezni, majd ez a cég kereskedelmi képviseletet hoz létre Bulgáriában, majd oda kiküldi munkára az illető saját magát. A probléma persze aztán az, hogy valahogy el kell intézni a munkavállalás lehetőségét. De sokan megcsinálták.

Érdekes módon a fő célpont nem Szófia, hanam a tengerpart, mert egyrészt vannak nagyvárosok, azaz munka is van, viszont az árszint alacsonyabb Szófiánál.

Orosz alatt nem csak oroszországi oroszt kell érteni, hanem az egész poszt-szovjet térséget. Ukrajnából, Kazahsztánból is jönnek szép számban emberek. A 2022-ben kezdődött háború növelte ezt.

Az orosz lélek rejtelmeit nem értő nyugat képtelen felfogni: hogyan lehet, hogy egy orosz elhagyja hazáját, mert pl. fél nehogy besorozzák és a frontra küldjék, közben pedig szidja az orosz ellenzéket mиnt a bokrot. Pedig ez a nagy helyzet. Saját nem-reprezentatív felmérésem szerint a bulgáriai oroszok nagyjából 90 %-a Putyin lelkes híve, az arány nagyobb, mint Oroszországban, ahol ez "csak" 80 %.

Saját tapasztalat. Kb. egy éve magam is elkezdtem járni pedikűröshöz, mert egyre nehezebben vágtam saját lábkörmömet, mindig vérengzés lett a vége, szóval kéthavonta megyek megcsináltatni. Teljesen véletlenül egy ukrajnai orosz nőhöz járok, egyszerűen úgy, hogy a közeli Lidl üzletben ő bérli a kozmetikai-fodrászati részt egy bolgár fodrász kollégájával együtt. Amikor már megismert nagyjából, kezdett szabadon beszélni politikáról, s néha olyanokat mond, hogy ahhoz képest még is én euroatlantistának tűnök.

Miért jönnek? Egyrészt van egy hamis érzet, hogy könnyebb megszokni, mert közelibb a kultúra. Ez persze nagyon nem igaz. Az orosz és bolgár mentalitás nagyon más. A nyelv meg sokakat megtéveszt: alapszinten hiába tűnik orosz szemmel a bolgár egyszerűnek, hiszen nagyjából megérti, de ez sokszor még nehezíti is a nyelvtanulást, plusz a sok "hamis barát", amikor az ember azt hiszi, mindent ért, közben éppen a lényeget nem érti meg. A legendás példa erre, amikor az orosz turista eligazítást kér, majd a "право" (pravo) választ hallva befordul jobbra, csak a baj az, hogy míg oroszul a "право" jelentése "jobbra", addig bolgárul "egyenesen tovább".

Tulajdonképpen csak a vallás azonos, de itt is meg kell szoknia egy orosznak az eltéréseket: az orosz hívő először nagyon meglepődik, amikor bolgár templomban nadrágos nőket lát kibontott hajjal, ez Oroszországban nagyon szokatlan, a szokás szerint a templomban a nő legyen hosszú szoknyában, ruhában, kössön magára fejkendőt.

Másrészt persze a gazdasági szempont. Kazahsztáni orosztól kérdeztem, aki elhagyta hazáját az ottani nagy bűnözés és a kazahosítás miatt, hogy miért nem ment inkább Oroszországba, mire elmondta, Moszkvában vagy Szentpéterváron az igatlanbérletek a várnai-burgaszi szint dupláján vannak.

Ami a kazahosítást illeti, erősen önkritikus volt, ez is orosz sajátosság. Azt mondta "sajnos mi ugyanolyan idióták voltunk, mint amilyenek most az amerikaiak, azt hittük, miénk a világ, s mindenki köteles tisztelegni nekünk", erre vezette vissza azt a tényt, hogy a Kazahsztán lakosságának kb. negyedét kitevő orosz kisebbség 99,9 %-a egy szót nem beszél kazahul.

Sok már az orosz Bulgáriában, ez sok dologból érezhető. Már megjelentek tanácsadó cégek is, melyek segítik az ügyintézést. S a YT-on van számtalan orosz videó blogger, aki a bulgáriai tapasztalatairól beszél.

Ezen nincs mit szépíteni: ez az orosz vezetés súlyos hibája.

Azerbajdzsánnak Oroszország megengedte immár az egész Karabah bekebelezését. Ami tegnap vált ténnyé.

Egyrészt ez a gyengeség jele, másrészt rendkívül rossz üzenet az alapvetően oroszpárti örmény nép számára.

3 éves koromig Rákosszentmihályon laktam, oda születtem. Persze hivatalosan a XII. kerületben születtem (János kórház), de a kórházból kihozatalamkor oda vittek "haza", anyai nagyszüleim házába, a XVI. kerületi Nap utcába.

Aztán, 3-6 éves korom között Peruban éltem, de minden nyáron megint ebben a házban éltem ez alatt is 2 hónapot. Aztán szüleim vettek saját lakást (akkori nyelven: "kaptak lakást") - a XIV. kerületben -, de ezután is, egészen 1977-ig gyakran voltam ebben a házban, a nagyszülőknél. Egy időben, minden második hétvégét ott töltöttem el.

1977-ben nagyszülők eladták a házat, mert már nem bírták az ottani viszonyokat: nem volt bent a házban víz, nem volt belső vécé, olajkályha és fatüzelésű a két szobában, stb., s elköltöztek a XIV. kerületbe egy kisebb, de összkomfortos lakásba.

Szóval 10 éves koromig nagyon sokat voltam ott. Lassan kezdett feltűnni egy hatalmas furcsaság: a környéken voltak kisgyerekek, nagyobb gyerekek, fiatal felnőttek, középkorúak, de öregekből szinte csak nő. Csak két öreg bácsi volt az utcában: egy állandóan krákogó, tüdőbajos bácsi a szomszédban, s saját nagyapám.

Egy idő után rákérdeztem. 4 és fél koromban megtanultam olvasni, 6-7 évesen pedig már kezdett érdekelni a közélet is. S elkezdett mesélni a nagymamám. Hogy 3 szomszéd katona volt, meghalt a Donnál fiatalon, valaki más életben maradt, táborban volt, az 50-es években hazajött, de hamarosan meghalt. (Kisgyerekként a kedvenc hobbim térképek nézegetése volt, szóval azt nem kellett nekem elmagyarázni mi az a Don.) A szembenlévő szomszéd néni férje meg munkaszolgálatban halt meg ugyanott, a Donnál. Kérdésre mi az a munkaszolgálat, megkaptam a válasz "olyan, mint a katonaság, de zsidóknak" - a "zsidó" szónál a nagymama halkabbra vette a hangját, megértettem, hogy ezt a szót nem szabad nyilvánosan kimondani, mert valami pokolian titkos dolog lehet.

Kiderült: az összes korosztálybeli egészséges férfi a környéken meghalt a háború következtében. A két mázlista: a már akkor tüdőbajos bácsi és gyomorfekélyes nagyapám. Ők megkapták az elején a "katonai szolgálatra végleg alkalmatlan" pecsétet, így onnantól a hadsereg nem foglalkozott velük.

A betegség sokszor nyerő dolog: mégiscsak jobb betegen élni 74 éves korig (nagyapám addig élt), mint huszon vagy harmincas évesen meghalni egészségesen.

A nevezetes tankönyv kapcsán pár további "problémás" dolog az orosz történelemből.

Minden történelemkönyv és történelemszemlélet valójában legalább annyira szólt a jelenről is, mint a múltról. Oroszország esetében is teljesen így van.

Az orosz történelem vitás elemei a következőek:

• maga az államalapítás a IX. században,
• a mongol uralom a XIII-XVI. században,
• az 1917 február-október közti átmeneti szakasz,
• az orosz polgárháború 1917-1922 között.

Az első kérdésről már írtam külön. Ez a normann-vita nevű probléma Oroszországban. Az óorosz krónikák szerint ugyanis az orosz államállapítás 862-ben történt Novgorod központtal úgy, hogy 2 északnyugati keleti-szláv törzs meghívta a viking Rurikot és csapatát, legyenek vezetőik. Ez a későbbiekben, s különösen a XIX. századi nacionalizmus korában zavarni kezdte az orosz értelmiség egy részét, kb. a "mi magunk képtelenek voltunk államot alapítani, külföldieket kellett erre megkérni" logika mentén, így kialakult az antinormannizmus, mely egyenesen azt kezdte állítani, hogy a Rurik szláv volt, nem viking, vagy eleve nem is létezett.

E kérdésben mind a szovjet tankönyv, mind a mai egyfajta mérsékelten normannista, azaz Rurik viking, tényleg jött, de csapata a szláv törzsfők akaratából jött, s eleve ez a viking elit gyorsan beolvadt. Tulajdonképpen ez a nem-orosz történelemkönyvek nézőpontja is.

A mongol uralom kérdésében ismét "hazafias" probléma akadt. A hagyományos orosz szemlélet (már a szovjet kor előtti is) az, hogy igyekezett valamiféle teljes elválasztást mondani a hódító mongolok és a meghódított oroszok közti viszonyról, melynek vége az lett, hogy az oroszok végül kiűzték a gaz elnyomókat.

Ezzel szemben a XIX. századi orosz kultúrharc során, ahol a nyugatosok küzdöttek a szavofilek ellen, az utóbbiak itt nyíltan szembementek a hivatalos narratívával. A nyugatosok szerint Oroszország a nyugat része, a mongolok idegenek, így a mongolellenes harc is egyszerre orosz hazafiság és európaiság. Ezzel szemben a szlavofil narratíva az orosz identitást egyértelműen nem-európainak mondta, azaz szerintük nem lehetséges egyszerre orosznak és európainak lenni. A mongol uralmat így immár a nyugati agresszióval azonos szinten kezelték, sőt akadtak akik egyenesen kisebb rossznak kezdték tekinteni a mongol agressziót, immár mongol-orosz együttélésről kezdtek beszélni. S ez nem fantázia, történelmi tény pl. a XIII. századi orosz nemzeti hős, Alekszandr Nyevszkij fejedelem politikája, aki a mongolokkal kiegyezett, miközben a svédek ellen háborút vívott.

A szovjet történelemkönyvek teljes mértékben folytatták a hagyományos narratívát, sokszor olyan fokozott szinten, hogy a mongolok elleni felszabító harcot egyenesen az 1941-1945 közti időszak egyfajta előképeként tételezték.

A mai orosz történelemkönyvek ebben már nem ennyire egyoldalúak. Megemlítik az ellenkező álláspontot is, negatív értékelés nélkül, hogy "a mongol uralom segített, hogy ne tudják leigázni Oroszországot a lengyelek és a litvánok".

A XX. század történelme nyilván sokkal érzékenyebb politikailag.

Az 1917 február-október közti átmeneti szakasz, amikor a cár már elvesztette tényleges hatalmát, de a kommunisták még nem vezették az országot nyilván a szovjet könyvekben egyértelmű volt. Azaz a bűnös, de legalábbis tehetetlen ideiglenes kormányzat képtelen volt kormányozni, a néptömegek lázongtak, mire végre jött Lenin, átvette a hatalmat, s onnan minden rendbe jött.

A mai orosz történelemkönyv már inkább semleges. Részletesen vázolja a problémákat, a nemzetközi helyzetet, az egész megoldhatatlanságot, a kommunista hatalomátvétel se immár egy győzelmes menet része, hanem a helyzet egyik kimenete.

S ma már megemlítik a problémákat is: hogy pl. Leninék aláírták az "orosz Trianont" - ez a breszt-litovszki béke -, mellyel lemondtak Ukrajnáról és a Baltikumról, ezt rablódiktátumnak nevezi a tankönyv. A tankönyv hozzáteszi azért Leninék védelmében: Lenin és társai ezt az aláírást ideiglenesnek gondolták. De megjegyzi negatív hangnemben: a bolsevik kormányzat megmentette saját magát az ország egy részének átadása árán.

Régi sztori erről, persze lehet, hogy csak népköltészet, de érdekes a hangulatról. Amikor Lenin és a legfelsőbb vezetés megvitatta mi legyen, írják-e alá a breszt-litovszki békét, két ember, Trockij és Zinovjev hangosan ellenezték "nem adhatjuk oda az őszi orosz földet a németeknek" alapon, Lenin azt mondta "hát már belőletek is orosz nacionalista lett? mi a világforradalomért harcolunk, leszarjuk Oroszországot". A külön mellékízt az adja ennek, hogy ezt az orosz Lenin mondta állítólag a zsidó Trockinak és a zsidó Zinovjevnek.

Ami pedig az 1917-1922-es polgárháborút illeti, itt a legnagyobb a váltás. A szovjet történelemkönyvekben ez egyértelműen rosszak és jók harca volt, a rosszak vezéreit már-már Hitler előképeként érzékeltetve, de mindenképpen mint a nyugati erők ügynökeiként.

A mai szemlélet ezzel szemben egyértelmúen az "oroszok oroszok ellen" és a "tragikus testvérharc". A polgárháború vesztes oldalán harcolt főemberek ma egyértelműen nemzeti hősöknek számítanak, a külföldön eltemettek egy részét újratemették orosz földön.

A mindkét oldalt pozitívan említő mai hivatalos szemlélet néha vicces dolgokat produkál. Pár éve azon azért erősen mosolyogtam, amikor azt olvastam, hogy egy orosz kisvárosban, felavatták Vrangel dandártábornok emlékművét, az emlékmű a település központjában van,... a Lenin úton. Vrangel, ugye, a 4 nagy antikommunista vezér egyike volt a polgárháborúban, Lenin ellen, s egy időben miatta szűnt meg a kommunista iráynyítás az Észak-Kaukázusban és Dél-Ukrajnában.

A népi elnevezések igencsak sokat mondóak. Egyrészt maximálisan őszinték, nem politikailag korrektek soha, másrészt valami olyat fejeznek ki, amit a közösség teljesen demokratikus módon meglát a dolgokban.

Szóval hogyan kategorizálja a kubai népi nyelv az embereket?

A cubano (= kubai) név csak a XIX. sz. második felében terjed el, amikorra már megjelenik stabilan a kubai nemzeti identitás.

Az önálló kubai identitás kezdete a XIX. sz. első fele. Addig se a négerek, se a fehérek nem tekintettek magukra mint "kubaiakra". Az spanyol telepesek betelepülése tömegesen 1511-ben kezdődött, de 300 év kellett, hogy ezek az emberek immár ne mint spanyolok tekintsenek magukra.

A XIX. sz. első felében jelent meg az az érzés, hogy "nem vagyunk spanyolok", hiszen másak a szokásaink, nem is beszélünk ugyanúgy, s nem egyeznek még az érdekeink se.

A kubai elit megunta, hogy nem irányíthatja az országot. Mert hiába voltak szavazati jogok, mégis Kuba csak egy spanyol tartomány volt, s a spanyol kormányzat nyilván az egész Spanyolország érdekeit nézte, ezek azonban nem egyeztek sokszor Kuba tartomány érdekeivel. Ahogy a kubai középosztály is már ellenezte a spanyol uralmat. A fő ellentét a rabszolgaság kérdése volt: Spanyolország 1820-szal kezdődően megkezdte a rabszolgaság lassú betiltását, ami azonban csődbe vitt sok kubai középosztálybelit, aki nem volt képes kiváltani a rabszolgamunkát normál bérmunkával.

S volt a kubai értelmiség, mely alapvetően szabadkőműves eszmék alapján elvi alapon is ellenezte az "elavult" monarchiát. Addigra már Európában Spanyolország teljesen másodrendű állam lett, kikerült a nagyhatalmak közül, így immár nem is volt vonzó példa.

1868-ban Kuba kikiáltotta a függetlenségét, ezt a spanyolok aoznban leverték egy 10 éves háború során. Ekkorra már mindenki "kubai" lett. A spanyol örökség pozitívuma, hogy faji kérdés sose volt, kubai lehetett mindenki, nem kellett hozzá fehérnek lenni. Az első függetlenségi nyilatkozat kiadója is egy világos bőrű mulatt katonatiszt volt.

Korábban a Kubában született rabszolgákat criollo (= kreol) néven nevezték, a helyben született fehéreket meg egyszerűen insulano (= szigetlakó) néven. Lassan a criollo elterjedt a fehérekre is, majd ezt felváltotta az egységes cubano név. A criollo szó sorsa egyébként egész Latin-Amerikában ez, eredetileg a nem-fehéreket nevezték így, majd a helyben született, immár nem spanyol identitású fehérek vették át a szót magukra.

Azonban minden csak a helyben születettekre, közülük is az immár helyieknek tekintettekre vonatkozott, az újakat, a frisseket megkülönböztette a nép.

Aki Spanyolországban született, annak neve gallego (= galíciai), ami egy furcsa elnevezés, mert a legtöbb telepes Andalúziából jött, nem Galíciából, de valahogy elterjedt. Ennek oka az lehet, hogy amikor megkezdődött az önálló kubai identitás kialakulása, akkor a legtöbb spanyol telepes Galíciából, az akkor legszegényebb európai spanyol tartományból jött. (Többek között a Castro-család is galíciai származású, ők is XIX. végi bevándoroltak.)

A megdöbbentő az volt, hogy ez a XX. sz. 80-as éveiben is használatban volt, én magam láttam ilyen jelenetet: a színfehér kubai nő egy másik szintén színfehér férfiról megjegyzi "él es un gallego" (= ő egy galíciai), a kérdésre, honnan tudja, valami olyan válasz jön, hogy "látszik rajta, tipikus galíciai". Hát én, bárhogy néztem, nem tudtam megkülönböztetni őket, dehát nem vagyok kubai.

De "galíciaiból" normál kubaivá nem lehet 1 nemzedék alatt válni, ehhez 2 nemzedék kell. A "galíciai" már Kubában született gyereke még nem teljesértékű cubano, ő pichón (= fióka).

A négerek esetében ez nem kellett, ott már a második nemzedék normál cubano. Ennek oka, hogy míg a fehérek önként jöttek, addig a négereket hozták. De ez a kérdés megszűnt hamar, a legális rabszolgakereskedelem megszűnt 1820-ban, onnantól már csak a csempészet maradt, így a XX. sz. elejére gyakorlatilag alig maradt olyan néger, aki ne született volna Kubában.

Ha viszont valaki Spanyolországból jött, de csak dolgozni, azaz nem akar letelepedni, nem célja kubaivá válni, akkor az nem gallego, hanem pancho (= pocak). Ez ma már nem használatos, hiszen a XIX. végén okafogyottá lett, de eredetileg így nevezték a "parancsolni érkezett" spanyol tisztviselőket, a már kialakult kubai nemzeti tudat szerint: az elnyomó hatalom embereit.

Természetesen szín szerint vannak elnevezések a cubano státuszúakra, de ezek teljesen természetesek. A negro (= fekete, néger) szó nem rendelkezik a spanyolban negatív jelentéssel, így simán használatos, ahogy a mulato (= mulatt) szó is, de még a guajiro (= paraszt) szó se számít sértésnek, ezt falusi fehérekre mondják. A legismertebb kubai dal is ilyenről szól, a Guantanamera dal címe lefordítva "guantánamói parasztnő", a szövegben szerepel így kiterjesztve is:

Létezik a prieto (= szűk, szoros) szó is a négerekre és mulattokra, ennek eredetét nem ismerem, de a szó ilyen értelemben sehol se használatos máshol a spanyol nyelvterületen, ez csak kubai tájnyelvi szó.

Természetesen a különböző színekre is vannak szavak, ezek egy része ma már sértőnek számít. Pl. lavado (= kimosott) a fehérhez közeli bőrszínű mulattra.

Sok szó esetében többes, egymásnak ellentmondó jelentés is létezik a spanyolban. Ez természetes következménye a hatalmas nyelvterületnek. Lásd a moreno (= barnás) és trigueño (= búzás) szavakat. Van hely Latin-Amerikában, ahol ezek a világos mulattokat jelenti, de van ahol a mediterrán típusú, színfehér, de nem szőke embereket. Ahogy magyarul is a "barna lány" nem cigányt jelent, hanem sötéthajú lányt - Kubában is ez inkább a sötéthajú fehéreket jelzi.

De voltak azért, ha nem is nagy számban, nem Kubából jött fehér emberek. Ha ezek kubaivá akartak válni, átvették a szokásokat, letepedni jöttek, akkor a nevük aplatanado (= elbanánosodott), azaz idegen, aki be akar illeszkedni.

Mivel amerikai (USA-beli) sok volt egy időben, ezekre lett külön szó: a yuma, a szó egyszerűen az angol united szó vicces átalakítása. A szó nem pejoratív egyáltalán, inkább viccelődősen kedves.

A szovjet-kubai viszony évtizedei alatt, a csúcson (1961-1985) sok szovjet-kubai vegyesházasság született, s elsősorban kubai férfi és orosz nő pár módon, azaz hirtelen lett az addig sose látott oroszból is észrevehető mennyiség Kubában. A kubai népnyelv persze nem pihent, megszületett a bola (= labda) szó az oroszokra, a jelentés eredete persze nyilvánvaló: a középkorú orosz nők zöme pocakot ereszt. Szóval a tipikus bola az kirívóan fehér bőrű, szőke, kövér nő.

A lengyelek viszont nagyon mérgesek. Mert Kubában a népnyelvben a polaco (= lengyel) szó jelentése: zsidó. Egy időben sok zsidó volt Kubában, aztán a Castro-uralom kezdetén 90 %-uk kivándorolt, de a polaco szó maradt rájuk máig.

Ismertem egy zsidó nőt 1984-1985 között Havannában - neki a nagyszülei vándoroltak Kubába, még jóval a hitleri idők előtt, a mai Belaruszból, szóval még a szovjet rendszerből menekültek, nem a nácik elől -, ő mondta, gyerekkorában nagyon meg volt sértődve, hogy a többi gyerek az iskolában lengyelnek hívja, próbált tiltakozni "nem vagyok lengyel!", de aztán lassan megszokta.

Aztán a nő később fontos személy lett, a kubai zsidó közösség egyik vezetője lett belőle. Az amerikai-kubai emigráció médiái szerint ő a kubai állambiztonság egyik főembere a kubai zsidók között, amit persze nem tudok igazolni, nincsenek ilyen infóim. Mindenesetre szuper kapcsolatai voltak, ez tény. Amikor láttam a kubai médiákban 10 éve, hogy elérte, hogy a maga az idős, már nyugdíjas Fidel Castro is elmenjen egy zsidó ünnepségre, ahol még egy héber szöveget is felolvastatott vele, nem lepődtem meg:

Szóval az igazi lengyelek mindig magyarázkodtak, "lengyel vagyok, de nem olyan lengyel".

Van sok neves ballib megmondóember Magyarországon. Az egyik ezért jó, a másik azért.

A legmulatságosabbak persze azok, akik kiválóan alakítanak, teljes személyiségüket, lelküket beleteszik abba, amit csinálnak.

Szeretem pl. az idősebb Ungváryt, akinek a feje is vörösödni kezd, ha bárhol ellenvéleményt hall, s azonnal mindenhol fasisztákat lát, ha valami a legkisebb mértékben is eltér az ő igazikonzervatívjobboldali (magyarul: ballib) nézeteitől.

De szerintem verhetetlen Lengyel elvtárs. Neki még a hangszíne is elváltozik. Ha az övéi vannak hatalmon, akkor kedélyesen mosolygós a hangja, de ha az övéi sokáig a hatalmon kívül vannak, akkor felmegy magasra a hangja, szinte mintha fuldokolva kérne segítséget.

A luxushoz való viszonyom többször is változott életem során.

Gyerekként és kiskamaszként irtóztam a luxustól. Zavarta spontán igazságérzetemet. Még azt is szégyelltem, hogy - luxusélet nélkül ugyan - de úgy 1973-tól kezdve láthatóan jobban éltünk az átlagnál.

Ez akkor nem is annyira anyagiakban jelentkezett, mert a Kádár-rendszerben sose voltak komoly vagyoni eltérések az emberek között, akkor a jobb helyzet elsősorban privilégiumokat jelentett. Normál ember pl. nem juthatott új nyugati kocsihoz, de nekünk volt, tulajdonképpen éppen annyi pénzt spórolt meg apám 1970-1973 közötti tartós külszolgálatán (Peruban), amiből vehetett egy alsókategóriás Citroën kocsit.

Akkor ez hatalmas szám volt, hiszen mindenki másnak kelet-európai kocsija volt, s még arra is várólista volt 2-5 év között, míg mi a legális valutánkból rendelhettünk Franciaországból autót 2 hét várakozással, akkor vám se volt egyébként - tulajdonképpen ezt csak azok tehették meg, akiknek volt legálisan valutájuk, azaz diplomaták, külkeresek, nyugati bevételekkel rendelkező zenészek, írók, sportolók.

Én meg szégyelltem, hogy míg a haverok apjának Zsiguli, Moszkvics, Trabant, stb. kocsija van, az én apámnak viszont Citroën.

Amikor viszont tudatosan liberális lettem nagykamaszként (persze ez nem volt a liberalizmus ideológiájának alapos tanulmányozásának eredménye, inkább amolyan spontán érzés), úgy kezdtem tekinteni a luxusra mint megérdemelt jutalomra, melyet a sikeres emberek kapnak teljesen jogosan, s immár az zavart, az én szüleim miért nem sikeresebbek.

Kissé megbicsaklottam e nézetemben 1983-1984 között, elsősorban George Orwell műveinek olvasásának hatására, de aztán visszatértem ahhoz, hogy a luxus jó dolog. Tulajdonképpen 1993-1994-ig kitartottam ez mellett, azaz amikor szakítottam a ballib nézetekkel, akkor kezdtem el a luxust immár nem jónak tekinteni. Ez persze teljesen logikus, a liberalizmusnak igenis eleme egyfajta eltúlzott hedonizmus.

Azért eltúlzott, mert az ókori hedonizmus sose volt eltúlzott.

Az eredeti hedonizmus - i. e. V. sz., az Arisztipposz féle kürénéi hedonizmus - se volt ilyen. Mindig hangsúlyozta, hogy az élvezethajsza során a hosszú távot kell nézni, sose a rövidet. Még inkább a későbbi verzió - i. e. IV-III. sz., Epikurosz -, mely ennél is mérsékeltebb. A epikureizmusban a szellemi élvezet megelőzi mindig az anyagit, s az anyagiakból teljesen elvet mindent, ami szükségtelen a léleknek. Az erénytelen gyönyörkeresés Epikurosz szerint ugyanis fájdalmat okoz, azaz éppenhogy kerülendő, hiszen felesleges vágyakat eredményez, melyek kielégítetlensége aztán fájdalommal jár. Lásd, a nemi vágy természetes igény, azaz ki kell elégíteni, de csak ha nem jár negatív mellékhatással, s az öncélú keresése hiba. Ugyanis csak az az élvezet helyes, mely a nyugalom állapotát eredményezi.

Szóval messze nem az volt, mint a modern hedonizmus.

Az epikureanizmus volt a kereszténység előtti ókor 3 nagy eszméjének egyike (a másik kettő: a sztoicizmus és a platónizmus).

A modern hedonistákat alapvetően sajnálom, mert csapdában vergődnek. Persze tudom, vannak szakmák, ahol az ember kénytelen hedonista lenni, lásd egy mai celeb zenész, sportoló munkaszerződésében benne van munkaköri kötelességként ez.

Bár egyébként az epikureanizmussal kb. semmiben nem értek egyet se, hiszen metafizikája, ismeretelmélete, s minden mása számomra teljesen idegen, de gyakorlati etikáját példásnak tartom, hogy a kellemes dolgokat felosztja: vannak kötelezőek, ezekre törekedni kell, mert nélkülünk nem tudunk meglenni (lásd, nem jó éhesnek lenni, azaz kell enni), vannak feleslegesek, ezek kielégítése csak bajt okoz (lásd, drága ételekkel táplálkozás iránti folyamatos vágy, ez rossz, mert aztán az egyszerűbb táplálékot nem fogjuk élvezni), s vannak semlegesek (azaz időnként, ha van, lehet enni drága ételt, nem gond, de ha nincs rá sose pénzünk, az se baj, tehát ez amolyan szerencsekérdés, s ha így állunk hozzá, se az élvezet megkapása, se hiánya nem okoz fájdalmat).

Szóval ekkortól igyekeztem magamat ehhez tartani. Egy csomó kérdésben ez nem is okozott gondot. Amiben a legtöbb ideig baj volt ez számomra az a gépkocsi. Sokáig boldogtalannak éreztem magamat, hogy nincs felsőkategóriás kocsim. Gondolom, ez amolyan férfimánia. Mára ezt teljesen leküzdöttem.

A műszaki dolgok területe is nehézkes a férfiaknak. Még nem vagyok elégedett magammal, de arra büszke vagyok, hogy többször is teljesen elégedett tudtam lenni egy-egy "elavult" műszaki tárggyal.

Alapvetően abból indulok ki, hogy így is már a felső világelit része vagyok. Először is, nem a világ kb. 80 %-át kitevő valamelyik lepratelepen születtem, hanem Kelet-Európában, mely a gazdag világ része. Aztán Kelet-Európában átlagos helyre születtem, nem a szegény rétegbe. Továbbá, normál családba születtem, nem árvaházba, nem szenvedélybeteg szülőkhöz, nem cigánynak vagy más problémás kisebbség tagjaként. Aztán anyagi körülményekben szinte mindig az átlag felett voltam. Nekem is lett normális családom. Nem kell nehéz munkát végeznem a megélhetéshez. S így tovább. Szóval bárhogy is számolom, kőkeményen benne van az első decilisban a bolygón. Ezek után meg kifejezetten erkölcstelen lenne panaszkodnom, vagy akár panasz nélkül magamat szegénynek hallucinálnom.

Nyilván - s ezt abszurd lenne tagadnom - jobb lenne, ha több pénzem lenne, ez nagyobb szabadságot adna, dehát ez nem a mostani rossz helyzetem helyett lenne jó, hanem a mostani jó helyzetem további javulását jelentené.

Amikor nem sikerül egy országot átműteni, marad utolsó lehetőségként a fiatal nemzedék.

Öröm látni, hogy Magyarországon ez se sikerül.

Amikor a ballib megmondóember azzal kezd, hogy "mindegy hányan voltak kint" az már jó jel, hiszen azt jelenti, a kutyát se érdekelte a "gigatüntetés".

Most is ez zajlott. Hetek óta szervezi a Soros Alapítvány a "nagy diáklázadást" szeptember 15-re, aztán igencsak kevéske diák jelent meg.

Pankotai Liliput Soros-aktivista nagyot bukott. Ami nagyszerű hír. Látszik is a kétségbeesés a fiatal pondró pofáján. S ez még jobb hír.

Követek több orosz bloggert is. Mindenfélét.

Egyik kedvencem egy Ilja Varlamov nevű építészmérnök, milliomos moszkvai üzletember. Politikailag teljesen a Navalnij-vonalhoz tartozik, bár hivatalosan nem része Navalnij mozgalmának. Azaz a tipikus Putyin-ellenes nyugatos liberális orosz ellenzéki. Moszkvában és Szentpéterváron ilyen a lakosság nagyjából 15-20 %-a, bár országosan alig 5 % az ilyen.

Szóval két okból érdemes őt követni:

• tőle azonnal meg lehet tudni, éppen mit gondol a kicsiny orosz liberális értelmiség,
• mivel nem profi politikus, szabadon beszél, nem taktikázik.

S persze a fő ok: pénzét utazásra költi, s számtalan helyről készített dokumentumfilmet. Oroszországban szinte minden számbavehető helyről, a volt szovjet térségből is, kivéve Türkmenisztánt, ahonnan kitiltották. De a világ sok országából is, pl. afrikai filmjei nagyon jól bemutatják a valóságot. Politikai kommentárjai jellemzően marhaságok, de azokat nem kell komolyan venni.

Szóval Varlamov amolyan hiperaktív Puzsér, mindenről van véleménye, mindenről készít videót, csak mivel sokszorosan gazdagabb Puzsérnél, nem csak szobában ülve készít anyagokat, hanem bárhová bármikor el tud utazni, így nézésre érdemes dolgokat mutat meg.

Néha teljesen politikai anyagot készít. Most Budapesttről tudósít:

Oroszul van az egész anyag, de az automatikus angol feliratok nem rosszak.

Már az anyag címe is provokatív: "Magyarország: Putyin fő barátja Európában? Ukrajna, propaganda, korrupció és építészet", alcíme: "Magyarország: a szovjet tankoktól Putyin támogatásáig"

Az anyag teljesen abszurd persze, ez éppen ugyanis nem utazási tematika, hanem tiszta politika.

Szinte hihetetlen, de tényleg minden budapesti interjúalanya egyetért vele! Az egyetlen politikus, akit megszólaltat egyébként Cseh Katalin, akit egyszer "az egyik ellenzéki párt elnökének", másszor "az ellenzék vezérének" nevez.

A film teljesen az orosz liberális értelmiségnek készült. A következtetése ez:

• nem igaz, hogy Magyarország támogatja Oroszországot,
• a magyarok imádják az ukránokat, csak a kárpátaljai magyarok kapcsán vannak kis bajok,
• Putyin-pártiság nem létezik az országban, Orbán is csak sötét üzleti okokból áll ki néha Putyin mellett,
• Putyin propagandagépezete tehát hazudik Magyarországról.

Tulajdonképpen az egyetlen pozitívuma: nem törli a neki ellentmondó kommenteket. Ha magyar liberális blogger lenne, eleve letiltana minden kommentet. (Puzsér pl. árnyéktiltást alkalmaz hónapok óta velem szemben.)

Ezt mondja a Mérce:

Hát, pont fordítva. Éppen a nacionalizmus figyelembe nem vétele a probléma. Lásd ragaszkodás abszurd elméletekhez, határokhoz, nem figyelembe véve az emberek akaratát.

Hitlernek is több esze volt ennál. Amikor megszűnt önálló államként Albánia 1939-ben, majd 1941-ben Szerbia, az előbbi olasz, az utóbbi német megszállás alá került, a német-olasz befolyási övezet határa az etnikai viszonyok alapján lett megállapítva, sőt az egyes olasz befolyási övezetek közti határ is. Ez utóbbit azért fontos megjegyezni, mert mind Albánia, mind Montenegró olasz terület volt, de 2 külön terület, önálló, saját irányítás alatt.

Szóval az albán-montenegrói határ kicsit ki lett tolva Albánia javára az ottani albán és muszlim lakosság miatt. Koszovó csatolva lett Albániához, de az északi, szerb többségű rész maradt Szerbiában! (Ez ugyanaz a rész, ahol ma megy a de facto polgárháború.) Macedóniában úgyszintén: a nyugati rész Albániáé lett. Ahogy még a mai Szerbia egyes albánlakta részei is át lettek csatolva Albániához.

Tudták, figyelembe kell venni a nemzetiségi viszonyokat.

Pinochet neve példa arra mi történik ha egy valamilyen nevű ember más országba kerül - ezek után harmadik országban mi a teendő, a neve az új országa szokása szerint ejtendő vagy az eredeti országa szerint.

Bár a párhuzam nem teljes, de erre jó példa Soros gazda neve. Az egész világon a neve "szorosz", csak Magyarországon "soros". De számtalan hasonló eset van, pl. Amerikában a délszláv -ics végződás sok esetben -ik lesz ejtésben, mert a helyiek így ejtik az angol/spanyol alapján a leírt alakot. Kivéve a szerbeket, akik mivel hajlamosak voltak nevűket átírni cirillből, azaz azt eleve átírták -ich alakra, így maradt az -ics ejtés. Ugyanez igaz egy sor német eredetű névre is.

A kérdés persze két részre osztandó, de a végeredmény szempontjából ugyanaz:

• adott írott alak más nyelvi rendszer szerint ejtése, lásd a német "ch" Latin-Amerikában szinte azonos ejtésű, mint a spanyol "j", azonban írott alak szerint ez spanyol "cs", így a német származású latin amerikaik nevéban a "ch" ejtése egyszerűen "cs" lesz, pl. Cristina Kirchner volt argentín elnök neve így "kircsner" (valójában inkább valahol a "kircsner" és "kirsner" között, de ennek oka a helyi spanyol nyelvjárás, amire kicsit később térnék ki),
• az eredeti hanghoz közeli sincs a másik nyelvben, így azt mindenképpen fel kell cserélni, mondjuk a volt paraguayi elnök Alfredo Stroessner neve triplán kimondhatatlan spanyol szemmel, hiszen nincs a spanyolban "s", nincs "ö", s nem lehet szó elején oszbtruens mássalhangzók torlódása, így az elnök neve spanyolul "esztroszner" volt kiejtve.

Mi a helyes megoldás? Alapvetően a helyi normához kell alkalmazkodni. Szerintem nevetséges azt mondani bárkinek, hogy "figyelj, te nem tudod helyesen ejteni a saját nevedet!".

Pinochet apai ágon francia bevándorlók leszármazottja, a családnév az eredetiben természetesen kb. "pinosé". Az általános ejtés viszont "pinocset", ill. még "pinoset" szerű ejtés is, ez ugyanaz a kérdés, mint a Kirchner esete, de az irodalmi ejtés a tiszta "cs". A "t" mentes ejtés amolyan "arisztokratikus" stílus.

Ez a "cs" ejtés egyébként változó a spanyolban. A kasztíliai spanyolban amolyan lágy cs-t ejtenek mindenhol. Közép-Amerikában és Dél-Amerika egy részén mindenhol teljesen normál magyar cs-t - nekem persze ez a természetes, lévén Kubában nevelkedtem. Viszont Dél-Amerika egy részén, sőt Mexikó egyes északi részein is amolyan cs és s közti hangot mondanak. Sok országban a kérdés társadalmi is, pl. Chilében ha valaki "szépen" akar beszélni, akkor igyekszik a normál magyar cs-hez közelíteni, a cs-s szerű ejtés amolyan "alsóosztályos" kiejtés. Pinochet a saját nevét sokszor direkt ejtette cs-s szerűen, ezzel akarva aláhúzni, hogy ő kisember. Ami a t-t illető, néha mondta, néha nem, néha félig. Ami biztos: Chilén kívül, pl. Kubában mindig cs és mindig t az ejtés.

A lényeg: szerintem masszív sznobizmus magyarul "pinosé" alakot használni.

Íme egy pinochetista chilei dal, itt szépen normál cs-t ejtenek, a t meg amolyan félig zárt:

Ez pedig egy híradás Pinochet letartóztatásának évfordulójáról, ez a T13 chilei tv-csatorna tudósítása 2018-ból:

Nagyon nehéz a ballib újságíró dolga: egyszerre kell azt hirdetni, hogy Magyarországon extrém alacsony a bérszint, s azt is, hogy a kormány túl magasra emelte a minimálbért, ami miatt a befektetők menekülnek.

A "túl magas a minimálbér" mítoszt szerencsére ma már csak a legfanatikusabb ballibbant megbokrosodottisták hiszik, de sajnos a magyar közgondolkodás ma is erősen hajlik az "afrikai bérszint" lemezre.

A valóság persze az, hogy a magyar bérszint a világ felső 20 %-ában van, tulajdonképpen ott van 150 éve, nagyon rövid válságszakaszokat leszámítva.

A magyar nettó medián bér jelenleg 700 euró körül mozog, ez teljesen jellemző a világ második decilisére. Ide tartozik még:

• Kelet-Európa legnagyobb része,
• Nyugat-Európából Ciprus, Görögország, Portugália,
• Dél-Amerikából a 3 "gazdag" állam: Argentína, Chile, Uruguay,
• Közép-Amerikából Panama és pár gazdagabb karibi szigetország,
• Ázsiában: Malájzia,
• Afrikában: talán Botswana, de inkább senki.

Szóval ez a tipikus félperifériai szint.

Van e szint felett a gazdag szint, ez szinte egész Nyugat-Európa, Észak-Amerika, pár extrém gazdag muszlim olajállam, Izrael, Japán, Szingapúr, Dél-Korea, Tajvan, Ausztrália, Új-Zéland. S kész, más nincs.

A világ maradék kb. 160 országa szegényebb a félperifériai szintnél. Ez is 4 elkülöníthető csoportba sorolható:

• átlagos bér 400-500 euró: ez pl. Albánia szintje, ez a tipikus latin-amerikai szint is,
• átlagos bér 200-250 euró: ez pl. Namíbia szintje, afrikai összehasonlításban Namíbia jóléti állam,
• átlagos bér 100-150 euró: ez pl. Angola szintje, afrikai összehasonlításban ez is átlag feletti,
• átlagos bér 50-100 euró: ez a tipikus afrikai szint.

Szóval miért is jön az afrikai migráns? Hát ezért! Afrikai szemmel a Magyarországon szidalomként használt "albán életszínvonal" is csillagászati jólétnek tűnik.

A múlt hónap végén a Mércében érdekes, óvatosan ballib-ellenes cikk: Újra itt a magyar állam összeomlásának réme. Persze ott van a kötelező zorbánozásos vörös farok benne, de ezt nem nézve jó a cikk: az értő ballib olvasókat sikeresen fel is dühítette.

A cikk elismeri: a modern magyar antikapitalizmus sose volt baloldali. Példának az MDF népi szárnyát,a Kisgazdapártot, a MIÉP-et, majd később a Jobbikot említi.

A szerző ezzel magyarázza a ballibeknél a kapitalizmuskritika teljes hiányát: hiszen egyrészt a jobboldali antikapitalizmus szövegét nem vehették át, másrészt az MSZP és az SZDSZ őszintén kapitalizmupárti volt mindig, ebben látták a felzárkózást, az európaizálást, a modernizációt.

A szerző ezt így összegzi: "A jobboldal tehát a privatizáció során fillérekért megkapta az amúgy óriási tömegigényre számot tartó nagy vagyontárgyat: az antikapitalista retorikát és eszmerendszert." - szerintem ez eleve nem új jelenség, Horthy alatt is már erősebb volt a jobboldali kapitalizmuskritika, mint az akkor még létező baloldali változat.

Tabutörő megállapítás: "A munkásmozgalom felszámolását 1957 és 2010 között tehát főként éppen az MSZMP, és utódpártja, az MSZP, valamint gazdasági, média- és értelmiségi, szakszervezeti vezetői holdudvara bonyolította le.".

Puzsér az uborkaszezonban kénytelen többéves videóit újra feltenni a YT-ra, hadd legyen azért pár reklámdollár. A legutóbbi nyelvészkedés volt, érdemes meghallgatni, a dilettantizmus mesebeli példája az egész:

A műsorban elhangzik kb. az összes létező nyelvészeti téveszme. Tulajdonképpen csak azt nem mondják, hogy a nyelvész a nyelv őre, aki eldönti mi helyes és mi nem. Persze ezt nem mondhatják, hiszen a műsorból kiderül, a nyelvhelyesség fő döntőbírái nem a nyelvészek, hanem Puzsér. S nem csak úgy, hogy ami nem tetszik Puzsérnek, az helytelen, hanem az egyenesen nem létezik. Nem vicc, ez az állítás.

A dolognak szerencsére már nincs politikai vetülete. A 90-es években még volt olyan, hogy a nyelvművelők jobboldaliak, a nyelvpozitivisták meg baloldaliak - abból az abszurd elképzelésből, hogy a baloldal szabadság-párti, a jobboldal meg rend-párti.

Sokat segített ennek feloldásában Farkasházy Tivadar azzal, hogy valamikor 1997-1998-ban tisztán pillanatnyi politikai okokból beállt nyelvművelőnek. Az évben egyébként nem vagyok biztos, de az esetben magában igen. Szóval akkor Farkasházy kipécézte Torgyánt, mert az a parlamentben azt mondta, hogy "médiák", mire a reakció az lett, hogy "micsoda műveletlen bunkló ez a Torgyán, az se tudja, hogy a média szó már többesszám". Persze Farkasházy hülyeséget mondott - a "média" szó természetesen nem többesszám -, de ez elterjedt. S ezzel megszakadt a nyelvművelés kapcsolata a jobboldallal. Azóta a nyelvművelő lehet bármilyen oldalú, s már a nyelvművelők radikális verziói szinte nem is léteznek. Ami jó, mert a radikális nyelvművelés egy áltudomány.

Szóval itt Puzsér elordítja kötelező tanait, nem írom le az összeset, csak csemegézek:

• van logikus és logikátlan nyelvváltozás: marhaság, mert önmagában ez értelmetlen, sokszor a logikátlan alakok győznek, s a logikusok vesztenek, lásd "tartja" és "tarcsa" mint kijelentő mód,
• az idegen szavakat lehet helyesen és helytelenül használni, azaz olyan nincs, hogy "optimálisabb", mert az "optimális" már eleve a "lehető legjobb" jelentésű,: miközben csak a használat dönt erről, az eredeti értelem nem számít (lásd "média"),
• a nyelvjárási "hiba" az még nem akkora hiba, de a rétegnyelvi "hiba" már nagy baj: természetesen egyik se hiba, s a kettő elkülönítése abszurdum,
• a túlzó fokozás "nem létezik": erre nincs mit mondani, mert az már bizseregtető tudatlanság, még a műsor többi szereplőinek is feltűnik ez,
• a játékos szóalkotás "hiba": ez megint egyértelműen butaság, ez még a radikális nyelvművelői tanokon is túltesz,
• végül különösen mulatságos az az elmélet - ezt még máshol nem hallottam -, hogy nem lehet egynél több gyökerű egy idegen szó, pl. Puzsér szerint az "unszimpatikus" szó azért "nem létezik", mert a gyökere egyszerre latin és görög: Puzsér ezek szerint nem ismer egy orvosi, tudományos szakszót se, ezekben ugyanis tömegesen fordulnak elő kevert görög-latin szavak.

Vicces volt az egészet meghallgatni, különösen, hogy a résztvevők ezt nem humoros számnak szánták, hanem kb. komoly szakmai vitának gondolták.

Amikor kint éltem Kubában 1980-1986 között, éppen abban a korban voltam, amikor az emberek ismerkednek. Kimenésemkor kicsivel 13. születésnapom előtt voltam, elmenésemkor kicsivel 19. születésnapom után.

A külföldi kiküldött mindenhol külön réteget képez, s ez még inkább így volt az akkor nagyon zárt kommunista Kubában. Akkoriban letelepedett külföldi szinte egyáltalán nem élt Kubában (ill. ilyenek szinte csak a vegyes házasságok miatt letelepedettek voltak).

Aki volt, az ideiglenes volt tehát. Nem túl sok diák, pár komcsi aki ideológiai okokból jött, s vége is volt. Céges kiküldöttek alig voltak, akkor a kubai állam még nem akarta vonzani a külföldi tőkét - én személyesen egyetlen nyugati céges kiküldöttre emklékszem, a német BASF-nek volt képviselője Havannában. A nagy többség tehát állami kiküldött volt.

Mi mint kamaszok, fiatal felnőttek ebben a csoportban mozogtunk.

S persze csoportunk fő része kommunista országbeli volt. A fő kontingens, létszám szerint csökkenő sorrendben: Szovjetunió, NDK, Bulgária, Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország.

Romániát nem írtam. Miért? Mert akkor éppen Ceaușescu programja ment minden román adósság visszafizetésére. S ennek része volt egy totális spórolás is az állami szerveknél, többek között a román kiküldöttek nem vihették magukkal gyerekeiket. Azaz román gyerek nem volt. Én összesen egy román gyereket ismertem Kubában, de ő is szovjet volt, moldáviai román, szóval más ügy.

A szovjeteket viszont kihúzhatják. Hiába voltak rengetegen - a csúcson 20 ezer szovjet kiküldött volt Kubában! -, ők zárt csoportot alkottak.

A szovjetekkel ismerkedni nagyon nehéz volt. A szovjet rendszer annyira korlátozó volt, hogy kifejezetten tiltotta az idegenekkel való nem-hivatalos kapcsolatokat. A felnőtteknek is, de a gyerekeknek még inkább. Csak a legvagányabb szovjet fiatalok szegték ezt meg, a nagy többség alkalmazkodott a szabályokhoz. S a szovjet elvárások szerint, "baráti" idegennel ugyanúgy nem volt szabad ismerkedni, haverkodni, mint nyugatival.

Így az átlag szovjet gyerek nem haverkodott se más kommunista országbelivel, se kubaival. Emiatt persze egy szót se beszéltek spanyolul. A normál, átlagos szovjet ember hosszú évekig Kubában élve se tudott beszélni spanyolul.

Olyan szintű volt ez a magatartás, hogy még a kubaiakkal házasságot kötött szovjetekre is a kiküldött szovjetek gyanúsan néztek kissé, hogy azok már amolyan "félidegen fajzatok". Az elvárt jó magatartás a szovjet kiküldöttől az volt, hogy dolgozik a szovjet államnak, diszkréten él, nem megy szórakozóhelyekre, s legfeljebb pár közeli szintén szovjet kollégájával jár össze munkán kívül. Bármi más magatartás már fekete pontot hozhatott.

Én ismertem több száz szovjet gyereket, korombelit 6 évem alatt. Szinte hihetetlen, de összes 1 azaz egy haverom volt közülük, ő se merte túl gyakran megszegni az elvárásokat, az évek alatt talán 5-ször volt nálam vendégségben. Pedig ő védett státuszú volt, apja nem egyszerű kiküldött volt, hanem diplomata, mint később kiderült, KGB-s volt.

Őt is beleszámítva ismertem összesen 1 azaz egy szovjet gyereket, aki megtanult rendesen spanyolul - de ő volt nagyjából a szovjet kolónia "hulligánja", járta a várost, beszélgetett mindenkivel, még nyugati turistákkal is, számtalanszor hivatta is az apját a követség párttitkára miért nem tudja rendesen megnevelni a gyerekét. Ellenőrzőjébe is beírták egyszer "Iskola után nem szállt fel a lakóhelye szerinti iskolabuszra. Helyette kanadai turistákkal beszélgetett spanyolul, majd angolul. Aztán hazaindult városi busszal.". Ez már akkor tényleg fekete pont: a srác angolul is képes volt megtanulni!

S ezek a fiúk. Szovjet lánnyal ismerkedni a sci-fi birodalmába tartozott. Szovjet lányhoz hozzáférni az olyan volt, mint hogy a jobbágy srác a földesúr lányával jár a XVIII. században. Egész időm alatt egy ilyen esetet láttam, egy cseh fiúnak volt szovjet barátnője, az is már a lány 18 éves korában.

Volt persze 2 nagy kivétel mindez alól. A Szovjetunió 2 legsajátosabb etnikuma: a grúzok és az örmények. Ők egyrészt nagyon tartották saját kultúrájukat , csak oroszul beszéló örmény/grúz nem létezett, másrészt ők a Szovjetunión belül is legendásan rendbontók voltak. S természetesen ezt kiküldetésben is folytatták, azaz az idegenekkel való kapcsolattartást illetően se tartották be a szabályokat. Többet nem mondhatok róluk, örményekkel és grúzokkal sose volt igazán közeli kapcsolatom.

Ugyanez nem mondható el a 3 szovjet nyugatos etnikumról - észt, lett, litván -, akik sajátossága jellemzően az volt, hogy - ahogy a grúzok és az örmények - idegen akcentussal beszéltek oroszul, de egyébként mindenben rendes szabálytisztelők voltak, nem renitenskedtek a szovjet életmóddal szemben.

Szóval a haverkodásra alkalmas fiatalok 90+ %-a 5 országból jött: NDK, Bulgária, Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország. Itt nem volt probléma, ezek az országok nem korlátozták saját állampolgáraikat az egymással való kapcsolatban. Akár nyugatiakkal is lehetett, bár ettől a keletnémetek óvakodtak azért. Kubaiakkal meg semmi akadály nem volt, de ez mégis ritka volt. Miért?

A fő ok az anyagi. Egyszerűen a legszegényebb kiküldött is olyan gazdag volt kubai szemmel, hogy ez már problémát okozott. Van az a vagyoni eltérés, ami már áthídalhatatlan. S itt nem arra kell gondolni, hogy a külföldiek annyira gazdagok voltak, mert nem voltak azok. A kubaiak nagy szegénysége volt a probléma.

A külföldiek számára ott voltak a valutás boltok, ahol dollárral vagy rubel alapú számlapénzzel lehetett fizetni (a magasabb minőség csak dollárért persze), s ezen kívül is léteztek normál kubai pesós üzletek csak külföldi kiküldöttek részére. Ez utóbbi nem volt jobban ellátva, mint egy akkori magyar falusi közért, de ez átlagkubai szemmel maga a mesés bőség volt. Mondjuk átlagkubai szemmel az, hogy egy boltba be lehet menni, majd ott sonkát és sajtot lehet venni szabadon már valamiféle hatalmas dolognak tűnt.

Hozzátenném: én akkor se voltam egy társasági ember. Magyar társaságba szinte csak kényszerből jártam - lásd április 4-i ünnepség a követségen -, de vegyes külföldi bulikba se gyakran. Mindig magányos bircafarkas voltam, jellemzően kevés haverral. A már említett orosz gyerek mellett volt 2 cseh haverom, s kész.

Közülük az egyikkel ma is van kapcsolatom, jelenleg az 55 éves agglegények bohém életét éli Prágában. A másik cseh valami gazdag tőzsdei vezető lett szintén Prágában, pár éve írt utoljára. Az orosszal ma már nincs kapcsolatom, mert amikor elkezdett dolgozni az orosz Külügyben pár éve, törölte magát az összes szociális hálóról, nem csak a nyugatiakról, hanem az orosz VK-ról és OK-ról is.

Van egyébként sok akkori kubai magyar ismerősöm a FB-on, de közülük egy se volt soha akkor a haverom, s ma se kommunikálok velük, az egyszeri "barátmegjelölés" műveletét leszámítva. Egyetlen kivétel egy lány, azaz ma már 55 éves asszony, aki a barátnőm volt 2 évig, vele máig szoktunk néha-néha levelezni.

A barátnőket is mindig elvontam a társaságtól. S a fentiekből talán érthető, hogy sose volt kubai barátnőm.

Egyszer akadt egy kubai lány, aki nagyon felajánlkozott nekem. A közelben lakott, tetszhettem neki - mint már meséltem, nagyon hasonlítottam egy akkor népszerű spanyol énekesre -, s láthatóan ismerkedni akart, s érezhető volt a tetszése. Valószínűleg ki tudtam volna használni az esetet, de sose voltam híve az ilyesminek. Így leráztam, persze udvariasan, mert nem is tetszett, meg semmit se éreztem iránta.

Ráadásul a külföldiek úgy voltak elszállásolva Havannában, hogy legnagyobb részük pár épületben volt együtt, egy kisebb része meg önálló házakban, de azok is mind "kiemelt" részeken, olyan helyeken, ahol eleve sok diplomáciai képviselet és más hivatalos intézmény működött. Az ritkaság volt, hogy külföldi olyan helyen lakik, ahol átlag kubai közvetlen szomszédai lehetnek.

Ennek fő oka ismét egy külföldi privilégium volt. Kubában a zavartalan közműszolgáltatás máig megoldatlan. Az átlag kubai lakásban a nap bizonyos óráiban van csak víz és áram. Ezzel ellentétben a külföldieknek fentartott lakásokban sose volt áramszünet, s vízszünet is csak jóval ritkábban az átlagosnál.

Ahol mi laktunk egész idő alatt (az első két hét szállodai életet leszámítva) a 6 év alatt egyszer volt áramszünet, akkor is elfogadható okokból: ez az 1986-os nagy hurrikén alatt volt, melybe keresztbe találta Havannát.

Havannában volt 2 nagy épület, ahol szinte csak külföldiek laktak: a Sierra Maestra és a Focsa. Az előbbiről van külön cikkem, íme. E két épületben portaszolgálat volt, mely eleve nem engedett be bárkit, a gyakorlatban bemehett bárki idegen, de a kubaiak csak előzetes meghívő alapján, ez tovább nehezítette a kapcsolatok fentartását.

Ugyanaz a szűrés működött akkor ott, mint a valutás boltokba, szállodákba, jobb üdülőhelyekre való belépéskor. Az őrök ritkán kértek igazolványt, jellemzően voltak annyira profik, hogy rassz profil és öltözet alapján is képesek voltak dönteni, nagyjából így:

• jól öltözött néger = afrikai, tehát bemehet,
• rosszul öltözött néger = kubai, igazolványt!,
• germán-szláv tipusú fehér = európai, észak-amerikai, mehet,
• mediterrán fehér jó ruhában = dél-európai, latin-amerikai, mehet,
• mediterrán fehér szar ruhában = kubai,
• barna = dél-ázsiai, mehet,
• sárga = a legbiztosabb idegen bőrszín,
• fekete-fehér keverék rendesen öltözve = latin-amerikai, mehet,
• fekete-fehér keverék rosszul öltözve = kubai.

Mondanom se kell, tőlem soha nem kértek sehol igazolványt. Viszont egy grúz ismerős sokszor panaszkodott, őt folyton kubainak nézik.

Tulajdonképpen hasonló minden kasztosodás alapja.

De visszatérve magára a kasztra. Ez a 80-as évek közepén kb. 100-150 embert jelentett, akik mind ismerték egymást legalábbis látásból. Ahogy a szélesebb, felnőtteket tartalmazó csoport is elsősorban csoporton belül ismerkedett, még inkább ez a fiatal rész.

Azaz a barátságok a körön belül lettek. A szerelmek is. A tartós kapcsolatok is: én összesen két esetet ismertem, ahol kubaival volt szerelmi viszony, mindkettő bolgár lány volt kubai fiúval, az egyik azonban csak félig felelt meg ennek, a kubai srác valójában francia-kubai vegyesházasság gyereke volt.

Házasságról két esetet tudok: saját magamat leszámítva volt egy keletnémet srác egy szlovák lánnyal, a srác máig ismerősöm a FB-on, nem beszéltem vele ugyan 15 éve, de a képei tanúságai szerint máig az a lány a felesége.

Nálam fél nemzedékkel idősebb magyar ismerős története.

30-35 év között volt a kommunista rendszer vége idején. Már addigra sikerült szép karriert kiépítenie, a korabeli gyorsabb módon, azaz egyszerre nyomult szakmai és politikai (KISZ) vonalon.

Ha maradt volna a kommunizmus, "beért" volna nagyjából 50 éves korára. Dehát Moszkvában másképp döntöttek, a rendszer megbukott.

Ő meg okos volt, időben kapcsolni akart. Szóval a legelején beállt az MDF-hez. Úgy számolta, visszajön kb. a Horthy-rendszer amolyan lájtosabban. S tulajdonképpen sok minden feltételezése igaznak is tűnt:

• az akkor radikálisan antikommunista erők - az SZDSZ és a Fidesz - túl keménynek tűntek, a többségben ez visszatetszést keltett,
• a németek láthatóan az MSZP-t és az MDF-et nyomták, az MSZP pozsgaystái és az MDF között kifejezetten jó volt a viszony, arra nem lehetett számítani, hogy végül az MSZP-ban nem ez a rész, hanem a liberális szárny fog nyerni,
• szóval minden arra mutatott, itt MSZP-MDF kormányzás lesz, azaz az ő helyezkedése ideális lesz.

Az első vészjelzés az volt számára, hogy az MDF nem lett az MSZP koalíciós partnere, s az MSZP-ben pedig elfogyott a levegő Pozsgayék körül. De ekkor még úgy gondolta, ő mint MDF-es biztonságban van.

A pofáraesése 1992-re vált világossá: az MDF szinte mindenben az SZDSZ politikáját valósította meg, kivételt csak az identitáspolitika jelentett.

A gazdasági szektort ugyanazok uralták az MDF-kormány alatt, mint előtte, s ezek pedig őt ellenségnek tekintették, árulónak.

1993-ban az ismerős megpróbált visszatáncolni. De sose bocsátottak meg neki.

Persze annyi kapcsolata mindig volt, hogy legyen jólfizető állása, de immár messzebb volt a remélt csúcstól, mint 30-évesen, s már minden esélye is elpárolgott.

Tavaly halt meg, megkereseredetten.

Van amikor az embernek csak egy dobása van ugyanis. Szembemenni az ex-reformkommunista liberális elittel pedig halálos bűn.

Van amikor valami tényleg gumicsont.

Szerintem ha holnap Zorbán bejelentené, hogy idén ősszel átáll az ország a nyáriról a téli időszámításra (ami eleve így van hosszú évek óta), akkor is akadna nem kevés kemény ballib, aki kimutatná, ilyesmit csak fasiszta diktatúrák csinálnak.

Szóval valami ilyesmi történt. Gondolom, Rogánék éppen törték a fejüket mivel lehetne lejáratni a ballib értelmiséget. S rájöttek, szóval szóltak Semjénnek, jelentse be azt, amit be se kellene jelenteni, mert magától adódó: Magyarország nem adja ki az ukrán katonaszökevényeket Ukrajnának. Miért nem kell ezt bejelenteni? Mert eleve ez a nemzetközi gyakorlatilag: nem köztörvényes bűncselekmények miatt nem szokás kiadni embereket, kivéve ha az országok között szoros szövetségi viszony van.

Persze a ballib keménymag önhergelésére mindig lehet számítani. Így itt is megjöttek a várt reakciók, rövid válogatás ezekből:

• Magyarország bűnözőket bújtat,
• Hágában az Interpol eljárást fog indítani a magyar kormányzat ellen, ukránok foglyul tartása miatt,
• Semjén Putyin parancsára teszi ezt,
• mert ezek mind a Fideszre fognak szavazni hálából,
• a gazember kormány védi a sehonnai bitang gazember dezertálókat.

A valóságban Ukrajna aktív nyugati támogatói se adják ki a katonaszökevényeket. Ukrán jog szemszögéből minden hadköteles szökevénynek számít, aki hivatalos katonai felmentés hiányában nem jelentkezik az illetékes hadparancsnokságon.

Valójában katonaszökevényt csak háború alatt szokás kiadni, ha mindkét szövetséges állam hadban is áll harmadik féllel.

A kereszténységgel való nyílt szakítása óta Hodász "atya" egyre inkább bedurvul. Most már a homoklobbi radikális szárnyának képviselőjéve vált.

Szerinte a homoszex oka 2 dolog lehet: vagy veleszületett vagy tanult magatartás. Az előbbi eset következménye "nincs értelme semmiféle terápiának", "abban kell segíteni, hogy elfogadják önmagukat", míg az utóbbi következménye: "a könyvek fóliázása egyáltalán nem befolyásolja a kamasz gyerekek nemi identitásának alakulását" és "káros, mert hamis biztonságérzetet ad".

Nos, szerintem a homokosság - ahogy a pedofília is - veleszületett. Senki se dönt erről, ez kialakul és kész, az ember felfedezi önmagában, mint sok más tetszést is. Viszont csúsztatás a terápiát a gyógyitásra leszűkíteni. A terápia a betegségtudattal segít küzdeni.

Olyan ez, mint egy cukorbeteg kezelése: nincs mód a betegség megszüntetésére, az orvostudomány nem talált még ki gyógymódot, de a kezelés segít a betegség hatásaival küzdeni.

A homokproganda kára nem az, hogy bárkit is homokossá tesz, hanem az, hogy megtéveszti az embereket, különösen a gyerekeket. Nyugaton a homoklobbi szinte bűntudatot kelt a normális gyerekekben, ők úgy érzik, nem teljes értékűek, mivel az ellenkező nem tetszik nekik. Így sok normális gyerek homokosnak vallja magát e teher miatt, kb. ahogy Kádár alatt nyomás volt a KISZ-be belépésre.

A sátánista szégyenember persze elárulja magát: "Probléma továbbá az is, hogy a törvény kitiltotta a melegjogi szervezeteket az iskolákból, de nem biztosít helyettük alternatívát." - azaz ez az igazi fájdalma, hogy a magyar iskolákban nem dominálhat a homoklobbi. A rossz kitiltására nem kell alternatíva, hiszen bőven elegendő a rossz hiánya. A villamos általi elgázolás esetében se mondjuk az, hogy "de mi az alternatíva?", hiszen bőven elegendő, hogy nem gázolt a villamos, nem kell hozzá pluszban még aranyhullás és zeneszó is a megállóban.

Hodász nagyon okos ember. Ezért különösen veszélyes ellensége Krisztusnak.

A debil nem a két beszélgetőpartnerre értendő, ők sose voltak hirdetői a ballib fősodornak.

A 80 főt - kutyákat is beleszámítva - sikeresen összecsődítő Szikra libbantgyűlés egyetlen érdekessége a "vita". Idézőjelben, mert nem láttam ellentétet a két fél között.

Valójában maga a vita se mond semmit, közismert dolgok hangzanak el, csak a kontextus érdekes.

Egy csomó dologról a magyar "baloldali" közbeszéd így ment az utóbbi 30 évben:

• 1993:
  • A háromszögnek 3 oldala van!
  • Fújj, te kirekesztő vagy. Kódolt antiszemitizmus!
• 2023:
  • A háromszögnek 3 oldala van! Vesszen Zorbán!
  • Igazad van!

Amikor elmondják, hogy a GDP és a GNI nem ugyanaz, mert az előbbiben benne van az a megtermelt érték is, melyet kivisznek az országból, azaz ez nem hoz semmi érdemleges hasznot az országnak. Persze ez így is van. Az idegen tőke ezért problémás, s ezért jobb a hazai tőke. A tőkének ugyanis van nemzetisége.

A gond csak az, hogy amikor ugyanez el lett mondva 20-30 éve - a 90-es években ez csak a Magyar Fórumban volt elmondható -, az összes szakember, az ilyen Megbokrosodott típusú makákók, harsányan röhögtek. Nagy hahotázás volt, hogy ez szakmailag marhaság, mert a gazdaság nem így működik.

Aztán jöttek a megmondóemberek, akik gyorsan kiderítették, ez az egész narratíva valójában kódolt antiszemitizmus, hiszen a GDP-GNI eltérésre rámutatás nem más mint a külföldi tőke, azaz "a zsidók" elleni gyűlölködés.

Hatalmas tombolás tört a ballib táborban: az új budapesti ukrán nagykövet, a magyar származású Sandor Fegyir megdicsérte Zorbánt!

Pedig már majdnem benne találta meg a ballib keménymag az új Hadházit, Pankotai Lilit, s a Fekete-Fehér-Szürke Ruhás Nővért egy személyben. A ballib elvárások szerint Fegyir katonaruhában, állig felfegyverezve megérkezett volna Budapestre, az ukrán nagykövetségre, majd onnan lövette volna a Karmelita kolostort, de legalábbis párbajra hívta volna ki Zorbánt, de az biztos, hogy végső esetben nem köszönt volna neki és csúnyán nézett volna rá, majd megbízólevelét demonstratívan nem Nováknak, hanem Gyurcsánynének adta volna át.

De nem, Fegyir jót mondott Zorbánról!

A hír sírás-rívást okozott a táborban. Egyesek még magyarázni próbáltak, hogy ez biztos csak a magyar médiák félrefordítása, de aztán meglett az eredeti ukrán cikk is. A dolog csak súlyosbodott, hiszen Fegyir nem csak azt volt képes mondani, hogy Zorbán védi a magyar érdekeket, hanem azt is, hogy magyar katonatársai a fronton Orbán hívei! Hát, ez teljesen elfogadhatatlan! Hisz éppen kiderült, hogy a kárpátaljai magyarok hős euroatlantista harcosok a fronton, ahol Zorbán haverja, Putyin ellen küzdenek, mire most arról jön hír, hogy mégis zorbánisták, akik biztos rendszeresen átdezertálnak az ukrán-magyar határon, félmilliós nugdíjat kapnak és leszavaznak a Fideszre.

Egyes ballib kommentelők odáig jutottak elkeseredésükben, hogy kifejezték elégedettségüket, hogy "Zorbán kamunyugdíjasai" meghalnak a fronton.

Én persze az eredeti cikket néztem csak, ez a biztosabb. Ukránul persze nem tudok, de megértem így is az ukrán írott szövegeket 70-80 %-ban, a maradékban meg segít egy kis őssz-szláv gondolkodás. Íme miket mond, az eredeti ukrán szöveg és a fordítása értelmezésem szerint:

Az újságíró kérdése: "Вже після початку повномасштабної війни, в Угорщині відбулися парламентські вибори. На них перемогли політичні сили, які уособлює прем’єр Віктор Орбан. Він відомий скандальними заявами, зокрема про Україну – неспроможну державу, він закликав припинити військову допомогу Україні, повторював тези російської пропаганди, мовляв, це Захід боротиметься з Росією «до останнього українського солдата». Наскільки настрої мешканців Угорщини відповідають тому, що говорить прем’єр їхньої країни?" - Már a teljesmértékű háború - értsd: az ukrán szóhasználatban ez a tavalyi februári orosz támadást jelenti, hiszen az ottani értelmezés szerint a háború kezdete 2014 - kitörése után tartott parlamenti választásokon Magyarországon győztek az Orbán Viktor miniszterelnök által képviselt politikai erők. Ő botrányos kijelentéseiről ismert, különösen Ukrajnára vonatkozóan – hogy Ukrajna fenntarthatatlan állam, az Ukrajnának nyújtott katonai segélyek leállítására szólított fel, megismételte az orosz propaganda állítását, miszerint a Nyugat „az utolsó ukrán katonáig” harcolni fog Oroszország ellen. Mennyiben felel meg Magyarország lakosainak hangulata annak, amit országuk miniszterelnöke mond?

Fegyir válasza: "Орбан захищає інтереси Угорщини, а Україна – свої. Ніхто не має права ставити інтереси інших країн вище за інтереси країни власної. Я думаю, що ви з цим згодні. Угорські інтереси у негативному для нас ключі розкручують конкретні агенти Москви як з нашого, так і з угорського боку. Дайте мені сто днів відпрацювати і тоді я зможу говорити конкретніше і правильніше." - Orbán Magyarország, Ukrajna pedig a saját érdekeit védi. Senkinek nincs joga más országok érdekeit saját országa érdekei fölé helyezni. Szerintem ezzel Ön is egyetért. A magyar érdekeket számunkra negatív módon használják fel Moszkva egyes ügynökei, mind részünkről, mind magyar oldalról. Hadd kapjak száz napot a munkámra, s akkor tudok konkrétabban és korrektebben beszélni.

Továbi kérdés: "В українському експертному середовищі побутує думка, що угорці Закарпаття почуваються заручниками політики Орбана. І навіть просять його припинити виступати зі скандальними антиукраїнськими заявами." - Az ukrán szakértői körökben az a vélemény terjed, hogy a kárpátaljai magyarok Orbán politikája túszainak érzik magukat. S azt kérik tőle, hagyjon fel a botrányos ukránellenes kijelentéseivel.

Válasz: "Багато угорців, з якими я пліч-о-пліч служу, не засуджують політику Угорщини. Вони мені кажуть: «Он, дивись, Федю. Дешева комуналка, 13 виплат пенсії на рік, сімʼя отримує безповоротно10 млн. форинтів при народженні третьої дитини, не треба взагалі платити відсотки за кредитами…». Вони бачать у цьому стимул. І мої угорські побратими схвалюють таке. Але з іншого боку, вони захищають Україну на полі бою і знищують російську наволоч. І це реалії…" - Sok magyar, akivel vállat vállnak vetve szolgálok, nem ítéli el Magyarország politikáját. Azt mondják nekem: "Figyelj, Fegya! Olcsó rezsi, évi 13-szori nyugdíj folyósítás, a családok 10 millió forintot kapnak ingyenesen harmadik gyermek születésekor, kamatot egyáltalán nem kell fizetni...". Mindezt ösztönzésnek tekintik. S ezt magyar bajtársaim helyeslik. De másrészt védik Ukrajnát a csatatéren, s pusztítják az orosz csordát. Ez az igazság...

Atya Isten, lehet, hogy a Zorbán megvette kilóra a putyinista Fegyirt?!

Nehéz dolog bevallani olyan dolgot, ami szinte mindenki másképp gondol.

Három ilyen fő dolgom van: A 22-es csapdája Joseph Hellertől, a Trónok harca, s az István a király. Mind a háromnak hatalmas rajongótábora van, de aki nem rajongó, az is szinte mind dicséri ezeket a műveket.

Én viszont mindegyiket másképp látom. A 22-es csapdája olvashatatlan marhaság, a Trónok harca dögunalmas, az István a király pedig bizseregtető történelmi demagógia.

Én az István a királyt 1984 nyarán láttam moziban. Azaz már a kezdeti újjongás lecsengése után, a Budapest központjában lévő moziban velem együtt alig 10-12 néző lehetett. Előtte nyelvvizsgán voltam, s nem akartam hazamenni, akkor 16 éves voltam, majdnem 17 már, szóval körülnéztem, s gondoltam, megnézem a híres alkotást.

Nekem nagy csalódás volt. Egyrészt ez nem film, hanem színelőadás felvétele. A két műfaj keverését hülyeségnek tartom, ezt a hülyeséget aztán tökélyre vitte Lars von Trier 15 évvel később nézhetetlen, bűnrossz filmjeivel (lásd Dogville). Másrészt nekem azonnal beugrott, hogy a film a Kádár-rendszer szolgai legitimálása, pedig akkor ez a később széles körben elterjedt vélemény még sehol se volt olvasható.

Nekem kifejezetten bántónak tűnt az egész István-ábrázolás. A műben István kb. egy gyáva hülyegyerek, aki nem ért semmihez, de aztán a külső körülmények addig mozgatják ide-oda, hogy akaratán kívül uralkodni kezd. Mindenben az ellentétje a bátor, becsületes Koppánynak, akinek egyetlen hibája, hogy nem ért a reálpolitikához.

A téma tulajdonképpen: az angyalian jó Kádár nem akart semmi rosszat, dehát a forrófejű Nagy Imréék pusztulásba akarták vinni az országot, így a jó Kádár zokogva ugyan, de kénytelen volt mindenkit kivégezni, a nagyobb baj megakadályozása céljából. A következtetés: ma minden szuper, végre békében élünk, fejlődünk, éljen Kádár százhúsz évig!

Tulajdonképpen ez volt a kései Kádár-rendszer propagandája: mi jót akarunk, de a csúnya ruszkik nem engedik, s ha ezt nem fogadjátok el, akkor jön a magyar Ceaușescu, s kenyér se lesz a boltban, vagy jön a magyar Jaruzelski, katonai diktatúrát csinál, s akkor se lesz kenyér a boltban.

Azóta se értem ezt a töretlen tömeges rajongást az alkotás iránt. Az persze érdekes, hogy így is Koppány lett a hős az alkotás népi értelmezésében. S nem csak amiatt, mert Vikidál közismert énekes volt, ismertebb, mint Varga, hiszen Varga is kiváló énekes.

A kultuszőrület azonban megállíthatatlan volt, már akkor. A filmet a magyar fél képes volt még az 1984 őszi - vagy 1985 téli, nem emlékszem már - havannai filmfesztiválra is kivinni! Én ott is láttam, másodszor, egyszerűen mert a teljes filmfesztivált végignéztem. Az volt utolsó "szabad" időszakom, még nem ismertem múzsámat - bár ő is Havannában élt már akkor -, így pl. képes voltam egész nap filmet nézni. A havannai előadáson persze szinte csak magyar néző volt ottani magyarok közül, a betévedt 10-15 kubai elment az első fél órában. Hiszen hiába jó énekesek a főszereplők, egyrészt egy idegen számára az egésznek semmi értelme, hiszen nem ismeri a kontextust, másrészt ez nem is igazi film.