A Szuper Márió világban Márió egy nap eldönti, rendszerkritikus lesz, s nem csak eszmeileg, de a gyakorlatban is.

Több dolgot is megpróbál.

Először nagyon aktív próbál lenni. A lehető legjobban halad a pályán, összpontosítva.

Aztán passzív lesz. Nem halad. Meditál.

Majd keresi a rendszer gyenge pontjait, trükköket alkalmaz, lerövidítva az útvonalat.

Egyik se elégíti ki. Hát keresi a rendszer lényegét. Abban reménykedik, rájön mi is a világ és egy nap arra jut: a világ valójában egy játékszoftver által generált virtuális környezet. A cél: "kilépni", "felmenni" a játékszoftverhez.

Amikor két őrült csapat egymásnak esik, azon vitázva, ki képes nagyobb marhaságot mondani.

Alapvetően jó dolog, hogy minden, a valóságtól elszakadt, szélsőséges mozgalom frakciókra oszlik, melyek aztán addig ütik egymást, míg mindegyik megszűnik.

A normálisok meg csak néznek és röhögnek. Várjuk a csata végét, aztán könnnyebb lesz az összes őrült frakció maradványait összesöpörni és kidobni a szemétbe.

Itt a konkrét esetben a liberális szivárványosok állnak vitában a progresszív szivárványosokkal. Nehéz szívvel, de be kell vallani, a liberális szivárványosok legalább elfogadják a valóság alapjait, azokat szeretnék csupán átértelmezni, míg ellenfeleik szerint nincs is valóság.

A hívő keresztények egyik fő problémája a hitelvek összeegyeztetése az ellenséges, ateista világban való létezéssel.

Az átlag "civil" keresztény nem tud elszakadni a világtól, sőt ez eleve helytelen is lenne, így a kérdés rendkívül fontos.

Itt nyilván nem "reformista" álkeresztény felekezetek híveiről beszélek, akik úgy oldják meg a problémákat, hogy átcsinálják a keresztény tanítást, azt a világhoz igazítva. Lásd az újprotestáns felekezetek egy jelentős részét, de ilyen a hagyományos protestantizmus egy kisebb része is (lásd skandináv lutheránusok), s ma már - rejtve - ezt vallja a ferencista álkatolicizmus is. Nem, itt a krisztushű kereszténységről beszélek, mely nem a tanításon akar változtani, azt hozzáigazítva a mához, hanem fordítva: saját emberi magatartását igyekszik a tanításhoz igazítani.

Nyilván vannak kristálytiszta esetek, melyeket nem nehéz megoldani: abortusz, homokos büszkeség, aljas célú hazugság, stb.

Alapvetően egyszerűek azok az esetek is, amikor az elkövetett bűn célja nem aljas, alacsony, önző cél, hanem nagyobb baj meggátolása. Nyilván nem gond pl. hamisan tanúskodni - a tízparancsolat tiltása ellenére -, ha ezzel emberéletet mentünk meg. Ha ugyanis akkor is ragaszkodunk az igazmondáshoz, amikor ez kárt okozhat, az önzés.

A gondok jellemzően ott jönnek elő, ahol a kérdés nem nyilvánvaló első látásra.

Nem szeretnék személyeskedni saját magammal, így direkt egy idegen esetet fogok leírni. Egy keresztény hívő ismerősöm pornófüggőségben szenvedett, ami egy betegség, pont ugyanolyan betegség, mint bármilyen függőség. Egyébként nem vétett a nemi erkölcs ellen más módon, de ez a problémája nem múlt el. Próbálta az aszkézist, azaz tudatosan nem nézett pornót, de a vágy benne csak nagyobb lett, ami súlyos ingerültséget okozott benne, pont ahogy a hirtelen a dohányzást abbahagyó ember elvonási tüneteket produkál. Egy nap sikerült egy hozzáértő paphoz fordulni - ez sajnos manapság ritkaság, a papok nagy része lelketlen bürokrata módjára pap -, aki azt mondta neki: inkább nézz pornót, míg nem érted meg mi a baj a pornóval, mert amior megérted, nem lesz többé vágyad se, így kigyógyulsz. Ugyanis a végcél nem a cselekedet abbahagyása, hanem a rossz cselekedet nemakarása.

A normalitás és a nemnormalitás között egyre könnyebb különbséget tenni.

Egyre több a külső jel. Pl. normális az, aki szerint léteznek emberi nemek - férfi és nő -, s nemnormális az, aki szerint ilyesmi nincs.

De, lám a sportban is így alakul. A normális csapatok elutasítják a rasszizmust, s pont ezért nem válnak eszközzé rasszisták kezében, még akkor se, ha azok nem fehér, hanem történetesen néger rassziszták. A nemnormális csapatok viszont úgy "antirasszisták", hogy rasszista kampányokban vesznek részt. Pl. térdepelnek meccs előtt, mert ezt egy néger rasszista aktivista kitalálta Amerikában.

Mivel április elseje van, csak egy vicces kép.

Aki küldte, az inkább negatív próbált lenni, de én a pozitív értelmét is látom.

Amikor rendszerkrikusok összejönnek, ennek 2 jellemző eredménye szokott lenni.

Az egyik a hadseregegalapítás. Aztán bajtársi hűség, sport, egyenruha. Jobb eseteben közös kirándulások, rosszabb esetben céllövölde.

A másik verzió, hogy az egyik "bölcs" maga köré gyűjt másokat, azok kötelesek a szavait bemagolni, rosszabb esetben furcsa szertartásokon is részt kell venni.

Na, ezért vagyok teljesen egyéni rendszerkritikus.

Mert mindkét leírt út a cél elfelejtéséhez vezet. Valahogy mint az eszperantista mozgalom, mely ma már az égvilágon mindennel foglalkozik, csak az egyébként rosszul megcsinált nyelvük terjesztésével.

A monarcha szerepe az egyes korokban különböző.

Íme röviden:

• az ókorban: szakrális vezető,
• a középkorban: a társadalom politikai vezetője,
• az újkorban: múzeumi kitömött lelet, időnként leporolják és kiállítják az ablakba, előtte betanítják neki, mit mondjon,
• a legújabb korban: kártékony csúszómászó, a bulvármédiák zsoldjában.

A ballib hallucináció odáig jutott, hogy elkezdett kétharmadról álmodni. De mi is a valóság?

Nézzük csak meg mi lenne, ha a ballib összefogdosás annyi szavazatot kapna, mint amennyit a Fidesz kapott 3 éve, s a Fidesz meg annyit, amennyit a ballib pártok! Vajon mi lenne a végeredmény?

A 106 egyéni körzetből tehát:

• 91 - ballib,
• 15 - Fidesz.

A listás mandátumok összeállása a következő:

• közvetlen listás szavazatok,
• vesztes összes szavazata a körzetekben,
• nyerteskompenzáció.

Ha mindezt összeadjuk kb. 41 listás mandátum jutna a Fidesznek, s 52 a ballibeknek.

Összesítve: a ballib közös lista 131 mandátumot kapna, ami nem éri el a kétharmadot.

S mindez is csak akkor, ha:

• egyetlen nemzetiségi lista se éri el a küszöböt,
• nincs semmilyen más párt a Fideszen és a ballib összefogáson kívül,
• az ellenzék képes a választásokig mindenhol ledolgozni a hátrányát, azaz nem az lesz, hogy vannak helyek, ahol biztosan nyer, míg máshol veszít.

Egy a valósághoz közelebbi helyzetben inkább 120-125 közti mandátuma lenne a ballibeknek.

Felmerül a kérdés, hogyan lehet, hogy az ellenzék ugyannyi szavazattal kevesebb mandátumot kapna? A válasz nagyon egyszerű: a Fidesz 2018-as kétharmadának fő oka, hogy ellenfele nem egy erős másik párt, hanem több kicsi. Ha ugyanis az ellenfél, a második helyezett párt erős, akkor sokkal kisebb a nyertes kompenzációja, miközben a vesztesé meg jelentős mértékű.

A lényeg: elméletileg is kizárt az ellenzéki kétharmad. Ehhez olyan zuhanás kellene a Fidesz részéről, ami gyakorlatilag elképzelhetetlen.

Alapvetően 2 modell van a férfiakban a saját feleséghez, barátnőhöz.

Az egyik számára a nő ékes dísz, mellyel büszkélkedni kell. A másik számára a nő elzárandó kincs.

Az előbbiek megkövetelik a nőtől, hogy mindig legyen szép, kellemes, s ezt mások is lássák. Íme én ez vagyok, s lám, a nőm milyen szép.

Az utóbbiak azt hiszik, a nő csak akkor legyen szép, ha velük kettesben van, máskor ez felesleges, sőt ez rossz, mert ha a nő nagyon piperkőcködik, azzal csak valaki mást keres, új partnert.

Az előbbiek maguk is késztetik a nőt, ügyeljen magára. Az utóbbiak haragszanak, ha a nőjük színes, érdekes.

A Balkánon az ősi hagyomány, hogy a még nem házas lány legyen nagyon szexis, de amint házas lesz, legyen hirtelen nagyon szerény és szürke. Hiszen már nincs miért szexisnek lennie, mert már szerzett magának férjet. Szerencsére az utóbbi 30-40 évben ez a hagyomány kezd erősen elhalni.

A muszlimok hozzállása érdekes. Náluk a nő alapvető feladata, hogy csillogjon, legyen sminkelve, legyen rendesen öltözve, külseje legyen tökéletes, mindig és mindenhol. De nyilvános helyen legyen rajta fejkendő, ne látszódjanak testének vonalai. Én azt mondom, ez végülis egy koherens hozzáállás.

A nőjüktől szürkeséget megkövetelő férfiakat sose értettem. Ez számomra olyan, mint venni egy profi fényképezőgépet, majd beállítani automatára és csak úgy használni, vagy venni egy drága autót, majd azt 40 km/h sebességgel vezetni állandóan.

Az orosz világháborús kollaboracionizmushoz való hozzáállás ma is rendkívül egységes, s teljesen független a politikai állásponttól.

A mai Oroszországban nagyjából 4 fő politikai irányzat létezik, kb. a következő arányokban:

• 60 % putyinizmus,
• 20 % kommunizmus,
• 10 % nacionalizmus,
• 10 % liberalizmus.

Gyakorlatilag csak a nacionalista táborban van valamilyen részleges támogatottsága a háború alatti kollaboracionistáknak. De ez még itt is kisebbségi álláspont. Kb. az a magyarázat ebben a narratívában, hogy ezek az emberek nem Oroszország, hanem Sztálin ellen harcoltak, s csak akaratukon kívül, ill. külső körülmények miatt kerültek Hitlerrel egy oldalra.

Jól mutatja ezt a fehér - antikommunista - oldal reakciója. Az orosz polgárháborút követően a vesztes oldal - "fehérek" - legtöbb vezető személyisége emigrált. Mi volt a reakciója ennek a mozgalomnak 1941-től, amikor a Szovjetúniót német támadás érte?

Alapvetően a következő 3 magatartás volt jellemző:

• a fehér vezetés abszolút többsége egyszerűen nem reagált, nem támogatta semmilyen formában a német támadást, sőt egy rész komolyan fontolóra vette, nem kellene-e Sztálint támogatni!,
• egy kis rész támogatta a németeket, de vigyázva arra, ne vegyen részt az Oroszország elleni harcban,
• egy még kisebb rész elfogadta, hogy a németek valójában felszabadítók, így kiállt mellettük.

A semleges álláspontot jól jelzi Anton Gyenyikin altábornagy, a fehér mozgalom egyik fővezerének magatartása. Ő már a 1917-es kommunista hatalomátvétel előtt szembefordult a kormányzattal, határozottan monarchista elveket vallva. Aztán a polgárháború során az egyik lesikeresebb fehér katonai vezető lett, az európai Oroszország teljes déli részében átvette a hatalmat a kommunistáktól 1918 során.

A kommunista győzelem után 1920 áprlisában Angliába távozott családjával és legközelebbi munkatársaival együtt. Pár évvel később Franciaországban telepedett le. Amikor Franciaország német megszállás alá került, a német vezetés megkereste őt, ő azonban elhatárolódott bármilyen együttműködéstől. Miután a Szovjetúnió elleni német támadást követően képes volt azt is kijelenteni, hogy jelen esetben a fehér emigrációnak becsületbeli kötelessége a volt ellenség, azaz a vörösök támogatása, hiszen most a vörösök idegen megszállók ellen küzdenek, a németek végleg lemondtak róla. Gyenyikin azt hangoztatta, ő orosz hazafi és sosem fogja az ellenséget segíteni, még akkor se, ha mélyen utálja a hazában éppen hatalmon lévő rendet. Mikor pedig 1943-ban Gyenyikin képes volt Sztálinnak egészségügyi segélyakciót szervezni a Vöröskereszten keresztül, a németek immár házi őrizet alá helyezték.

Oroszországban Gyenyikin ma orosz nemzeti hősnek számít, a szovjetkori ítéletek alól poszthumusz rehabililálták, minden rangját hivatalosan visszakapta, ahogy gyakorlatilag minden volt fehér vezérrel is ez történt, aki később se harcolt hazája ellen.

2005-ben az 1947-ben elhunyt Gyenyikin vágya teljesítve lett, maradványait áthozták Oroszországba, ahol újratemették, hivatalos állami temetési szertartást kapva. A temetási szertartást személyesen II. Alekszij orosz pátriérka vezette.

A második típusú magatartás példája az Orosz Védelmi Hadtest nevű szervezet, mely másod- és harmadrendbeli fehér emigránsokból állt. Az orosz polgárháború után sok fehér tiszt Jugoszláviába menekült, belőlük szerveződött meg Jugoszlávia 1941-es német megszállása után ez a szervezet. A Hadtest fő feladata a német megszállók segítése volt Tito partizánjai ellen. A szervezet nem vett részt soha semmilyen harci cselekményben a szovjet hadsereg ellen, kivéve pár kisebb csatát már jugoszláv területen 1944 őszén, amikor az országba már behatolt a szovjet hadsereg.

Sztálin követelte a háború után, hogy az Orosz Védelmi Hadtest minősüljön náci háborús bűnös szervezetnek, s tagjai legyen átadva a szovjet hatóságoknak. A britek és az amerikaiak ezt megtagadták, a Hadtest volt tagjai igazoló eljárás után letelepedhettek nyugaton, elsősorban az USA-ban és az NSZK-ban. Az érv az volt: ugyan a Hadtest német alárendeltségben működött, de nem követett el háborús bűnöket, ráadásul sose használt náci jelképeket.

Az igazi kollaboracionizmus példája pedig sokféle, kimagaslik közülük az Orosz Felszabadító Hadsereg nevű, 1942 végén megalakult szervezet, népszerű nevén "vlaszovisták", a hadsereg vezetője, Andrej Vlaszov altábornagy neve alapján.

A németek a háború eleje óta tervezték, hogy valamilyen formában létre kellene hozni egy orosz fegyveres alakulatot, mely helyismerete folytán segíteni tudná a németeket. A német fogságba esett szovjet tábornokok között a németek favoritja Dmitrij Karbisev altábornagy volt, volt cári főtiszt, közismert személyiség, ráadásul nyíltan keresztény hívő, őt azonban a németek képtelenek voltak meggyőzni. Karbisev kategórikusan megtagadta a kollaborációt, amiért a végén a németek különös kegyetlenséggel ölték meg. Karbisev elutasító magatartása után jött elő Vlaszov személye. Karbisev egyébként poszthumusz megkapta 1946-ban a Szovjetúnió Hőse címet, melyet jellemzően nem kaphattak meg volt cári tisztek.

A vlaszovisták tevékenysége hírhedté vált már a háború alatt, a "vlaszovista" szó az "áruló" szinonímája lett. Ennek ellenére a németek sose bíztak meg Vlaszov embereiben, az alap feltételezés az volt, hogy a szovjet erőkkel szemben nyílt csatában nem szabad a vlaszovistákat felhasználni, mert a német hadvezetés iránti lojalitásuk ingadozó. Így segédszerepet töltöttek be, ami miatt csak növekedett az ellenérzés irántuk. Vlaszov és emberei így légüres térbe kerültek: mind a német megszállók, mind a szovjet lakosság negatívan viszonyult hozzájuk.

Hitler csak a legvégső időszakban, 1944 őszén engedélyezte Vlaszovnak az önálló cselekvést cseh területen.

Érdekes momentum, hogy a legvégén, 1945 májusának első hetében Vlaszov megpróbált átállni: a németek ellen fordult, harci cselekmények is voltak a csehországi német egységek ellen. Ez azonban nem segített már rajta, hiába adta meg magát a brit és amerikai csapatoknak, azok visszaadták őt és hadserege vezetőit a szovjeteknek.

A tábornoki rangúakat mind felakasztották Moszkvában 1946-ban, a tisztek egy kisebb része - 37 fő - szintén halálos ítéletet kapott, a nagyobb rész megúszta 20 év kényszermunkával. Az egykor 120 ezer főt számláló hadsereg legénységének egy kisebb része időben dezertált, majd nyugatra szökött - az USA az alacsonyabb rangúak esetében nem erőltette a felelősségre vonást.

Amikor a 80-as évek elején először hallottam Hofi Géza egyik máig híres számát, a Hettyem-pittyet, még nem gondoltam, hogy a valóságban is találkozni fogok hasonlóval.

Hofit rendkívül szerettem, persze csak a rendszerváltozás előtti Hofit. Képtelen volt ugyanis alkalmazkodni a szólásszabadsághoz, így a rendszerváltozással Hofi zuhanórepülésbe kezdett: szimpla trágár pártpropagandista lett belőle. De ez a száma még a 80-as évek elején született.

A számot nem írom le, a fenti videóban meg lehet hallgatni, de aki ma legalább 40 éves, az valószínűleg jól ismeri.

Szerencsére sikerült kibújnom a KISZ-tagság alól, bár 1983-ban akadt egy pillanat, hogy majdnem kényszerítettek a belépésre, de végül ezt is sikerült elsumákolnom. A bolgár Komszomol viszont nehezebb dió volt, s bár oda se léptem be soha (arra hivatkozva kommunista bolgár egyetemi tanulmányaim során 1987-1989 között, hogy magyar vagyok), de a múzsám miatt nem tudtam teljesen mentesülni se.

Szóval hogyan is lehet elmésen ideológiailag rendszerhű foglalkozásként eladni egy erotikus diákeseményt? Aki kitalálta, annak nagyon foroghatott az agya.

Tehát komszomolista vetélkedő. Párok játszanak, kérdésekre kell válaszolni. Teljesen vonalas kérdések, marxista eszmeiség, szocialista történelem, stb.

Normál szabályok: minden helyes válasz 100 pont, helytelen válasz pedig 50 pont levonás. Lehet választ lopni, van kiesés. S a végén nyer valaki, valami marhaságot, esetleg kis értékű nyeremény.

Dehát hogyan lehet elérni, hogy emberek elmenjenek önként egy ilyesmire? A megoldás: az enyhe erotika. Miben is állt ez: minden játszó pár, ha pontszáma lement nullára - ami nem is volt ritkaság -, plusz pontot kapott, ha a pár lánytagja levetkőzött! Nem, teljes meztelenség nem volt, ez fehérneműre vetkőzést jelentett, magyarul: félsztriptíz. Dehát azokban az időkben, amikor minden hasonlóra rossz szemmel néztek hivatalosan, ez bizony szupererotikának számított.

Erősen abszurd élmény. A "hány napig tartott Leningrád fasiszta blokádja?" kérdés után egy lány leveszi a ruháját.

Szóval tényleg volt hettyem-pitty!

Van alapvetően két szélsőség a követendő gyakorlati etikában, mindkettő meglehetősen népszerű.

Az egyik a hedonizmus, azaz tegyük azt, ami kellemes. Hiszen csak egyszer élünk. Tulajdonképpen ez a modern liberalizmus egyik alaptanítása.

S az ellentét: az aszkétizmus. Azaz ne tegyük azt, amire vágyunk, mert a kellemes megvonásával felemelkedünk lelkileg. Nem vagyok buddhista, még csak nem is különösen szimpatikus a buddhizmus, de nagyon tetszik a buddhista történelemben az a rész, amikor a Buddha önmegtagadó életet kezd élni, majd rádöbben, hogy pl. az önkéntes éhezés nem emelte fel őt sehová, csak szimplán éhes lett tőle - ezután megvilágosodik, s többek között abbahagyja az aszkézist, még szép pocakot is ereszt lassan, ezért van az, hogy a Buddha-szobrok kissé kövér férfit ábrázolnak.

De a két véglet mellett van egy harmadik eszme is, mely talán még károsabb a két végletnél: ez az arany középút tanítása. Azt mondja, keressünk egészséges kompromisszumot az önörömszerzés és az önmegtagadás között. Sok dologban jó elv az arany középút tanítása - erről sokat írt Arisztotelész, pl. itt -, de pont ebben ez a tanítás haszontalan.

Kezdő keresztények rendszerint az aszkézis felé mennek, majd a középhaladó keresztények meg az arany középút hibájába esnek.

A megoldás valójában az, hogy először nem az opciók között kell választani, hanem a választó alany választási mechanizmusát kell rendbe tenni. Nem a kellemesről kell lemondani, hanem át kell értékelni, mi számunkra kellemes.

Tulajdonképpen kényszerből ma is ezt teszi a hétköznapi életben minden ember, aki szervezett államban él. Egy vulgáris példa: a villamoson előttem van egy csinos nő, de jó is lenne a seggét megsimogatni, gondolom, de aztán belegondolok, ha megtenném ezt, botrány törne ki, esetleg még rendőri ügy is lehetne belőle. Így aztán osztok-szorzok, s arra jutok a seggsimogatásból származó pozitívum sokszorosan kisebb, mint az a sok negatívum, ami az egész helyzetből származna, azaz szimpla önérdekem nem simogatni idegen nőket a villamoson. De mondhatnék egy kevésbé szex tematikájú dolgot is: nem eszem meg egy adott ételt, mert az abban lévő valamely részt nem bírja a szervezetem, így inkább lemondok egy pillanatnyi étkezési örömről egy későbbi fájdalmas érzés elkerülése nevében.

Ugyanez az elv nagyban is, csak immár nem a büntetéstől való félelem a mozgató erő. Felismerem, hogy ami szűken nézve kellemesnek tűnik az nem feltétlenül az szélesebb keretben nézve. Ezek után el is tűnik az önsanyargatás eleme, hiszen nem nehéz a nem-kellemesről lemondani, sőt ez nem is lemondás immár, hiszen ki akarna saját magának rosszat?

Saját szélesebb rokonságomban akadt 2 kommunista és 1 nyilas.

Kommunista alatt itt nem párttagot értek, mert párttag rokonom egy rakás volt, de szinte mindegyik a valóságban antikommunista volt, aki csak valamilyen munkahelyi elvárás miatt lépett be az állampártba.

Én nem a kényszerből vagy érdekből lett kamukommunistákról akarok azonban írni, hanem azokról, akik meggyőződésesek voltak. A nyilas rokon esetében pedig eleve fel se merülhetett az érdek szempont természetesen. S bár mind a három nevezett rokonom már halott, nem fogom megnevezni őket. A cél nem XY bemutatása ugyanis, hanem maga a jelenség.

Egyes számú kommunista rokon. Ő volt az, aki szerint Marx és Lenin minden szava afféle földöntúli igazság, de a csúnya emberek rosszak és képtelenek elfogadni a jót, ezért lett szar a rendszer. Ugyanis rossznak tekintette a Kádár-rendszert, csak éppen nem polgári liberális nézőpontból - ahogy mondjuk a szüleim -, hanem marxista nézőpontból. Mint az Eszmélet c. folyóirat hű olvasója néha megdöbbenek mennyire is hasonlít ez a rokonom egyes ottani állandó szerzőkre. Pedig rokonom nem volt értelmiségi, nem írt cikkeket, szerintem nem is tudott volna, hanem tipikus bérből és fizetésből élő kisember volt, aki soha nem csinált semmilyen karriert semmilyen tekintetben.

Fő elmélete az volt, hogy a Párt elvesztette "forradalmi" jellegét, szimpla hatalmi-adminiszratív szervvé lett, mely ráadásul még azt a hibát is elkövette, hogy magába engedte a volt polgári osztályok tagjait és azok leszármazottait. Továbbá, megszűnt a visszacsatolás a munkásosztály és a Párt között, a pártvezetés immár önálló kaszttá vált, melynek érdekei saját önálló túlélése és prosperálása lett, nem a nép képviselete. Egy tanultabb ember ezt úgy fejezné ki: visszajött a polgári demokrácia működési mechanizmusa, csak tőkések és demokrácia nélkül.

Rokonom mániája az volt, hogy a probléma megoldható, de kellene hozzá egy forradalmár az élen. Kádárt nem kritizálta élesen, de habozó, túl engedékeny vezetőnek tartotta. Ezen elképzelt forradalmár viszont megtisztítaná a pártapparátust, továbbá megszüntetné a nomenklatúra privilégiumait. Azt mondta, amikor majd egy kerületi párttitkár csak annyit fog keresni, mint egy szakmunkás, akkor meg fog szűnni az idegen elemek beáramlása a párttitkári pozíciókba.

Továbbá, totális spórolást akart volna. Egyik javaslata az volt, minden magyar állami vállalat egyesüljön, csak egy állami cég legyen, így csak egy vezetőség lesz, azaz nem kellenek aztán drága sofőrök, titkárnők, szolgálati gépkocsik. S külföldre se utazzon egyetlen kiküldött se, mindent intézzenek az ottani magyar nagykövetségek, pl. ha az Ikarusz buszokat akar eladni x országban, hát ezt tárgyalja le az ottani országbeli magyar követség, s kész!

Kettes számú kommunista rokonom valóságérzéke jelentősen nagyobb volt. Ő tudta, az első számú rokon elképzelései működésképtelenek. Ő Marx híve volt, de Lenint kritikusan kezelte. Azt vallotta, a gazdaság kommunista átalakítása hiba volt, erre még nem érettek meg ugyanis a feltételek, elegendő a politikai hatalmat birtokolnia a Pártnak és őrködnie, hogy a gazdaság ne lehessen önálló hatalmi tényezővé.

Amikor megindult a 80-as évek végén az erjedés, elítélte Gorbacsovot és támogatta Deng Xiaopinget, azt mondta, gazdasági nyitás kell, politikai nyitás nélkül: fenn kell tartani a proletárdiktatúrát, de engedni kell a nagytőkét. Fejlett kapitalizmus kell ugyanis először a kommunizmusra való átálláshoz.

Nyilas rokonom még fiatalon, ellenzékiként lett nyilas, a 30-as években. Egy időben járta a vidéket szervezni a pártot. A nyilas hatalomátvétel után se kapott hatalmi pozíciót azonban, maradt polgári szakmájánál, szimpla aktív párttag volt. 1945-ben internálták, de pár hónap után igazolták mint nem háborús bűnöst. Elveit viszont sose változtatta be, a 70-es években öregen is még a "zsidó Amerika és zsidó Szovjetunió" volt az egyik kedvenc témája. Egyetlen kommunista volt, akit imádott: Nagy Imrét, mert "ő magyar volt, nem zsidó", szerinte Nagyot ezért is végezték ki a "zsidók". Arra a kérdésemre, Kádár zsidó-e, azt válaszolta, félig zsidó.

Horthyt úgy ítélte meg, mint a kommunista rokon Kádárt: azaz nyíltan nem beszélt ellene, de gyengekezűnek és zsidóbérencnek tartotta. Azt mondta, a német vereség egyik felelőse Horthy, aki nem támogatta elég erővel Hitler háborúját.

A legbizarrabb emlékem róla, hogy mutatott egy könyvet, melyről azt állította emberbőrbe van kötve, Auschwitzban készült zsidók bőréből. Visszagondolva, szerintem csak a fantáziája volt élénk, mert valószínűleg szimpla marhabőrkötés lehetett.

A napraforgómag - leánykori nevén: szotyola - értelmiségi változata a tökmag.

Egyrészt, kevesebb a szemét, mert a mag nagy része simán ehető. Emellett kisebb az étkezéskor igénybeveendő szájmunka.

Másrészt, az elitista pisztáciához képest rendkívül olcsó és igénytelen. Nem hívalkodó.

Azt mondanám, a tökmag az arany középút. Kulturálisan a felsőbb rétegekhez tör, de minden egyébben az alsóbb osztályokhoz.

Amitől mindenképpen óvakodni érdemes, az a tökmag fogyasztóbarát, hámozott verziója. Ezt egyedül habzsolni lehet, ami ellentétes a normál tökmagevés hagyományával. A hámozott tökmag olyan, mint a csoportszex: pillanatélmény, mely azonban nagyon űrt hagy maga után, mit amit betöltött.

A hámozott tökmag tulajdonképpen nem más mint zacskóba töltött liberalizmus.

Én nagyon sokáig nagyon nagy híve voltam mindennek ami nyugati.

Amióta az eszemet tudom, úgy 6-7 éves korom óta meg voltam győződve, hogy a nyugati rend sokkal jobb, magasabb rendű, szebb, humánusabb.

E hitem oka részben nevelésbeli. Mint sokszor elmondtam, szüleim a kádári nomenklatúra alsó, majd középső részébe tartoztak, de mindig a nyugatos, technokrata részhez. Mondhatnám azt is: szüleim már a 70-es években liberálisok voltak.

Én magam sokáig egyenesen abban a hiszemben nőttem fel, hogy Magyarországon nincsenek is kommunisták, mert a kommunista szöveg csak egy szólam, ami kötelező, de amiben senki se hisz komolyan. Amikor 14 éves koromban aztán először láttam hívő kommunistát, nagyon meglepődtem, hogy ilyen is létezik.

Szóval így nőttem fel. Nekem az volt a normális, hogy külföldi médiákat kell hallgatni, olvasni, mert a magyar hírforrások értéktelenek. Vagy, én kamaszkoromban már olvastam Szolzsenyicin főművét, apám már a megjelenése után nem sokkal becsempészte, s ott volt a nappaliban a könyvespolcon.

Tulajdonképpen csak egyszer 1983-1984 között ingott meg kicsit a nyugatba vetett vakhitem - George Orwell cikkeinek hatására, melyekben egyszerre kritizálta a szovjet és a nyugati rendet, de ez elmúlt bennem. Szóval a rendszerváltozást a nyugatba vetett teljes bizalommal értem meg.

A nyugatba vetett hitemet végleg 1993-1995 között vesztettem el, ez egy folyamat volt. De mi volt a legelső pillanat, amikor meginogtam? Ezt fogom most leírni.

1989. november 18-án zajlott le Szófiában az első ellenzéki tömeggyűlés. Jelen voltam rajta, sőt valahol a második sorban álltam. Rajta felszólalt egy sor ismert és akkor még ismeretlen személyiség.

Hosszú esemény volt, a végén el lett fogadva egy nyilatkozat. A nyilatkozatszöveg tervezetét a későbbi bolgár köztársasági elnök, Dr. Zselju Zselev olvasta fel. A tömeg tapssal jelezte egyetértését minden pontnál, de egyetlen pontnál - mely a török és muszlim kisebbség jogairól szólt - a tömeg legnagyobb része fújjolt, sípolt, nemtetszése jeléül. Ekkor Dr. Zselev abszolút tisztességesen megjegyezte "akkor tehát, ez a pont kimarad".

Aztán hazamentem, meghallgattam persze a SZER bolgár adásának tudosítását az eseményről, amin éppen részt vettem. Be lett olvasva a nyilatkozat is, persze az el nem fogadott ponntal együtt. Majd amikor immár lettek ellenzéki lapok, azok mind úgy közölték a nyilatkozatot, mintha azt a kérdéses ponttal együtt fogadta volna el a gyűlés.

A múzsám nálam gyorsabban eszmélt, azt mondta azonnal "ezek ugyanazok". Arra utalva, hogy a demokraták ugyanúgy leszarják az embereket, mint ahogy a kommunisták tették. Úgy szavaztatnak, ahogy a kommunisták: az szavazás eredménye korábban megvan, mint maga a szavazás. Tény: nem rúgnak ki a munkahelyről, egyetemről senkit, nem zárnak börtönbe, de ha ellentmondasz nekik, akkor "ellenség" vagy.

Bevallom, én naívabb voltam, azt mondtam, adjunk nekik még esélyt, hátha nem ilyenek. Adtunk nekik, eljártunk gyűlésekre, 1993-ban hagytuk ezt abba végleg. A végső lökés egy bolgár antikommunista pap miséje volt 1993-ban, aki mise címszó alatt gyakorlatilag káromkodva szidta a "komcsikat". Nem vagyok vallási fanatikus, aki ragaszkodik a legapróbb rítusbetartáshoz, de ostyaáldás közben kurvaanyázni - hát ez túlmegy a tűrésküszöbömön. Én azóta soha nem szavaztam a bolgár demokratákra, sem valamelyik utódjukra, pedig minden választáson részt vettem.

Ami pedig a magyar politikát illeti, a bolgár nyilatkozat esetének szerepét számomra a liberális 1990-es taxisblokád játszotta el. Ekkor derült ki: az SZDSZ csak akkor szereti a demokratikus választás intézményét, ha azon ő nyer. Aztán hányingerem lett az Árpi bácsi személyi kultusztól is.

Oda jutottam, hogy én aki 1990-ben még mélyen sajnáltam, hogy az SZDSZ nem nyerte meg a választásokat, 1994-ben már választási sikerük miatt voltam kedvetlen.

A magyar politikát illetően is a múzsám reagált gyorsabban. Azt hiszem, ez valamiféle női ösztön. Már 1991-ben mondta "az MDF-ben normális emberek vannak, akkor is, ha nevetségesen régimódiak sokszor és nacionalisták, míg az SZDSZ gazemberek bandája".

Egy pillanatra elképzeltem, mi lenne, ha az orosz vagy a kínai oltással kapcsolatban merültek volna fel gyanús halálesetek.

Már minden média erről harsogna, szakértők tömege hangoztatná, hogy az oltás a hibás. S a témáról már határozatot hozott volna - 24 órán belül - az Európai Bizottság vagy valamelyik másik sóhivatal.

Vicces, de megint pechjük lett Soroséknak. Az egyik megbízható nyugati oltóanyaggal kapcsolatban merültek fel problémák. Így most a legfanatikusabb liberálisok egyenesen oda jutottak, hogy Putyin áll az Astra Zenecával kapcsolatos rossz hírek mögött!

Én egyébként nem hiszem, hogy az Astra Zenece oltása rossz lenne. Egyszerűen a nagy számok törvénye az egész: ilyen mennyiségű oltásnál mindig akad áldozat.

Azt olvastam nemrég, az emberek hülyék, hogy képesek nosztalgikusak lenne egy nyilvánvalóan rosszabb múlt iránt.

S most hagyjuk annak értékelését, egy adott múlt valóban rosszabb-e, mint a tényleges jelen. Maga a jelenség az érdekes.

Szimpla emberi lelki jelenség az alapja mindennek. Az ember a rossz tapasztalatait igyekszik feldolgozni. Ennek módszere lehet a mitologizálás, majd gyásszá alakítás - talán legjobb példa erre az amerikaiak hozzáállása a 2001. szeptember 11-i terrorista támadáshoz, mára ebből amolyan új amerikai nemzeti ünnep lett, nagyjából a magyar október 6. mintájára. De ez a módszer csak jelentős és közösségi eseményeknél tud működni.

A hétköznapokból nem lehet mítoszokat gyártani, itt a jellemző megoldás a felejtés. Ami rossz volt, azt egyszerűen elfelejtjük. De közben ugyanabból az élményből megmarad a jó. Az eredmény: a múlt folyamatosan szépül.

Ez Magyarországon is ismert jelenség, lásd Kádár-nosztalgia, de Bulgáriában - ahol személyesen átéltem a kommunista rendszer végét, 1986-1989 között - még drasztikusabb, hiszen a bolgár élet még magyar szemmel is igencsak szörnyű volt akkoriban. Nem is annyira az átlagéletszínvonal tekintetében, az Bulgáriában nem volt sokkal a magyar alatt (valójában a bolgár életszínvonal már a 90-es években zuhant be a magyarhoz képest, azaz már a kommunizmus után), hanem sok egyéb tekintetében, pl.:

• a bolgár kommunista rendszer sokkal elnyomóbb volt a magyarnál, miközben Magyarországon folyamatosan tágult a szólásszabadság, addig Bulgáriában a legkisebb ellenvéleményért megtorlás járt,
• a Kádár-korszak utolsó szakaszában Magyarországon a marxizmus már csak dísz volt, amit azonban nem kellett komolyan venni, míg Bulgáriában éppen ellenkezőleg: növekedett az ideológiai tisztaság követelménye,
• Magyarországon természetesen fegveres erőszak egyáltalán nem volt, míg Bulgáriában a törökökkel és a muszlim vallású bolgárokkal szemben ez az erőszak éppen a kommunizmus utolsó éveiben volt a legkeményebb - erről személyes élményeim nincsenek persze, mert Szófiában laktam, ami keresztény bolgár város, de másodkézből sok mindenről hallottam akkoriban,
• míg Magyarországról legalább évente lehetett utazni külföldre (sőt, 1988-tól korlátlanul), Bulgáriában az utazás engedélyeztetése a legutolsó időkig komoly procedúra volt,
• egy átlag szófiai központi üzlet áruválasztéka kb. azonos a szinten volt, mint egy akkori átlag magyar falusi bolté, kb. ez volt a választék: 2 féle kenyér, tej, joghurt, vaj, lekvár, 2-3 féle felvágott, csirkehús, alapvető fűszerek, pár fajta gyümölcs, alap zöldségek, 4-5 fajta konzerv, olcsó alkohol, kompótok, szörnyű minőségű gyümölcslevek,
• az alaptermékeken túl gyakorlatilag minden hiánycikk volt Bulgáriában, értsd kicsit jobb szappan, sampon, kakaó,
• a szolgáltatások szintje Bulgáriában olyan volt a 80-as években, mint Magyarországon a 60-as években, gyakorlatilag ha nem volt az embernek személyes ismerőse az adott területen, akkor nem tudott semmit se elintézni, mondjuk egy egyszerű vízvezetékszerelést se, a bolgár taxis pedig valamiféle nagyúr volt, akinek kegyeiért az utasjelölt kénytelen volt hajlongani,
• Magyarország tele volt magán és félmagán kisboltokkal a 80-as években (butikok), ezekben szinte mindent meg lehetett kapni, pl. a női divat terén, ezzel szemben Bulgáriában a valutásüzleten és a nyugati ismerősön kívül nem volt más erre.

Azt gondolná az ember, nincs élő bolgár ember, aki visszakívánná a kommunizmust, pedig bőven van. S nem a teljesen racionális okokra gondolok, hiszen nyilván van amiben az a rendszer ténylegesen jobb volt: alig volt bűnözés akkor, olcsó volt a rezsi, csak annak nem volt munkahelye, aki nem akart dolgozni, stb.

De olyan véleményekkel találkoztam, s már pár évvel a kommunizmus bukása után, melyek nevetésre késztettek a valóságérzet teljes hiánya miatt. Íme három kedvenc példám:

• Az áruhiány úgy jelentkezik az emlékekben mint minőség. Azaz igaz, hogy kevés áru volt, de ami volt, az jó volt, mert akkor az állam nem engedte be a "nyugati vackokat", csak jó minőségű termékek voltak engedve. Ezzel az érvvel a gond az, hogy félig még igaz is. Pl. a tejtermékek szintjén ténylegesen zuhanás zajlott Bulgáriában a rendszerváltozás után. A valóban jó minőségű, igazi recept szerint készült joghurtok helyét nagy mértékben átvette a nyugati, száraz tejporból készített áljoghurt, persze az utóbbi sokkal olcsóbb. De egy csomó termék esetében ez az érv egyszerűen nem igaz, pl. a hasfájást okozó olcsó tartósítószerekkel készített bolgár kommunista gyümölcslevek helyett az új rendszerben jelentős minőségjavulás következett be, immár lettek drágább, iható minőségű gyümölcslevek is. Plusz konkrétan voltak termékek, melyek még csak nem is léteztek a kommunista Bulgáriában.
• A sajtó- és szólásszabadság hiánya úgy van beállítva, hogy "bezzeg akkor csak a minőség jelenhetett meg" és "valóságsó, pornó és giccs helyett csak az értékes kultúra volt a képernyőn". Ez egyébként a magyar közbeszédben is gyakori érv, ráadásul mindkét tábor szívesen használja. A valóságban ez a narratíva persze csak egy érvelési hiba.
• Végül a hírek hiányának keverése a hírek alapját képező tények hiányával. Lásd, nem voltak koldusok. Persze hogy nem, hiszen a rendőr azonnal elvitte a koldulni próbálót. Vagy nem volt prostítúció. Pedig volt, csak nem volt annyira szem előtt.

Szóval a múlt tényleg megszépül és egyre szebb lesz.

Kivételesen jó hír Amerikából: nem lehet alapvető jogokat elvenni a magánérdekre hivatkozva.

Eddig ugyanis az volt a liberális érvelés: jogok csak az állammal szemben lehetnek, minden mást a "szabad piac" rendez. Azaz pl. közterületen jogom van a szólásszabadságra, ez nem korlátozható (ill. csak kivételes esetekben), míg ha egy magánterületen vagyok, ott annak tulajdonosa szabályoz, ahogy ő akar - egyetlen választásom, hogy ha nem értek egyet ezekkel a szabályokkal, hogy akkor oda nem megyek be.

Persze a magánérdek alól eddig is számtalan kivétel volt, lásd pl. a kereskedelem. Ha kereskedem vagy bármilyen, a nagyközönség számára nyílt tevékenységet folytatok, nem alkalmazhatok önkényes szabályokat, ez csak kifejezetten zárt tevékenység esetében lehetséges, lásd a szórakozóhelyemről nem tilthatom ki a cigányokat, de a klubomból igen.

Itt, a konkrét amerikai esetben az alap: egy egyetem tilthat-e alapvető jogokat arra hivatkozva, hogy ezek a tiltó szabályokat az egyetem legitím vezető testülete megszavazta többségileg. A bíróság kimondta: nem, ill. legalábbis a hallgató perelheti az egyetemet, s az egyetem nem hivatkozhat automatikusan magánjogára.

A protestantizmus, s különösen a keresztény fundamentalizmus egyik mániája a törvénytisztelet. A hivatkozás a Biblia (Márk 12:17): "Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené".

Valójában ők csak a császárnak adják a császárét, mintha a mondat második felét észre se vennék.

A hívő ember számára az állami jog mindig csak másodlagos valójában. Ez nem azt jelenti, hogy anarchistának kellene lenni, nem kellene elismerni az államot. De az isteni paranccsal, az emberi lelkiismerettel ütköző emberi jog egyszerűen semmis a hívő számára.

S ezt a legtöbb hívő is mélyen átérzi. Bármit is mond a törvény, az átlagember átérzi, mely szabály megszegése problémás erkölcsileg és mely megszegése nem az. A sebességhatárt mérsékelten átlépő embert, a 2 sör után vezető embert senki se tekinti bűnösnek, s ha az ilyet elkapják, a kisember azt mondja "pechje volt". A veszélyesen vezető embert viszont mindenki elítéli, akkor is, ha történetesen nem történik baleset.

A kései bolgár és magyar kommunizmus ellentétes utat járt be.

Nagy hasonlóság a két ország között, hogy a vezér gyakorlatilag egyszemélyi hatalmat birtokolt, 30 éven keresztül, s hatalmuk egyetlen korlátja Moszkva volt. Ezen túl csak arra kellett mindig vigyázniuk, hogy sose sértsék meg egyszerre több pártlobbi érdekét, nehogy azok szövetkezzenek ellenük.

Todor Zsivkov ugyan Kádár előtt 2 évvel jutott hatalomba, 1954-ben lett pártvezér, de ez akkor még nem jelentette a teljes hatalmat. Megerősödése a hatalomban 1956-ban indult, amikor ő lett az új hivatalos moszkvai desztálinizációs vonal bolgár "szóvívője", s egészen 1962-ig tartott, míg minden riválist eltakarított a vezetésből.

A lényeg: a kommunista rend 85-90 %-a mindkét országban egyetlen ember hatalmához köthető: Magyarországon Kádárhoz, Bulgáriában Zsivkovhoz.

Тovábbi hasonlóság: a kezdeti erőszak után a rendszer egyre engedékenyebb és reformistább lett. Azonban a csehszlovák 1968, majd pedig különösen a lengyel Szolidaritás fellépését a két ország teljesen másképp értékelte, reagálta le. Innentől teljesen elvált a két ország módszere.

A magyar megoldásról nem írnék sokat, hiszen közismert az olvasóknak: egyre nagyobb nyitás a nyugat felé, a legtöbb kapitalista rendszerelem lassú bevezetése, a hivatalos ideológia jelképessé válása, az állami erőszak egyre nagyobb visszaszorulása, példátlan egyéni szabadság engedélyezése minden politikamentes szférában.

A bolgár megoldás ennek pont az ellenkezője volt: Zsivkov Kádárral ellentétes következtetést vont le a posztsztálini kommunizmus fejlődéséből. Azt vallotta: a reformok nem hogy segítik a rendszert, hanem éppen ellenkezőleg, azt gyengítik, azaz nem nagyobb engedékenység, hanem visszaszigorítás szükséges. Persze - utólag nézve - nyilván Zsivkov látta jobban át a helyzetet, ez tény, de most nem ez a kérdés.

Szóval: Bulgáriában a 60-as évek szabadabbak voltak a 70-es éveknél, s azok pedig szabadabbak a 80-as éveknél. Ami a gazdaságot és életszínvonalat illeti, ugyanaz mondható el, személyes élményem a 80-as évek második feléből bolgár átlagemberektől a "bezzeg 10/20 éve még volt áru a boltokban" szöveg.

Én 1986 őszétől éltem Bulgáriában egészen a kommunista rendszer végéig (1989 novembere), tehát az 3 utolsó kommunista évben. Ekkorra a totális szabadsághiány jellemezte a viszonyokat: gyakorlatilag immár visszajött az, amiről Magyarországon csak a nálam eggyel idősebb nemzedék elbeszéléseiből tudtam: a Rákosi-kor. Egyre szigorúbb cenzúra, a hivatalos ideológia egyre nagyobb szerepe, a vallás kontrollja, minden enyhe ellenvélemény eltiprása, stb. Tulajdonképpen az egyetlen, amiben nem hozták vissza a sztálini időket, hogy nem volt üldözve a nyugati divat követése a fiatalok - különösen a lányok - között, s a nyugati zene imádása tűrt kategóriának minősült.

A kor bennem megmaradt bolgár nőképe: abszolút megcsinált csaj, smink és frizura tökéletes, ékszerek, szexisen öltözve, de a szájából a legócskább szovjet baromságok jönnek ki. Az ékszer elem fontos: a 80-as években a bolgár és a magyar lányok egyik megkülönböztető jele volt, hogy a bolgárok jellemzően háromszoros méretű ékszereket hordtak. Van aki ezt giccsnek mondta, de én imádtam pl. az arc aljáig lelógó műanyag vagy alumínium csillogó fülbevalókat.

A fiatalok pedig mindenhol, mindig lázadnak. Ez korosztálybeli jellemző. Magyarországon ez könnyű volt, a politikamentes lázadás engedélyezve volt, s ez pont elég volt a legtöbb embernek. Sőt, Magyarországon az enyhe politikai lázadás se járt különösebb következménnyel.

Egy példa erre. Magyarországon a 80-as évek első felében megszüntették az egyetemi felvételihez addig szükséges KISZ-ajánlást, ami eleve addig is merő formalitás volt. Bulgáriában nemhogy a felvételihez, de minden évben a beiratkozáshoz is kellett KISZ-ajánlás. A KISZ pedig a saját belső szabályai alapján döntött.

Persze, elvileg Bulgáriában se volt kötelező KISZ-tagnak lenni, de aki nem lett tag, azt nem vették fel sehová továbbtanulni. Aki pedig egy adott évben nem teljesítette a KISZ-feladadát, annak véget ért a tanulása. Pl. létezett olyan a bolgár KISZ szervezésében, hogy "önkéntes diákmunka" - ha valaki nem ment el rá egy adott nyáron "önkéntesen", az aztán nem kapott ajánlást, s ősszel nem tudott beiratkozni a következő évre. Gyakorlatilag csak hamis orvosi papírokkal lehetett kibújni az "önkéntes" munka alól.

A múzsám is ment "önkéntesen" az 1987-es évben 4 hétre dolgozni. "Szerencsére" asztmás, s az asztma rajta volt a KISZ "betegséglistáján" - no nem, nem mentesülhetett a munka alól ő se, de joga volt lakóhelyétől 20 km-en belül "önkénteskedni". Magyarul magában a városban, míg az átlag diákokat sokszor az ország másik végébe küldték "önkéntesen", gyakran borzalmas munkásszállókra. Szóval minden reggel elment a villamossal egy cukrászdába, s ott volt délutánig - gyakorlatilag cukrászdai kisegítő személyzet szerepkörben.

(Aztán sikerült őt teherbe ejtenem 1987 novemberében, s így 1988-ban már mint terhes anya, majd 1989-ben mint kisgyerekes anya teljes mentességet élvezett az "önkéntesség" alól.)

Szóval ilyen körülmények között eléggé rizikós volt bármilyen komoly lázadás. A bolgár társadalom egy rendkívül idegesítő választ dolgozott ki minderre. Sajnos nem a passzív ellenállást, ami a bolgár társadalom válasza volt az 500 éves török uralomra, azzal még nem lett volna különösebb gond. De nem, itt új válasz született: a nihilizmus és cinizmus.

Szóval mivel nem lehetett semmilyen álláspontról megkérdőjelezni a hivatalos ideológiát, az a népszerű reakció született, hogy minden ideológia marhaság. Az igazán okos ember csak a józan eszében hisz, s a józan ész kizár bármilyen ideológiát. Fokozott alakjában, az is hozzá lett téve, hogy nincs jó és nincs rossz, minden viszonylagos, s az igazán okos ember sose lehet jó. Azok pedig akik hisznek bármiben is komolyan, azok egyszerűen ostoba emberek. S persze a legrosszabbak, akik lelkesek bármiért is - ők szimplán primitív alakok.

Miért érdekes ez ma is? Egyrészt ma ez kezd lenni a nyugati szabvány - lásd, a liberalizmus nem ideológia, hanem a tiszta józan ész, míg minden ellenvélemény viszont ideológia, így primitívizmus.

Ami pedig Bulgáriát illeti, az akkor fiatal nemzedék zöme máig ezt vallja. De mind az idősebbek, mind a fiatalabbak immár mások, s egyre növekvő mértékben.

Annak idején, a marxizmus totális lebutulása idején az ideológiai vizsgán való átmenet lett a világ legkönnyebb dolga. Csak minden álelemzéshez meg kellett jegyezni, ki a jó és ki a rossz. Ugyanis akkorra - 80-as évek- már nem maradt átmenet, csak olyan maradt, mint a Jehova Tanúi kiadványaiban: ha az Jehovai Tanúi vezető testületével vagy, akkor jó vagy, ha meg bármi módon ellenük - pl. csak 99,9 %-ban értesz egyet velük -, akkor meg rossz.

Csoporttársakkal együtt mentem be vizsgázni. Egyszerre 4 ember. Tételt húztunk, leültünk. Egyik társam azt húzta "Angola: MPLA és UNITA", na bajban is volt, mert annyit tudott, hogy Angola az portugál volt Dél-Afrikában. Aztán a társam odasúgott nekem "öreg, az MPLA az a jók vagy a rosszak?", én meg segítettem "a jók".

Hálásan megköszönte, majd jelesre vizsgázott. Élvezet volt hallgatni. Hosszan beszélt az angolai nép elnyomásáról a gonosz portugál gyarmatosításáról, a hosszú és keserves küzdelmekről. Majd kitért arra: sajnos a gyarmatosítók megbontották a népi egységet, ellenforradalmi bandát szerveztek.

A lényeg: nem mondott semmi konkrétumot, se nevet, se évszámot. Előadta a klasszikus jó és rossz harca szöveget. Eredmény: jeles.

Nekem a kettős hatalom kérdése jutott. Ez nehéz tétel, mert kell tudni egy dátumot is hozzá. A kettős hatalom az oroszországi 1917 február-november közti időszakot jelenti, amikor már megdőlt a monarchia, de még nem volt kommunizmus se.

"Maga párttag?" - fordult hozzám feleletem után a bizottság elnöke, majd hozzátette - "mert kevesen értik ilyen mélyén a marxizmus-leninizmus ügyét, mint ahogy az Ön feleletéből ez kivilágosodott".

Mára a liberalizmus eszméje eljutott pont ugyanerre a szintre. Nincsenek árnyalatok, van jó és rossz. A témák nagyjából 99 %-ában óvodás szintű feladat kitalálni ki a jó és ki a rossz. A maradékban kell tudni 1-2 adatot ehhez.

S egyre csökken a gondolkodás mezeje, mert egyre több az ügy, melyben előre meghatározott jó és rossz van. Ezekben csak tapsolni szabad a jónak és öklöt rázni a rossznak.

Egyre jobb kedvvel figyelem a "lezárt témák" listáját. A legfrissebb: az UK (Nagy-Britannia Unifikált Köztársaság) úgynevezett "királyi" családjának műbotrányai. Immár itt is kiderült: van progresszívista "herceg" és fasiszta "herceg" oldal. Az előbbinek ájult tisztelet jár, az utóbbit meg ki kell röhögni. S természetesen azt kell közben állítani: a jó oldal nem is oldal, hanem a színtiszta "semlegesség" pártolása.

Ezen a héten van az első évfordulója annak, hogy nem járok dolgozni.

Amerikai multinál dolgozom, s tavaly ilyenkor lett bevezetve az otthonról való munka.

Hatalmas nyereségek értem engem emiatt. Egyrészt, a szabadidőm drasztikusan megnőtt, nem kell napi másfél órát munkahelyre és -ről menésre pazarolnom. Ez pénzügyileg is nyereség számomra, nincs üzemanyagköltségem. Aztán nem kell felesleges kommunikációval se foglalkoznom, hiszen nem látom közvetlenül a kollégáimat, főnökeimet. Az alvást sokkal kevésbé kell a munkához igazítanom. Immár a tisztálkodást se kell a munkaidő szerint rendeznem: simán kezdhetem pl. reggeli munkámat tisztálkodás nélkül.

S persze egy rakás járulékos elem. Bármikor felállhatok a székemből. A szolgálati számítógépemet nem láttam 1 éve, a sajátomat használom, mely egyrészt gyorsabb, másrészt én állítottam be mindent rajta, nem a cég IT-részleges, harmadrészt nincs rajta semmilyen korlátozás.

Egy szóval: a járvány nyerteseinek egyike vagyok.

A magyar jobbosok egyik tévhite a kozmopolitizmus azonosítása az internacionalizmussal. Pedig a kettő egészen más.

A kozmopolitizmus a nemzeti identitások eltörlését jelenti, míg az internacionalizmus az egyes nemzetek együttélését.

A szovjet rendszerideológia annyira szükségét érezte nemzetek létezésének, hogy ha nem volt ilyen, akkor csinált. Korábban említettem Szovjet Közép-Ázsia példáját, ahol valójában egyfajta egységes kevert identitás volt, míg a szovjet társadalmi mérnökök nem hoztak létre külön nemzeteket, melyek máig léteznek.

De még egy vicces példa: a hakaszoké. A hakaszok tulajdonképpen dél-jenyiszeji tatárok, de mivel messze élnek a Volga-menti Tatársztántól, a korai szovjet nemzetépítők úgy gondolták, külön kellene őket kezelni, s ki lettek találva a "hakaszok". Aztán új vélemények jöttek, hogy mégse kellene túlzásba vinni a nemzetépítést, így tervbe lett véve a hakasz nemzet megszüntetése. Ekkor jött azonban a meglepetés: a helyi vezetés már rájött, a legjobb módszer az érdekérvényesítésre a "nemzeti", így a hakasz kommunisták levelet intéztek Sztálin elvtárshoz, melyben jelezték felháborodásukat amiatt, hogy egyes körök meg akarják szüntetni a "fiatal szocialista hakasz nemzetet". Aztán Sztálin megnézte a térképen hol vannak a hakaszok, majd vállat vont, s leállította a hakasz nemzet "likvidálását", így 1930-tól nem csak "kerület", hanem egyenesen "autonóm terület" lett Hakasziából.

A szovjet logika a nemzetek közti barátságot támogatta, nem az egyének köztit. A külföldiekkel való kapcsolat pedig egyenesen negatív viselkedésnek számított.

Kubában a csúcsidőban - 80-as évek közepe - 20 ezer szovjet kiküldött volt, az egész országban, de a legtöbb persze Havannában. Az egyes kiküldöttek tömbökben laktak.

A kubaiakkal való kapcsolatra nem néztek jó szemmel. S teljesen mindegy volt, hogy a kubai egy "szocialista" nemzet, ettől függetlenül az elvárás az volt, hogy a szovjet ember csak képviselőin, felettesein keresztül legyen kapcsolatban kubaiakkal. A szovjet hatóságok kifejezetten támogatták a kubai kultúra nem megismerését, a nyelv nem megtanulását.

Gyakorlatilag alig pár renitens szovjet volt, aki mégis megtanult spanyolul. S az ilyenekre a többiek mint valamiféle furcsa, zavaros, kriminogén alakokra néztek.

De az egyénieskedés tilalma olyan szintű volt, hogy az egyes szovjet lakótömbök közti kommunikációra is rossz szemmel néztek. Diákok esetében egyenesen tilos volt a "lakónegyed" elhagyása, felnőtteknél meg nyomós ok kellett hozzá.

Ennek következménye az lett, hogy a szovjet kiküldöttek szinte semmit se ismertek meg a helyi életből, de még egymás tapasztalatait se tudták kicserélni. Persze akadtak merészebb, 16-17 éves diákok, akik a diáktilalmat megszegték, de ez kevés ember volt, s nyilván ők se állandóan tették ezt.

Amit a hatalom nem vett észre: ez az elzártság nem feltétlenül a rendszert erősítette. Mivel jellemzően az átlagembernek semmilyen tapasztalata nem volt nyugatról, egy egyaránt elhitték a legfantasztikusabb nyugatellenes és nyugatpárti álhíreket is.

Az átlag kubai szovjet kiküldött sose járt nyugaton, átutazóban se. Egyesek egyetlen nyugati élménye az volt, hogy egy időben az Aeroflot Moszkva-Havanna járata leszállt egy órára Írországban - így láthattak a szovjet kiküldöttek egy csillogó repülőtéri épületet, benne egy luxuscikkeket árusító bolttal. S igen, volt szovjet gyerek - mert elsősorban diákokkal voltam kapcsolatban, életkorom miatt - aki komolyan elhitte, hogy ilyen a nyugati élet. Gyakorlatilag úgy képzelte el a korabeli nyugatot, mint a hivatalos propagandában a kommunista jövő volt bemutatva: nem kell dolgozni, mindenki luxusban él, eszik-iszik amennyit akar, s csak akkor tesz bármit is, ha kedve van hozzá. Miután én akkor már számtalanszor jártam nyugaton, így megjegyeztem, hogy a nyugati élet jobb, mint miénk, de egyáltalán nem az, mint amit képzel, megkaptam az, hogy én a hivatalos szöveget hangoztatom, nem merem megmondani az "igazságot".

Arra a felvetésemre pl., hogy Madridban sok a koldus, a nyugatimádó szovjet diáktársam kijelentette, ez nyilvánvalóan hazugság, mert Spanyolországban kapitalizmus van, s a kapitalizmusban mindenki gazdag!

Egyébként érdekes fejlemény: most amikor Oroszországba immár 30 éve bármilyen nyugati infó eljut korlátlanul, szabadon lehet utazni, a nyugat népszerűsége többszörösen alacsonyabb, mint a szovjet időkben, amikor hivatalosan csak negatív infók voltak a nyugatról.

Bolgár találmány volt a pípsó és az éjszakai bár házasítása. Nagyon régóta nem voltam ilyen helyen, de a 90-es évek vége felé ez még létező konstrukció volt. Lényege: éjszakai bár két szinten: alul kabinok vannak, felül normál bár.

Én nem szégyellem: amikor hirtelen szabad lett ez a téma a kommunizmus bukása után, érdekelt ez az egész iparág. S voltam talán összesen 10-szer ilyen helyeken. Mentségemre hozzáteszem: a dolog művészibb szegmense izgatott, bár ilyet ritkán találtam, a legtöbbször a valóság a pofámba csapott.

A kabinok a normál pípsó logikája alapján működnek, azaz be lehet ülni, s egy bizonyos ideig kilátni a "színpadra". Aztán ismét elő kell fizetni, hogy megint felmenjen a függöny. A fenti részről pedig minden látható természetesen, de ott minimális fogyasztás van, s erősen emelt áru termékek. De facto: egy normál éjszakai sztriptíz bár, ahová bemehetnek kispénzűek is csak kukucskálni kicsit.

Mindenesetre a hagyományos pípsónál jóval kulturáltabb szórakozás.

Egyetlen egyszer voltam hagyományos pípsóban: Budapesten, a Keleti pu. mellett, s borzasztó kiábrándító élmény volt, na és a szag, az volt a legrosszabb. Mindent átható spermaszag, ráadásul az egész egy magaspincében volt, nagyjából nulla szellőzéssel. Az egész létesítmény célja tulajdonképpen olcsó maszturbálás lehetőségének felkínálása volt. A pár ügyfél se volt éppen bizalomkeltő kinézetű, félig alkoholos mámorban kavargó, de még nem teljesen impotens, lecsúszott alakok.

Na és maga a produkció. Lehet, hogy bennem a hiba, de rám fordítva hatott: merevedés helyett sorvadás állt be nálam, s legfőbb gondolatom az volt, nehogy hozzáérjek valamihez, amitől valami betegséget elkapok.

Tulajdonképpen csak azért mentem oda, mert egy bolgár milliomos hajótulajdonos üzletembernek tolmácsoltam, s ő kérte, menjek el vele, mert kiváncsi, de otthon nem mer ilyen helyre bemenni, nehogy valaki felismerje.

Szóval a produkció az volt: három életunt, teljesen meztelen, 18-20 körüli lány ült egy szőnyegen, tapogatták magukat, néha egymást, időnként tárgyakat dugva magukba, valami műanyag gyümölcsutánzatra emlékszem. Azt hiszem, 10 perc, s lement a függöny. Volt VIP-szolgáltatás is, azt hiszem, ez azt jelentette, hogy az ügyfél bedugja a nemi szervét, azt meg a túlsó oldalról "elintézik". De ezt személyesen nem láttam, csak a jelekből tudni lehetett.

Én úgy másfél perc után ki is távoztam az előtérbe, de a megbízómnak is túl sok lett a 10 perc. A hely vezetője, valami "teremőr" féle, rám is kérdezett "te mire vársz?", mondom "én csak a tolmács vagyok", mire ő röhögve "hát, ehhez nem szükséges nyelvtudás".

A bolgár milliomos aztán megjegyezte, hát legalább már tudja, mi az a pípsó, bár nem ez lesz élete fordulópontja.

Szóval ezzel bevezettem, mi is a pípsó. De mi is volt az általam említett bolgárosított verzió? A gyakorlatban normál sztriptíz. Kiment egy-egy táncoslány a színpadra, lassan levetkőzött, kicsit vonaglott, majd távozott, nagyjából óránként 3 sztriptíz volt egyenként 15 perc hosszan. Durva elemet nem láttam, azaz nem volt önkielégítés imitáció, se kifejezetten pornográf mozdulat. A 15 percből kb. 10 volt maga a vetkőzés, s 5 meg a meztelen rész: az egyik hentergett egy szőnyegen és ült egy széken, beszélgetve pár "nézővel", a másik kettő szimplán táncolt, közülük az egyik a tánc második felében a színpad közepén lévő zuhanyt is magára engedve, majd habfürdőszerű anyaggal bekenve magát.

Tulajdonképpen az volt az érdekes, hogy a táncosnők egyben pincérnők is voltak. Azaz 1 órát kiszolgáltak, majd 1 órát lent voltak, azaz minden 2-órás ciklusban egyszer vetkőztek. Egyszer ott voltam 3 és fél órát, s ez alatt majdnem minden pincérlány vetkőzött 2-szer. Különféle fényhatások is voltak, ahogy ez szokás. Egyedül egy idősebb, 40 körüli picérnő nem vetkőzött soha, viselkedése alapján valami üzletvezető féle lehetett.

S prostítúció? Az is volt. Hallottam, hogy vannak látogatók, akik "randevút" egyeztetnek a pincérnőkkel. Közismert: nagyon nehéz sztriptíztáncosnőnek lenni és nem válni prostituálttá. De ez már egy más téma.

Németországban és Ausztriában az áruházak feloszlanak olcsó, diszkont típusúsakra és normál kategóriájúkra. Az Aldi, a Lidl, s a Penny pl. mind diszkont kategória. A Billa, a Kaufland meg pl. "normál".

Megjegyzem: de jó, hogy a magyarban ma már a "diszkont" szó csak melléknév. A 90-es évek elején még főnév volt, lásd "megyek a diszkontba". Engem baromira idegesített.

Az EU legszegényebb országában, Bulgáriában nem létezik "diszkont" kategória, ugyanis bármilyen áruház már a középosztálynak szól, nem a szegényeknek. A szegények piacra járnak, kis boltokban vásárolnak, s csak valamilyen akció esetében mennek be áruházba.

Ennek egyébként pozitív fejleménye, hogy míg Budapestről szinte teljesen eltűntek a független kisboltok, addig Szófiában maradt belőlük szép mennyiség. Egyszerűen mindig volt rájuk igény.

Míg nyugaton ezek a hálózatok kifejezetten diszkont kategóriában hirdetik magukat, Bulgáriában ilyen típusú marketing nincs: ezek a boltok a szegényeknek túl drágák, míg az alsó-középosztály számára kedvezőbb az "elegáns bolt" narratíva. A szegény réteghez képest gazdag alsó-középosztály persze nyugati mércével szegény, de így legalább az az illuziója lehet, hogy ő valami "jobb" helyen vásárol.

Az ilyen dolgok kiválóan mutatják az életszínvonalbeli hatalmas eltéréseket az EU-ban. Talán jobban, mint a statisztikai adatok.