Úgy érzem, helyes lenne már véget vetni a kicsivel több mint egyhetes szünetnek. Szeretnék erőt találni hozzá.
Mondanivalóm van, de kedvem nagyon kevés van ezt ki is fejezni.
Október 26-án olyan ütést kaptam, melyre nem számítottam: a lehető legnagyobbat és a legfájóbb helyen.
Aki ismer személyesen, akár az is, aki csak a neten ismer, de hosszabb ideje, az tudja rólam: a feleségem számomra nem csak egy nő a sok közül, hanem kedves barát és ihlető múzsa is.
Ami történt: a feleségem október 26-án nem sokkal 23 óra után meghalt.
Kórházban, váratlanul, olyan betegségben, amire számítani se lehetett, így kivédeni se. 25-én vittem be a kórházba enyhe fájdalmakkal a hasi részen, s 3-4 napos kivizsgálás következett volna. Azonban a hasi fájdalmak komolyabb bajt jeleztek, aminek már nem volt megoldása (ráadásul az orvosok először rossz helyen gyanakodtak bajra, pedig egyébként nem lazsáltak: 6 különböző vizsgálatot is csináltak 25-én, összesen 7 és fél órát voltam vele együtt a vizsgálatokon), így 25-én késő délután elaludt, amiből már sose ébredt fel - természetes kómába esett már 25-én este, ami a halálával ért véget másnap. A hivatalos halálok - ragaszkodtam a boncoláshoz - úgynevezett bélelhalás, itt van egy elég pontos cikk róla, azt is korrekten leírja a cikk, hogy a halálozási arány rosszabb, mint sok ráktípusnál.
Először nem akarták engedni, hogy bemenjek a kórházi hullaházba, de végül megsajnáltak és mondták, mehetek: kis megnyugvást csak az arcának látványa hozott, teljesen nyugodt volt, minden fájdalom nélkül, mintha mélyen aludna. Álmában halt meg, nagy fájdalom nélkül, nem szenvedett sokat.
Most ezt kell valahogy feldolgozni, s nagyon nehéz. De talán lesz erőm. Amikor megpróbálok olyan dolgokkal foglalkozni, melyek mindig érdekeltek, azt veszem észre, hogy a korábban legérdekesebb dolgok is mélyen untatnak. Azaz most sem tudom még, hogy mennyit tudok visszaszerezni a korábbi hatalmas életkedvemből. A megpróbáltatás is hatalmas.
Szóval nem ígérem a régi napi 1 - még kevésbé 2 - cikk feltételét, de igyekezni fogok. Korábban szinte nulla erőfeszítés kellett az íráshoz, ma ez nem olyan könnyű - ha szerencsém van, idővel visszajön a régi hangulatom, de sose lesz teljesen olyan, mint régen volt. Isten talán segít - a gyerekeim és a kutyáim segítenek -, de be kell vallanom: megharagudtam Istenre. Én úgy érzem, hogy nem érdemeltem meg ezt a megpróbáltatást.
Ezt a cikket is több napon át írtam. Pedig itt a téma könnyű, nem okoz erőfeszítést.
Arra azért felhívom a figyelmet, hogy pár napnyi nemzetközi, magyar és bolgár közélet kimaradt az életemből. Nem követtem az eseményeket, nagy vonalakban sem: mintha elmentem volna üdülni egy teljesen médiamentes szigetre. Próbáltam egyes megszokott dolgokat követni, de pár perc után minden kedvem elment ettől. Pedig kell élni, s ehhez kellenek a külső források: lassan megtanultam újra követni a világot. Ellenkező esetben a kimenet az őrület.
Bevallom: az első 3 napon meg akartam halni. Csak az a tudat tartott vissza, hogy ez árulás lenne a kutyáimmal szemben, akik gazda nélkül maradnak. Szóval a háziállatok szerepe ismét igazolást nyert.
Aztán igyekeztem közepesen buta filmek nézésével elterelni a figyelmemet. Végre valami haszna is van Hollywoodnak! Újra megnéztem az Invasion sorozat első 2 évadját, annak idején abbahagytam a nézését a 2. évad elején az egész nevetséges sablonossága miatt, de most meg pont a sablonosság segített.
Október 31-én megvolt a templomi gyászmise is, nyitott koporsóval. Majd hamvasztás, ebben állapodtunk meg régen már. Nem igazán felel meg a keresztény szabályoknak, de mi abban állapodtunk meg, hogy a hamvakat nem tesszük se sírba, de urnafalba, hanem hazahozzuk a polcra. Szóval itt is ez az ügymenet lesz. Pár nap múlva megkapom az urnát.
Egy hét után már képes vagyok rendesen enni, aludni, létezni, de nagyon hiányzik. El lehet képzelni, 18 éves korom óta ismertem, 19 éves korom óta együtt vagyunk, azaz 39 év után hirtelen valaki nincs, aki életem kétharmadában volt. Ráadásul ez nem olyan, mint pl. egy szülő halála, azt az ember természetesnek veszi, hogy a szülei meghalnak előtte. Amikor meghalt apám 8 éve, persze nyomott volt a hangulatom fél napig, de nem okozott ez életszakadási élményt.
A sors ilyen. Valami vicceset is próbálok írni: van anyósom, de nincs feleségem - sajátos helyzet. A feleségem 87 éves anyja ugyanis él, egészségesen, enyhe demenciát leszámítva nincs különösebb baja.
