Sosem voltam a baloldal híve (talán 16-17 éves koromban), bár Magyarországon "balliberálisnak" minősülök. Ez persze egy paradoxon, de ezt most hagyjuk, ez az idióta magyar politikai élet problémája, s most nem ez a témám.

Tizenkét pontot szeretnék felsorolni – nem pontokba szedve -arról, hogy a baloldal miért bukott meg. Nem Magyarország vonatkozásában, hanem úgy általában.

Magyarország vonatkozásában a kérdésnek nincs is semmi értelme, mert Magyarországon a baloldal-jobboldal elválasztásnak kevés köze a hagyományos baloldali-jobboldali elválasztáshoz. Magyarországon az a “jobboldali” aki kisebb vagy nagyobb mértékben szeret magyarkodni és imádja a populizmust, míg “baloldali” pedig az, aki képes nagyobb távlatokban is gondolkodni és hajlik kisebb vagy nagyobb mértékben a racionális gondolkodásra. Látható, hogy ennek leírására a “jobboldali” és “baloldali” szó nevetséges, inkább azt kellene mondani, hogy “populista nacionalista” és “polgári felvilágosult”. Persze ebben az értelemben én is baloldali vagyok, bár – mint említettem – az összes igazi baloldali értéket tagadom, mindenben pont az ellenkezőjét vallom. De mindegy, ebbe most ne menjünk bele.

Tehát nem a magyarországi elferdült értelemben használom most a “baloldal” szót, hanem a szó valódi értelmében.

Még egy zárójel. A liberalizmus bár kezdetben baloldali ideológiaként kezdte – s ez különösen igaz a liberalizmus forradalmi-radikális változatára, mely az 1789-es francia forradalommal kapcsolható össze -, a XIX. sz. közepére és különösen végére már a jobboldalon helyezkedett el, szembenállva a kommunitárius eszmék különféle változataival, melyek immár mint a baloldal tipikus képviselője jelentek meg. Én tehát most baloldal alatt azt értem, ami ekkor határozódott meg, mint baloldal.

A baloldal három fő ágáról beszélhetünk. A kommunista (marxista) ágról, az anarchista ágról, s a demokratikus ágról. Ez utóbbi a szociáldemokrácia, gyakorlatilag a marxizmus reformváltozata, mely a először kitolta a marxizmus céljait a messzi. misztikus jövőbe, majd pedig nyíltan megtagadta a marxizmus lényegi alapjait. Mivel a legmeghatározóbb a kommunista-marxista ág, hiszen gyakorlatilag hozzá képest határozta meg önmagát a másik két ág, így elsősorban róla beszélnék.

Nem térnék ki a marxizmus alapvető tévedéseire, hiszen ezek közismertek (tulajdonképpen – egy kis túlzással – azt lehet mondani, Marx mindenben tévedett). A lényeg azonban nem az, hogy Marx tévedett, hanem az, hogy hatására sikeresen kialakult egy jelentős eszmerendszer, mely meghatározó jelentőségűnek bizonyult a következő csaknem másfél századra. Tulajdonképpen csak a XX. sz. 70-es, 80-as éveiben vesztette el a marxizmus végleg minden hatását az emberi gondolkodásra.

A baloldal legnagyobb, legbutább ellentmondása a szabadság és a tulajdon állítólagos ellentéte. Valójában ilyen ellentét nem létezik, sőt a kettő egymást egészíti ki. Egyszerű emberi tény, hogy mindenki tulajdonhoz akar jutni, mert így biztosabbnak érzi helyzetét a társadalomban. A tulajdon nélküli ember lehet még szabad, mert törekedhet a tulajdonra, de ha eleve elveszik a tulajdonhoz való jogot, akkor emberből méhhé válik, s az emberi társadalomból pedig méhkaptár alakul ki. A méhkaptár természetes csak látszólagos, az emberméhek csak kényszerből viselik el helyzetüket, azonban sosem felejtik el az emberi értékeket, s amint lehet, fel is borítják a méhkaptárt. Mint a történelem is mutatja, a marxizmus reformálása mindenképpen az anti-marxizmushoz vezet.

Marx mint futurológus rosszabb volt, mint egy televíziós sarlatán jövendőmondó. Valószínűleg jobban eltalálta volta a jövőt, ha saját “tudományos” módszere helyett tarot-kártyákat használt volna. Ezt maga Marx is érezte, így igencsak szűkszavú volt azt illetően, hogy milyen egy baloldali hatalmi rendszer. Amit mégis mondott ezzel kapcsolatban, az is fatális tévedésnek bizonyult.

Az antibolsevik (antileninista) marxisták jellemzően azt vetik Lenin szemére, hogy kiforgatta Marxot, amikor az a munkásság diktatúrája helyett az “élcsapat” diktatúráját hozta létre, s a Marx által megkívánt fejlett kapitalista viszonyok helyett fejletlen kapitalista rendszerre alapozta államát.

Valójában Lenin egyikben sem tévedett, egyikben sem tért el Marxtól.

Ami az élcsapat lenini diktatúráját illeti, az egyenesen következik Marx azon nézetéből, hogy nem ismerte el saját eszmerendszerét ideológiaként. Marx nem tartotta ideológiának a marxizmust (ezért is mondta, hogy “nem vagyok marxista”), hanem azt egzakt tudománynak tekintette. Márpedig egy egzakt tudomány nem lehet mindenkinek a birtokában. Mint minden tudománynak, a marxizmusnak is kell, hogy legyenek képzett tudósai. E képzett tudósok pedig az “élcsapat”, ők a szakemberek, akik értenek hozzá. A tömeg nem szakember, így egyetlen dolga hallgatni a szakemberekre. Hiszen amikor valaki vakbél-műtétre megy, akkor az orvosokra hagyatkozik. Ha pedig a társadalommal van bármi, akkor a marxista tudósokra kell hallgatni, akik értenek a társadalomhoz, hisz birtokában vannak a tudományos marxista ismereteknek. A platóni ideális állam modern változata ez.

Ami pedig azt illeti, hogy a bolsevik puccs idejében Oroszország jóbal fejletlenebb volt, mint Nyugat-Európa, azaz a marxi elvek szerint alkalmatlan volt a kommunista átalakulásra, Lenin itt valójában korrigálta Marx fatális tévedését. Marx ugyanis a gazdaság fejlődését elválaszthatatlanul összekapcsolta az úgynevezett “osztályharc” kiéleződésével, a társadalmi különbségek növekedésével, melybe még a középosztály lecsúszását is belevette. “Sajnos” azonban a tények makacs dolgok, s nem voltak hajlandóak Marx jóslatai alapján alakulni. A gazdasági fejlődés a valóságban csökkentette a társadalmi különbségeket, drasztikusan megnövelte a középosztályt, s az alsó osztályok sem voltak már “a csak láncaikat veszteni tudók” helyzetében. Tehát Marx jóslatával ellentétben, a társadalom nem a szegénységbe zuhant, s radikalizálódott, hanem éppen ellenkezőleg: a radikalizmus marginálissá vált, s az általános közérdek egyre kevésbé volt vevő a társadalom teljes felbolygatására. Lenin ezt felismerte, rádöbbent, hogy a fejlett kapitalizmusban nem létezik a kommunista átalakulás bázisa, így fordult a kevésbé fejlett társadalmak felé.

A demokrácia és a mindentudó élcsapat ellentéte a kommunizmus másik fatális abszurduma. A kettő egymással összeegyeztethetetlen. A marxizmus egyik vadhajtása, a nácizmus, ebben legalább őszinte volt, amikor kimondta, hogy a demokráciának a szemétben a helye. Ezzel szemben a szovjet rend sosem mert kategórikusan nyilatkozni, a szovjet rend ideológusai is érezték, hogy nem mondhatják ki nyíltan a demokrácia feleslegességét. Így minden kommunista ország – még a legvadabb kambodzsai kommunizmus is! – mindvégig fenntartotta a polgári demokrácia cirkuszi burkát, parlamenttel, választásokkal, sőt egyes országokban még többpártrendszerrel is (hivatalosan a mai Észak-Koreában is többpártrendszer működik).

Marx téves munkaérték formulája alapján a kommunisták gyakorlatilag kitörték a szék egyik lábát, majd megpróbáltak háromlábú széken egyesúlyozva önmagukkal is elhitetni nem csak azt, hogy stabilan ülnek, hanem azt is, hogy a kitört lábú széken valójában sokkal jobban lehet ülni, mint az ép, négylábú széken. A vállalkozó, a tőkés kiiktatása fatális gazdasági következményekkel járt. Az általános érdektelenség, a teljes apátia lett a normális átlagemberi válasz az új rendszerre. S mellékhatásként egy groteszk méretű fogyasztói társadalom, olyan mértékben mely a legfejlettebb kapitalista államokban sem jellemző. A szovjet átlagember jobban fetisizálta a fogyasztási cikkeket, mint egy, a reklámok fantáziavilágában élő, shopping-mániás nyugat-európai szenvedélybeteg.

A kivezető út a rendszer felszámolása lett volna. A másik alternatíva az erőszak fokozása. Lenint és Sztálint nem abból a fából faragták, hogy elismerjék tévedésüket, így természetesen az utóbbit választották.

Azonban tartósan nem állhat fenn olyan rendszer, mely az állandó erőszakon alapszik. Ki kell találni alternatív eszközöket is. Ez – bár már Lenin megkezdte e téren a legfontosabb lépéseket – elsősorban az eredetileg papnak készülő, teológiailag valamelyest képzett Sztálin érdeme, aki rendszere legnagyobb ellenségének a kereszténységet tekintette, így megalkotta a kereszténység ellentétét, a marxista-leninista vallást. Idegen tollakkal nem szeretnék ékeskedni, így itt Leszek Kołakowski világhírű lengyel filozófus Main Currents of Marxism című munkájára utalnék, mely szerint a sztálinizmus nem más, mint az ellentmondásaitól megtisztított, belsőleg koherens marxizmus. A marxista-leninista vallás lett a világtörténelem egyetlen, önmagát tudománynak tekintő vallása. Hit és tudomány – egymással nem összeegyeztethető, hiszen vagy hiszünk vagy tudunk. A marxizmus azonban megalkotta a kettő kombinációját, az egyetlen igaz vallást nem elfogadni tudományellenességnek minősült. Hiszen a marxizmus posztulátumai olyanok, mint Newton törvényei, mindkettő tudomány, s ki az, aki ne fogadná el Newton törvényeit? Aki ezt teszi, az vagy tudatlan vagy elmebeteg.

Mindennek következtében az állítólag progresszív marxizmus, mely a felvilágosodás csúcsának tartotta magát, egy teljesen premodern, felvilágodás előtti államot hozott létre, ahol az egyén szabadsága kisebb lett, mint az ókori despotizmusban. Nem csak kötelező vallás, s engedelmesség, hanem a teljes társadalom államosítása, minden gazdasági és szellemi tevékenységgel együtt. Totálisabb állam nemcsak az ókori despota rendszereknél, de a náci államhoz is képest, ahol a civil társadalom egy részét csak korlátozta az állam, de nem törölte el azt.

A totális állam azonban csak sikerekkel tudja magát legitimálni. Márpedig a sikerek elmaradtak. Hitler 1941-es agressziója a Szovjetunió ellen ajándék volt a kommunisták számára. A szovjet rendszer ezáltal a szabad világgal közös ellenséget szerzett magának, így be tudta tömni a legitimációs lyukakat.

Ez azonban csak ideiglenes megoldás lehetett. Amikor 40 évvel később a rendszer immár reformokra kényszerült, az egyetlen lehetséges kimenet jött: az összeomlás. A választási lehetőség csak az volt, hogy az összeomlás katolikus legyen vagy ellenőrzött. Míg a szovjet minta alapján felépült országokban az összeomlás kaotikus lett, addig a kínai minta alapján működő országokban az összeomlás vezerélt módon ment végbe. Az eredmény azonban mindkét esetben ugyanaz: a marxizmus bukása.

A csődbe ment kommunista eszmével szemben a szociáldemokrácia – mely valójában egy sajátos antimarxista marxizmus – sikertörténetnek tűnt. Hiszen elutasította a totális államot, az úgynevezett osztályharcot, kategórikusan védte az emberi és polgári jogokat. S sok országban a szociáldemokrata-szocialista kormányok magasszintű jóléti társadalmakat építettek ki, széles középosztállyal.

A helyzet azonban az, hogy a marxizmus alapállása arról, hogy a vállalkozó alapvetően valami rossz, amit tűrni kell, de nem szabad neki tapsolni megmaradt a szociáldemokráciában a marxizmussal való teljes szakítás után is. Ennek következményeként a tőkét megnyomorították és gazdaságtalan helyzetbe hajszolták. Ráadásul a jóléti társadalom kinevelte a lumpent, aki az állam – magyarul: az aktív lakosság – nyakán élősködik, követelőzik. Ennek extrém formáját láthatjuk a mai Görögországban, ahol a lumpen tör-zúz, hőbörög, de élete árán sem hajlandó egy dologra: dolgozni.

A dolgok azonban visszaütnek. A liberális kapitalista Kína adta meg a csattanós pofont. Ez is egy érdekes dolog, hogy egy ex-kommunista állam, mely ma is ex-kommunisták politikai diktatórikus egyeduralma alatt él, mutatta meg, hogy a marxizmus még light, szociáldemokrata formájában sem működőképes. Ez Marx utolsó tréfája: a marxizmus hosszú, gyümölcstelen fejlődése után elért arra a pontra, hogy gyümölcsöt termett: addig bűvészkedtek a kommunisták a szavakkal, míg szépen bizonyították saját maguknak is, hogy a baloldali eszme nem alkalmas az emberi társadalomra, sem keményebb, sem puhább változataiban.

A kapitalizmus, a liberalizmus győzött ismét. Baloldal tehát nem létezik, a még létező baloldal anakronizmus. Az alternatíva a jobboldalon belül van. Két út van: vagy a populista és/vagy nacionalista, nyíltan vagy félig-meddig antikapitalista út vagy pedig a polgári demokratikus, kapitalista út. E kettő között lehet és kell választani.

Nem célom mindezt lefordítani a mai magyar politika állapotára, de azt hiszem nyilvánvaló, hogy az előbbi utat a Fidesz és a Jobbik képviseli. A gond az, hogy az utóbbit viszont nem képviseli senki. Magyarország el van átkozva, sajnos.