II. sz. végi írás a kereszténység védelmében, eredeti címe Apologeticus pro Christianis, szerző: Quintus Septimius Florens Tertullianus (155-240). Különösen érdekes, mert a kereszténység még nem volt államvallás, s az egyik keresztényüldözés idején keletkezett a mű, amikor már a Római Birodalom lakosságának nagy része keresztény volt.

Az írás a pogány rómaikhoz szól.

Az első kérdés: hogyan lehet az ismeretlent utálni, ez még akkor is abszurdum, ha az az ismeretlen esetleg tényleg utálatra érdemes. Az ilyen hozzáállás valójában az utáló gyengeségét jelzi, hiszen ha félünk megismerni valamit, akkor attól félünk, elveszítjük utálatunkat.

A rossz hívei nem büszkélkednek, jellemzően maguk se védelmezik. Mi lehet tehát az ok, ha egy állítólagos rossz embereket vonz magához tömegesen. Miféle rossz az, melyből hiányoznak a rossz jellemzői, mint pl. a szégyen és a félelem?

Felmerül a kérdés: ha a keresztények bűnözők, miért nem úgy bánik velük a hatalom, mint a többi bűnözővel? Miért van hatályban Traianus rendelete, hogy a bevalottan keresztényeket meg kell büntetni, de nem szükséges keresni a keresztényeket egyébként? Ez abszurd hozzállás lenne minden más bűnözővel szemben, miféle bűn azt, amit csak akkor kell büntetni, ha az elkövető bevallja, s miféle bűn az, aminek határozott tagadása a büntetés elengedésével jár?

Hogy lehet továbbá, hogy a kereszténységről szóló rémhírek sosem a keresztényektől származnak? Hihető-e, hogy nem akad senki, aki visszariadna az állítólagos keresztény szertartásoktól, mint ami a kisdedek megölése, vérük felitatása kenyérrel, majd annak elfogyasztása? (A zsidó vérvádak eredete ez: a kora leresztény kor, amikor fantasztikus vérvádakkal illeték a keresztényeket.) A szerző megjegyzi: vérdáldozatok voltak több kultúrában és ma is – mármint a II. sz. végén – vannak, ezeket sokan nem tekintik üldözendőnek. A szerző hozzáteszi: ezzel szemben a keresztény szabályok még az állati vér fogyasztását is undorítónak tekintik, továbbá gyilkosságnak számít az abortusz.

Ami a keresztények ateizmusát illeti (nem tisztelik a római isteneket), a szerző megjegyzi: a nemlétező isteneket nincs miért tisztelni, nagy részük eleve volt ember, akiből emberek csináltak istenséget. Ezzel szemben a keresztények az egyetlen igaz, teremtő Istent ismnerik el, akinek létezése szükségszerű. Ha lennének is ennek az Istennek isteni segítői, miért a segítőket kellene imádni, de eleve minek kellenének segítők egy tökéletes Istennek? Ha pedig istenségnek lenni valamiféle jutalom a kiváló emberek számára, akkor egy sor kiváló ember miért nem nyerte el ezt a tiszteletet?

De miért nem tisztelik a keresztények a szerintük nem létező isteneket szimplán azért, hogy ezzel megtiszteljék azon polgártársaikat, akik szerint ezek az istenek léteznek? De hisz a pogány rómaiak se tisztelnek minden egyes istent. Sőt, egyesek kifejezetten viccelődnek egyes istenekkel.

A szerző megemlít több álhírt is a keresztények istenéről: állítólag szamárfej (amit a zsidóktól vettek át, ez persze szintén nem igaz), mások szerint napkorong vagy kereszt. Tertullianus megjegyzi: nem a keresztet imádják a keresztények, hanem az általa jelképezett Istent, aki a semmiből teremtette meg a mindenséget, aki egyszerre ismert és ismeretlen. Az emberi lélek keresztény természetes módon, s ezt megérzi.

A szerző beszámol a kereszténység eredetéről. A keresztény szentírások alapja a zsidó szentírás, melyet Mózes gyűjtött össze, régebben, mint a Trójai háború. Jézus idején azonban a zsidók helytelen útra tértek. A világ teremtése Isten szava, értelme és hatalma segítségével történt, olyan módon, mint ahogy a Nap sugara származik a Napból, a Nap nem változik, de a sugara különáll hozzá képest, bár lényege azonos. Mindez az idő előtt történt, hiszen maga az idő is Isten teremtménye.

Ami a szellemi lényeket illeti, azok ismertek máshonnan is, pl. a Platón által említett démon, s valószínűleg ilyenek lehetnek a római istenségek is. S ha ez így van, mi ok van nem tisztelni azt az erőt, melyből ezek a szellemi lények származnak. Ha szükséges is lenne e szellemi lények számára, hogy imádjuk őket, mi okuk lennne imádatot követelni az emberektől erőszakosan?

Rómának miért kellene istenei tisztelete, mikor a legtöbb római isten későbbi Róma alapításánál? A korai római vallás sokkal egyszerűbb volt még. Egyesek kinevetik a keresztényeket, miért nem áldoznak látszólag a római isteneknek, miközben magukban megtarthatják saját ellenvéleményüket. Mintha a hazugság lenne a helyes viselkedés. Valójában a császár istenítése éppen érdeke ellen van: halandót istennek neveznim ha nem más, legalábbis balszerencsés dolog.

A keresztények állítólag nem tisztelik a császárokat, mivel nem istenítik őket. De hiszen a különböző császári szobrok mind a császár parancsára lettek felállítva, hogyan lenne képes az ami a császár alatt van megvédeni a császárt. A keresztények éppenhogy tisztelik a császárt, hiszen az egyetlen Istenhez imádkoznak a császár jólétéért, mert vallják: minden hatalom Istentől származik. Azaz nem beszélhetünk arról, hogy a keresztények az állam ellenségei lennének.

A keresztény közösség életéről beszámolva a szerző megjegyzi, mindenki adót fizet, összege annyi, amennyit mindenki fizetni akar, az ünnepeken minden közös, egyedül a nőközösség tilos, a keresztények nem utasítanak el semmit a hétköznapi letből, de mértékletesek.

A Szentírás minden bölcsesség forrása. Amit a igazságkereső filozófusok megtaláltak, az is mind onnan van. Azonban a filozófia önmagábabn nem megbízható, mert számtalan zavaros, ellentmondásos megállapítást tesz. Az igaz utat csak Jézus, valamimt apostalainak szava, továbbá az újszövetségi szentírás adja.

Hogy lehet, hogy az emberek elfogadják pl. Püthagórasz nézeteit a lélekvándorlásról, mely szerint emberek állatokban képesek újjászületni, de kinevetuik azt, aki emberként való újjászületésről tanít?  Pedig az igazi újjászületés az, amikor az ember az marad, ami volt. Ha Isten képes volt az embert megteremteni, miért ne lenne képes ugyanazt az embert újrateremteni, immár örök életre?

Hogy lehet továbbá, hogy egyes eszméket tiszteletreméltóknak tekint a közvélemény, ha azt költők és filozófusok mondják, de képtelenségeknek, ha azokat a keresztények hirdetik? De ha képtelenségek is lennének a keresztémy tanítások, nem ártanak senkinek, mire tehát az üldözés?

A keresztények szűmára az üdlözés nem jelent semmi jót, de tűtmek Jézuséft. Azt vallják, az igazságtalanság ártatlanságuk bizonyítéka.