A késő őszi hideg reggelen, esőben buszmegállóban álló ember és a megálló mellett kényelmes, meleg autóban elsuhanó ember között az ellentét olyan, mint lágerzsidó és SS-tiszt között: elementáris erejű és feloldhatatlan.

S nem kell nagyon gazdagnak lenni ahhoz, hogy az ember a gazdag szerepébe kerüljön. Egy kifejezetten szűkösen élő magyar vagy más kelet-európai kisember is átérezheti ezt, esetleg egy egzotikus, szegény országbeli nyaraláson, de akkor otthon is, egy cigánygettóban, De átlag hétköznap is kerülhet olyan helyzetbe, ahol ő hirtelen "a gazdag" lesz.

Ne feledjük azt se soha, hogy - minden halandzsázással ellentétben -, az átlagos szinten élő, sőt a nála 30-40 %-kal rosszabbul élő kelet-európai ember mindenképpen gazdag nemzetközi összehasonlításban. Szóval ha cikkemet pl. bengáliul írnám, akkor semmi értelme nem lenne neki, de magyarul írva van.

Hogy reagál a gazdag szerepében lévő ember?

Alapvetően úgy, hogy lenézi a szegényeket. S ez nem valami lelki gonoszság, hanem természetes reakció. Az ember első érzés az önvédelem, s amikor rosszat lát, az első gondolata az, hogy megnézze az a rossz megvan-e nála, s ha nincs, akkor örül. "Rákos a rokon? De jó, hogy én nem vagyok az."

A rosszabb az, amikor az ember rádöbben erre, s úgy próbálja magától elhessegetni ezt az érzést, hogy leereszkedik a szegényhez, látványosan jótékonykodva. Csak észre se veszi: ezzel a lelkében megjelent lenézést immár cselekvéssé alakítja, nyíltan kimutatja, hogy ő a több, a másik meg egy szar.

Pár éve ettől rettegek a legjobban: nehogy bárhogy is hasonlítsak ezekhez.