Említettem ezt a témát egy héttel ezelőtt.

Az ókori görögök azt mondták: csak az lehet igazi szabad ember, akinek nem kell munkát végeznie megélhetése céljából. Ezért nézték le nem csak a rabszolgákat, a nőket, hanem a szegény, dolgozni kénytelen, jogilag szabad férfiakat is.

A problémával mindenki szembesül előbb-utóbb. Az alacsony jövedelmű többség azonnal, hiszen ideje legnagyobb része munka, ami ha nem lenne, teljes megélhetése azonnal súlyos veszélybe kerülne.

De a magas jövedelműek se állnak jobban. Nekik csak annyival jobb, hogy jellemzően van pár hónap tartalékuk, esetleg eladható vagyontárgyuk, de jellemzően nekik a megszokott életszínvonaluk is magasabb, márpedig sokkal nagyobb lelki gond jólétről visszaesni tisztes szegénységbe, mint egy eleve szegény létezésben folyamatosan lenni vagy arról lejjebb esni.

Magyarországon a lakosság kb. 60 %-a szegény, s még 30 %-a viszonylag magas jövedelmű alsó középosztálybeli, Bulgáriában az eltérés annyi, hogy ezek a számok inkább 70 % és 20 %, de nagyjából a helyzet ugyanaz. Egy gazdag nyugati magállamban pedig jellemzően ugyanez fordított: 20 % szegény és 70 % alsó középosztálybeli.

Tehát még a világ leggazdagabb országaiban is ritkaság az olyan ember, aki az ógörög szabványok szerint "igazán szabad".

Hogyan is oldja fel ezt a problémát a kisember? Én három fő hozzállástípust tapasztalok.

A nagy többség követi a liberális demokrácia szabályai számára legkedvezőbb kiutat. Egyszerűen komolyan elhiszi, hogy bérmunkás státusza adja élete értelmét, de legalábbis igyekszik nagyon úgy tenni, mintha elhinné ezt - ez utóbbi valahogy úgy mint az a templombajáró ember, aki lelke mélyén nem is hisz az egészben, de nagyon-nagyon szeretne hinni.

Ez amolyan sajátosan értelmezett, kifordított egzisztencializmus. Ha már nem tudunk hitelesen élni, igyekezzünk meggyőzni magunkat, hogy a hiteltelen életben rejlik a hitelesség. Szerintem mély élethazugság, s a lehető legkárosabb dolog a világon. Ha hosszú ideig tart ez az állapot, a lélek elvész.

Aztán van egy olyan rész is, mely az aszkézist választja. Azaz saját igényeit az anyagiakhoz igazítja. Ez valóban jobb állapot az előbbihez képest, de az alapprobléma megmarad: marad az anyagi függőség így is. Ami viszont tény: ez a módszer hosszú időn át fenntartható, mivel lelki stabilitást eredményez.

Az én kedvencem a harmadik út. Sajnos keveseknél tapasztalom, de szerencsére létező jelenség ez is. Ez a hozzáállás egy amerikai kálvinista teológus, Reinhold Niebuhr imájával érzékeltethető a legjobban, melynek szövegét én egy filmből ismerem: "Istenem, adj erőt, hogy elfogadjam a megváltoztathatatlant, adj bátorságot hogy megváltoztassam a megváltoztathatót, s adj bölcsességet, hogy meg tudjam különböztetni ezt a kettőt.".

A minket körbeszorító liberális társadalom keretein belül nem lehetséges a megoldás az alapkérdésre, de erkölcsi felelősségünk nem segíteni ezt a romlott rendet se azzal, hogy közvetlenül igent mondunk rá (ez az első út), se azzal, hogy közvetve segítjük (ez a második út).