Nemrég tanulmányoztam ezt az érdekes kérdést.

Mivel ma is izgatja az embereket a gladiátor kérdés, számtalan tévhit van vele kapcsolatban.

A jelenség egyedi római, más kultúrákban nem létezett ilyesmi. Rómában az i. e. III. századtól létezett egészen az i. sz. V. századig, amikor vallási okokból be lettek tiltva a gladiátor játékok.

Amit megtudtam ezzel kapcsolatban, az ellenkezett sok mindennel amit hittem.

A közhiedelem szerint a gladiátorok szinte mind meghaltak. A valóságban a halálozási arány kb. 20 % volt.

Ennek magyarázata a gladiátorok eredete. Alapvetően 3 forrásból jöttek: büntetésként gladiátorságra ítéltek, hadifoglyok, s 90+ %-ban a legnagyobb csoport: gladiátornak kiképzett rabszolgák. Míg az első 2 csoportnál biztos halál volt a "játék" vége, az utóbbinál egyáltalán nem: gyakorlatilag vállalkozók kiképeztek rabszolgákat erre a célra, s így elemi érdek volt, hogy a harcos életben maradjon.

A nézők is itt nem a halált akarták látni, hanem a harctechnikát. A jól harcoló harcos, ha veszített is, életben maradt.

Szóval a közhiedelemmel ellentétben, ritka volt a vesztes gladiátor rabszolgák megölése. Aki a csata folyamatában nem kapott halálos sebet, az jellemzően kegyelmet kapott. Inkább a kegyelem megtagadása volt ritkaság.

A közhiedelemmel ellentétben a felfelé mutató hüvelyujj a játékszervező részéről nem a kegyelmet jelentette, hanem annak megtagadását. A hüvelykujj bármilyen irűnyú kinyújtása a kegyelem megtagadását jelentette. A kegyelmet a csukott ököl jelezte, azaz a hüvelykujj szorosan a többi ujj mellett maradt. Ennek oka egyszerűen az, hogy sok méter távolságról nem lehetett volna azt biztosan látni merre mutat a hüvelykujj, míg azt igen, ha nem mutat sehová.

A vérre éhes közönséget kielégítette, hogy mindenképpen volt halál: az elítéltek és a hadifoglyok miatt. A profi rabszolga gladiátorok inkább sztároknak számítottak. A közönség ünnepelte őket.

Egyébként a hadifoglyok közül csak azokat ítéltek az arénában való meghalásra, akik nem adták meg magukat a csata folyamán. A rómaiak rendkívül racionálisan viselkedtek: a magukat megadó ellenségeket sose ölték meg, belőlük is rabszolga lett persze, de életük nem került veszélybe.

Plusz véres elem volt a normál kivégzések megrendezése a játékokkal együtt.

A műsor rendszerint reggel kezdődött. Állatokkal, egyrészt állatok egymás ellen harcoltak halálig, másrészt emberek állatok ellen. Az állatok ellen harcoló emberek lehettek egyrészt kiképzett gladiátorok, ők a legritkább esetben haltak meg, másrészt elítéltek, akik biztos halállal "mentek" harcolni az állatok ellen, fegyverek nélkül.

Ezután jött az ebédszünet. Majd elítéltek kivégzése mint a program része. Ezek enyhébb bűnözők voltak, így nem állatok általi széttépés volt a sorsuk, hanem a hóhér kíméletesen, egy mozdulattal megölte őket, jellemzően karddal.

Aztán jöttek a történelmi műsorszámok: csaták újrajátszása. Erre kellettek a hadifoglyok, akik ellen pedig kiképzett rabszolgák harcoltak.

S ezután jött a főműsor: a szó szoros értelmében vett gladiátor harc, egy-egy ember egymás ellen, számtalan típusú gladiátor volt. A halálozási arány itt volt a legalacsonyabb.

S természetesen ez volt a legmagasabb kategória. A profi gladiátorok előbb fából készült fegyvermásolatokkal edzettek hónapokig, majd mehettek állatokat mészárolni, aztán lehettek hóhér szerepben, majd jött a hadifoglyok elleni harc, s csak ezután mehettek az "igazi", egy ember egy ember elleni párbajra.

Természetesen érdekeltté kellett tenni a gladiátorokat is. Jellemzően 10-15 részvétel után a gladiátor rabszolga fel lett szabadítva, s ha nyert, pénznyeremény is járt neki. Ez utóbbi miatt sok felszabadított rabszolga továbbra is folytatta a gladiátor karriert szabad emberként.

A császárkorban egyenesen törvény született a gladiárok kötelező díjazásáról: a rabszolga gladiátorok 400 sestertiust, a szabad harcosok 500 sestertiust kaptak minden egyes győzelemért. Ugyanaban az időben ez egy katonatiszt bére volt 3-4 hónapra.

Az egyes gladiátoriskolák szabályosan adták-vették egymás között a gladiátorokat. A sikeres gladiátorok meg amint idősebbek lettek, visszavonultak az aktív karrierből, s elszegődtek edzőnek az iskolákhoz. A legelitebb nyertesek sokszor saját gladiátor iskolát alapítottak. Mint ahogy a mai focisták és foci klubok esete, csak persze jóval veszélyesebb volt az a "sport", hiszen átlag minden ötödik "sportoló" belehalt.

A közhiedelemmel ellentétben, nem a gladiátorharc volt a legnépszerűbb római szórakozás. Hanem a lovaskocsis versenyek. A nyertes hajtók még a sokszorosan győztes gladiátoroknál is nagyobb celebeknek számítottak.

A legnépszerűbb kocsihajtónak a neve máig fennmaradt: Gaius Appuleius Diocles - 18 éves karrierje során évi 150 ezer sestertiust keresett - ez nagyjából 100 katonatiszt bére volt akkoriban, de még jellemzőbb, hogy alig 7 év alatt több pénzt keresett, mint amennyi a törvényes követelmény volt a szenátorságért való induláshoz, ez 1 millió sestertius volt. 800 ezer sestertiusért pedig rendes kis birtokot lehetett venni. Visszavonulása után még edzőként dolgozott. Összesen 35 millió sestertius vagyon maradt utána örököseire. S mindezt úgy érte el, hogy eredetileg életet a mai Spanyolország területén született rabszolgaként kezdte.

Ritka eset, hogy egy nem vezető személynek megmarad a képe az ókorból. Gaius Appuleius Diocles a kivételek közé tartozik, olyan sok képet csináltattak róla a rajongók, hogy ezekből pár fennmaradt, íme az egyik: