Lázban égnek a kubai médiák: megy a "nem a terrorizmusra!" kampány.

Persze nagyrészt demagógia: Kuba problémái nem abból voltak és vannak, hogy az USA-ból szponzorált terrorista tevékenység volt és van az országban. Másrészt persze van benne igazság magv: hiszen tényleg mindig voltak olyan, az USA-ból finanszírozott, radikálisabb kubai ellenzékiek, akik a terror eszközéhez nyúltak.

Ez a kampány régóta megy, de már akkor se vették komolyan a kubai kisemberek, amikor ott éltem a 80-as években. Nem is értettem miért.

Annak idején beszéltem erről a magyar követség egyik idősebb korú kubai alkalmazottjával. Az illető egyáltalán nem volt ellenzéki, sőt eredetileg a rendszer lelkes híve volt, csak idővel inkább amolyan semleges álláspontra mérséklődött lelkesedése, bár az alaptézis mellett végig kitartorr, hogy igenis abban igaza volt Castróéknak, hogy meg kellett dönteni az amerikai félgyarmati rendszert. (Ez egyébként népszerű nézet Kubában és az USA-i kubaiak körében: hogy Castróék forradalma kezdetben pozitív volt, mert nemzeti célokért küzdött, aztán torzult el, 1960-1961-ben, amikor az országból kommunista diktatúrát csináltak.)

Ő elnevette magát, majd halkan azt mondta "dehát ők ugyanezt csinálták Batista alatt, most meg pofáznak?". Számomra újdonság volt ez akkor, csak később olvastam utána: hiszen a hivatalos narratíva az volt, hogy 1956 decemberében beindult a forradalom fegyveres szakasza, mely egészen 1959 januárjáig tartott (maga Batista elnök már 1958. december 31-én elmenekült Kubából Dominikába, majd onnan Portugáliába), mely alatt a hős forradalmárok a hegyekben harcoltak a hadsereggel. Kiderült: volt bizony városi gerillaharc is, azaz egyes egységek robbantgattak a városokban időnként, ezzel támogatva a katonai egységek harcát. Tény: kevés áldozata lett ennek, azaz sose volt totális terrorizmus, de hát ez a mostani helyzetre is igaz.

Dehát ahogy ez szokott lenni: az ellenség terrorizmusa szörnyű bűn, míg a miénk nemes szabadságharc.