Boldog felvonulók nemigen voltak.

Valójában a rendszernek olyan kevés volt a lelkes híve, hogy amikor ilyet láttunk, rácsodálkoztunk.

Magyarországon az emberek, eszmélésem idején - ez a 70-es évek -, nagyjából a következő 2 embertípusúak voltak:

• aki szerint ez van, túl kell élni, így alakult, nincs mit tenni,

• aki szerint még mindig jól jártunk, hogy Kádárunk van és nem Ceaușescunk, szóval örülhetünk.

Ellenzéki nemigen volt, azaz olyan, aki szerint harcolni kellene, hogy valami más legyen. S a kevés ellenzékin belül is volt egy egzotikus rész, a balos ellenzéki, aki szerint Kádár azért nem jó, mert nem építi jól a kommunizmust.

A legritkább embertípus az volt, aki szerint a rendszer jó és pont, azaz nem kisebb rossz pl. Ceaușescuhoz képest.

Szóval az ilyen felvonulásokon résztvevők kb. 99 %-a sose volt önként résztvevő.

Hogyan történt a kényszerítés a részvételre? Alapvetően munkahelyi alapon. A felsőbb pártszervezetek irányszámokat határoztak meg, ezeket aztán az agitproposok leosztották munkahely szintre, pl. ha x munkahelyen van ezer dolgozó, akkor az a munkahely állítson ki ötven résztvevőt, ez 5 %, teljesíthető problémamentesen. Kádárék óvakodtak a nagy számoktól, a május 1-jei felvonuláson eleve nem is akartak százezer fő fölé menni.

Aztán a munkahelyek vezetői megadták a 3 fő felelősnek - párttitkár, KISZ-titkár, szakszervezeti titkár - a számokat, s ők már kijelölték ki menjen felvonulni. A feladat kellemetlennek számított, de a kollektívák összetartottak: "ha idén megyek én, akkor jövőre nem kell mennem" alapon lett a kiválasztás - állandóan nemet mondani udvariatlanság volt a kollégákkal szemben, hiszen akkor másnak kell mennie az ilyen helyett.

Én kétszer voltam felvonulni: 1977-ben és 1980-ban. 1977-ben apám éppen a "szerencsés" "önkéntesek" közé került, munkahelye pártszervezetében ő is bekerült a résztvevők közé, s vele mentem. Jól emlékszem, a Dózsa György út és a Gorkij fasor (ma: Városligeti fasor) sarkán volt a gyülekező pont, oda mentünk, köszöntünk a kollégáinak, aztán meneteltünk a Hősök teréig, majd apám azt mondta, ezzel teljesítve is lett a feladat, ekkor felszálltunk a földalattira, majd elmentünk enni valahol a Körúton.

Még egyszer voltam, 1980-ban, iskolástul. Az iskolás gyerekek beszervezésére a módszer az volt, hogy a gyerekeket lefizették. Mi pl. ingyenes vidámparki jegytömböket kaptunk a felvonuláson való részvételért.

Aztán Kubában megláttam mi is egy igazi kommunista felvonulás, s nem a laza kádárista verzió, ahol le lehet tudni az egészet pár évente 20 perc sétával. Ott Fidel Castro presztízskérdést csinált az egészből, így milliós tömeget akart egész többórás beszéde alatt. Kubában nem is a munkahelyek, hanem a helyi lakóegységek szervezték a részvételt, minden egyes háztömbben ugyanis volt CDR-bizottság (CDR = Forradalmi Védelmi Bizottságok), mely nyilván tartott minden lakót, s személyesen kellett indokolni a nem-részvételt. Az indoklás nélküli nem-részvételnek súlyos következményei lehetettek.