Nagy hiba éles vonalat húzni a diktatúra és a demokrácia, a kommunizmus és a liberalizmus közé. Persze elviekben az eltérés hatalmas, de a gyakorlatban szinte semmi. Az emberek ugyanis ugyanolyanok az őskor óta, a viselkedésminták nem változnak. Az meg szinte mindegy, hogy milyen a társadalom.
Gyerekkorom vicces jelensége volt az ifjúsági vezető. Ez azt jelentette: a KISZ-ben karriert építeni akaró embereket megbízták mindenféle feladatokkal. S akinek nem akadt jó pártfogója, azt bizony a legszarabb feladatokkal bízták meg. A lehető legkellemetlenebb munka a pártfogóság volt, ez azt jelentette, hogy a KISZ-karrieristát elküldték úttörőkhöz (ez a 10-18 év közti korosztályt jelentette), hogy segítse őket, pl. az úttörőtevékenység szervezésében, az úttörők ideológiai felkészítésében, stb.
Én de facto úttörő csak 3 évet voltam: 1977-1980 között, ez alatt több ilyen pártfogó ifjúsági vezetővel volt dolgom. Ez az esetek zömében semmilyen problémát nem okozott: jellemzően jött egy 20-25 éves srác/csaj, aki leült az úttörőgyűlésen, mondott 3 mondatot, majd leült és mindenkit hagyott, csináljon amit akar. Szóval a teljes formalitás, ahogy ez szokás volt a Kádár-rendszerben.
Egyszer azonban nagy meglepetés történt: jött egy lelkes fiatal lány, aki láthatóan tényleg hitt a KISZ-eszmében és az ideológiai foglalkozáson megpróbált ideológiai foglalkozást tartani. Az osztály - hatodikosok voltunk - ezen mélyen felháborodott, hiszen mindenki megszokta, az úttörőgyűlés azt jelenti, szabad játék van, csak csendben kell lenni.
Az osztály tehát passzív ellenállást tanúsított, nem kollaborált a pártfogóval. Ráadásul az osztály mókamestere - ilyen minden osztályban van, nálunk ezt a szerepet egy elálló fülű, vörös hajú osztálytárs töltötte be, szóval már a kinézete is vicces volt - elkezdte provokálni a csajt hülyeségekkel.
A pártfogó kezdetben próbálta magát nyugtatni, többször is beszélni próbált a hős nicaraguai forradalmárokról, de egyre idegesebb lett, mikor észlelte, senki se figyel rá. A végén elvesztette türelmét, tombolni kezdett.
Ezzel az osztály is elérte a célját: többet sose jött az a lány hozzánk. Minden későbbi pártfogónk a megszokott típus volt: azaz nem csinált semmit.
Ő - ez a lány - jutott eszembe pár éve, amikor a Coca-Cola dolgozója voltam. Megtaláltam ugyanis az embertípusa liberális verzióját.
Egy nap, álmos délelőtt volt, egy középkorú nő, olyan kifőnöki státuszban berobbant a terembe, ahol mi ügyintézők ültünk, nagyjából 80 fő, majd kezében egy üres kólásüveggel sírós hangon megszólalt:
- Ezt találtam a szemetesben. Nem értem. Pedig annyi oktatásunk volt az üvegek újrafelhasználásáról. S még az itt dolgozók se értették meg. Hát hogyan fogja akkor az emberiség megérteni a zöld eszme fontosságát? Ki dobta ki a szemétbe az üveget?
Persze senki se jelentkezett. Mire a nő tombolni kezdett:
- Szomorú, nagyon szomorú! Hibázni emberi dolog. De hibát nem beismerni bűn. Kezdem elveszteni hitemet az emberiségben.
Aztán kiment. A fiatalabb kollégák riadtan néztek körbe. A kicsit idősebbeken meg látszott, nehezen tartják vissza röhögésüket.

Az utolsó 100 komment: