A rendszerváltozás egyik mellékhatása, hogy a szexuális magatartást illetően Kelet-Európa teljesen felzárkózott a nyugathoz. Míg pl. a 80-as években a magyar lányok első nemi aktivitása 17-18 éves kor között következett be, addig ez ma 14-15 éves korra esett vissza. Gyakorlatilag csak egyes vallási szubkultúrák tagjainál fordul elő manapság, hogy pl. egy érettségizős lány még szűz.

Ugyanez teljesen igaz egész Kelet-Európára is. A kommunista rendszerek egyik sajátossága az volt, hogy a társadalmi értékeket illetően abszolút konzervatív értékrend volt hivatalos, azaz házastársi hűség, kiskorúak szextilalma, homoszex elítélése, pornó tiltása, nem-hagyományos szexuális magatartások stigmatizálása, női promiszkuitás erkölcstelennek minősítése, stb. volt hatályban.

Pedig a szovjet rend nem így indult, 1917 után a szovjet rendszer még úgy kezdődött, hogy "forradalom" kell a szexben és a családi viszonyokban is, ezekben is fel kell szabadulni a burzsoá és keresztény láncok alól. Csak ez aztán akkora felháborodást okozott az orosz társadalomban, hogy a 30-as években Sztálin vezetése alatt a hivatalos ideológia szépen lassan, kimondatlanul ugyan, de "lemondta" a szexuális forradalmat, s visszatért az 1917 előtti, alapvetően keresztény alapú hagyományos családi, házastársi, szexuális erkölcshöz. S Magyarországra már ebben az alakjában érkezett meg a marxizmus 1948-ban.

Ahol lazább volt az erkölcs - lásd Kubát -, ott se forradalmi alapon volt az, hanem mert a hivatalos marxista ideológia ott eleve a helyi szabadosabb szokásokhoz alkalmazkodott.

Két korabeli vicc, egy orosz és egy kubai. Az orosz:

Ivanovot hivatja a párttitkára:

• Ivanov elvtárs, Önre súlyos panasz érkezett. Az Ön felesége azt állítja, hogy Ön nem teljesíti házastársi kötelességeit. Mit tud felhozni mentségére?
• Hát, kezdeném azzal, hogy én elsősorban impotens vagyok...
• Téved, Ivanov elvtárs, Ön elsősorban nem impotens, hanem elsősorban és mindenek előtt kommunista, s mint ilyen köteles teljesíteni házatársi kötelezettségeit!

S a kubai vicc:

Hazatér kétéves "önkéntes" angolai fegyveres kiküldetéséből a kubai ember, hivatja a párttitkár:

• Elvtárs, rossz híren van számodra, amíg te önzetlenül internacionalista kötelességedet teljesítetted Angolában, itt a feleséged összejárt mindenféle férfivel.
• Nem, ezt nem hiszem el!
• De elvtárs, bizonyítékaink vannak!
• Akkor se hiszem el, én megbízom a feleségemben. Ő nem ilyen nő!
• Elvtárs, akkor választanod kell. Tudod, mi nem tűrünk meg a Pártban felszarvazott férfiakat.
• Rendben, itt a párttagkönyvem, kilépek, én a feleségemet választom!

Hazamegy az ember, a feleségére ordít:

• Te szajha, mit műveltél, míg nem voltam itthon? Az egész pártszervezet a kurválkodásodról beszél! Azonnal takarodj a lakásomból! Holnap reggel beadom a válási papírokat.

A feleség távozik, a férfi pedig leül és elmosolyodik:

• Hát, ez tényleg az én napom ma: végre viszajöttem Angolából, aztán pedig megszabadultam a Párttól és a feleségemtől is!

Szóval a kor konzervatív volt mindenképpen, nem ért el minket a nyugati szexuális forradalom.

S minden ehhez alkalmazkodott.

Az, hogy 14-éves lány szexel az fel se merült. S a hasonló korú fiúk is csak idősebb partner megszerzése útján reménykedhettek ebben.

Bár a dolog személyesen nem érint, már idős bácsi vagyok és nincsenek lánygyerekeim, amit azért észrevettem az internet segítségével, hogy a dolgok elértéktelenedése zajlik a kor alra csúszásával. S míg ez a fiúknál csak ideiglenes zavart okoz, addig a lányoknál súlyos lelki sérüléseket eredményez.

Ma már Nyugat-Európában ismeretlen fogalom a szólásszabadság. Ott csak azt lehet szólni, amit szabad - ez így volt annak idején a Szovjetunióban is, szabadon lehetett támogatni a Pártot, de minden másért megnézhette magát az ember.

A dolgozó engedetlen volt, finoman elhatárolódott. Szóval nem tartotta be a dolgozó a pártvonalat, ezért lesújtott rá a Párt ökle, eltávolították ezt a gusztustalan népellenséget!

Tegyük hozzá: a szovjet rendszer az utolsó 20 évében már picit engedékenyebb volt a mai nyugati liberális rendnél. A szovjet rend a 70-es és 80-as években már megengedte a hallgatást, nem volt kötelező nyíltan kiállni és elszavalni a Párt programját!

Nemsokára részletesebben is a témáról!

Bár természetesen nem vagyok katolikus, a katolicizmus mégis fontos, már csak számszerűsége miatt is: a kereszténység kb. fele a katolicizmushoz tartozik. Így ami a katolikusoknál zajlik, az fontos akkor is, ha az ember nem katolikus, sőt akkor is, ha antikatolikus.

Idén márciusban egy kisebb csata pozitív eredményt hozott: a hagyományhű katoikusok legyőzték a ferencista katolikusokat, március 15-én lett közétéve a Hittani Kongregáció, ami a katolicizmus legfelsőbb szerve dogmatikai és tanításbeli kérdésekben, februári hivatalos nyilatkozata, melyben elutasítja az azonosnemű "párok" megáldásának eretnek szokását egyes ferencista katolikus papok által. A nyilatkozatot maga Argentín Szivárvány Ferenc is kénytelen volt elismerni!

Természetesen minden magára valamit is adó progresszív kör és keresztényellenes szervezet mélyen felháborodott. Ami persze jó jel: amikor ők felháborodnak, akkor mi tapsolunk.

A magyar kampányt több homokos álkeresztény szervezet vezeti, élükön dr. prof. dupladoktor Réka von dr. Perintdoktorfalvival, a gráci Lucifer Egyetemről. A neves blogger mára oda jutott, hogy minden komment lehetőséget törölt minden cikkében, annyira retteg.

A Kádár-diktatúrában a középiskola első osztálya volt a KISZ-be lépés időpontja. Én ezt a kort a 1981-1982-es tanévben értem el.

Az akkori helyzet Magyarországon az volt, hogy országos szinten már nem volt kötelező a KISZ-tagság (jogilag persze sose volt az). Abszolút iskolafüggő volt, hol vették komolyan ezt és hol nem - ahol komolyan vették, ott erős nyomás nehezedett a diákokra, lépjenek be.

Egyébként a KISZ ekkor már sehol se jelentett valós ideológiai tevékenységet, jellemzően a bulizás volt a KISZ-gyűlések lényege. Ill. persze lehetett lépcső a karrierben is, de ehhez mindenképpen túl kellett jutni az érettségin, az iskolai KISZ-tisztségből feljebb kellett menni a területileg illetékes KISZ-szervezetbe vagy a felsőoktatási intézmény KISZ-bizottságába.

De én semmiképpen se akartam belépni, tisztán ideológiai okokból.

Na most, a helyzetem speciális volt, hiszen nem Magyarországon léptem KISZ-es korba, hanem Kubában, így a magyar követségen működő KISZ-szervezetnek lett felettem "joghatósága". Mint már meséltem, a Kádár-kor jellegzetessége az volt, hogy a követségek sokkal hűebbek voltak ideológiailag, mint ez belföldön szokásban volt, így a nyomás is nagyobb volt.

Szóval megkésve, valamikor 1982 őszén kaptam meghívást a követségi KISZ-szervezet gyűlésére mint "tagjelölt". Én ezt akkor úgy intéztem el, hogy nem jelentem meg a gyűlésen. Pár nap múlva meg is keresett egy KISZ-illetékes, hogy ha nem megyek el a tagjelölti gyűlésre, annak az a végzetes következménye lehet, hogy sose leszek tag. Erre elmagyaráztam, hogy nekem pontosan ez a célom. Ezt elmondhattam őszintén, mert csak négyszemközt voltunk, így ha továbbadta volna az infót az illető, neki lett volna baja belőle. Ez már a rendszer sajátossága volt: hazudni kellett és alakoskodni, s aki ezt megsértette, az lett a hibás.

Nagy szerencsém az volt, hogy már akkor magányos farkas voltam, a helyi kb. 15-20 darab KISZ-korú magyar ember meg laza baráti társaságot alkotott, melybe én nem tartoztam bele még a leglazábban sem. Így tulajdonképpen nem is hiányoztam senkinek. Szóval meghívtak még egy tagjelölti gyűlésre, amire megint nem mentem el, majd többet nem erőltette senki az ügyet.

Ez így is maradt egészen 1984 nyaráig, amikoris apámat hívatta a főnöke, hogy panasz van, mert a fia nem KISZ-tag, s ez nem jó így. Ráadásul olyan rémhírek terjednek rólam, hogy ideológialag nem vagyok helyes úton, mert többen hallottak tőlem megkérdőjelezhető állításokat, azaz igencsak rám férna a KISZ keretein belül az ideológiai felvilágosítás.

Apám említett főnöke - az akkori Külkereskedelmi Minisztérium egyik főosztályvezetője - civilben apám haverja volt, szóval az előbbieket csak kötelességszerűen adta elő. Érzékeltette, szerinte ez az egész ügy persze marhaság, de úgy kell tennie, mintha komolyan gondolná. Az illető számtalanszor volt nálunk vendégségben, én is jól ismertem. Ugyanúgy ahogy apám, ő is a későkádári technokrata reformisták informális tagja volt, a marxizmusról, a Pártról, a KISZ-ről és minden más hasonlóról a véleménye kb. az volt, hogy "állati nagy hülyeség, de ezt nem szabad kimondani, mert Moszkvában megharagszanak".

Apám másnap szólt, elmondta mi volt, majd azt, talán be kell mégis lépnem, legalább egy gyűlésre majd elmegyek, aztán 1 évet kell csak kibekkelni, egyetemista leszek, s akkor már nem fog senki zaklatni emiatt. Megállapodtunk, majd szól, ha lépni kell.

Aztán az egész 1984-1985-ös tanév lassan letelt, meglett az érettségi, s sikerült közben folyamatosan halasztgatni a KISZ-tagjelöltséget, míg már "késő" lett.

Magyarul: az egész el lett sumákolva. A leghatásosabb kelet-európai elintézési mód!

Aztán már 18 éves lettem, apámat többet nem zaklatták velem. Végülis: a teljes kubai magyar KISZ-korú kontinengensből összesen 2 ember akadt, aki nem volt KISZ-tag: én és egy magyar ösztöndíjas diáklány, aki vallási okokra hivatkozva nem lépett be.

Lezajlott az már említett bolgár parlamenti választás. Viccesek, persze tragikusan viccesek az eredmények.

A fő kormánypárt - a mérsékelten kereszténydemokrata liberális-konzervatív GERB - nyert, 25 %-kal, ez sorozatban az ötödik győzelmük immár parlamenti választáson, ami abszolút bolgár rekord, de ez az eredmény most semmiképpen sem elég a kormányzáshoz, s nincsenek potenciális szövetségeseik se.

Úgy tűnik a valószínű jövő: a mostani fő kormánypárt ellenzékbe vonul, átadja a terepet, várva, hogy az új kormány elbukjon, majd visszatér 1-2 év múlva rendkívüli választáson. Ez már egyszer lezajlott Bulgáriában 2013-2014 között.

A legnagyobb valós győztes persze a "csalga-párt", Szlavi Trifonov tv-személyiség pártja 19 %-kal (mi a csalga, lásd itt). Pártja nem rendelkezik semmilyen koherens ideológiával, programja nagyobb része banális jelszavak (kedvencem: "a kis- és középvállalkozások támogatása", ezt Magyarországon is mindig minden politikus elmondja minimum 100-szor havonta, 1990 óta, valós konkrét tartalmát a mondatnak mindeddig nem sikerült megfejtenem), kisebb részt meg meggondolatlan marhaságok (egyik különösen őrült ötletük az angol választási rendszer bevezetése Bulgáriában).

A vesztesek sokan vannak, de a két fő vesztes a szocialisták és a nacionalisták.

A szocialisták nemhogy lemaradtak a győztestől (erre számítani lehetett), de a lemaradás hatalmas - a szocialisták eredménye 15 %, de a második helyezettől is lemaradtak, ami történelmi kudarc. Kár értük, mert a mostani szocialista pártvezetés kifejezetten hasznos tevékenységet folytatott, pl. az egész európai szocialista-szociáldemokrata pártcsalád véleményével szembehelyezkedve volt merszük nyíltan ellenezni a feminista és szivárványos családellenes kezdeményezéseket, többek között az Isztanbuli Egyezményt is határozottan elutasítják.

A nacionalisták pedig sikeresen öngyilkosok lettek. Összesen 9 %-ot kaptak, de ezt 4 pártként, így egyik se jutott be a parlamentbe. Még az a 2 nacionalsta párt se fogott össze, melyek között csak mikroszkóppal látható ellentétek voltak és személyes utálat se volt a vezetők között.

Jó hír azért, hogy a tavalyi tüntetéssorozat fő szervezői nem tudtak nagyon profitálni az egészből, bejutottak ugyan, de csak 5 %-kal. A tüntetéspárti szavazók inkább Trifonovot támogatták és a liberális-konzervatív Demokratikus Bulgáriát.

Én személyesen legjobban a Demokratikus Bulgária nevű pártot utálom, szóval nem örülök 11 %-uknak. Ők a leginkább nyugatpárti erő ma Bulgáriában.

Mivel Bulgáriában a külföldön leadott szavazatokat külön számolják (ellentétben a magyar szabályokkal), így az is ismert. Külföldön:

• Trifonov pártja: 30 %, ők győztek! - szóval a külföldre szakadt bolgárok nagyobb barmok, mint a belföldön maradtak, ellentétben a kötelező "elmentek a nép legjobbjai, a fiatalok és a vállalkozó szelleműek" című mítosszal,
• Demokratikus Bulgária: 18 %,
• török-muszlim párt: 14 % - ennek magyarázata az, hogy ez a törökországi bulgáriai törökök szavazata, szóval ebben semmi szokatlan,
• GERB: 9 % - szóval alig a negyedik helyezés.

Ahogy ez Magyarországon is van, a főváros speciális hely. Szófiában a Demokratikus Bulgária a győztes, második a GERB - nagyjából 23:21 arányban, a csak harmadik Szlavi Trifonov pártja.

A táblázat értelmezéséhez segítség, íme a pártok neve bolgárul és magyarázat magyarul - a friss eredmény egyébként itt látható (ez a csak bolgár nyelvű hivatalos bolgár választási bizottsági honlap):

• ГЕРБ-СДС - GERB,
• ПП ИМА ТАКЪВ НАРОД - Szlavi Trifonov pártja,
• БСП за БЪЛГАРИЯ - szocialisták,
• ДЕМОКРАТИЧНА БЪЛГАРИЯ – ОБЕДИНЕНИЕ (ДА България, ДСБ, Зелено движение) - Demokratikus Bulgária,
• Движение за права и свободи - ДПС - török-muszlim párt,
• ИЗПРАВИ СЕ! МУТРИ ВЪН! - ez a "tüntetéspárt",
• ПП ВМРО – БЪЛГАРСКО НАЦИОНАЛНО ДВИЖЕНИЕ - nacionalista párt,
• БНО - ez egy kamupárt, egy bolgár milliárdos szervezte,
• ВЪЗРАЖДАНЕ - nacionalista párt,
• ПАТРИОТИЧНА КОАЛИЦИЯ – ВОЛЯ И НФСБ - nacionalista párt,
• ПП РЕПУБЛИКАНЦИ ЗА БЪЛГАРИЯ - a GERB pártból kiszakadt kispárt.

Az 1 % alattiakat itt kihagytam.

A múlt hónap közepén ballibbant akció volt Budapesten, Orwell nevével:

A gond az, hogy egyre több ember ismeri Orwell nevét, s ezzel párhuzamosan egyre kevesebben értik ki volt, mik voltak az elvei, s miket írt. Ami ma ismert az az Orwell "mém", annak is valamilyen liberális kifacsarása.

Orwell átértelmezése mint a liberális demokrácia apologétája egyszerűen nevetséges. Bár ezt a 80-as évek óta igyekszik elérni a liberális médiaipar, ez tény, erre a legviccesebb példa az 1999-es Állatfarm film, melyben az állatok fellázadnak, de rájönnek, hogy képtelenek szabadok lenni, ezért új gazdát hívnak a farmra, aki végre rendesen képes irányítani őket. Nem vicc: ez a film azzal végződik, hogy a boldog állatok önfeledt tapssal fogadják az új gazdát! Az új gazda egy dolgos, fiatal, kisgyerekes házaspár, nem iszákos egyedülló középkorú férfi, amilyen az eredeti gazda volt, aki ellen fellázadtak.

Szóval szögezzük le: Orwell marxista volt, egész életében, s a nyugati liberális demokrácia ellenfele. Tény: a szovjet rendszer ellenfele is volt, de csak azért, mert azt a marxista elvekkel ellentétesnek látta. Orwell nagyjából trockista típusú marxista volt.

Fel szokták hozni, hogy önkéntes informátora volt a brit titkosszolgálatnak, ami igaz, de sose teszik hozzá ennek okát: Orwell a brit liberális rendszert megvédendőnek tartotta mint kisebbik rosszat a német náci és az orosz kommunista rendszerhez képest, egyszerűen brit hazafi volt, aki azt akarta, országa maradjon független.

Hozzáállása a brit rendszerhez olyan volt, mint az orosz antikommunistáknak a szovjet rendszerhez a II. vh. alatt, akik kiálltak Sztálin mellett csak mert Hitler megszálló hatalmához képest a kevésbé rossz megoldásnak látták.

Szóval Orwell mint a liberális demokrácia védnöke csak annak adható el, aki sose olvasta Orwellt. S mivel a többség sose olvasta, így eladható.

Továbbá, az orwellista típusú múlthamisítás, cenzúra manapság legjobban éppen a progresszív liberalizmusra igaz, nem Orbánra és a hozzá hasonlóan gondolkodókra. Azaz erősen izzadságszagú az egész narratíva.

Új kampány ezen a héten a liberális médiákban. A veszély hatalmas: orosz katonák vannak orosz területen! Mi ez, ha nem agresszió? Egy ország hadserege csak úgy mozog a saját területén, s ehhez nem kéri se az ENSZ, se a NATO, se más sóhivatal, sőt még a független civilek hozzájárulását se? Nyilvánvalóan ez hatalmas botrány!

Ha az oroszok el akarnák foglalni a kijevi kamuholodomor államot, ehhez 48 óra kellene egyébként. De minek tennék ezt?

A szovjet rendszerben a kritika sokkal kevésbé volt lehetséges, mint a Kádár-rendszerben. Nemhogy Tanú jellegű filmek elképzelhetetlenek voltak vagy Hofi típusú házi humoristák, de enyhébb típusú kritika se volt engedett.

A kritikának nagyon politikamentesnek és többszörösen rejtettnek kellett lennie, hogy átmenjen a cenzúrán.

Ennek két fő alakja volt: a vers - s különösen a megzenésített vers - és a sci-fi.

Az előbbi jobban ismert. Fő alakja Vlagyimir Viszockij színész, költő, énekes, aki saját verseit adta elő megzenésítve, s olyan népszerű lett szamizdat módon terjedve, hogy végül a hatóság jobbnak látta beemelni őt a hivatalos nyilvánosságba. Sose kritizálta magát a politikai rendszert, de művei a szovjet valóság abszurditásairól szóltak.

A sci-fi esetében a kritika még inkább rejtett. Kedvenc szovjet filmemről már írtam, de íme egy szovjet sci-fi szerző, Vagyim Sefner (1915-2002). A "Sefner" név magyarázata: az író az Oroszországba települt németek utódja.

A legröhejesebb leírása a szovjet gondolkozásnak Szerény zseni c. novellájában szerepel, mely magyarul is megjelent a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban a 70-es évek végén.

A főhős egy fiatal tudós, aki folyamatosan feltalál fantasztikus dolgokat, melyek azonban az égvilágon semmire se használhatók a gyakorlati életben.

Fő találmánya a hibátlan konzervnyitó, melyet elnevez Gépi Univerzális Konzervnyitó Egységnek, mellyel azonban van egy kis gond: 5 tonna a súlya és vasbeton alapozás szükséges hozzá. De semmi baj, a feltaláló ezt is megoldja, Konzervnyitó Egység ugyanis nem minden háztartásban lesz, hanem minden városnegyedben egy-egy, mégpedig Egységes Városi Konzervnyitó Központ néven. A háziassszont fogja a kinyitandó konzervjét, elutazik a legközelebbi Egységes Városi Konzervnyitó Központba, ott leadja a konzervet a recepciósnak, kifizeti az 5 kopejka díjat, majd nyugtát kap. A recepciós címkét tesz a konzervre, azt szállítószalagra helyezi. A háziasszony pedig leül a váróteremben egy kényelmes karosszékbe, megnéz egy rövidfilmet a konzerviparról, majd hamarosan szólítják nyugtája alapján, aztán nyugtája leadása ellenében megkapja a kinyitott konzervet, s már utazhat is haza.

Ma ez röhejesnek tűnik, de tényleg kb. így működött a szovjet tervgazdaság, ilyen volt a mögöttes logikája.

Történelmi demagógia.

Manapság a divat: a feketét fehérnek hazudni. S aki kimondja, a fekete az fekete, azt meg megvádolni mindenféle bűnnel.

Röhejes minapi példa az ATV műsorából:

Egy divatlap Down-szindrómás címlaplányt használ.

Közismert: a Down-szindróma torz arcot eredményez, így az ilyen ember nem szép. De most annak kell hazudni.

A konkrét eset: a címlapon a modell úgy van fényképezve, hogy ne látszódjon Down-szindrómája! Vajon miért? Ha a Down-szindróma szép, akkor miért tettek így vele?

Továbbá: a címlap miatt lelkendező ATV-műsorvezetőket is meg kellene nézni. A férfiről nehezen tudnék nyilatkozni, mivel nem vagyok homokos, de a nő egy kifejezetten szép arcú, tökéletes testalkatú, rendesen megcsinált hölgy, haja és sminkje töléletes, plusz felvett magára egy a testét kiemelő műbőr cicanadrágot rövid felsővel! Vajon miért nem sminkeletlenül, kócosan, ormótlan zsákruhában vezet műsort, s miért nem hízik a duplájára?

A Szuper Márió világban Márió egy nap eldönti, rendszerkritikus lesz, s nem csak eszmeileg, de a gyakorlatban is.

Több dolgot is megpróbál.

Először nagyon aktív próbál lenni. A lehető legjobban halad a pályán, összpontosítva.

Aztán passzív lesz. Nem halad. Meditál.

Majd keresi a rendszer gyenge pontjait, trükköket alkalmaz, lerövidítva az útvonalat.

Egyik se elégíti ki. Hát keresi a rendszer lényegét. Abban reménykedik, rájön mi is a világ és egy nap arra jut: a világ valójában egy játékszoftver által generált virtuális környezet. A cél: "kilépni", "felmenni" a játékszoftverhez.

Amikor két őrült csapat egymásnak esik, azon vitázva, ki képes nagyobb marhaságot mondani.

Alapvetően jó dolog, hogy minden, a valóságtól elszakadt, szélsőséges mozgalom frakciókra oszlik, melyek aztán addig ütik egymást, míg mindegyik megszűnik.

A normálisok meg csak néznek és röhögnek. Várjuk a csata végét, aztán könnnyebb lesz az összes őrült frakció maradványait összesöpörni és kidobni a szemétbe.

Itt a konkrét esetben a liberális szivárványosok állnak vitában a progresszív szivárványosokkal. Nehéz szívvel, de be kell vallani, a liberális szivárványosok legalább elfogadják a valóság alapjait, azokat szeretnék csupán átértelmezni, míg ellenfeleik szerint nincs is valóság.

A hívő keresztények egyik fő problémája a hitelvek összeegyeztetése az ellenséges, ateista világban való létezéssel.

Az átlag "civil" keresztény nem tud elszakadni a világtól, sőt ez eleve helytelen is lenne, így a kérdés rendkívül fontos.

Itt nyilván nem "reformista" álkeresztény felekezetek híveiről beszélek, akik úgy oldják meg a problémákat, hogy átcsinálják a keresztény tanítást, azt a világhoz igazítva. Lásd az újprotestáns felekezetek egy jelentős részét, de ilyen a hagyományos protestantizmus egy kisebb része is (lásd skandináv lutheránusok), s ma már - rejtve - ezt vallja a ferencista álkatolicizmus is. Nem, itt a krisztushű kereszténységről beszélek, mely nem a tanításon akar változtani, azt hozzáigazítva a mához, hanem fordítva: saját emberi magatartását igyekszik a tanításhoz igazítani.

Nyilván vannak kristálytiszta esetek, melyeket nem nehéz megoldani: abortusz, homokos büszkeség, aljas célú hazugság, stb.

Alapvetően egyszerűek azok az esetek is, amikor az elkövetett bűn célja nem aljas, alacsony, önző cél, hanem nagyobb baj meggátolása. Nyilván nem gond pl. hamisan tanúskodni - a tízparancsolat tiltása ellenére -, ha ezzel emberéletet mentünk meg. Ha ugyanis akkor is ragaszkodunk az igazmondáshoz, amikor ez kárt okozhat, az önzés.

A gondok jellemzően ott jönnek elő, ahol a kérdés nem nyilvánvaló első látásra.

Nem szeretnék személyeskedni saját magammal, így direkt egy idegen esetet fogok leírni. Egy keresztény hívő ismerősöm pornófüggőségben szenvedett, ami egy betegség, pont ugyanolyan betegség, mint bármilyen függőség. Egyébként nem vétett a nemi erkölcs ellen más módon, de ez a problémája nem múlt el. Próbálta az aszkézist, azaz tudatosan nem nézett pornót, de a vágy benne csak nagyobb lett, ami súlyos ingerültséget okozott benne, pont ahogy a hirtelen a dohányzást abbahagyó ember elvonási tüneteket produkál. Egy nap sikerült egy hozzáértő paphoz fordulni - ez sajnos manapság ritkaság, a papok nagy része lelketlen bürokrata módjára pap -, aki azt mondta neki: inkább nézz pornót, míg nem érted meg mi a baj a pornóval, mert amior megérted, nem lesz többé vágyad se, így kigyógyulsz. Ugyanis a végcél nem a cselekedet abbahagyása, hanem a rossz cselekedet nemakarása.

A normalitás és a nemnormalitás között egyre könnyebb különbséget tenni.

Egyre több a külső jel. Pl. normális az, aki szerint léteznek emberi nemek - férfi és nő -, s nemnormális az, aki szerint ilyesmi nincs.

De, lám a sportban is így alakul. A normális csapatok elutasítják a rasszizmust, s pont ezért nem válnak eszközzé rasszisták kezében, még akkor se, ha azok nem fehér, hanem történetesen néger rassziszták. A nemnormális csapatok viszont úgy "antirasszisták", hogy rasszista kampányokban vesznek részt. Pl. térdepelnek meccs előtt, mert ezt egy néger rasszista aktivista kitalálta Amerikában.

Mivel április elseje van, csak egy vicces kép.

Aki küldte, az inkább negatív próbált lenni, de én a pozitív értelmét is látom.

Amikor rendszerkrikusok összejönnek, ennek 2 jellemző eredménye szokott lenni.

Az egyik a hadseregegalapítás. Aztán bajtársi hűség, sport, egyenruha. Jobb eseteben közös kirándulások, rosszabb esetben céllövölde.

A másik verzió, hogy az egyik "bölcs" maga köré gyűjt másokat, azok kötelesek a szavait bemagolni, rosszabb esetben furcsa szertartásokon is részt kell venni.

Na, ezért vagyok teljesen egyéni rendszerkritikus.

Mert mindkét leírt út a cél elfelejtéséhez vezet. Valahogy mint az eszperantista mozgalom, mely ma már az égvilágon mindennel foglalkozik, csak az egyébként rosszul megcsinált nyelvük terjesztésével.

A monarcha szerepe az egyes korokban különböző.

Íme röviden:

• az ókorban: szakrális vezető,
• a középkorban: a társadalom politikai vezetője,
• az újkorban: múzeumi kitömött lelet, időnként leporolják és kiállítják az ablakba, előtte betanítják neki, mit mondjon,
• a legújabb korban: kártékony csúszómászó, a bulvármédiák zsoldjában.

A ballib hallucináció odáig jutott, hogy elkezdett kétharmadról álmodni. De mi is a valóság?

Nézzük csak meg mi lenne, ha a ballib összefogdosás annyi szavazatot kapna, mint amennyit a Fidesz kapott 3 éve, s a Fidesz meg annyit, amennyit a ballib pártok! Vajon mi lenne a végeredmény?

A 106 egyéni körzetből tehát:

• 91 - ballib,
• 15 - Fidesz.

A listás mandátumok összeállása a következő:

• közvetlen listás szavazatok,
• vesztes összes szavazata a körzetekben,
• nyerteskompenzáció.

Ha mindezt összeadjuk kb. 41 listás mandátum jutna a Fidesznek, s 52 a ballibeknek.

Összesítve: a ballib közös lista 131 mandátumot kapna, ami nem éri el a kétharmadot.

S mindez is csak akkor, ha:

• egyetlen nemzetiségi lista se éri el a küszöböt,
• nincs semmilyen más párt a Fideszen és a ballib összefogáson kívül,
• az ellenzék képes a választásokig mindenhol ledolgozni a hátrányát, azaz nem az lesz, hogy vannak helyek, ahol biztosan nyer, míg máshol veszít.

Egy a valósághoz közelebbi helyzetben inkább 120-125 közti mandátuma lenne a ballibeknek.

Felmerül a kérdés, hogyan lehet, hogy az ellenzék ugyannyi szavazattal kevesebb mandátumot kapna? A válasz nagyon egyszerű: a Fidesz 2018-as kétharmadának fő oka, hogy ellenfele nem egy erős másik párt, hanem több kicsi. Ha ugyanis az ellenfél, a második helyezett párt erős, akkor sokkal kisebb a nyertes kompenzációja, miközben a vesztesé meg jelentős mértékű.

A lényeg: elméletileg is kizárt az ellenzéki kétharmad. Ehhez olyan zuhanás kellene a Fidesz részéről, ami gyakorlatilag elképzelhetetlen.

Alapvetően 2 modell van a férfiakban a saját feleséghez, barátnőhöz.

Az egyik számára a nő ékes dísz, mellyel büszkélkedni kell. A másik számára a nő elzárandó kincs.

Az előbbiek megkövetelik a nőtől, hogy mindig legyen szép, kellemes, s ezt mások is lássák. Íme én ez vagyok, s lám, a nőm milyen szép.

Az utóbbiak azt hiszik, a nő csak akkor legyen szép, ha velük kettesben van, máskor ez felesleges, sőt ez rossz, mert ha a nő nagyon piperkőcködik, azzal csak valaki mást keres, új partnert.

Az előbbiek maguk is késztetik a nőt, ügyeljen magára. Az utóbbiak haragszanak, ha a nőjük színes, érdekes.

A Balkánon az ősi hagyomány, hogy a még nem házas lány legyen nagyon szexis, de amint házas lesz, legyen hirtelen nagyon szerény és szürke. Hiszen már nincs miért szexisnek lennie, mert már szerzett magának férjet. Szerencsére az utóbbi 30-40 évben ez a hagyomány kezd erősen elhalni.

A muszlimok hozzállása érdekes. Náluk a nő alapvető feladata, hogy csillogjon, legyen sminkelve, legyen rendesen öltözve, külseje legyen tökéletes, mindig és mindenhol. De nyilvános helyen legyen rajta fejkendő, ne látszódjanak testének vonalai. Én azt mondom, ez végülis egy koherens hozzáállás.

A nőjüktől szürkeséget megkövetelő férfiakat sose értettem. Ez számomra olyan, mint venni egy profi fényképezőgépet, majd beállítani automatára és csak úgy használni, vagy venni egy drága autót, majd azt 40 km/h sebességgel vezetni állandóan.

Az orosz világháborús kollaboracionizmushoz való hozzáállás ma is rendkívül egységes, s teljesen független a politikai állásponttól.

A mai Oroszországban nagyjából 4 fő politikai irányzat létezik, kb. a következő arányokban:

• 60 % putyinizmus,
• 20 % kommunizmus,
• 10 % nacionalizmus,
• 10 % liberalizmus.

Gyakorlatilag csak a nacionalista táborban van valamilyen részleges támogatottsága a háború alatti kollaboracionistáknak. De ez még itt is kisebbségi álláspont. Kb. az a magyarázat ebben a narratívában, hogy ezek az emberek nem Oroszország, hanem Sztálin ellen harcoltak, s csak akaratukon kívül, ill. külső körülmények miatt kerültek Hitlerrel egy oldalra.

Jól mutatja ezt a fehér - antikommunista - oldal reakciója. Az orosz polgárháborút követően a vesztes oldal - "fehérek" - legtöbb vezető személyisége emigrált. Mi volt a reakciója ennek a mozgalomnak 1941-től, amikor a Szovjetúniót német támadás érte?

Alapvetően a következő 3 magatartás volt jellemző:

• a fehér vezetés abszolút többsége egyszerűen nem reagált, nem támogatta semmilyen formában a német támadást, sőt egy rész komolyan fontolóra vette, nem kellene-e Sztálint támogatni!,
• egy kis rész támogatta a németeket, de vigyázva arra, ne vegyen részt az Oroszország elleni harcban,
• egy még kisebb rész elfogadta, hogy a németek valójában felszabadítók, így kiállt mellettük.

A semleges álláspontot jól jelzi Anton Gyenyikin altábornagy, a fehér mozgalom egyik fővezerének magatartása. Ő már a 1917-es kommunista hatalomátvétel előtt szembefordult a kormányzattal, határozottan monarchista elveket vallva. Aztán a polgárháború során az egyik lesikeresebb fehér katonai vezető lett, az európai Oroszország teljes déli részében átvette a hatalmat a kommunistáktól 1918 során.

A kommunista győzelem után 1920 áprlisában Angliába távozott családjával és legközelebbi munkatársaival együtt. Pár évvel később Franciaországban telepedett le. Amikor Franciaország német megszállás alá került, a német vezetés megkereste őt, ő azonban elhatárolódott bármilyen együttműködéstől. Miután a Szovjetúnió elleni német támadást követően képes volt azt is kijelenteni, hogy jelen esetben a fehér emigrációnak becsületbeli kötelessége a volt ellenség, azaz a vörösök támogatása, hiszen most a vörösök idegen megszállók ellen küzdenek, a németek végleg lemondtak róla. Gyenyikin azt hangoztatta, ő orosz hazafi és sosem fogja az ellenséget segíteni, még akkor se, ha mélyen utálja a hazában éppen hatalmon lévő rendet. Mikor pedig 1943-ban Gyenyikin képes volt Sztálinnak egészségügyi segélyakciót szervezni a Vöröskereszten keresztül, a németek immár házi őrizet alá helyezték.

Oroszországban Gyenyikin ma orosz nemzeti hősnek számít, a szovjetkori ítéletek alól poszthumusz rehabililálták, minden rangját hivatalosan visszakapta, ahogy gyakorlatilag minden volt fehér vezérrel is ez történt, aki később se harcolt hazája ellen.

2005-ben az 1947-ben elhunyt Gyenyikin vágya teljesítve lett, maradványait áthozták Oroszországba, ahol újratemették, hivatalos állami temetési szertartást kapva. A temetási szertartást személyesen II. Alekszij orosz pátriérka vezette.

A második típusú magatartás példája az Orosz Védelmi Hadtest nevű szervezet, mely másod- és harmadrendbeli fehér emigránsokból állt. Az orosz polgárháború után sok fehér tiszt Jugoszláviába menekült, belőlük szerveződött meg Jugoszlávia 1941-es német megszállása után ez a szervezet. A Hadtest fő feladata a német megszállók segítése volt Tito partizánjai ellen. A szervezet nem vett részt soha semmilyen harci cselekményben a szovjet hadsereg ellen, kivéve pár kisebb csatát már jugoszláv területen 1944 őszén, amikor az országba már behatolt a szovjet hadsereg.

Sztálin követelte a háború után, hogy az Orosz Védelmi Hadtest minősüljön náci háborús bűnös szervezetnek, s tagjai legyen átadva a szovjet hatóságoknak. A britek és az amerikaiak ezt megtagadták, a Hadtest volt tagjai igazoló eljárás után letelepedhettek nyugaton, elsősorban az USA-ban és az NSZK-ban. Az érv az volt: ugyan a Hadtest német alárendeltségben működött, de nem követett el háborús bűnöket, ráadásul sose használt náci jelképeket.

Az igazi kollaboracionizmus példája pedig sokféle, kimagaslik közülük az Orosz Felszabadító Hadsereg nevű, 1942 végén megalakult szervezet, népszerű nevén "vlaszovisták", a hadsereg vezetője, Andrej Vlaszov altábornagy neve alapján.

A németek a háború eleje óta tervezték, hogy valamilyen formában létre kellene hozni egy orosz fegyveres alakulatot, mely helyismerete folytán segíteni tudná a németeket. A német fogságba esett szovjet tábornokok között a németek favoritja Dmitrij Karbisev altábornagy volt, volt cári főtiszt, közismert személyiség, ráadásul nyíltan keresztény hívő, őt azonban a németek képtelenek voltak meggyőzni. Karbisev kategórikusan megtagadta a kollaborációt, amiért a végén a németek különös kegyetlenséggel ölték meg. Karbisev elutasító magatartása után jött elő Vlaszov személye. Karbisev egyébként poszthumusz megkapta 1946-ban a Szovjetúnió Hőse címet, melyet jellemzően nem kaphattak meg volt cári tisztek.

A vlaszovisták tevékenysége hírhedté vált már a háború alatt, a "vlaszovista" szó az "áruló" szinonímája lett. Ennek ellenére a németek sose bíztak meg Vlaszov embereiben, az alap feltételezés az volt, hogy a szovjet erőkkel szemben nyílt csatában nem szabad a vlaszovistákat felhasználni, mert a német hadvezetés iránti lojalitásuk ingadozó. Így segédszerepet töltöttek be, ami miatt csak növekedett az ellenérzés irántuk. Vlaszov és emberei így légüres térbe kerültek: mind a német megszállók, mind a szovjet lakosság negatívan viszonyult hozzájuk.

Hitler csak a legvégső időszakban, 1944 őszén engedélyezte Vlaszovnak az önálló cselekvést cseh területen.

Érdekes momentum, hogy a legvégén, 1945 májusának első hetében Vlaszov megpróbált átállni: a németek ellen fordult, harci cselekmények is voltak a csehországi német egységek ellen. Ez azonban nem segített már rajta, hiába adta meg magát a brit és amerikai csapatoknak, azok visszaadták őt és hadserege vezetőit a szovjeteknek.

A tábornoki rangúakat mind felakasztották Moszkvában 1946-ban, a tisztek egy kisebb része - 37 fő - szintén halálos ítéletet kapott, a nagyobb rész megúszta 20 év kényszermunkával. Az egykor 120 ezer főt számláló hadsereg legénységének egy kisebb része időben dezertált, majd nyugatra szökött - az USA az alacsonyabb rangúak esetében nem erőltette a felelősségre vonást.

Amikor a 80-as évek elején először hallottam Hofi Géza egyik máig híres számát, a Hettyem-pittyet, még nem gondoltam, hogy a valóságban is találkozni fogok hasonlóval.

Hofit rendkívül szerettem, persze csak a rendszerváltozás előtti Hofit. Képtelen volt ugyanis alkalmazkodni a szólásszabadsághoz, így a rendszerváltozással Hofi zuhanórepülésbe kezdett: szimpla trágár pártpropagandista lett belőle. De ez a száma még a 80-as évek elején született.

A számot nem írom le, a fenti videóban meg lehet hallgatni, de aki ma legalább 40 éves, az valószínűleg jól ismeri.

Szerencsére sikerült kibújnom a KISZ-tagság alól, bár 1983-ban akadt egy pillanat, hogy majdnem kényszerítettek a belépésre, de végül ezt is sikerült elsumákolnom. A bolgár Komszomol viszont nehezebb dió volt, s bár oda se léptem be soha (arra hivatkozva kommunista bolgár egyetemi tanulmányaim során 1987-1989 között, hogy magyar vagyok), de a múzsám miatt nem tudtam teljesen mentesülni se.

Szóval hogyan is lehet elmésen ideológiailag rendszerhű foglalkozásként eladni egy erotikus diákeseményt? Aki kitalálta, annak nagyon foroghatott az agya.

Tehát komszomolista vetélkedő. Párok játszanak, kérdésekre kell válaszolni. Teljesen vonalas kérdések, marxista eszmeiség, szocialista történelem, stb.

Normál szabályok: minden helyes válasz 100 pont, helytelen válasz pedig 50 pont levonás. Lehet választ lopni, van kiesés. S a végén nyer valaki, valami marhaságot, esetleg kis értékű nyeremény.

Dehát hogyan lehet elérni, hogy emberek elmenjenek önként egy ilyesmire? A megoldás: az enyhe erotika. Miben is állt ez: minden játszó pár, ha pontszáma lement nullára - ami nem is volt ritkaság -, plusz pontot kapott, ha a pár lánytagja levetkőzött! Nem, teljes meztelenség nem volt, ez fehérneműre vetkőzést jelentett, magyarul: félsztriptíz. Dehát azokban az időkben, amikor minden hasonlóra rossz szemmel néztek hivatalosan, ez bizony szupererotikának számított.

Erősen abszurd élmény. A "hány napig tartott Leningrád fasiszta blokádja?" kérdés után egy lány leveszi a ruháját.

Szóval tényleg volt hettyem-pitty!

Van alapvetően két szélsőség a követendő gyakorlati etikában, mindkettő meglehetősen népszerű.

Az egyik a hedonizmus, azaz tegyük azt, ami kellemes. Hiszen csak egyszer élünk. Tulajdonképpen ez a modern liberalizmus egyik alaptanítása.

S az ellentét: az aszkétizmus. Azaz ne tegyük azt, amire vágyunk, mert a kellemes megvonásával felemelkedünk lelkileg. Nem vagyok buddhista, még csak nem is különösen szimpatikus a buddhizmus, de nagyon tetszik a buddhista történelemben az a rész, amikor a Buddha önmegtagadó életet kezd élni, majd rádöbben, hogy pl. az önkéntes éhezés nem emelte fel őt sehová, csak szimplán éhes lett tőle - ezután megvilágosodik, s többek között abbahagyja az aszkézist, még szép pocakot is ereszt lassan, ezért van az, hogy a Buddha-szobrok kissé kövér férfit ábrázolnak.

De a két véglet mellett van egy harmadik eszme is, mely talán még károsabb a két végletnél: ez az arany középút tanítása. Azt mondja, keressünk egészséges kompromisszumot az önörömszerzés és az önmegtagadás között. Sok dologban jó elv az arany középút tanítása - erről sokat írt Arisztotelész, pl. itt -, de pont ebben ez a tanítás haszontalan.

Kezdő keresztények rendszerint az aszkézis felé mennek, majd a középhaladó keresztények meg az arany középút hibájába esnek.

A megoldás valójában az, hogy először nem az opciók között kell választani, hanem a választó alany választási mechanizmusát kell rendbe tenni. Nem a kellemesről kell lemondani, hanem át kell értékelni, mi számunkra kellemes.

Tulajdonképpen kényszerből ma is ezt teszi a hétköznapi életben minden ember, aki szervezett államban él. Egy vulgáris példa: a villamoson előttem van egy csinos nő, de jó is lenne a seggét megsimogatni, gondolom, de aztán belegondolok, ha megtenném ezt, botrány törne ki, esetleg még rendőri ügy is lehetne belőle. Így aztán osztok-szorzok, s arra jutok a seggsimogatásból származó pozitívum sokszorosan kisebb, mint az a sok negatívum, ami az egész helyzetből származna, azaz szimpla önérdekem nem simogatni idegen nőket a villamoson. De mondhatnék egy kevésbé szex tematikájú dolgot is: nem eszem meg egy adott ételt, mert az abban lévő valamely részt nem bírja a szervezetem, így inkább lemondok egy pillanatnyi étkezési örömről egy későbbi fájdalmas érzés elkerülése nevében.

Ugyanez az elv nagyban is, csak immár nem a büntetéstől való félelem a mozgató erő. Felismerem, hogy ami szűken nézve kellemesnek tűnik az nem feltétlenül az szélesebb keretben nézve. Ezek után el is tűnik az önsanyargatás eleme, hiszen nem nehéz a nem-kellemesről lemondani, sőt ez nem is lemondás immár, hiszen ki akarna saját magának rosszat?

Saját szélesebb rokonságomban akadt 2 kommunista és 1 nyilas.

Kommunista alatt itt nem párttagot értek, mert párttag rokonom egy rakás volt, de szinte mindegyik a valóságban antikommunista volt, aki csak valamilyen munkahelyi elvárás miatt lépett be az állampártba.

Én nem a kényszerből vagy érdekből lett kamukommunistákról akarok azonban írni, hanem azokról, akik meggyőződésesek voltak. A nyilas rokon esetében pedig eleve fel se merülhetett az érdek szempont természetesen. S bár mind a három nevezett rokonom már halott, nem fogom megnevezni őket. A cél nem XY bemutatása ugyanis, hanem maga a jelenség.

Egyes számú kommunista rokon. Ő volt az, aki szerint Marx és Lenin minden szava afféle földöntúli igazság, de a csúnya emberek rosszak és képtelenek elfogadni a jót, ezért lett szar a rendszer. Ugyanis rossznak tekintette a Kádár-rendszert, csak éppen nem polgári liberális nézőpontból - ahogy mondjuk a szüleim -, hanem marxista nézőpontból. Mint az Eszmélet c. folyóirat hű olvasója néha megdöbbenek mennyire is hasonlít ez a rokonom egyes ottani állandó szerzőkre. Pedig rokonom nem volt értelmiségi, nem írt cikkeket, szerintem nem is tudott volna, hanem tipikus bérből és fizetésből élő kisember volt, aki soha nem csinált semmilyen karriert semmilyen tekintetben.

Fő elmélete az volt, hogy a Párt elvesztette "forradalmi" jellegét, szimpla hatalmi-adminiszratív szervvé lett, mely ráadásul még azt a hibát is elkövette, hogy magába engedte a volt polgári osztályok tagjait és azok leszármazottait. Továbbá, megszűnt a visszacsatolás a munkásosztály és a Párt között, a pártvezetés immár önálló kaszttá vált, melynek érdekei saját önálló túlélése és prosperálása lett, nem a nép képviselete. Egy tanultabb ember ezt úgy fejezné ki: visszajött a polgári demokrácia működési mechanizmusa, csak tőkések és demokrácia nélkül.

Rokonom mániája az volt, hogy a probléma megoldható, de kellene hozzá egy forradalmár az élen. Kádárt nem kritizálta élesen, de habozó, túl engedékeny vezetőnek tartotta. Ezen elképzelt forradalmár viszont megtisztítaná a pártapparátust, továbbá megszüntetné a nomenklatúra privilégiumait. Azt mondta, amikor majd egy kerületi párttitkár csak annyit fog keresni, mint egy szakmunkás, akkor meg fog szűnni az idegen elemek beáramlása a párttitkári pozíciókba.

Továbbá, totális spórolást akart volna. Egyik javaslata az volt, minden magyar állami vállalat egyesüljön, csak egy állami cég legyen, így csak egy vezetőség lesz, azaz nem kellenek aztán drága sofőrök, titkárnők, szolgálati gépkocsik. S külföldre se utazzon egyetlen kiküldött se, mindent intézzenek az ottani magyar nagykövetségek, pl. ha az Ikarusz buszokat akar eladni x országban, hát ezt tárgyalja le az ottani országbeli magyar követség, s kész!

Kettes számú kommunista rokonom valóságérzéke jelentősen nagyobb volt. Ő tudta, az első számú rokon elképzelései működésképtelenek. Ő Marx híve volt, de Lenint kritikusan kezelte. Azt vallotta, a gazdaság kommunista átalakítása hiba volt, erre még nem érettek meg ugyanis a feltételek, elegendő a politikai hatalmat birtokolnia a Pártnak és őrködnie, hogy a gazdaság ne lehessen önálló hatalmi tényezővé.

Amikor megindult a 80-as évek végén az erjedés, elítélte Gorbacsovot és támogatta Deng Xiaopinget, azt mondta, gazdasági nyitás kell, politikai nyitás nélkül: fenn kell tartani a proletárdiktatúrát, de engedni kell a nagytőkét. Fejlett kapitalizmus kell ugyanis először a kommunizmusra való átálláshoz.

Nyilas rokonom még fiatalon, ellenzékiként lett nyilas, a 30-as években. Egy időben járta a vidéket szervezni a pártot. A nyilas hatalomátvétel után se kapott hatalmi pozíciót azonban, maradt polgári szakmájánál, szimpla aktív párttag volt. 1945-ben internálták, de pár hónap után igazolták mint nem háborús bűnöst. Elveit viszont sose változtatta be, a 70-es években öregen is még a "zsidó Amerika és zsidó Szovjetunió" volt az egyik kedvenc témája. Egyetlen kommunista volt, akit imádott: Nagy Imrét, mert "ő magyar volt, nem zsidó", szerinte Nagyot ezért is végezték ki a "zsidók". Arra a kérdésemre, Kádár zsidó-e, azt válaszolta, félig zsidó.

Horthyt úgy ítélte meg, mint a kommunista rokon Kádárt: azaz nyíltan nem beszélt ellene, de gyengekezűnek és zsidóbérencnek tartotta. Azt mondta, a német vereség egyik felelőse Horthy, aki nem támogatta elég erővel Hitler háborúját.

A legbizarrabb emlékem róla, hogy mutatott egy könyvet, melyről azt állította emberbőrbe van kötve, Auschwitzban készült zsidók bőréből. Visszagondolva, szerintem csak a fantáziája volt élénk, mert valószínűleg szimpla marhabőrkötés lehetett.

A napraforgómag - leánykori nevén: szotyola - értelmiségi változata a tökmag.

Egyrészt, kevesebb a szemét, mert a mag nagy része simán ehető. Emellett kisebb az étkezéskor igénybeveendő szájmunka.

Másrészt, az elitista pisztáciához képest rendkívül olcsó és igénytelen. Nem hívalkodó.

Azt mondanám, a tökmag az arany középút. Kulturálisan a felsőbb rétegekhez tör, de minden egyébben az alsóbb osztályokhoz.

Amitől mindenképpen óvakodni érdemes, az a tökmag fogyasztóbarát, hámozott verziója. Ezt egyedül habzsolni lehet, ami ellentétes a normál tökmagevés hagyományával. A hámozott tökmag olyan, mint a csoportszex: pillanatélmény, mely azonban nagyon űrt hagy maga után, mit amit betöltött.

A hámozott tökmag tulajdonképpen nem más mint zacskóba töltött liberalizmus.

Én nagyon sokáig nagyon nagy híve voltam mindennek ami nyugati.

Amióta az eszemet tudom, úgy 6-7 éves korom óta meg voltam győződve, hogy a nyugati rend sokkal jobb, magasabb rendű, szebb, humánusabb.

E hitem oka részben nevelésbeli. Mint sokszor elmondtam, szüleim a kádári nomenklatúra alsó, majd középső részébe tartoztak, de mindig a nyugatos, technokrata részhez. Mondhatnám azt is: szüleim már a 70-es években liberálisok voltak.

Én magam sokáig egyenesen abban a hiszemben nőttem fel, hogy Magyarországon nincsenek is kommunisták, mert a kommunista szöveg csak egy szólam, ami kötelező, de amiben senki se hisz komolyan. Amikor 14 éves koromban aztán először láttam hívő kommunistát, nagyon meglepődtem, hogy ilyen is létezik.

Szóval így nőttem fel. Nekem az volt a normális, hogy külföldi médiákat kell hallgatni, olvasni, mert a magyar hírforrások értéktelenek. Vagy, én kamaszkoromban már olvastam Szolzsenyicin főművét, apám már a megjelenése után nem sokkal becsempészte, s ott volt a nappaliban a könyvespolcon.

Tulajdonképpen csak egyszer 1983-1984 között ingott meg kicsit a nyugatba vetett vakhitem - George Orwell cikkeinek hatására, melyekben egyszerre kritizálta a szovjet és a nyugati rendet, de ez elmúlt bennem. Szóval a rendszerváltozást a nyugatba vetett teljes bizalommal értem meg.

A nyugatba vetett hitemet végleg 1993-1995 között vesztettem el, ez egy folyamat volt. De mi volt a legelső pillanat, amikor meginogtam? Ezt fogom most leírni.

1989. november 18-án zajlott le Szófiában az első ellenzéki tömeggyűlés. Jelen voltam rajta, sőt valahol a második sorban álltam. Rajta felszólalt egy sor ismert és akkor még ismeretlen személyiség.

Hosszú esemény volt, a végén el lett fogadva egy nyilatkozat. A nyilatkozatszöveg tervezetét a későbbi bolgár köztársasági elnök, Dr. Zselju Zselev olvasta fel. A tömeg tapssal jelezte egyetértését minden pontnál, de egyetlen pontnál - mely a török és muszlim kisebbség jogairól szólt - a tömeg legnagyobb része fújjolt, sípolt, nemtetszése jeléül. Ekkor Dr. Zselev abszolút tisztességesen megjegyezte "akkor tehát, ez a pont kimarad".

Aztán hazamentem, meghallgattam persze a SZER bolgár adásának tudosítását az eseményről, amin éppen részt vettem. Be lett olvasva a nyilatkozat is, persze az el nem fogadott ponntal együtt. Majd amikor immár lettek ellenzéki lapok, azok mind úgy közölték a nyilatkozatot, mintha azt a kérdéses ponttal együtt fogadta volna el a gyűlés.

A múzsám nálam gyorsabban eszmélt, azt mondta azonnal "ezek ugyanazok". Arra utalva, hogy a demokraták ugyanúgy leszarják az embereket, mint ahogy a kommunisták tették. Úgy szavaztatnak, ahogy a kommunisták: az szavazás eredménye korábban megvan, mint maga a szavazás. Tény: nem rúgnak ki a munkahelyről, egyetemről senkit, nem zárnak börtönbe, de ha ellentmondasz nekik, akkor "ellenség" vagy.

Bevallom, én naívabb voltam, azt mondtam, adjunk nekik még esélyt, hátha nem ilyenek. Adtunk nekik, eljártunk gyűlésekre, 1993-ban hagytuk ezt abba végleg. A végső lökés egy bolgár antikommunista pap miséje volt 1993-ban, aki mise címszó alatt gyakorlatilag káromkodva szidta a "komcsikat". Nem vagyok vallási fanatikus, aki ragaszkodik a legapróbb rítusbetartáshoz, de ostyaáldás közben kurvaanyázni - hát ez túlmegy a tűrésküszöbömön. Én azóta soha nem szavaztam a bolgár demokratákra, sem valamelyik utódjukra, pedig minden választáson részt vettem.

Ami pedig a magyar politikát illeti, a bolgár nyilatkozat esetének szerepét számomra a liberális 1990-es taxisblokád játszotta el. Ekkor derült ki: az SZDSZ csak akkor szereti a demokratikus választás intézményét, ha azon ő nyer. Aztán hányingerem lett az Árpi bácsi személyi kultusztól is.

Oda jutottam, hogy én aki 1990-ben még mélyen sajnáltam, hogy az SZDSZ nem nyerte meg a választásokat, 1994-ben már választási sikerük miatt voltam kedvetlen.

A magyar politikát illetően is a múzsám reagált gyorsabban. Azt hiszem, ez valamiféle női ösztön. Már 1991-ben mondta "az MDF-ben normális emberek vannak, akkor is, ha nevetségesen régimódiak sokszor és nacionalisták, míg az SZDSZ gazemberek bandája".

Egy pillanatra elképzeltem, mi lenne, ha az orosz vagy a kínai oltással kapcsolatban merültek volna fel gyanús halálesetek.

Már minden média erről harsogna, szakértők tömege hangoztatná, hogy az oltás a hibás. S a témáról már határozatot hozott volna - 24 órán belül - az Európai Bizottság vagy valamelyik másik sóhivatal.

Vicces, de megint pechjük lett Soroséknak. Az egyik megbízható nyugati oltóanyaggal kapcsolatban merültek fel problémák. Így most a legfanatikusabb liberálisok egyenesen oda jutottak, hogy Putyin áll az Astra Zenecával kapcsolatos rossz hírek mögött!

Én egyébként nem hiszem, hogy az Astra Zenece oltása rossz lenne. Egyszerűen a nagy számok törvénye az egész: ilyen mennyiségű oltásnál mindig akad áldozat.